Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-05 / 305. szám, szombat

Ember és társadalom Személyiség és érdek íass. XI. 5. A

z utóbbi időben igen gyakran írnak az emberről, az ember helyéről a világban, az élet értelméről, az egyénről és a társadalomról. Közismert tény, hogy az ideológiai harcban a kommunistaellenes erők kedvelt fegyvere a szocialista mozgalom megvádolása azzal, hogy nem ismeri el a személyiséget és uniformizálja a társadalmat. Az idősebbek még jól emlékeznek a burzsoá propaganda pletykáira a szocializmusról —, hogy felszámolja a személyi tulajdont, kiöl az emberből minden egyénit, kollektivizálja még a nőket is — s más ehhez hasonló esztelenségekre. A marxisták mai megfontolásait az emberről, az egyénről, jelentőségéről és helyéről a társadalomban nem kell propagandisztikus manővernek tekintenünk az ilyen vádakkal szemben. Nem is láthatjuk bennük a marxista gondolkozás holmi revizionista irányzatát, a nem marxista filozófiai elképzelések hatását. Ez egyszerűen történelmileg és társadalmilag indokolt felújítása egy olyan problematikának, amely sohasem volt idegen a marxizmusleninizmustól, ellenkezőleg, annak legbelsőbb lényegét képezi. A szocializmus kiindulópontja és alapcélja mindig az ember, a sokoldalúan fejlődő egyén volt. Nem az elvont, hanem a reális és harcos humanizmus volt a szocialista mozgalom jellegzetes vonása, s ezért az ember problémáinak bizonyos mértékű elhanyagolása és mellékvágányra való terelése mind az elméletben, mind a gyakorlatban csak ideiglenes, átmeneti állapot lehetett. Marx, a tudományos szocializmus megalapítója aktivitását abban az igyekezetben kezdte, hogy kiutat találjon kora elnyomott, meghasonlott és szerencsétlen emberének helyzetéből, s olyan feltételeket teremtsen számára, hogy teljes és boldog életet élhessen. Az emberiség boldogtalanságát nemcsak abban látta, hogy a dolgozó embert kizsákmányolják, hogy nyomorban és emberhez méltatlan körülmények között él. A szerencsétlenséget és minden baj gyökerét abban is látta, hogy az ember aktivitásának, termelő tevékenységének voltaképpeni eredményei a társadalmi kapcsolatok ösztönös alakulása következtében nemcsak, az emberen kívül álló erővé válnak, hanem olyan erővé is, amely az emberrel szemben ellenséges s elnyomja az embert. E tekintetben az úgynevezett elidegenedés különféle eseteire gondolunk, amelyek közül a legfontosabb a. gazdasági elidegenedés. Ez a termelőerők magántulajdonán alapul, s ebből következik az elidegenedés minden egyéb formája, kezdve a társadalom osztálytagozódásával és végezve a bürokratizmussal. Élete legfőbb értelmét mind Marx, mind Engels az elidegenedés forrásainak felfedésében látta, azon helyzet forrásainak feltárásában, amelyben az ember védtelenné válik nemcsak a természet erőivel, hanem azon társadalmi erőkkel szemben is, amelyeket maga hozott létre. Engels hangsúlyozta, hogy a társadalom nem szabadulhat fel, ha nem szabadul fel az egyén. A Kommunista Kiáltványban olvashatjuk, hogy a kommunizmusban minden egyén szabad fejlődése a feltétele minden ember fejlődésének. E

