Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-03 / 333. szám, szombat

•rsss/s/sss/ssss/sss///ss/s/'s/sssss/ssssss/s/sss/sss///s/ssssssssssssss/sssss///sssŕs/sssssssssss//ss//ss/sssss/j TS/SSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSŔ/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSJ •sssssssssssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssssstsssssss/sssss/ss/sssssss) •MSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSM A pályaudvari restiben föl alá vándoroltak a poggyászok. Egy barna koffért elvittek, és egy zöldsárga szatyor került a helyére. Né­ha egy hordár is megjelent, de többnyire a vendégek hurcolták az útitáskákat, koffereket, kosarakat, kalap- és cipődobozokat. Az egész olyan volt, mint egy rakodó állomás, vagy egy örökké ide-oda mozgó raktár. A tárgyak tetején ezenkívül még mondatok is futkároztak. Ezeket a mondatokat vagy a főúr, vagy a pincér hordozta egy kerek szalvétával leborított tálcán. — Sört. +-> Fizetek. — Étlapot. ^ — Kilenchatvan. — Kenyeret. A kenyereslány időnként eltűnt, de aztán nagy­sokára ő is megjelent, cigarettákat, mignonokat, kenyérszeleteket táncoltatva a hasán. A mondatok úgy ismétlődtek, ahogy az útipoggyászok változtak. Ű egy fekete aktatáska mellé ült le, és örült, hogy egyedül van. A többi asztalokat már mind el­foglalták az idegen kofferek. — Sört. -—> De ezt csak úgy a levegőbe mondta. A mondathoz tartozó pincér és a szalvétával letakart tálca más poggyászok közelében lebegett. Amikor végre odaért hozzá, újból megismételte. — Fizetek. — Ezt nem ő mondta, a szomszédos asztalok felől kiabálták hárman is. Eszébe jutott, hogy mindjárt ő is fizethetne, úgy látszik, sokáig kell várni a fizetőre, közben azonban megéhezett és halászlét rendelt. A halászlét elég ügyetlenül rakták elé, s a piros lé az abroszra csurgott. Nézte a piros levet, amit nem ő öntött ki, s most mégis az ő abroszát maszatolta össze. Akárki azt gondolhatja, hogy ő ügyetlenkedett. A kenyeres­lány éppen akkor állt meg az asztala mellett. — Kenyeret, zsemlét, pogácsát... — Kenyeret. De nem nézett fel a nőre, a szavak nem hozzá, a restihez, a kofferjeihez és a halászléhez tartoz­tak. Várt a kenyérre és aprópénzt kotorászott. — Miért tetsziK olyan csúnyán nézni? — Erre a kérdésre felkapta a fejét. Á szavak különösen hangzottak, nem tartoztak sem a restihez, sem a halászléhez, sem a kofferekhez. Hirtelen nem tudta, mit válaszoljon. A mondat egy pillanatra mintha csendet parancsolt volna. Szerencsére újból megin­dultak a megszokott szavak. A kerek tálca ide-oda szaladgált. — Sört. -— Fizetek. — Tizenhétütven. Étlapot. A ddigra a kenyér is ott feküdt az asztalán. Ki kellett fizetni. A kenyereslány nem is várt válaszra, azonnal eltűnt. Az arcát seci ért rá megnézni, ehelyett a saját arcát tapogatta. Nem szokott a tükörbe nézni, csak olyankor, ha borotválkozott. Borotválkozás közben azonban leginkább az állára és a nyakára volt kí­váncsi, ott nőttek a legkeményebb szőrök, arra kellett vigyázni. Szinte megijedt attól a gondo­lattól, hogy nem tudja, milyen is ő. Bizonyos, hogy valami riasztónak, komolynak, elrettentőnek kell lenni a tekintetében, különben a kenyereslány mindjárt oda adta volna a kenyeret, és nem mondja azt a különös mondatot. Hogy is mondtál „Miért tetszik olyan csúnyán nézni?" Igaz, még ilyet eddig senki nem mondott neki. Persze, csak azért nem mondták, mert nem is törődtek vele. Csak a res­tivel és a poggyászokkal törődtek. Mindig azzal, ami a pillanathoz tartozott. Egy restinek igazán nem íontos, hogy ő hogy néz ki, ha mégis észrevettek rajta valamit, akkor az nagyon feltűnő dolog lehet. Próbált vidám arcokat maga elé képzelni. Legelő­ször az Odol-reklám villant az emlékezetébe. Fehé­ren villogó fogak. Kitágult pupilláit Ham, ilyen arcátlan nyíltsággal ő sohasem ťidott a világba röhögni. Még egyszer eszébe jutott az Odol-reklám, de már nem érzett benne semmi vidámságot, in­kább úgy festett, mint egy bohóc álarc. Aztán a színházi lapokra gondolt; strand, széles kalapok, "* karcsú bokák, birkózó vállú férfiak vihogtak a ké­pen. Magát is elképzelte közöttük, de belátta, hogy ott valóban nevetségesen hatna. Nem szokott strand­ra járni, már el is felejtette, mikor volt utoljára fürdőnadrág rajta. Igen, ha valaki a strandon szólt volna rá: Miért tetszik olyan csúnyán nézni? — az nem is lenne olyan meglepő. De ott nem kér­dezhetik meg tőle, mert nem merészkedik ki a strandra. Itt a restiben azonban a verejtékszagú poggyászok közölt az egész kérdésnek más súlya van. Ha még itt is észrevesznek rajta valamit, itt, ahol olyan gyorsan szaladgálnak a kerek tálcán a mondatok, a sör, fizetek, étlapot, akkor azon igazán érdemes eltűnődni. Itt senki sem ér rá, hogy a homokban játsszék, és fölösleges mondatokon törje a fejét. Itt mindenki csak a legfontosabbat mondja. * É szre se vette, hogy már megette a halász lét. Egy újabb végig nem mondott gon­dolat közben még egyszer belekanalazott a tányérba, de már elfogyott a piros lé, és a kenyere is elfogyott. Ügy evett, hogy nem is tu­dott róla. A szálkákra se vigyázott. Bosszankodott, hogy ilyen gyorsan megette a levest, szerette volna még egyszer Idehívni a kenyeresláinyt, de már nem volt mihez kenyeret rendelnie. Azt se tudta, hogy a kenyereslány fiatal-e vagy öreg. Az is lehet, hogy valami álruhás ismerőse. Talán a testvére, az édesanyja? Valaki, aki már régen meghalt, most gyorsan maga elé kapta a kenyerestálcát, s ide­jött az asztalához, hogy figyelmeztesse. Hacsak egy közönséges kenyereslány lett volna, akkor elébe | tes/:i a kenyeret és nem kérdez semmit. De ha é mama a kenyereslány, akkor biztosan visszajön. 8ztán eszébe jutott, hogy a mamák a leghűtleneb 1S8B. bek. Mosnak, vasalnak, főznek, állandóan színlelik, xn 3 hogy ők a leghűségesebbek, s aztán egyszerre meg MONOSZLÓY DEZSŐ A TI VI szó halnak. Kézenfogva viszik gyermekeiket az isko­lába, és nem gondolnak arra, hogy egyszer elen­gedik a kezüket. A mamáknak sohase szabadna megöregedniük. De megöregszenek, és ebben van valami előre megfontolt komiszság. Kezdettől fogva sajnálni kell őket, hogy meghalnak, hogy hűtlenek lesznek. Ha nem félt volna attól, hogy a mama meghal, Irmához költözködött volna. De Irma nem bírta kivárni a mama halálát. Irma azt állította, hogy a mama sohase fog meghalni, s amikor a ma­ma mégis meghalt, már nem volt rá kíváncsi. — Sört. — Fizetek. >— Étlapot. — Pincér. örült ennek a visszatérő ritmusnak. Ogy érezte, hogy ezek a mondatok falat vonnák a gondolatul közé. Félt, hogy ha abbamaradnának, visszajön a kenyereslány,' és nem a mama lesz, hanem egy idegen, bekukucskál a gondolatai mögé. Neki va­lamit válaszolnia kell, s nem tudja, hogy mit. A vo­nat indulásáig még több mint egy óra ideje volt, sőt az is lehet, hogy a vonat késni fog. Ez a vonat mindig késni szokott. Tulajdonképpen maga sem tudta, miért utazik ezzel a vonattal. Az esti sohase késik, azzal is utazhatna. Hiszen úgyse várja senki. A senki szóra újra a kenyereslány kérdése, és a saját tekintete foglalkoztatta. Valami kapcsolatot érzett a kettő között. Ha valaki várná, talán más­képp nézne. Azérf néz így, mert senki se várja. A mama annak idején várta, Irma is egy