Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)
1967-01-04 / 4. szám, szerda
leaMmgMgmna—i—M—g— — a u sniam Tyübctejka és duppi o Dühöng az afganyec • Milyen állat a varan? F orró szél söpör végig a turkesztáni sztyeppén, szétszaggatja a távoli sokálüvöliést. A helyenként teljesen kopár, félsivatagszerű, sziklás sztyeppe élettelennek látszik. Féle-lmetes, lehangoló vidék. S kibírhatatlan a perzselő napfény, a tikkasztó forróság! — Hány fok a hőmérséklet? w fordulok Abramov őrnagyhoz, akivel együtt tiprom a sztyeppe ritkás csomókban nőtt, száraz füvét. Abramov beleszippant a hőségtől vibráló levegőbe. — Ma nincs nagy meleg. Legfeljebb negyven fok. Az az igazi, cmi';or ötven fokot mutc 1 i hőmérő. Ezen a éken — főleg dái^:bon — előfordul oz ilyesmi. — Szörnyű ez a meleg. — Távolabb, a sivatagban még nagyobb a hőség — mondja Abramov. — A legvastagabb bakancs talpán is átéget az izzó homok. Éjszakánként viszont előfordul, hogy a fagypont alá esik a hőmérő higanya. A sztyeppe és a sivatag katonái otthonosak ezen a vidéken. Számukra egyáltalán nem félelmetes ez az időjárás. Megszokták. Abramov őrnagy harckocsizó egységének beosztottjai jellegzetes sivatagi öltözéket viselnek. Legszembeötlőbb rajtuk c széles karimájú vízhatlan kalap. Ez védelmet nyújt a kegyetlenül égető napfény ellen. Itt a táj őslakói, az üzbégek is csak a hagyományos, posztóból készült tyübetejkával és a kendőből csavart duppival a fejükön járhatnak és dolgozhatnak a szabadban. Ember másként el nem viselheti tartósan a nap gyilkos sugarait. Én is kaptam egy tyübetejkát, ozzal óvom gyérülő hajzatú kobakomat o napsugarak ellen. A vízhatlan kalap az esős évszakban hirtelen lezúduló felhőszakadás ellen is védi a katonákat. Napsütésben napernyő, esőben esernyő. Különleges vízhatlan és fényvisszaverő anyagból készült az öltözékük is. Abramov őrnaggyal a harckocsizók laktanyájának közelében, egy hullámos tarajú homokbucka oldalában pihenünk meg. Beszélgetünk. Megtudom, hogy Turkesztán vidékén a katonáknak az időjárás viszontagságain és a kiképzés megpróbáltatásain kívül más nehézségekkel is meg kell küzdeniük. A sztyeppe és a sivatag a sakálok, a mérgeskígyók, a skorpiók hazája. A katonák jól ismerik búvóhelyeiket, a mérges kígyók fészkeit, a veszedelmes skorpiók és pókok csípésének ellenszerét. Ismerik a sztyeppe és a sivatag természetét: a száraz bozót alatti rejtekeket, a vízlelőhelyeket, e legjáratlanabb, kiszáradt vízmosásokat, csapásokat. Különös viszonyok ezek, de o katonák mindannyiszor legyőzik a nehézségeket. Hűséges társaikat, az őrkutyákat is óvják. Az ebek lábára vastag bőrből készült papucsot kötnek, így védik őket a tüzesre hevülő homok ellen. I zgatottan várom az éjszakát. Abramov őrnagy elárulta, hogy nem sokkal takarodó után riadó lesz, s az egyik harckocsiban, amely egyenesen a sivatagba tart, én is helyet kapok. Abramov tanácsára nem térek nyugovóra, hanem vele együtt a parancsnoki irodában várakozom. A laktanya elcsendesül. Talán fél óra sem telik el, amikor hirtelen feltámad az „afganyec" homokvihar. A szél dühöngve rezegteti az ablakokat, s a legkisebb résen át is befújja a sivatag finom