zt a célt tűzte ki maga elé Marx és Engels politikai koncepciója kialakítása, az osztályokról és az osztályharcról, valamint a forradalomról szóló tanítása során. Céljuk az volt, hogy feltárják azokat az erőket és eszközöket, amelyek segítségével megszüntethetik a magántulajdont, mint az emberrel szemben ellenséges és tőle idegen környezet alapját. Az elmúlt időszakban számos objektív és szubjektív tényező következtében az egyéni érdekek a szocializmus talaján nemcsak háttérbe szorultak, hanem gyakran meg is tagadták őket, sőt mi több, gyakorta kimondottan ellenséges nézetnek tekintették. Ez nem csupán abból következett, hogy a szocialista mozgalom előterében a tömegek forradalmi mozgalmai álltak —, rendkívüli körülmények, amelyek között az egyén individuális érdekeit alárendelték a társadalmi érdekeknek —, hanem azon környezet különlegességei ls, amelyben a szocializmus a világon első ízben diadalmaskodott. Nem tagadható az sem, hogy erre a marxista gondolkodás bizonyos stagnálása idején került sor. Az ember problematikájának felelevenítése, érdekeinek elismerése és tiszteletben tartása gyakorlatilag annak a jele, hogy a szocializmus magasabb szinvonalat ért el, és valóban fundamentális alapelvei egyikének fejlődését jelenti. Csakugyan, a szocializmus, a személyiség és érdekei tiszteletben tartása nélkül elképzelhetetlen. A társadalom mindig az egyének közössége, és a társadalmi haladás, a szocializmus keletkezése előtt is összefüggött az egyén fejlődésével, a személyiség formálódásával és azokkal a kapcsolatokkal, amelyekben a szabad egyén egyáltalán elképzelhető. Ezt a fejlődést Marx három nagy alapvető történelmi korszakban foglalja össze, három fokozatra tagolja, miközben a második fokozatban látja a kapitalizmust és a harmadikban a szocializmust. Az egyén és a társadalom közti kapcsolat dialektikus kapcsolat. Ez nemcsak azt a tényt jelenti, hogy az ember, az egyén sosem létezett és nem is létezik társadalom nélkül, s hogy nincs társadalom egyének nélkül (legyenek fejlődésük bárminő primitív állapotában], hanem azt a tényt is. hogy az egyik fejlődése összefüggésben áll a másik fejlődésével. Ezért nem létezik az egyén elszigetelt érdeke sem, a társadalmi érdek, akár csak ösztönösen, ám mindig érvényesül, de ugyanígy nem létezik a társadalom elszigetelt érdeke sem. Az egyén — jóllehet történelmileg fokozatosan kiemelkedett és formálódott a természetes kapcsolatokon alapuló közösségből — mindig társadalmi lény volt. Fejlődésének mindig feltétele volt és lesz a társadalom kapcsolata más egyénekkel, bizonyos társadalmi vonatkozásban. Ugyanekkor azonban a társadalomnak is mindig olyan formákat kell kialakítania, amelyek biztosítják az egyén fejlődését, mert csak a saját érdekeit is fejlesztő egyén segítheti elő a társadalom fejlődését. K

öztudomású, már sokat írtak és beszéltek arról, hogy a magántulajdonra épült társadalmat miképpen bomlasztják az osztályok, csoportok és egyének, valamint különféle társadalmi intézmények közti antagonisztikus ellentmondások. A termelőeszközök magántulajdonának megszüntetése után kialakul az egységes társadalmi érdek létrejöttének lehetősége, amely a társadalom legalapvetőbb érdekeit fejezi ki, továbbá a társadalom, de az egyén tájékozódása is e közös cél elérésére. A társadalmi érdek céltudatos kitűzése azonban nem jelentheti az egyéni érdekek mellőzését és elhanyagolását. A személyes érdekek feláldozása valamiféle „magasabb érdekért", amely állítólag a társadalom érdeke, az egyéni elnyomása és társadalomellenessé való nyilvánítása, olyasvalami, aminek a szocializmusban nincs helye. Csupán az úgynevezett fejletlen, egyenlősdi szakaszában levő kommunizmusban lehetséges, amelyben a személyiségtől azt követelik, hogy oldódjék fel az összességben. Sőt mi több, nem elegendő annak deklarálása sem, hogy a személyes és társadalmi érdekek az egész társadalom hasznára egyesülnek. Az utóbbi időben számos olyan intézkedést tettünk, amelyekkel megteremtettük a társadalmi és gazdasági formák azon rendszerét, amelyben azonos az egyéni és a társadalmi érdek. Emellett a személyiség és a társadalom már fentebb említett dialektikus kapcsolatából indulunk ki, tiszteletben tartjuk az egyéni érdekeket, mert voltaképpen ezekben látjuk az emberi tevékenység legjelentőségteljesebb motívumait a szocializmusban is. Ilyen forma példának okáért az anyagi érdekeltség, a munka szerinti jutalmazás stb. elve. Tiszteletben tartásukkal és érvényre juttatásukkal nemcsak az emberek egyéni érdekeit elégítjük ki, hanem megteremtjük a társadalmi fejlődés (gazdasági, kulturális stb.) előfeltételeit is, így tehát kielégítjük a társadalmi érdekeket is. Ezek az elvek nem valamiféle burzsoá elvek, hanem a szocializmus legsajátosabb elvei. Ha valamely környezetben, amelyet szocialistának tekintünk, elhanyagolják, vagy nem értik meg jelentőségüket, úgy ez csupán annyit jelenthet, hogy helytelenül értelmezik a társadalom és az egyén kapcsolatát, vagy pedig olyan alacsony színvonalú környezetről van szó, amelyben még nem alakult ki a személyiség stb. U

gyanakkor azonban nyíltan ki kell mondanunk azt is, hogy nem minden egyéni érdeket lehet összhangba hozni a társadalmi érdekekkel. Vegyük például azt az esetet, ha valaki kényelemből nem hajlandó növelni szakképzettségét, megváltoztatni munkahelyét stb. Az ilyen érdek voltaképpen ellentétben áll az egyén igazi érdekeivel is, s az egyéni szükségletek hiányos ismeretéből ered. Számos ilyen érdek alapját a volt burzsoá rendszerben lelhetjük fel, amelynek jóllehet nagy érdemei vannak a személyiség fejlődése terén, tehát humanisztikus érdemei, az emberekben úgynevezett mesterséges szükségleteket is kifejlesztett. Így példának okáért „a fogyasztás-szomjat". ahogy a szociológusok mondják, vagyis a lehető legtöbb tulajdon birtoklásának vágyát. Kétségtelen, hogy ilyen irányzatokat szülhet az anyagi érdekeltség elvének ösztönös érvényesítése is, s ily módon a mi életünkben is sor kerülhet az egyéni és társadalmi közti ellentmondások kiéleződésére. Ezért társadalmunk irányító tényezőinek nagy a felelőssége nemcsak az egyéni szükségletek és érdekek kielégítése terén, hanem a valóságos emberi szükségletek és érdekek fejlesztése terén is, amelyek megvalósítása a mai ember további humanizálódását fogja jelenteni, nem pedig fejlődése lehetőségeinek deformálódását. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy nem abszolutizálhatjuk az anyagi ösztönzők alkalmazását, a munka szerinti jutalmazást sem. Nem fejleszthetjük ezeket a szélsőségességekig, főként pedig nem engedhetjük meg, hogy a harácsolás védelmére tulajdon fogyatékosságaink bírálatával éljenek viszsza. Ugyanígy meg kell azonban védenie a'társadalomnak a jogos egyéni érdekeket azon vállalatokkal szemben, amelyek nyereségüket spekulációval és egyéb módszerekkel kívánják növelni az emberek egyéni érdekeinek rovására. A

hogy káros az egyéni érdekek semmibevevése, káros lenne abszolutizálásuk is a társadalmi érdekek rovására, mivel az ember sokoldalú fejlődésének feltétele nem akármilyen, hanem éppen a fejlett szocialista társadalom. ANDREJ KOPČOK KANDIDATUS LACO NOVOMESKÝ: AZ EMBER Vas léptekkel vonul o történelmen át, s térdre kényszerít minden népet, (írja egy új, mozgalmas dráma vázlatát az eljövendő nemzedéknek.) Birodalmat épít, a trónokat úgy taszítja szemétre, mint ócska edényeket, s acélkézzel, büszkén emelt fővel szorítja új formákba a kontinenseket. És földön kúszik és halál félelme foltja, ha ég rikácsol, pokol háborog. Ki tudja, mikor görcsbe görnyed térdrerogyva; menekült-e, vagy támadott? S amint fekszik, bogáncsok közt, roncsolt fejével, ahol a golyó kioltotta életét, • csenevész bokorágak szánó tenyérrel lefogják merev két szemét. RÓNAY GYÖRGY fordítása ALEKSZANDER PROKOFJEV: SZIKRÁZÓ TŰZBEN Szikrázó-tűzben fogadtuk meg, hogy a harcban nem alkuszunk; a dicsőség minket nem sarkallt, s nem riasztott, hogy meghalunk. Lelkünk legmélyén takargatott álmunk, mint méz, a pergetett: teli legyen a patrontáskánk s rohanjunk, mint a fergeteg. Hegyet, völgyeket léptünk által; a tengeren és úttalan úton anyánkat is feledtük, mindent, ami volt és ami van, a folyókat, a ligeteket, fösvény havasi földeket, a tengerpart arany homokját; a régi élt-volt életet. És zivataros rohamokban, szilánk-szaggatta földeken úgy kiáltottuk Lenin nevét, ahogy még soha, sohasem I Benne volt minden: messzi földürtk,szabadulásunk a sötét éjből; mint tölgyfa a sziklával, úgy forrt össze Vele a nép! BABOS LÁSZLÓ fordítása LADÁNYI MIHÁLY: VIHARKABÁTBAN Noponta eléd görnyedünk, hogy izzadt testünk óvja léptedet. Nem fecsegünk mi folyvást rólad, mint ama költők, akiknek újfajta üzlet, hogy rólad gőgicséljenek. Most, hogy kimondom keresztnevedet. Béke, szikrázó testű asszony, nem selymekben látlak én, nem polgári hálószobákban üldögéls* nem szecessziós szalonokban, röpcédulát ragaszgatsz életünkre ma U savanyúszagú külvárosainkban, és tenyereden se gyáva galamb van, hanem tollát borzoló Harci sólyoml Fedezékben szoptattál minket, gyönyörű szanité«i s ha mesélni kezdtél valami véletlen tűzszünetben: nem langy, polgári idillekről, nem protokoll-gyűlésekről, hol tiszteletedre piszkálják körmüket harcosaid Ha énekeltél, nem karácsonyi ének, hömpölygött szádból, hanem Marseillaise és Internacionálé, s nyakadban tőrt viseltél, sose holmi kereszteket! Viharkabátban látlak én ma is, kócos kis vírhordóleány, széplábú béka. Naponta eléd görnyedünk, hogy izzadt testünk óvja léptedet. O M LLI > D Z z -o c < b 'O D) 3 </»