Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)

1966-12-28 / 357. szám, szerda

Elő klasszikus örökség A

z idei évad szerencsésebben indult, mint a tavalyi, noha az idegen — jobbára már klasszikusnak is mondható — szerzők darabjai legtöbbjével nem volt különösebb sikere a színházaknak. így Ibsen Rosmersholm-jának új bemutatóját a Madách Kamara Színházban nem kísérte szerencse, annak ellenére, hogy a magyar színjátszás élenjáró művészei játszották a főszerepeket. A Rosmer-család problémái felett eljárt az idő, és megismétlődött a tavalyi eset: ahogy a Vígszínház hagyományos rendezése nem tudta a John Gabriel Borkmann-ban az avultat és túlhaladottat eltűntetni, A Rosmersholm világa sem férkőzött közel a néző szívéhez és értelméhez ebben a tegnapi rendezői felfogásban. Aldous Huxley A Mona Lisamosoly című színjátékát a kritika egyöntetűen elmarasztalta, felületesnek találva a neves angol író mondanivalóját. Tennessee Williams esetében is csak a kritikára hivatkozhatom, amelyek, hanem is elmarasztalók, de nem lelkesednek Amíg összeszoknak című komédiája előadásáért. Bert. Brecht Egy jö az egy fö című parabola vígjátékát is hűvösen fogadja a közönség; én sem tartom szerencsésnek, hogy Brecht tételes alakjait, akik egy példázatot vannak hivatva bemutatni, történetesen azt, hogyan válik az együgyű, de rokonszenves Pimph Tomi kocsirakodó egy embertelen hatalom vak eszközévé, naturalista-realista eszközökkel állítja színpadra a rendezés. Merőben más játékstílust kellett volna itt alkalmazni, ha már a színház dicséretesen arra vállalkozott, hogy Brecht jól ismert színművei után megmutatja, honnan indult el ez a nagy német színpadi újító, hogyan jutott el elsó kísérleteitől a Kaukázusi krétakör-ig, a Kurázsi anyó-ig, a Galilei életé ig. Heltai Jéhő immár klasszikussá vált Néma leventé-jének felújítása Ruttkay Évával, Bitskey Tiborral, Csákányi Lászlóval és Pándi Lajossal a főszerepekben ezúttal is nagy sikerrel járt. A Jelek szerint ez a bűbájos verses színjáték ugyanolyan örökbecsű darabja a magyar színpadoknak, mint a János vitéz, amelynek verseit ugyancsak Heltai Jenő Irta. És élvezetes színházi estét jelent Murray Schisgal Szerelem ói című könnyű fajsúlyú, de Jól dlalogizált komédiája a Vígszínházban. Várkonyi Zoltán igen ötletes, frappáns rendezésében a Ruttkay Éva, Darvas Iván, Bárdy György triász színpadi remeklése pompásan szórakoztatja a nézót. A Katona József Színház" ban Luigi Pirandello Csörgösipká-]SL maradandóbb, mélyebb élményt Jelent. A komédia Egri István személyében biztos kezű, kitűnő rendezőre talált; mellette a megérdemelten nagy siker oroszlánrésze Kálmán Györgyé, aki eddigi kitűnő alakításai mellé odasorolhatja a megalázott, felszarvazott Ciampa írnokot, akit az elmebaj, az őrület csörgősipkája ment meg attól, hogy emberi méltósága végképp odavesszen. A Katona József Színháznak egyébként eredeti magyar bemutatójával is szerencséje van. Németh László 1953-ban írott Szörnyeteg című drámája vonzza és erősen érdekli a közönséget annak ellenére, hogy a darab gondolatokkal túlzsúfolt világa lankadást nem tűrő, fokozott figyelmet kíván tőle. Németh érdekesen indítja el drámáját, és az első két felvonásban elhisszük, hogy drámájának hőse, a morózus Sárkány professzor rendkívüli ember, páratlan gondolkodó egyéniség, a szerző kimeríthetetlen műveltségének érzékeny szócsöve, és korántsem az a szörnyeteg, ami