ideig, de aztán beleúnt a várásba. Az emberek általában rettenetesen hűtlenek egymáshoz. Dehát akkor meg min röhögnek? Egyedül lenni igazán nem szívde­rítő dolog. Persze olyanok is vannak, akiknek sike­rül mások hűségébe kapaszkodn'uk, olvanokéba, akik szintén attól félnek, hogy senki se várja őket. Ö a mama hűségébe kapaszkodott, s felsült vele. — Sört. — Főúr. — Indui a vonatunk. E gy pirospozsgás férfi az aktatáskájával ha­donászott. Két cingár fiú a kabátjába kapaszkodott, és azok is hadonásztak. A főúr széttárta feléjük a karját, éppen egy távolabbi asztalnál fizettek. Az egész jelenet ministrálásra emlékeztetett. Dominusvobiskum — mutogatott a ceruzájával a főúr. De a jóisten nem látszott sehol. Pedig mindenütt van — sehol sincs — dünhyögte magában. A halásziéban sincs. Az Isten is faképnél hagyja az embert, hiába mlnist­rálnak neki. Az isten is hűtlen lett, még előbb, mint a mama. De a mamán keresztül egy kicsit még lehetett vitatkozni vele. Aztán teljesen eltűnt. Legjobb lenne kifeküdni a strandra és lesülni. Ha az ember lebarnul, nem látszik annyira a szomo­rúsága. A pirospozsgásnak most sikerült a főúr közelébe férkőznie. A két fiú még mindig a kabátjába csim­paszkodott. Érdekes, mennyire ragaszkodnak az apjukhoz. Ö ezt az érzést sohasem ismerte. Az apjá­ról sokáig semmit sem tudott. Egy ideig azt hitte, hogy meghalt. Később megtudta, hogy törvénytelen gyerek, és az apja hallani sem akar róla. Az Isko­lában egyszer az egyik tízperces szünetben a diák­társai körültáncolták és úgy kiabálták: „Zabigyerek Palika, zabigyerek Palika". De aztán bejött az osz­tályfőnök és ráncbaszedte a tüntetőket. Többet so­hasem csúfolták, de ő azután is hallotta: zabigye­rek Palika, zabigyerek Palika. Még az érettségi bi­zonyítványán is a mama neve szerepelt. De később valami történhetett az apjával, mert először levele­ket írt, aztán látogatóba is eljött hozzájuk. A mama két napig takarított és a legszebb fodros ruháját vette fel. Az apja kávét ivott és utána mindjárt veszekedni kezdtek. De aztán mégis minden jól végződött. Az apja egy százkilós süldőt küldött. Ez volt a fiúvá fogadás ára. Utálattal meredt a két cingár fiúra, próbálta latolgatni, hogy ezekért az apjuk adna-e egy süldő malacot. Nézte a pirospozs­gás férfit, s hirtelen rádöbbent, hogy az apja miatt sem akarta otthagyni a mamát. Ott maradt mel­lette a malac árának az értékével zálogban. És Ir­mára is azért vigyázott annyira, hogy nehogy olyas­mi történjen, amit le kell tagadni. Pedig a mama szeretett volna unokát, de Inkább valahogy az égből, meny nélkül, talán éppen a jóistentől, aki szerencsé­re nincsen. Ha lett volna jóisten, akkor most az ő ka­bátjába is kapaszkodna egy Ilyen maszatos kezű, cingár gyerek. És neki ls sietnie kellene valahová, mert le­kési a vonatot. s—• Esti Ojság. — Friss hírek. — Képes Magazin. A mondatok ezúttal nem a kerek tálcán közle­kedtek. Egy törpe furakodott a poggyászok között. Ojságoszsákja majdnem a cipőjéig ló­gott. Egyáltalán nem látszott szomorúnak. Harsányan ropogtatta a mássalhangzókat. Ha a mama élne, most biztosan tenne valami megjegyzést. „Látod, ilyenek ls vannak. Ml szegények vagyunk, de egészsé­gesek." Szegény mama, és aztán mégis ő halt meg, és a törpe harsányan ropogtatta a mássalhangzókat. Még­hozzá úgy csinálja, mintha az egésznek értelme lenne. Lehet, hogy még a strandra ls kimerészkedik, és nem zavarja, hogy nem nőtt akkorára, mint a többiek. Az is lehet, hogy egy törpe nővel lakik együtt, aki hűséges hozzá. Vehetne néhány lapot, annak a törpe biztosan örülne, de nem akart a törpének örömet okozni. Az