homokját. Turkesztán szülöttjének, Abramovnak megszokott jelenség az „afganyec". De megszokták már katonái is. Turkesztánban gyakoriak a dühöngő szélrohamok, amelyek a port és a homokot oszlopszerűen a magasba emelik, s úgy vágtatnak végig a síkságon. — Hogyan tudnak pihenni a katonák ilyen viharban? — Kitűnően. Az őrség, a belszolgálat tagjain — és természetesen kettőnkön kívül mindenki az igazak álmát alussza. Megszokták a vihar bömbö'ését és a saká lüvöltést. A katonák nyugodt alvása ezúttal nem tart sokáig. Abramov őrnagy éjfélkor elrendeli a riadót. Izgatottan figyelek. A harckocsizók rúgófrissességgel ugrálnak ki az ágyukból, magukra kapják öltözéküket és futólépésben igyekeznek harci járműveikhez. A telephely elhagyása harckocsival, vaksötétben, tomboló homokvihar közepette egyáltalán nem könnyű feladat. Mégis minden gyorsan és fennakadás nélkül megy. Abramov őrnaggyal együtt Bajev őrmester kocsijában kapok hélyet. Az oszlop élén haladunk. Hasztalan pislogok ki a kémlelőnyíláson, semmit sem látok. Az éjszaka olyan sötét, mintha tömény koromban vágna magának utat a harckocsi. Érthetetlen, hogyan tájékozódhatnak a kocsivezetők. Az első kilométereken gyakran és erősen megdobál bennünket az út. Sziklás sztyeppén hatolunk keresztül. Azután egyszeriben megszűnik a rázkódás, úgy érezzük, mintha puha szőnyegen haladna tovább a harckocsi. A sivatagba érkeztünk. Kocsinkat Bajev őrmester vezeti. A belső világítás fényénél kíváncsian fürkészem az arcát, összpontosított figyelemmel vezet. Szemöldöke között két mély, függőleges ráncot fedezek fel, napbarnított arcán kemény vonások, mintha fából faragták volna. Bajev őrmesteren múlik tehát a gyakorlat sikere, hiszen az élen haladó harckocsit követi a többi. Érzi a felelősséget, figyelmesen vezet. Harckocsink előtt homokbuckák emelkednek: fényszórónk világánál jól kivehetők. Bajev őrmester — és példája nyomán a többi harckocsivezető — kisebb sebességi fokozatba vált, úgy halad keresztül az akadályon. Abramov őrnagy a parancsnoki kémlelőnyíláson át fürkészi a terepei. — Már virrad — mondja —, a homokvihar teljesen elállt. K itekintek. Keleten vérvörösen izzik az ég alja. Majd felbukkan a napkorong szegélye, s hirtelen úgy tetszik, mintha lángba borulna a sivatag, mintha tűzvész emésztené a végtelen homokbuckákat. Feledhetetlenül lenyűgöző látvány. Hirtelen hatalmas homoktorlaszt pillantok meg harckocsink előtt. Éppen" kiáltani akarok, hogy belefúródunk, de Bajev őrmester máris lassít, majd megállítja a járművet. Kiszállunk. Bokáig süppedünk a homokba. Mikor felkapaszkodunk a torlasz tetejére, érdekes látvány fogad. Szinte megmozdul a bucka, menekülő árnyak ugranak fel előttünk. — Sakálok — mondja Abramov. — Félnek az embertől. Csak a kis állatokat pusztítják és a dögöket falják fel. Kurta, behúzott farkú, kutya formájú állatok. Oldaluk aranysárga — jól álcázza őket a homokban. Gyorsan eltűnnek a szemünk elöl. Hirtelen furcsa, fülsértő rikoltás hallatszik bal oldalról. Odapillantok. Különös, egzotikus állat emelkedik fel a homokból. Félig kutyára, félig krokodílusra, vagy inkább óriásgyíkra hasonlít. Testét pikkelyek fedik. Talán valami veszedelmes