lyennek környezete hiszi, de lassan azzá válik, amikor előbb eszméi kerülnek ellentétbe a harmincas évek korlátolt hivatalos felfogásaival, majd túlhajtott életfilozófiája következtében fiatal felesége menekülni kénytelen tőle. Sárkány profeszszor életfelfogását élete példájával akarja bizonyítani, és ebbe óhatatlanul vészesen és véresen belebukik, valóban szörnyeteggé válik. Németh példázata — bármennyire is próbálja okos érvekkel alátámasztani — nem győz meg: a mindent egyszerre változtatni, egyszerre akarni akarás inkább lehangol, mert valahogy életidegennek, csináltnak tűnik, a befejezésnél ezért nem érezzük Sárkány tragikumát, annál élesebben azt, hogy felesleges ez a mindent akaró nekirontása a világnak. Történelmi drámáiban — A ké* Bóilyaira, a VII. Gergelyre, a Galileire gondolok — Németh az új magyar dráma remekeit teremti meg, de a korunkba ágyazott történeteiben — a Villámfénynél és a Mathiasz panzió kivételével — nem jut el az igazi magasságokba. Kitűnő indítás után félresiklatja a konfBUDAPESTI SZÍNHÁZI LEVEL liktust, túlspekulálja témáit, a végkifejletben, mint a Szörnyeteg esetében is, kielégítetlenül hagy. Ettől függetlenül a Szörnyeteg gondolati gazdagsága miatt ragy élmény és ebben nagy része van Major Tamás okos, nagyon átgondolt rendezői munkájának, de még inkább Básti Lajos színészi remeklésének. A második felvonásbeli nagy jelenete a kitűnő Töröcsik Marival a legnagyobb Reinhardt színészek, Albert Bassermann vagy Emil Jannings játékára emlékeztet hasonló szerepeikben. Ez az összehasonlítás korántsem kisebbíti, de aláhúzza, emeli egészen kivételes színjátszó képességeinek sokrétűségét; olyan magával ragadóan emberi, olyan eredeti és mély, mint az öreg Bólyaí szerepében volt. A z idei évad vitathatatla»» nul kimagasló nagy eseménye Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című történelmi tragédiájának előadása a Nemzeti Színház Hevesi Sándor téri, látványos térhatással felépített, minden korszerű igényt kielégítő, pompás akusztikájú új otthonában. Vörösmarty többször bemutatott, dfc mindig könyvdrámának ítélt tragédiáját a költő hátrahagyott töredékeinek felhasználásával Benedek András és Mészöly Dezső dolgozták át igen tehetségesen és kivételes sikerrel is. Jó részben nekik köszönhető, hogy olyan tragédiát láthatunk, amely — túlzás nélkül szólva — szinte shakespearei mértékkel mérhető, és Katona József Bánk bán-ja mellé állítható. Ha nem is olyan összeíogott, szerkezetében olyan dómszerűen boltozódó, konfliktusában olyan megrázóan tragikus, mint a Bánk bán, színszerűség, emberábrázolás, jellemfestés és főleg a költői nyolv dolgában nem marad el mögötte. Nincs itt terem, hogy a tragédiát behatóbban elemezzem, csupán rövid utalásokkal tudom kimagasló értékeire, költői szépségére, a jellemzések gazdagságára felhívni a figyelmet. A tragédia mai új formájában az ismert történelmi anyagra támaszkodik; a Hunyad.y János halálát követő harcot mutatja a hatalomért, lenyűgözően erős drámába sűrítve, hogyan tartja a cselszövő Czillei hatalmában a gyámoltalan V. Lászlót, és miként ármánykodik Hunyadi két fia, László és Mátyás ellen. Egyenrangú ellenfelek csapnak össze, Czillei alakja írói remeklés és ragyogón megírt igazi renaissence-ember a két Hunyady fiú. Mátyás suhancságában is királyi már, okos és szenvedélyes fiatal, akiről elhisszük, hogy méltó lesz a királyi koronára. A költő képzelete jellemzésében szabadabban csaponghatott, és ezért mintha élőbb és hitelesebb volna bátyjánál. Lászlót nagyobb történeti hűséggel rajzolta meg a költő, de kora romantikus szemlélete is vezette tollát. A tragédia rokonszenves Lászlója hősi magatartásában hiszékeny és kissé patetikus is, renaissance lovag, némi jókaias romantikus glóriával. Ám ez nem csökkenti a hősi alak életszerűségét, csak ilyennek ábrázolhatta a maga korában és helyes, hogy az átdolgozok meghagyták így, a töröknek, a világnak, Czillei ármányainak neki rontó naiv lovagias hevületben. Az előadás maga a Nemzeti fénykorát idézi, hűen ahhoz a színházhoz is, amely az elmúlt évadban a Marat halála nagyszerű előadásával bizonyságát adta annak, hogy egy nagy hagyomány nemes megőrzése mellett teljesen korszerű, teljesen mai is tud lenni. Az átdolgozók mellett ez nem kis mértékben Marton Endre érdeme, aki már a Marat halála színrevitelével bebizonyította, hogy a mai nagy európai rendezők élvonalában áll. Munkája ez esetben is tökéletesnek mondható; Varga Mátyás zordra stilizált kitűnő díszletei közt alkotó módon teremt olyan történelmi légkört, amelyben a gonosznak és álnoknak borzongtató cinizmusa és feké lyessége éppoly hitelességgel érződik, mint a jónak és nemesnek tragikus nagysága. X ltalános az a kritikai fel»» fogás, hogy a sikeres átdolgozás, a bravúros rendezés és a kiváló színészi munka (Sinkovits Imre, Sztankay István, Szersén Gyula, Kállay Ferenc, Iglódy István, Várady Hédi és Torday Teri a főszerepekben) évszázados tetszhalálából életrcvarázsolt egy könyvdrámának elhíresztelt nagy színpadi alkotást. A Népszabadság hasábjain Pándi Pál az átdolgozással kap csolatbar, — elvi kérdéseket fel vetve — „ünneprontást" emleget, mondván, hogy túimentek azon a mértéken és az átdolgozásnak azon a jellegén, amelyet helyeselni lehet. „Valósággal társszerzőkké léptek elő — írja — Vörösmarty társszerzőivé. S bármily nemes az átdolgozók szándéka, az ilyen méretű és jellegű beavatkozás a klasszikusok szövegeiben nem kívánatos, mert e (színpadon elhangzó) szövegnek olyan devalválódását indíthatja el, amely idővel devalválhatja magukat a klasszikusokat ls." Major Tamás, a Nemzeti Színház főrendezője, Pándi cikkére azzal válaszol, hogy a klasszikusokat nem a könyvtárban, hanem a színpadon élve akarjuk látni. Számtalan esetben elismertem Pándi kritikai elemzéseinek helyességét, de ebben a vitában, az élő színház elvét vallva. Major Tamás nézetével értek egyet. Igaza van Majornak abban ls, hogy a modern színház nemcsak irodalom, hanem egyenrangú alkotók kollektív munkája. A kortárs művénél elengedhetetlen ez a kollektív együttműködés. Miért is válna egy klasszikusunk kárára, ha átdolgozók, renrezők, színművészek közös öszszefogással „kihoznak a könyvtárból és életre keltenek" egy nagy alkotástI EGRI VIKTOR Matilda Cechová festőművész és grafikus mar 3U év óta értékes népművészeti alkotásokat gyűjt. (Borodáčová felv. — CTK J Miről írnak a szovjet lapok MEGJEGYZílűK A FIATAL SZOVJET PRÓZÁRÓL A Lityeraturnaja Gazeta — a szovjet írók IV. országos kongresszusát megelőző vita keretében — közli Feliksz Kuznyecov kritikus eszmefuttatását a fiatal szovjet prózáról. A kritikus vázlatosan szól a fiatal szovjet próza egyes fejlődési szakaszairól. Megállapítja, hogy „az ötvenes évek első felében feltűnt fiatal írók (Tyendrjakov, Bondarev, Baklanov és mások] a front friss emlékét, a háború gazdag tapasztalatait hordozták magukban. Ök már kialakult jellemű, érett emberekként jöttek az irodalomba. Ezért az alkotási »felnőttséghez« vezető útjuk aránylag rövid volt." Az ötvenes évek második felének fiatal írói (