ab* roszon pirosló térképet méricskélte. A szélére kenyér­morzsák szóródtak, Talán magától is visszajön a ke­nyereslány. De nem jött. Helyette váratlanul a fizető­pincér jelent meg. Eddig nem is hívta. — Fizetni tetszik? — Igen. — Nem szólt semmit, várta, hogy a főúr kenyereslánnyá változzon. — Mit szabad számolni? Még mindig a tányér mellett árulkodó piros térkép­re meredt. Azt hitte, a főúr is azt nézi. — Halászlé — mondta mogorván és szerette volna hozzátenni, hogy nem ő öntötte ki a lnvn<;t — És egy sör? — Igen. A foltról nem esett szó. Vannak dolgok, amelyek sohase derülnek ki. Az egyik osztálytársa hetedik gimnáziumban pofon vágta. Nem volt közöttük semmi nézeteltérés. Máig se tudja, miért tette, olyan várat­lanul történt, hogy nem is védekezett, nem is adta vissza a pofont. Azóta ha erre gondol, ég az arca. Azt a pofont nem tudta senkinek sem visszaadni. És más se derül ki. Vannak csökönyös, felháborító titkok. Egyik kolléganője különös szerelmi botrányba került, és neki elmesélte az esetet. Másnap az egész hivatal tudott róla, pedig ő senkinek sem szólt egy szót se. A kolléganő mégis őt gyanúsította a pletykáért. — Disznóság. — Ezer bocsánat. — Egy Odol-reklám mosolyú férfi bámult rá, és arrébb húzta az asztala mellől a kofferét. Mit akar tőle ez a barom? Ez is úgy me­red rá, mint a kolléganője. „Érdékes, csak magának mondtam el, azt hittem, hogy ..." — Disznóság — megtapogatta az arcát, úgy érezte, mintha pofon vágták volna. A szomszédos asztaltól az Odol-reklám csúfondárosan meresztgette a fogait. N em látta sehol sem a kenyereslányt. Ha nem rendel kenyeret, egészen más dolgokra gon­dolhatott volna. Pár órával ezelőtt még egyáU talán nem törődött önmagával. A menetren­det nézegette, a hivatali munkájára gondolt, és aztán egyszerre megjelenik előtte egy ismeretlen nő, s ahe­lyett, hogy elébe tenné a kenyeret, elkezd pimaszul kéir­kezősködni, és a levest is kiönti az abroszra, és az az Odol-pofájú úgy vigyorog rá, mint a fakutya. Most fel­áll — de hiszen csak épp az imént ült le — és veszi a kofferét. Feléfordui. csúfondárosan végigméri. — Bocsánat. — S odadöccenti a kofferét az asztal­hoz. — Sört. — Fizetek. . — Kenyeret. Kereste a kenyereslány fehér bóbitáját, de a nagy kavarodásban többen a kijárat felé tódultak, s nem tudta felfedezni. A hangosbeszélő már másodszor kezdte: Gyorsvo­nat ... A harmadik vágányon... Az ő vonatja volt. Ölő helyzetéből félig felemelkedett és türelmetlenül kiabálta. — Kenyeres. A lány végre előkerült. — Kenyeret, zsemlyét, pogácsát. — Nem. — Cigarettát, mignont, aprósüteményt. Unottan hadarta a szavakat és nem hasonlított a mamára. A haja sárgára volt blejcholva és a szemöldöke helyén két zsíros, fekete vonal fénylett. Az is lehet, hogy az előbb se kérdezett semmit, hallucináció volt az egész. Vagy közben kicserélték a kenyereslányt. — Maga itt az egyetlen süteményes? — Igen. '— A fekete vonalak egészen a fehér bóbi­táig szaladtak. Ez nem kérdezett semmit. Vannak dolgok, amelyek sohase derülnek kl. Annál jobb. Az embernek nincs arca. Csak akkor, ha rágondol. Nem kell rágondolni. — Két pogácsát. Aprópénz után kotorászott, aztán nézte a pogácsá­kat és nem tudta, mit kezdjen velük. A hangosbeszélő újból megszólalt. — Gyorsvonat,.. A harmadik vágányon indul... A pogácsákat szórakozottan a zsebébe süllyesztette és felkapta az aktatáskáját. Az embernek nincs is arca. És nem a mama a kenyereslány. e ezt Hiár csak gépiesen mondogatta magá­ban, úgy, ahogy lépegetett. Bal, jobb, ba), jobb. Egészen addig, míg a vasúti szerel­vényt elérte. D 9 I

Next

/
Oldalképek
Tartalom