Új Szó, 1967. január (20. évfolyam, 1-31. szám)

1967-01-25 / 25. szám, szerda

D r. Sas Andtr akkor beszélt nekem Kaffka Margitról, amikor kölcsön adtam neki né­hány Nyugatkiadványt, köztük Kaffkától, 1911-ben megjelent Tallózó évek című versesfüzetét. — Nagy írónő volt — mondta elgondolkozva, utá­na szünetet tartott, hogy emlékezetembe véssem mon­danivalóját, és átérezzem azt a tiszteletet és meg­becsülést, amit minden nagy tehetség iránt érzett, — a legnagyobb a magyar irodalomban. Én még sze­mélyesen ismertem, jobban mondva láttam, — tette hozzá, mert mindig pontos volt és nem szeretett túlozni. — Azt természetesen tudja, hogy Prágában is járt... — és máris lapozgatni kezdte az utcán a Tallózó éveket. Tudtam, és nagyjában Kaffka minden művét Ismer­tem, mégis hallgattam, mert senki annyi elragad­tatással nem tudott beszélni íróról, és általában az irodalomról mint ő, senki olyan szakértelemmel nem tudott lapozgatni egy könyvben, mint Sas Andor. Amikor néhány héttel a halála előtt visszaadta nekem a Kaffka kötetet, halkan megjegyezte, hogy érdemes volna nyomon követni Kaffka Margit prá­gai útját és egy riportot Írni róla. Ezt nemcsak az írónő érdemli meg, de a csehszlovákiai magyar ol­vasók is megérdemlik, hogy megismerjék ezt a bátor és nylltszavú asszony-írót. Két Kaffka kötettel Indultam útnak, az említett versesfiizettel és a Csendes válságok című novellás könyvével. Az utóbbiban egyik karcolata a vonaton játszódik le és arról szól, hogy ismeretlen cseh költővel beszélget a cseh nép múltjáról, életéről. A karcolat minden sorából érezni, hogy izgatta ez a kirándulás és alaposan felkészült a nagy útra. Éle­te nehéz korszaka volt ez az idő. Első férjétől elvált, és gyermekével, a kis Lacival élte a magyar tanítónők nehéz életét. A prágai út akkoriban 1910­ben, nemcsak holmi kirándulás, világlátás, hanem önmaga, ősei megismerését jelentette számára. Apja ugyanis morva származású volt. Ezt egyik versében és önéletrajzában is megírja. Az életrajz rövid és tömör, apja származására azonban részle­tesen kitér. A következőket Írja: „Az apai csalá­domból — állítólag hiteles adatok szerint — egy Gawga Zdenó nevű cseh ember háromszáz esztendő­vel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és — bármint ís nehezteljenek, akiket ma kívülem ér­dekel — nem volt rablólovag, hanem békés és hasz­nos mesterséget űző, királyudvari cseléd." Ö néletrajzában később rátért anyja származásá­ra is, akinek ősei az „Árpád vezérrel bejöttek közül valók." De ezúttal csak azt érintem, ami Prága felé vitte, és ami hajszolta, kergette, hogy megismerje a cseh embert, a cseh nemzetet. A város című verse erről tesz tanúságot. Első sorai Prágáról már azt érzékeltetik, hogy a város pazar, varázslatos színei azonnal hatalmába kerítik. „Az érkélyen terítve ...Itt ülök zsibbatag Álom, s fürdő után még, távolokba nézve, Napfénycsík szállal át, — beletáncol a mézbe, — ló volna itt maradni békén. De nem szabadi" És most szinte látom ezt a sötétszemű és bátor asszonyt kilépni a szállodából. Frissen, kipihenten indul el a nyárelejei napfényes Prága zegzúgos, macskaköves utcáin. Nincs határozott célja, nem ál­lítja meg a járókelőket, senkit sem kérdez, csak szomjas, tágranyitott szemmel megy, megy... Le­gyűri magában a magány, az egyedüllét nyomasztó érzését és figyelmét az új látnivalókra összponto­sítja. Már élvezi a város ódon, napsütötte házait, amelyeken a napfény is ódonná galvanizálódik. Verssorok formálódnak, alakulnak benne, szeme, agya, szive állandóan rögzít és ugyanakkor szaka­datlanul csiszol, amíg megszületik a költemény: „Árkádos út, faragott, régi kövekI Nosza! két buzgó szemembe venni Öbetűs írást, íves kapuboltot, Mindent! Lallala! Megindultam hát mennii Gyorsan, irámjtalan! Most felfedezekI Ott térré tágul az utcasarok." A híres Óvárosi térre