Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-06 / 306. szám, vasárnap

E napokban egy szatírát olvastam. A szatíra akkor éri el célját, tetőfokát, amikor tragédiát jelenítve — röhejre szalad szét a szája. Ami máskor összehozhatatlannak látszik: vigyor, gyász és szenvedés, az itt — paradox módon és hatásosan — a mondanivaló lényegét húzza alá. írhatsz könyvnyi vádiratot a fasizmus ellen, szenvedélyíűt^tten, dokumentáltan és az igazság tudatában, — mégsem fog úgy és annyira hatni, mint egy rövidrefogott — jde lényegreszabott — szatíra hirteleni, röhejbe oltott, tragikumot időző gondolatrobbanása, lélekrendítése. A fasizmusban az volt a rettenetes, hogy embertelensége ragályként fertőzött az ellenméreg nélküli nagytömegben. Az emberi megalkuvások kényszerűségként adták és hozták a morális felmentvényt: szél ellen nem lehet (fütyülni. A fasizmus az ember morális ellenállását paranccsal, terrorral, propagandával, szemfényvesztéssel és másfajta altatással Szigetelte. A polgár, mint alattvaló, tehetetlenné sugalhatta önmagát: felelősség alól felszabadult eszköz lett, géprész, az engedelmesség mintaképe és — gyávája. Pedig már akkor is, és csírájában tudta, hogy valami gonoszság részese és cinkosa. 1945 után ezt a viszolygást és szorongást (a lelkiismeret szót itt le sem szabad írni) intézményesen és egyénileg Pilátus módián igyekeztek elmulasztani, feledtetni és jóvátenni. Hipotézisek és kifogások, utólagos magyarázatok, sőt meaculpázások szennyes vizű lavórjaiban mosták meg farizeusmód a kezüket. A cinkosokból tanúk lettek. A bűnjelből alibit faragtak. Mint itt Kurt Bartsch szatírájának — mely most jelent meg a berlini SONNTAG okt. 2-i számában — a hőse, aki nem menekített zsidót, de évek múlva, bűne felmentvényeként, pontosan beszolgáltatta a véresre vert zsidó összetört szemüvegét —" a . hatóságnak. A bűnjel alibi lett. A tragédiából — szatíra. Nevessetek! Ordítakkor vásárolt egy font cukrot, vagy lekvárt, és ezt a vacakot, ezt a nikkelszemüvegeket ottfelejtette a pulton. Igy volt? A. Nem éppen. A szemüveg a földön hevert. Azonkívül az ember nem kért lekvárt, egyáltalán nem vásárolt semmit. B. Tehát egy koldus. A. Nem. De egy zsidó. Az üzletbe futott, mert az SS volt a nyomában. B. Ahá. El akart bújni az áru mögé. A. Nem. Azt akarta, hogy satok! A talált tárgyak Osztályának irodája (Frankfurt am Main). A. (bejön) Jó reggelt. B. (nem reagál). A. Mondja kérem, jó helyen Járok itt? B. (felnéz): Nem tudom. (Szünet). Hová akar? A. Hát... tulajdonképperi egy szemüvegről van szó. B. Ügy. A. Igen, egy szemüveg. B. Akkor mit keres itt? Ez k talált tárgyak osztálya, A. Igen. B. Na hát (Felteszi a szolgálati sapkát). Akkor töltse ki ezt a papírt, tintával (a papírra mutat): Egy: a talált tárgy neme. A. (írja). Egy szemüveg. B. Zárójelbe: nikkelszemüveg. A. Nikkelszemüveg. B. Kettő: a hely, ahol találta, de precízen. A. Precízen (Írja) Frankfurt am Main, Remagenstrasse. Élelmiszerüzlet. FÄBRY ZOLTÁN B. Élelmiszerüzlet. Tulajdohos? A. Igen. B. Mit, igen? A. Én vagyok személyesen. B. Ahá. A. (kedélyesen): Cigaretta? B. Köszönöm. (Szünet. Rágyújt.) És mikor találta meg ezt az izét itt, ezt a komikus öikkelszemüveget? A. Várjunk csak ... Mikor is volt — október, november ... Igen, 1943 novemberében. B. (megrökönyödve): F.zerki lencszáz — mikor, kérem? A. 1943 november. B. (bizalmatlanul): Ügy, és erre ön még ma is emlékszik. A. Igen, pontosan. Azon a napon csak úgy szakadt az eső. B. Ne