őshüllő? Ijedten visszahőkölök. — Varan — ragadja meg a karomat Abramov őrnagy. — Ez sem bántja az embert. Ritka állat. Errefelé sivatagi krokodílusnak is titulálják. A varan dühösen ránk vicsorítja hegyes fogait, majd hirtelen meggondolja magát és eltűnik a következő bucka mögött. Csodálatos látvány a sivatag. A végtelenbe vesző, szélfútta buckák olyanok, mint a megdermedt hullámok. A felkelő nap sugarait a vörös és a sárga szín ezernyi változatával törik meg és verik vissza. — Ügye a sivatagnak is megvan a maga szépsége? — veszi észre ámulásomat Abramov. — Félelmetesen szép - bólintok. Mialatt a látványban gyönyörködöm, Abramov és Bajev felderíti a terepet. A torlasz rendkívül hosszú, megkerülése nem látszik célszerűnek. Abramov parancsot ad az oszlop második harckocsijának: kísérelje meg az akadály leküzdését. Az első kísérlet ném sikerül. A motor a torlasz gerince előtt leáll és a hatalmas acéltest visszacsúszik. A harckocsi száz méternyit hátrál, majd teljes sebességgel újra megindul a homoktorlasz felé. Belefúródik — mondom aggódva. Izgatottan kísérem tekintetemmel a dübörgő harckocsi útjót. Hatalmas lendülettel kapaszkodik felfelé a homokbucka oldalán, s alig ocsúdok fel, máris eltűnik a gerince mögött. H osszú és viszontagságos menet után reggel nyolc óra tájban érkezünk vissza a laktanyába. Alaoosan elfáradtam, s mi tagadás, mégéheztem. Talán soha nem esett még olyan jól a reggeli - a tea, a hússaláta és a pácolt hal - mint e feledhetetlen sivatagi kirándulás után. BERTALAN ISTVÁN Sivatagi kirándulás Pavel elkomorodott. — Maga azt akarja, maestro, hogy én mindenúron a kommunista munka rohammunkása legyek? En, a képzett tolvaj? Csak nem gondolja komolyan? — Nincs min vitatkozni. Munkába kell lépnedI — Be vagyok je lentve, hogy itt lakom? — Igen. Ogy szerepelsz a hivataloknál, mint a háziasszony unokaöccse ... Akarsz még valamit tudni? — Nem. Mehetek sétálni? — Most már Igen. Pavel elsietett. Alighogy eltűnt, Dembovlcs faggatni kezdte az öregasszonyt, hogyan viselkedett Pavel. — A dolgait átnézted? — Nem. Egyszer már akartam, de nagyon ébren alszik ... Motozás Pavel már másnap tapasztalhatta, hogy megváltozott a háziasszony viselkedése. Reggel szeretett volna még aludni, de eszébe jutott, hogy munkába kell lépnie. Ajánlólevele egy kenyérgyárba szólt. A személyzeti osztályon közölték vele, hogy csak segédmunkásként alkalmazhatják. Máris beléphetett. Az volt a feladata, hogy a raktárból a sütöde előtt várakozó kocsikhoz cipelje az áruval megrakott ládákat. Derekasan megdolgozott, elcsigázva ért haza. A szobában Kurtlsz várta, íziben el kellett mesélnie neki a nap eseményeit. — Hát ezt meg kell ünnepelni — mondta Kurtisz. — A szobában terített asztalkán vodka, konyak és sütemény állt. Vodkával kezdték, amelybe Kurtlsz előzőleg gyanús fehér port szőrt... Pavel egy félórán belül elálmosodott, s ügyet se vetve vendégére levetkőzött, és nemsokára az igazak álmát aludta. Kurtisz ekkor átvitte Pavel holmijait a háziasszony szobájába, és elkezdte a motozást. A nadrágzsebből egy zöld notesz, mindenféle csecse-becse és egy félkilós acélgömb került elő, bőrbe burkolva, bálnabajúszfogantyúval. — Ez mire jó — kíváncsiskodott a vénasszony, de Kurtisz bosszús pillantására abbahagyta. — Hogy valakit fejbe verjenek vele, különben ts, Emma, hagyj békén ostoba kérdéseiddel. Dembovicsot különösen érdekelte a notesz. Címeket, telefonszámokat talált benne, csak azt nem tudta, melyik városból valók. Volt a noteszben sok érthetetlen írásjel is. Az ABC beosztás után tiszta lapok következtek. Itt megragadta figyelmét egy fénykép — Idős, komor tekintetű, gondterhelt arcú asszony Igazolványképe volt. Kurtisz-Dembovics mindent lefényképezett — a notesz lapjait és a fényképet is. Marija Moszkvában Egy héttel az első közös lóversenyfogadás után ZOrokov ismét meghívta Mariját. Egy kissé megfeledkezett az óvatosságról, de aztán eszébe jutott, hogy nyugodtan komédiázhat, hisz Marija olyan naiv és hiszékeny, hogy nem kell tőle tartania. Marija gyerekesen tudott örülni a nyerésnek. A lóverseny után beültek egy kávéházba, itt meg Is vacsoráztak. Utána Zarokov hazakísérte Mariját. A kapuban elváltak. Mihail nem tolakodott, biztos volt benne, hogy a lány egyszer úgyis meghívja a lakására. Egyre gyakrabban találkoztak. Hetente egyszer kimentek a lóversenypályára, moziba, vasárnap pedig, ha Zarokovnak szabadja volt, valamilyen színdarab volt programon. Zarokov megtetszett Marijának. A lány a legintelligensebbnek tartotta őt a sofőrök között. Zarokov jómodorú, megnyerő külsejű férfi volt, mindig előzékeny, udvarias, s ha mondott is valamit magáról, sohasem bocsátkozott részletes önéletrajzba, nem volt tolakodó. Marija ezt nagyon tudta becsülni. Megtudta Mihailről, hogy korán elárvult, van egy húga, aki a háború idején eltűnt. Mihail fogságba esett, Itthon az eltűntek listáján szerepelt, aztán megszökött a fogságból, és megint harcolt. Sajnálta a fiút. 1962 Újévét Marija barátnője, Lena Szolodovnyikova lakásán ünnepelték. Mihail volt a társaság lelke. Szellemességével, nótás kedvével mindenkit elbűvölt. Másnap Marija feltűnő jókedvvel fogott munkájához, de amikor délután Mihaillal találkozott, lehangolt volt. Elmondta, hogy ki kell vennie tavalyi szabadságát, mert különben elvész, ő az ideivel együtt szeptemberben akarta kivénni, de nem lehet. Mit csináljon télen? Ilyenkor már üdülői beutalók sincsenek. Mihail megígérte, hogy majd kitalál valamit. Másnap Javasolta, hogy utazzon Marija Moszkvába. Marijának nem volt pénze, s kölcsönt sem akart elfogadni. Zarokov érezte, itt az ö nagy pillanata. A „story" kész volt, a lány biztosan bedől. — Tud/a, Marifa, volt egy barátom. A neve: Pavel Matvejev. Fél évig együtt szolgáltunk az első vonalban. Csak ő tudta az igazi nevem, mert akkoriban nem szerepelhettem valódi nevemen ... Tudja, hogy néztek azokra, akik hadifoglyok voltak és megszöktek...? Pavel a Dnyepernél megsebesült. Haslövése volt. Búcsúzáskor átadott egy arany medailont láncon, a fényképével. Kért, adjam át anyjának. Megőriztem. A háború után nem tudtam őket felkeresni. A húgomat is kerestem. Gondoltam, talán jövőre, majd szabadságom alatt felkutatom őket. De most kapóra jött a maga szabadsága. Arra kérem, keresse meg Pavel anyját, és adja át ezt neki. Itt a fényképe ts, ráismerhet. (FOLYTATJUK)