lép. Az Idő délfelé Jár. Látja, hogy emberek gyülekeznek az apostolok im­pozáns toronyórája előtt, ö is közéjük' áll és izga­lommal lesi a toronyóra fogyó perceit. Közben kö­rülnéz. A tér akkor tágasabb volt. A hatalmas Husz­szobrot csak évek múlva, 1915-ben állítják fel, vi­szont a régi, pompás városháza épülete még ép, egyszerű nemes vonalai a magasbatörő torony me­rész ívébe olvadnak. Kissé oldalt lép, hogy az eléje táruló aranyló kép tökéletes összhangját élvezze. Kaffka Margit akkor még nem sejthette, hogy évti­zedek múlva a fasizmus elpusztítja ezt az összhan­got és az épületből mindössze egyik szárny marad meg romként, üreges ablakkal, hogy intő példaként figyelmeztesse az új nemzedéket a fasizmus barbár­Színek ét évek KAFFKA MARGIT PRÁGÁBAN ságára. Azt sem sejthette, hogy néhány lépésnyire tőle az egykori Zenltnergassén névrokona, a 27 éves Franz Kafka író lakik, aki bizarr novelláit írja az emberi szenvedésről, a félelemről, a szorongatott­ságról, a tehetetlenségről és már sejti, hogy a világ és benne a monarchia úgynevezett „békéje" valami borzaimasat takargat, rejteget, és hordozgat méhe sötétjében. Kaffka Margit mindezt nem tudhatta, mégis ahogy az embergyűrűben a vendég izgalmával lesi, várja a kilépő apostolokat, valami nyugtalan bizony­talanság is kínozza. Mindezt híven érzékeltetik híres költeményének e sorai, amelyeknek derűs, játékos hangját a halál sötét szálai szövik át. „Ni! A régi tanácsház órája az ott, A Havlata Pavlata regés remeke! Megvárom! Még öt perc, — még három, kettő! Ver zengve — s kijönnek, mind a tizenkettő, Az apostolkák sorjába, körbe, Az Péter a kulccsal, az János a könyvvel. És hosszú, vontujjú vézna kezükkel Megáldanak engemet, az Idegent is, Keresztet írnak és tovalengenek. A halál azalatt egyre csenget. „Ne még!" — könyörögnek balrul a szobrok. A Paraszt, a Pénzvágy, a Hiúság tükörrel. De ő „igen!"-t bizonygat kis vázjejével. — Ám vége! Elverte sorát az óra, S a végső mozdulatba merevül. Áldás, Halál — A költemény minden sora, szava eleven ma is, mint minden, amit ez a szenvedélyes, igazságot ke­reső asszony teremtőkedvében alkotott. A legsúlyo­sabb és legválságosabb éveit éli, a magány hínárja fenyegeli, de küzd, harcol ellene. Soha annyit nem dolgozott, mint éppen azokban az években. Akkor érlelődik benne élete nagy műve, a Színek és évek, amelyről Móricz Zsigmond 1912-ben azt Írja: „Sen­kinél nem éreztem jobban az élet igazságát a re­gényalakodon át, mint Kaffka Margitnál. Az író ugyanis nem levegőből dolgozik, hanem a valóság ból." Igen a valóság, valami hallatlan mohóság, meg­ismerési vágy él benne. Prágában sem pihen, tudja, hogy nem maradhat itt sokáig, hisz krajcáros gond­jai vannak, ezért siet, rohan, hogy csodálatos látá­sával birtokába vegye a várost, amelyet apja ősei építettek. Elmegy a Várba, megnézi a Szent Vitus katedrálist, a gótika e remekét, majd benéz a Szent György templomba, a csehországi román építészet kincsesházába. A látnivalókkal nem tud betelni. Ainulva nézi a tizennegyedik század csodáját, a vár­udvaron elhelyezett Kolozsvári György és Márton testvérek művét, a Szent-György szobrot. Utána nem rest és lemegy a hírhedt torony mélyébe, ahol a fog­lyokat egykor halálra éheztették. Otját még követhetném a ghettó-temetőbe a levi­ták, kohaniták és bölcsek málladozó sírkövei közt, ahol léptei nyomán fürge gyíkok menekültek, de úgy vélem helyesebb, ha most átlépek egy félévszá­zadot és beszámolok nagy műve, a Színek és évek cseh fordításáról. Kaffka Margit regényét az Ödeon adta ki. A Sve­tová Četba sorozatában, Rainer Magda fordításában 1958-ban, 14 ezer példányban jelent meg. Tehát közel ötven év után hogy Kaffka Prágában járt, került a mű a cseh olvasók kezébe. Kaffka prágai útját kö­vetve, így jutottam el a mű fordítójához. Rainer Magda igen szívesen fogad. Örömmel