mondja. A. Csak így érthető, hogy senki sem volt az üzletben, amikor bejött. B. Ki, ki jött be? A. Hát, akié ez a szemüveg. B. (türelmetlenül): Ügy, és mutassam meg neki az udvarra vezető ajtót. B. No és? A. Nem tehettem, mert... B. Mert nem volt ajtó? A. Mert nagyon veszélyes dolog volt ilyenbe belemászni. B. És aztán? A. Bejött az SS és elvitték. B. Hm. A. Később, amikor felmostam. a vért, megtaláltam ezt a szemügeket. B. Bizony, ez már rég kiment a divatból. A. Én azonban mégis megőriztem. Huszonnégy évig, hátha egyszer visszajön. B. Kicsoda? A. Hát a zsidó. B. Az már nem jön vissza. Biztosan. A. Gondolja? B. Nagyon régen volt. A. Na, ne fessük a falra az ördögöt. Cigaretta? B. (bár még az elsőnél tart, újra vesz egyet): Köszönöm. A. Aztán, ez a szemüveg mégsem az enyém. B. Igaz. A. És amikor tegnap egészen véletlenül megtaláltam, azt mondtam magamnak: ezt a szemüveget azonban nyomban be kell szolgáltatnod. B. Ez igazán rendes volt magától. A. Ogy gondolja? Én mindig mondom: az ember maradjon ember; mégha kereskedő is. > NYELVMŰVELÉS: Ma már sokan szándékosan kerülik az ilyen kifejezést, mert nem tartják logikusnak. Az ember — úgymond — a fejére teszi a kalapot, nem a fejébe; a fején viseli a sapkát, nem a fejében stb. Még tollforgatóink között is akadnak olyanok, akik a logika erejének engedve, idegenkednek a belső térbe vonatkozó hely határozói ragok használatától, ha felületre vonatkozást akarnak kifejezni. Minden nyelvnek megvannak a maga sajátosságai, Így a magyarnak Is. A fejébe csapta kalapját, szemébe húzza sapkáját, szól a nyakában a csengő, oldalba bök kifejezések — bár nem logikusak — magyarosak. A nyelvhelyességi kérdésekben egyébként sem lehet mindig a logika alapján dönteni. Egyes esetekben fel sem tűnnek nekünk ezek a logikátlanságok. Kinek jutna eszébe, hogy például a vonaton, autón, repülőn utazom kifejezéseket helytelenítse, s helyettük a vonatban, autóban, repülőben utazom kifejezéseket használja, mondván, hogy nem a jármű tetején, hanem benne utazik. Amint látjuk, ezekben az esetekben a belviszonyt kifejező rag helyett a felületi viszont kifejező -n, -on, -en, -ön ragot használjuk, vagyis éppen ellenkező módon járunk el, mint például a szól a nyakában a csengő kifejezés használata esetében. Mégsem kifogásoljuk, mert megszoktuk, hogy régen a magyar ember szekéren, szánon, kocsin utazott, „Legfölebb ha omnibuszon", mint Arany János (Epilógus című verse szerint); s ma, a zárt járművek korában is természetednek hangzik, hoizv onnatnn autón, repülőgépen utazzék. Annál is Inkább, mert ma már nem annyira helyviszonyt, mint eszközt fejezünk ki ezekkel a határozókkal. Általában azon sem sokat törjük a fejünket, hogy az erdőben jártunk-e, vagy az erdőn, a tűzre dobtuk-e a gallyat, vagy a tűzbe. Arany János Tengeri-hántás című balladájában „Dalos Eszti — a mezőre kiment ő", s ugyanabban Tuba Ferkó „Szomorún jár, tébolyog a mezőben". Vagyis bizonyos helyzetekben a két rag bármelyikét használhatjuk. Ha azonban testrészek neve után járul ez a rag, s főként ha ilyen ecetben az üt, vág, rúg, csap stb. ig'k szerepelnek állítmányként. magvarosabb a belviszonyrag hasznalata: szájba, orrba vágta; mellbe há'ba ütötte; farba rúgta; leibe csapta stb. Előfordulnak más állítmányok mellett ls ezek a ragis alakok: kötelet köt a nyakába, fejébe teszi sapkáját, arcába fúj a szél stb. Bizonyos esetekben, elsősorban az üt, vág, rúg, csap stb. állítmányok esetén jól helyettesíthető a belviszonyragos szó -n, -on, -en, -ön ragos szóval: bokán rúgta, orron vágta, szájon ütötte stb. De szokatlan volna, ha ezt mondanánk: mellen üt, háton vág stb A szemére húz helyett is használj 'k nyugodtan a szemébe húz, a fejére tesz helyett a fejébe tesz, a nyakán hord helyett a nyakában hord kifejezést, mert ez magyarosabb. Senki sem gondol oldalba szúrt huszárra, amikor a régi huszárnótát hallja: „Aranycsákó a fejében, kard az oldalában". JAKAB ISTVÁN Arthur Miller Szalemi bo szorkányok című darabját — Pavol Hašper rendezésében — tegnap mutatta be a bra tislavai Hviezdoslav Színház. (Herec felvétele) 87. A férti o sofőr felé eső fél arcával elmosolyodott, de fejét nem fordította arra a kiáltásra, és egész lénye komoly maradt. Sőt, még komolyabbá vált attól, hogy egy másodpercre hidegen elmosolyodott, s közben le nem vette tekintetét Salajevről, amellyel minden mozdulatát figyelte. És megint csak nem tetszett valami az őrnagynak ebben az arcban. Egészséges, rózsaszínű arc, melyen kiserkedt a napfényben aranyosan csillogó borosta, erősszálú, vörhenyes szemöldök. S alatta: kék szempár. S ez a kék szem merően nézte Salajevet. S e mozdulatlan tekintet mélyéről ravasz, tébolyult, elviselhetetlen vidámság óradt, mely alig-alig fojtja magába a nevetést. Ez nem orosz szem volt. Hanem németé. Salajev egész testében megdermedt: „Mindennek vége!" S most már másképpen, a maga igazi valójában látta meg ezt az öt embert. Egyszerre észrevette, milyen rosszul fest rajtuk az orosz egyenruha: mintha mindegyik gimnasztyorkát másra szabták volna. És mind az öt megtermett, izVios férfiból, s abból, ahogy megközelítették őket, elővigyázatosságuk mellett sajátos fesztelenség óradt, amely csak válogatott harcosok ismertető jele: szakmájukat alaposan Ismerő felderítőké, ejtőernyősöké; — ilyen férfiakat ritkán találni gyalogosok, sorkatonák között, akik erősek tömegben, de egymagukban nem. — Kétszáznyolcvanegyesek vagytok? hadart megállás nélkül a sofőr, szinte eszelősen az örömtől, hogy él és semmi baja. - Szép kis rend van nálatok: eljönnek hozzátok, ti meg szórakozásból ágyúból lövöldöztök rájuk! És ha a másvilágra küldtetek volna? Ki az ezredparancsnokotok? - csattant fel a hangja. ügyet se vetve a sofőr szavaira s egy szóval se válaszolva a kérdésre, a géppisztolyos férfi így szólt: — Kérem, adják át ellenőrzés végett az igazolványukat. Oroszul mondta, de olyan szintelen hangon és olyan kimért szabatossággal, hogy rögtön megérződött rajta az idegen. Salajev alig észrevehető akcentust érzett a beszédében. Az agya pontosan dolgozott. Azok négyen előtte és tőle jobbra álltak meg. S a pisztolya szintén a jobboldalán van. Éppen azon az oldalon, ahol ezek állnak. Begombolt bőrtokban. A háta mögött nincs senki. Nehogy valamelyik társukat találják, ha lövöldözésre kerül a sor. Szeme szögletéből meglátta egy pillanatra a sofőrje hirtelen holtsápadtra váló arcát, leesett állát, ö csak most döbbent rá, kik állnak előtte. Salajev keze megszokott mozdulattal nyúlt a gimnasztyorkája bal zsebéhez, ahol a katonai igazolványát tartotta. De hogy időt nyerjen, előbb a jobb zsebét gombolta ki. Lassú mozdulattal tette ezt, gondolatai azonban viharsebesen száguldoztak körül megoldást keresve, de mindenütt akadályba ütközve. Belenyúlt a jobb zsebébe, majd mintegy feleszmélve, kigombolta gimnasztyorkája másik zsebét, de már a bal kezével. Jobbra pedig ottmaracH a mellénél, hogy alkalmas pillanatban a pisztolyáért nyúljon. Ujjal begombolták a zsebet. Bal kezével nyújtotta oda az igazolványt. Ekkor a férfi átvette, mintegy lefényképezve emlékezetében, még egyszer fürkészően Salajevre nézett, majd kinyitotta az igazolványt. És amint kinyitotta, a társai nyakukat nyújtogatva közelebb húzódtak. Abban a szempillantásban Salajev keze lecsúszott a pisztolyához. Ámde elő nem kaphatta a bőrtokból: a férfi, aki az igazolványt átvette, a fülével is vigyázott rá. Nem is a mozdulatát vette észre: már a gondolatát! Salajevet leteperték. Némán zihálva fölötte, hátával a földre szorították, két karját hátracsavarták. Valamelyik katona rátérdelt. - Te szemét! — mondta diadalittasan a vörhenyes szemöldökű német; még mindig zihált és vidáman kivicsorította fogát, de a szeme vadul villogott. Elsőnek állt fel, kissé feldobta a levegőbe a zsákmányolt pisztolyt - lapos kis „Woltert", Salajev büszkeségét majd a nadrágzsebébe dugta. - Tüstént átláttam ezen a szarházin. Amint az igazolványt odadugta ... Egymás után felemelkedtek a többiek, s a harctól felhevülten tisztogatták magukról a port. A szégyentől égő Salajev állt fel utoljára. Megtépázottan, vérben fürdő arccal, amely egy csizmasarok nyomát viselte. - Rohadt gané!... - Pedig a pofájáról nem is mondaná az ember!... - Most nézd meg: német a javából! - És mi még azt gondoltuk: micsoda bátor legény! Két német gép köröz az út fölött, ez meg fütyül rájuk, csak autózik! Salajev csak bámult rájuk és nem akart hinni a szemének. S ahogyan az Imént még németeket látott bennük, most ugyanazzal a fellobbanó felismeréssel, kétségbevonhatatlan bizonyossággal ráébredt: ezek a mieink! Igen, a mieink. És a hangjuk is az: Igazi, vérbeli orosz. És. az arcuk Is félreismerhetetlenül az. Az őrnagy heves mozdulattal feléjük lépett. 88. - A hadsereg különleges osztályának főnöke vagyok! Szavai váratlan hatást váltottak ki. Nem is annyira maga a kijelentés, hanem az, hogy egy német mindnyájuk füle hallatára oroszul szólal meg. Á katonák tanácstalanul néztek rá. Csakhogy ők nem olyannak látták foglyukat, amilyennek az őrnagy még most is látta önmagát. Egy alaposan megtépázott ember állott előttük; arcáról, amelybe belenyomódott egy csizma sarka, vércseppek hullottak a mellére. És egyszer csak az egyik katona — ő találta fel magát elsőnek — térdét csapkodva hahotázni kezdett: - Ügy hazudik a rohadt, mintha könyvből olvasná! „A különleges osztály főnöke!"... No, találj ki még valamitl Ekkor valaki felkiáltott: - Fiúk! Hol a másik! Elillant! Erős kezek ragadták meg Salajevet. És a karját szorító emberekkel együtt Salajev látta, amint messze az úton túl felbukkan a gabonatáblában egy fej. És nyomban eltűnik. Puskák dörrentek. „Prrrrr..." - csattant fel nyomukban egy géppisztoly. Ezekben a másodpercekben, amikor Salajev megdermedő szívvel, mohón várta a többiekkel együtt, — ezekben a pillanatokban dőlt el a sorsai Attól függött az élete, sikerül-e elszöknie o sofőrnek vagy sem. Jóval távolabb attól a helytől, amerre lövöldöztek, utoljára bukkant fel a kalászok közt a menekülő meggörnyedt háta, és eltűnt a mélyedésben. Megszökött, A katonák egymás után fordultak Salajev felé; arcukon ugyanaz a kifejezés tükröződött, amellyel a szökevényt s az utána küldött sorozatokat követték. Hevesen ziháltak, mintha nem is csak gondolatban, hanem valójában üldözőbe vették volna. És Salajev most a kezeik 1966. között hirtelen megérezte, hogy valami feltartóztathatatlan közeledik feléje. (Folytatjuk) JL* eraa