Új Szó, 1966. december (19. évfolyam, 331-360. szám)
1966-12-17 / 347. szám, szombat
E ltelt öt éjszaka. Nang a parancs értelmében bejárta az utat a támaszponttól a röptérig, s visszavonult, hogy jelentést tegyen. Március harmadikán megszületett a határozat: támad nak. Ezúttal kisebb volt a csapat létszáma, a har cosok azonban képzettebbek voltak, s ami a lé nyeg, a felszerelésük is jobb. Gránátot, géppisz tolyt meg robbanóanyagot hoztak. A parancs sze rint meg kellett támadniuk a repülőteret, felgyúj tani a gépeket és berendezéseket, azután úgy viszszavonulni, hogy elkerüljék az egyenlőtlen küzdelmet. A tartomány csapatai megfelelő távolságban követik majd őket ugyanazon a vonalon, az éjszaka folyamán közelebb szivárognak, s fedezik őket hátulról meglepetések esetén. — Csak akkor bocsátkozzatok harcba, ha már húsz-harminc kilométerre eltávolodtatok a röptértől — mondta a főparancsnok Nangnak, amikor kiadta a parancsot az indulásra. — Még napkelte előtt el kell Jutnotok a támaszpontra. Különben elvesztek, s mi nem segíthetünk. Itt megütközhetünk, ott azonban nem, mert bekerítenek és megsemmisítenek. A támaszponton nincs annyi búvóhely, hogy kezünkben tarthassuk a hadműveleti zónát. Nang hallgatott. Állva magasabb volt a parancsnoknál, pofacsontja előreugró, tekintete nyugodt, áthatolhatatlan. Mindent tudott, de nem tartozott azon tisztek közé, akiknek az ilyesmi a fejébe száll, s akik lassan abban a meggyőződésben kezdenek élni, hogy többet érnek a parancsnokuknál. Ösztöne és harcos tapasztalata azt súgta, hogy mindig józannak kell maradnia, végre kell hajtania a rábízott feladatot, a parancsnok felsőbbsége épp abban nyilatkozik meg, hogy józanságát és felfogóképességét sosem vonja kétségbe, bár úgy látszik, annyira mégsem bízott benne, hogy felmentette volna a parancs legjelentéktelenebb és . Nang által jól ismert vonatkozásainak elismétlésétől, és ez épp azért történt így, mert Nang alapkáder, aki — mint a jelenlegi helyzetben ls — térképet vázol fel, kijelöli a csapat útvonalát, s előkészíti a támadást. — Csak hidegvér, s a lehető leggyorsabban kijönni a röptér körzetéből — folytatta a főparancs nok. — A hadsereg legjobb katonái vannak a kezed alatt, hajtsd végre a feladatot, hozd őket vissza, s egyenesen Van tábornok elé küldelek jelentéstételre. Marin Préda: Itóláz V égre elérték a repülőtér szélét. Nang hason fekve várta, míg a csapat magához tér a kimerítő átkelés után. Figyelt. Este tíz óra volt. A feladat, amelynek végrehajtása érdekében nyolc hónapon keresztül széltében-hosszában végigbarangolta ezt a cseppet sem veszélytelen tartományt, hetekig aludt a rizsföldek iszapjában, s amely már eddig is négy kiváló harcos életét követelte, végre a befejezéshez közeleg. Vajon sikerül meglepniük és szétszórniuk az ellenséget, vagv pedig őket semmisítik meg egy szálig? A negyven harcost számláló kis csapat Nang parancsára két csoportra oszlott, s hogy időt nyerjenek, mindkettő külön vágott magának utat a drótkerítésen. Nang küldöncöt rendelt maga mellé, hasra feküdt, s a környéket meg az őrjáratokat leste. Figyelme az ellenséges őrség meg a saját utászai között oszlott meg. Ha nem' látja az utászokat — s ha látja, az se perdöntő, mert nem biztos, hogy az ellenséges járőrnek épp olyan jő a szeme, mint az övé —, ha tehát nem látja őket, minden rendben folyik. Közel három őrát tartott, míg az aknászok a drótot elvágták, s ez alatt egyetlen alkalommal rettent csak meg Nang, hogy felfedezték őket: ahelyett, hogy a már megszokott időközökben követték volna egymást, a járőrök, az egyik csoport elhaladta után alig egy perccel újabb járőr tűnt fel, s néhány harcos épp akkor dugta ki fejét a fűből, hogy a kúszást abbahagyva szökellve folytassa útját; Nang egy pillanatig szörnyű feszültséget érzett, a járőr két katonája azonban nem látott semmit, meglehet, csak Nangnak tűnt úgy, hogy látniuk kellett volna valamit, de azok ketten szaporán lépkedtek egymás mellett és szenvedélyesen beszélgettek, úgy látszott, a fegyveres őrtornyok, amelyek a repülőteret körülvették, meg a riasztó berendezések elbizakodottá tették őket, s emiatt nem voltak túlságosan figyelmesek, mert ugyan miért történne ezen az éjszakán valami rendkívüli, amikor annyi éven át sosem történt semmi. R ögtön ezután, mintha képzeletében jelenne meg, "a következő drótkerítésen két sárfoltot vett észre, tenyérnyire lehettek egymástól, köztük feltűnt a fogó apró árnya. Egy pillanat! A sárgombőcot finom ujjak leszedik a drótról, ügyelve leteszik a földre, csak azután jön az olló, ez így megy, míg a kerítésen a rés el nem éri az embermagasságot. Ebben a pillanatban újra megjelenik az őrség, azonban teljes a mozdulatlanság és a csend, csak a magasfeszültségű vezetékek zümmögése meg a repülőteret ellátó hatalmas áramfejlesztők távoli zaja hallatszik. A támadást alaposan előkészítették, egy dolgot azonban nem tudtak begyakorolni, nevezetesen magát a támadást, azt a műveletet, amelynek során az egész egység behatol a röptérre, a hangárok közelébe. Pedig éppen ekkor következhetnek be a meglepetések. A harcosok behatoltak a kerítésen vágott réseken, s kúszni kezdtek a gépek felé. Nyílt terepen, szétszórtan, nesztelenül kúsztak előre, mint valami giliszták, sárral meg vékony ággal álcázott alakjuk beleveszett a környezetbe. A repülőtér, mint mindig, most ls erősen meg volt világítva, s Nangnak most jutott csak eszébe, hogy harcosai még nem tanulhatták meg, amit ő csak azért tud, mert többször járt már a repülőtéren: azt, hogy nem kell megijedniük a reflektoroktól meg a gépek szokatlan méreteitől. Mert közelről és főleg lentről, a füvek közül, ezek a madarak óriásiaknak tűnnek, az ember úgy érzi, képtelen felmászni a pilótafülkéig és aztán felgyújtani. A harcosok ezért meredten lapultak a földhöz, s nem voltak képesek tovább menni. Mintegy ötven méterre feküdtök az első gépektől, nem mertek megmozdulni, a másodpercenként végigpásztázó fények, mint valami titkos és legyfirhetetlen erő, a földhöz béklyózták őket. S ebben a nehéz pillanatban megerősített belső őrjárat közeledett feléjük. Nang érezte, hogy úrrá lesz rajta a visszavonhatatlan elhatározások nyugalma, s elkiáltotta magát: — A gépekre, előrel Mintha nem is szavakat ejtett volna, hanem rövid, különböző színezetű hangokat, amelyek kissé az orrából jöttek, s amelyek idegenül csattantak bele a repülőteret uraló csendbe. A következő pillanatban a kiáltást géppisztolysorozat követte. Nang lőtt, s a járőrt a földre fektette. A csapat pedig olyan gyorsan ugrott talpra, mintha a föld dobta volna ki magából. Futtukban dobták el gránátjaikat a gépeket vigyázó őrökre. k ^tnt általában a jjínfk pillanatában, harc most ryl sem fejlődött ki, mert az őrök futásnak • ' eredtek, s ezt az időt használták ki a támadók. Pár ugrással elérték az első sor gépet, és macskaügyességgel egymás vállára mászva, villámgyorsan felkúsztak a motorhoz, és elhelyezték a robbanóanyagot, amelyet eddig a keblükben hordoztak. Az első robbanások lassú sorozata azt a hitet keltette a sietve visszavonuló őrségben, mintha nagyszabású támadás zúdult volna a repülőtérre, amelyet tüzérség is támogat. A következő pillanatokban azután, mintha földrengés remegtette volna meg a vidéket, vastag fekete és vörös lángok törtek a magasba. Az első robbanássorozat után meggörnyedt árnyak — az égő repülők fantasztikus árnyékához képest parányiak —, aprócska, mozgékony élőlények rohanták meg a második sor bombázógépet. Aztán hirtelen eltűntek. HUSZÁR SÁNDOR fordítása Lach-Trayt azonban át kellett úszniuk, a röptér környéki falvakból ugyanis kiköltöztették a lakosokat, s nem volt ki segítsen nekik. Este kilenckor elérték a főútvonalat; idegen katonákat szállító teherautók száguldoztak rajta, s reflektorjaik megvilágították az út két szélét. Belefeküdtek a sárba, nem fedezték fel őket, aztán átmentek az úton a folyó felé, kezüket s arcukat még jobban bekenték sárral, leveleket meg rizsszálakat ragasztottak magukra, mert rövidesen elértek a röptér előtti területre, amelyet erős reflektorok világítottak meg. Még át kellett úszniuk a folyón, majd miután valamennyien szerencsésen átjutottak, az utászoknak fel kellett szedniük az aknákat, s el kellett vágniuk a drótakadályokat. Mong és Han asszony az utolsó falu szélén várta őket, s nuoc-namot adtak a katonáknak, nehogy dermedten és agyonfázva jussanak át a Lach-Trayon. Hideg volt a folyó partján, a tengerről fújt a szél, és az út meg a folyó között vadon tenyésző tövises bokrok letépték nadrágjukat s véresre karmolták a lábuk szárát. Ittak néhány kortyot a nuoc-mamból (sóban hosz^^ s/.an erjesztett apró halból készült ital), aztán le vetkőztek, s a biztonság kedvéért a ruhájukba -.ti csomagolták minden felszerelésüket, majd hármas 19öB. csoportokban a vízbe vetették magukat, fé! kézzel úsztak, másik kezükkel fejük fölé emelték a cso XII. 17. magot, ahogy azt a hónapokon át tartó gyakorlatokon százszor is tették. Csak egyetlen embernek #ti !! revedett m eS a karja, bele Is ejtette fegyverét Wf meg ruháját a vízbe, a parton azonban más felsze' relést kapott, s őt magát is hamar talpra állították. E s egyenesen a tiszt szemébe nézett, aki ebből mindent megértett, s megismételte szóról szóra, amit a parancsnok neki mondott. Ezzel a találkozónak vége szakadt, Nang elhagyta a hadseregparancsnokságot, és átvette az egységét. De alig indult el az expedíció, meg kellett állniuk. Megkezdődtek az esőzések, s Mong értesítette Nangot, aki más két tiszttel együtt a csapatot vezette, hogy Son-Tinhben a föld alatti búvóhelyek egy része beomlott, és nagyon nehéz őket helyreállítani, mert állandóan tovább omlanak. Ez volt az egyetlen rossz híre, mert a többi parancsot pontosan teljesítette, megszervezte a fo lyón való átkelést a támadás előtt s után, a csapat kalauzolását, hogy mielőbb el tudjon szakadni az ellenségtől, amennyiben egyenlőtlen harcra kerülne sor; ha a Son-Tinh-i búvóhelyeket nélkülözhetik az expedíció folytathatja útját. Nang kitört: ennek elment az esze, hogy mondhatnánk le a búvóhelyekről? S parancsot adott a visszavonulásra, két napig várt, míg Mong kijavítja a búvóhelyeket. Harmadnap éjjel megérkeztek a Van-Uc partjára. Az egyetlen ellenség, amely bosszantotta őket, mert arra kényszerültek, hogy fárasztóan óvatoskodva lopózzanak át a falvakon, a kutyahadsereg volt: ugatásuk a fegyverropogáWtl is árulkodóbb letr volna. A Van-Ucon ezúttal is ellenséges motorcsónako kat találtak, a következő éjszaka azonban sikerült sámpánokon keresztüljutniuk a folyó másik partjára. Az ezt követő éjszakára érték el az utolső akadályt, Lach-Trayt. Nem történt semmi bajuk, pusztán a bábkormány járőrével találkoztak, de rájuk sem hederítettek, úgy mentek végig a falun, mintha békés emberek lettek volna, akik valamiféle botokat visznek a hátukon, ingük pedig degeszre tömték valamivel. Mikor kijutottak a faluból, többen el is kacagták magukat: észrevették, a bábkormány csendőrei hogy tűntek el pillanatok alatt, úgy látszik, nem volt kedvük megismerkedni a furcsa parasztokkai. / \