be­szél a Színek és évek-ről. Azt mondja, hogy Móricz Zsigmond Árvácskájának fordítása után kapta a ki­adótól a megbízást, hogy a Kaffka-regényt cseh nyelvre ültesse át. A megbízást szívesen vállalta. Noha a regény elolvasása után tudta, hogy nem vállalkozik könnyű feladatra, mert Kaffka mondani­valójának hű tolmácsolását sajátos stílusa és mon­datszerkesztése nehezíti meg. De megbirkózott vele, munka közben szerette meg a regényt, ebben az is hozzájárult, hogy 1943-tól 1945-ig Budapesten élt és ismerte egy kissé a légkört, amelyet Kaffka Mar­git oiy kiválóan ábrázolt. Egyébként budapesti tar­tózkodása alatt tanult meg magyarul és nyelvtu­dása tökéletesítésében férje, Rainer szobrászművész segítette, aki kifogástalanul beszél magyarul. Beszélgetésünk során kellemes meglepetés is ért. Kiderült, hogy Rainer személyesen ismerte Bauer Ervint, Kaffka Margit második férjét, akinek a Ma­gyar Tanácsköztársaság bukása után el kellett hagy­nia Horthy Magyarországát. Bécsbe menekült, majd 1921-ben Prágában kötött ki a Károly-egyetein orvosi fakultásán, mint tanársegéd. Prágában ismerte meg Rainer dr. Bauert, aki mielőtt Berlinbe, majd a Szov­jetunióba ment volna, neki és egy diáktársának adta át lakását megőrzésre. Rainer a társával hat hóna­pig lakott Bauer lakásában, ahol Kaffka Margit könyvtára is volt. Ez idő alatt rengeteget olvasott, akkor ismerkedett meg tulajdonképpen a magyar irodalommal. Hogy mi lett ezután a könyvtár sorsa, azt nem tudja. Befejezésül még fontosnak tartom megjegyezni, hogy Bauer Ervin, Balázs Béla író, filmesztéta öccse volt. Kaffka Margit naplója, jegyzetei bizonyítják, hogy ez a házassága boldog volt. A háború kitöré­sekor, 1914-ben ismerte meg második férjét, és az igazi, áhított szerelmet, amely tragikus haláláig, 1918. decemberéig tartott. Temetésén az írók nevében Mó­ricz Zsigmond tartotta a búcsúbeszédét. K affka Margit életéről, harcáról és munkássá­gáról még sokat lehetne írni. De ez nem az én feladatom. Azt azonbari meg kell említe­nem, hogy a Nyugat-nemzedék írói közül az elsők közé tartozott, aki bátor igazságkeresésében eljutott a szocializmusig. Ezt 1912. május huszonharmadi­kán, az emlékezetes nap véres harcáról írott Hajnali rigmusok című költeménye bizonyítja a legfénye­sebben. SZABÓ BÉLA Rainer szobrászművész 1923 ban készült rajza, amely Kaffka Margit második férjének a prágai lakását áb­rázolja. Itt, az ablak bal oldalán volt elhelyezve Kaffka könyvtára is. Dembovics alig érte el a vonatot. Első osztályú fül­kében, egyedül utazott, de szörnyű gondolatok kínoz­ták, s nem tudott aludni. Vonatja jú­nius 29-én délben futott be N. város pőlyaudvarára. Ta­xin ment haza. Taran, a kutya éhes vonítással fo­gadta, amiből arra következtetett, hogy Mihail nero éjszakázott otthon. Sz bosszantotta. Alig vetkőzött pi­zsamára, fékcsikorgás hallat­szott az utcáról, és kisvártat­va berontott Zarokov. — No? Mi van? — rivallt rá köszönés nélkül. — Nem jelentkezett. Nincs az üdülőben. A határon lövöl­döztek ... — 0-ú-ú-gy — mondta Mihail és gúnyos fintort vágott. Zarokov bezárkózott, s az aj­taja előtt hallgatódzó Dembo­vics olyan zajt hallott, mint amikor valaki Csomagol. Ké­sőbb kinyílt az ajtó, és Zarokov behívta a házigazdát. Latolgat­ták az eshetőségeket. Az első: Pavelt és Krugat elfogták, a második: Krug elérte a hajót, de Pavelt elcsípték, a harmadik: mindketten átszöktek. Tudták, hogy a három eshetőség közül valamelyik bekövetkezett. Bár­melyik esetben utánanéznek, ki kapta a „Fenyőillat"-b& szó­ló beutalókat, s a nyomozás szálai egyenesen Dembovics­hoz fognak vezetni... Zarokov nem tudta magától elhessegetni a gyanút, hogy Pa­vel az elhárítás embere, s csak azért hagyta magát beszervezni, hogy külföldre jusson. Hosszú hallgatás után Dem­bovics a szívéhez kapott. Zaro­kov elértette a mozdulatot, s