Kazakov, Makszimov, Kuznyecov, Akszjonov stb.) vitathatatlan tehetségük ellenére közvetlen elődeikkel szemben a fő dologban — „nem a személyes, hanem az általános emberi, a nemzeti élet mély és tökéletes érzékelésében" alulmaradtak. Sajátjuk lett az egocentrizmus, és szem elől tévesztették a társadalom életét. Ez a megállapítás azonban semmiképpen sem kisebbítheti pl. Anatolij Kuznyecov A legenda folytatása és Vaszilij Akszjonov Kollégák című kisregényének jelentőségét. E művekben tulajdonképpen annak a nemzedéknek életérzése tükröződik, amely az ötvenes évek derekán lépett az életbe. Feliksz Kuznyecov a továbbiakban azokkal a fiatal írókkal foglalkozik, akik az utóbbi két-három évben tűntek fel. Véleménye szerint Vaszilij Belov, Viktor Lihonoszov, Aszkold Jakubovszkij, Gennagyij Maskin, V. Potanyin és V. Makanyin olyan tehetségek, akik méltán hívták fel magukra a figyelmet. Hogy e fiatal írók új lendületet hoztak a szovjet prózába, az is bizonyítja, hogy Gennagyij Maskin Szinyeje more, belij parohod (Kék tenger, fehér hajó) című kisregényéről most sem ült el a vita, melyet megjelenésével (Junoszty 1965. 12. sz.) kirobbantott. A fiatal szovjet próza kérdéseiről az OSZSZSZK és Moszkva írószervezetének közös plénumán is sok szó esett. G. Radov a fiatal próza „férfiasodására figyelmeztetett, s megállapította: „• • • a fiatalok prózája határozott lépést tett a szociális problematika felé". AZ UKRÁN ÍRÓK V. KONGRESSZUSA A november végén lezajlott ukrán írói kongresszusról terjedelmes összefoglalót közölt a Lityeraturnaja Roszija és a Lityeraturnaja Gazeta című lap. „A művész társadalmi felelőssége, az irodalom és az élet kapcsolata, a testvérországok irodalmának egymáshoz való közelítése, a nagy Ukrajna építési eredményeire való hazafias büszkeség, a nemzeti hagyományok, nyelv, jelleg és kultúra továbbfejlesztése —ezek a kérdések határozták meg elsősorban a kongresszus légkörét" — olvashatjuk a Lityeraturnaja Gazeta november 24-i számában. Az ukrán irodalom az utóbbi 5—10 évben mind számban, mind művészi értékben nagyot fejlődött. Ezt a következő számadatok jól szemléltetik: az előző kongresszus óta 748 ukrán író, 2592 könyve jelent meg. A Szovjetunió nemzeteinek nyelvén 254 író mintegy 900 művét adták ki, míg más idegen nyelveken 155 ukrán prózaíró, költő és drámaíró 390 alkotása látott napvilágot. A kongresszuson figyelemre méltó megjegyzések hangzottak el az irodalom feladatairól, és az írói mesterségről: „...nem rekeszthetjük ki látókörünkből, hogyan él, milyen problémákkal küzd a ma emberisége" — szögezte le Olesz Goncsar, a nagy ukrán író, majd így folytatta: „Az irodalomnak magas művészi értékűnek, aktívan gondolkodónak kell lennie s a gondolkodás serkentése, az érzelmek finom és mély kifejezése, a képek élő költőisége révén szoros kapcsolatot kell teremtenie az olvasóval. Irodalmunk még távolról sem szabadult meg teljesen az olyan fogyatékosságoktól, mint az illusztrálás, plakátszerűség és sematizmus. írjunk telítettebben, szigorúbban, választékosabban — ez az, amikor a kevesebb többet jelent" Georgij Markov, a szovjet írószövetség vezető titkára a „tiszta hőst" elvetve hangoztatta: „Az irodalomnak nem a desztillált vízhez hasonlóan megtisztított hősre van szüksége, hanem az emberre, aki a környezetének és a kornak a jelensége, akit konkrét sajátosságai határoztak meg." NYUGATI IRÖK MOSZKVÁBAN Az őszön az Inosztrannaja Lityeratura című szovjet világirodalmi folyóirat szerkesztőségének vendége volt Jean-Paul Sartre, Simoné de Beauvoir francia és Max Frisch svájci író. A folyóirat 9. számában részletesen ismerteti a velük folytatott eszmecserét. J. P. Sartre elmondotta, hogy nagyszabású könyvet ír Gustave Flaubert-ről. Már három éve dolgozik rajta, s még háromig szándékszik. Eddig a mű „első kétezer oldala" készült el. Vajon ml annak az oka, hogy a világhírű író egy másik író életműve feldolgozásának szenteli energiáját és idejét? Ismert tény, hogy Flaubert nemegyszer a „művészet a művészetért" irányzat hívének nevezte magát, s mégis képes volt az életet a legmagasabb szinten újjáteremteni a művészetben. Talán ez a rúgója Sartre kutatókedvének. Ezenkívül Sartre-ról ismeretes, hogy általában izgatja őt az irodalom „elkötelezettségének" problémája, Flaubert könyvével kapcsolatban nyilván ez is ösztönözhette. Sartre határozottan szembeszáll azokkal, akik l'laubert-t a formalistákhoz próbálják sorolni. Arra a kérdésre, milyen jellegzetessége van készülő művének, azt válaszolta: „A módszere. Ha az ember olvassa, amit Flaubert-ről a különféle emberek összeírtak, az a benyomása, mintha több Flaubert lenne. Ha marxista ír róla — akkor mindenekelőtt osztályöntudatának kialakulásáról van szó. Ha pszichoanalitikus ír Flaubert-ről — kizárólag csak az író szubjektív életérzése érdekli." — Mi a regény? — kérdezték Sartre-tól. Ezt válaszolta: — Még nem fejeztem be a könyvem, Igy e kérdésre nem adhatok végleges feletet. A nyugati „abszurdokról" azt mondta, hogy elvesztették az emberbe és a jövőbe vetett hitüket. — Az abszurd-írók nem a burzsoát, hanem az embert ostromolják — mondta, majd hozzátette: — En hiszek az emberben. Az én számomra — a történés a legfontosabb. Simoné de Beauvoir nagy érdeme, hogy — nem sajnálva az időt — segíti a kezdő írókat. Most egy kisregényen dolgozik, mely „az erősen amerikaiasodó francia burzsoázia szatírája lesz. Max Frisch-sel elsősorban „Homo Faber" és „Legyen a nevem Hautenbein" című regényeiről és „Biedermann úr és a gyújtogatok" című drámájáról, a színházról és az irodalommal kapcsolatos nézeteiről folyt a beszélgetés. A „Homo Faber" című érdekes regényéről ezt vallja: „A legnehezebb volt hősömre jellemző sajátos nyelvet találnom — olyat, hogy az különbözzön az irodalmitól, hogy az technikus-nyelv legyen. Nem tudom, önök hogyan értelmezik művemet, de Faber az én számomra nem technikus, noha rendelkezik bizonyos mennyiségű technikai ismerettel, hanem magát technikusnak képzelő ember. Fabernek, aki ismeri az amerikai életmódot, meggyőződése, hogy érti az életet, annak lényegét. Csakhogy az nem az ő élete." Frisch alkotó módszerével kapcsolatban „elárulja", hogy még nem írt olyan művet, amelyet előre átgondolt volna. Sohasem tudja előre, mit csinálnak majd hősei s mi lesz a végső sorsuk. Összehasonlítva Ionescut Bekkettel, a svájci drámaíró megjegyezte, hogy míg lonescu csupán fellazítja a régi színház alapjait, addig Beckett mindent „földig lerombol", csak a szónak és a pantomimnak tulajdonít jelentőséget. Frischt nagyon érdekli Beckett kísérletezése. Ik. f.) 1966. XII. 2

8*