így „bátorította" az öreget: — Itt a pisztolyom. Még fó szolgálatot tehet, De sohase siesse el... Zarokov felállt, új, krémszí­nű, ujjas mellényt akasztott le a szögről, újságpapírba csoma­golta, aztán valamilyen csöröm­pölő vasdarabokat csomagolt össze, a nadrágzsebébe csúsz­tatta, és távozni készült. — Elmegy? — szólt utána Dembovics, — Nem örökre, Dembovics, nem örökre — szólt vissza gú­nyosan Zarokov. Vallatás kesztyűs kézzel Pavel úgy érezte, a kutya se törődik vele. Egyszer aztán az a nap is eljött, amelyet már régóta várt. Sebastian, a fekete hajú, aki a kikötőben várta őket, egyszer reggeli után meg­jelent, papírt és töltőtollat nyújtott át neki. — Leülni és írni önéletrajz. Anya. Apa. Saját élet. Részle­tesen. Nem sietnt. Eleinte igen mulatságos volt, hogy Sebastian csak főnévi igenevek formájában használja az orosz igéket. Sebastian ki­ment. Leonyid Krug lehajtotta fejét, és barátságosan odaszólt: — Írd meg az igazat, meglá­tod, mindjárt megkönnyebbülsz. Először, de nem utoljára írsz életedről. Pavel vagy tíz oldalt teleírt. Megelevenedett rajta Szalonka egész élete. Itt-ott nyelvtani hibákat csinált; ezeket jól megjegyezte. Sebastian később bejött, s elvitte a lapokat. Három nap múlva autót küld­tek Pavelért. Egy ismeretlen villába vitték. Kísérője, egy fia­talember egy földszinti dolgo­zószobába vezette, öt perc múlva jóságos arcú kövérkés bácsi lépett be. Szemüveget, hanyagul megkötött nyakken­dőt, gyűrött ruhát viselt. Ugyancsak részletes életrajzot kért tőle. Pavel pontosan leírta azt, amit Sebastian azóta már olvas­hatott. Most is ugyanazokat az íráshibákat követte el. A kö­vér öregúr elvette a papírokat, megköszönte az önéletrajzot, és kikísérte Pavelt az autóhoz. Két nap múlva ismét autót küldtek Pavelért, de más sof­főrrel és kísérővel. Ugyanabba a villába és dolgozószobába vitték. Sebastian egy bőrdívá­nyon terpeszkedett, és állan­dóan fújta a füstöt. A kiskövér a széles ablakpárkányon ült, s lóbálta a lábát. Pavel belépé­sekor abbahagyták bizalmas be­szélgetésüket. — Hát fiatalember, beszélges­sünk el egy kicstt — mondta barátságosan a kövér öregúr. — Ha nincs ellene kifogása, sze­retnénk közelebbről megismer­ni. Pavel a szoba közepén lete­lepedett egy nagy kerek szék­re. — Hisz régóta várom, hogy valaki eldiskuráljon velem, megkérdezze, nem szorít-e a ci­pőm. Ezt irogatás nélkül Is el lehet intézni. A kiskövér Sebastianra ka­csintott: — Nagyon eredeti fic­kó. — Maga orosz? — kérdezte Pavel. — Hát persze. — Hogy hívják? — Alekszandr. Sebastian látszólag kénysze­redetten .kapcsolódott be be­szélgetésükbe. — Hol ismerkedett meg Mi­hail Zarokovval? Pavel értetlenkedve fordult Sebastian felé. — Engem kér­dezett? — Magát, persze hogy magát. — Zarokov? Nem ismerem. Sohasem hallottam a nevét. Va­lamilyen kitalált név lehet. A kiskövér lemászott az ab­lakpárkányról, bekapcsolt egy magnetofonszerű készüléket, s most már ő kérdezett. Életrajzi adatairól faggatták Pavelt, az­tán részletesen be kellett szá­molnia az átkelésről. Sebastian kérte, rajzolja le az öblöt és a hajók helyzetét a találkozás pillanatában. Míg Sebastian a rajzot né­zegette, Pavel a kövér öregurat szórakoztatta. — Nálunk nem így vallatnak — mondta. —• Mindent szép sorjában felje­gyeznek, aztán aláíratják al emberrel. Bizony. A kiskövér elnevette magát — Először ts itt nincs szó val­latásról, másodszor ez Itt min­dent pontosan feljegyez — mu­tatott a magnetofonra. Pavel értékelni tudta a nagy bizalmat, de úgy gondolta, in­kább ne mutatták volna meg neki a magnetofont. Biztos volt benne, hogy előre kitervezett lélektani fogásokról volt szó, beleértve az enyhe vallatást Is, amelyet minden bizonnyal ko­molyabb eszközök és módsze­rek fognak követni, mint ez a kérdezz-felelek játék. [FOLYTATJUK)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom