Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-05 / 305. szám, szombat

A

rimaszombati kilencéves iskola udvarán vidám zsivaj fogad. Döng a kerítés, kócos fiúk kergetik a labdát. Alig ismerek rá Simon Róbert tanítóra, aki növendékei közt elvegyülve, kék melegítőben futballozik. — Itt vagyok! Előre! Vigyázz! — küldözi a játékosok felé utasításait. Átadás túlsó oldalról, s a tanító nagy gólt ragaszt az ellenfél kapujába. Nézem a mérkőzést, és eszembe jut kisdiák korom, amikor a kispapok olykor egy kok magaviseletét és tanulmányi eredményét megjavítsák. Ugyanakkor a rossz növendékek kiválásával zavartalanná válik a munka a régi osztályokban. A JNB illetékes ügyosztálya — látva, hogy ilyen kettős eredmény csupán 1"- érhető el — a különosztályok engedélyezésével áldatlan viszonyokat számolt fel. Ezek a gyerekek azelőtt kést és tőrt hoztak magukkal az iskolába, zavarták, csúfolták, megverték és megsebesítették osztálytársaikat. Tanítónőjüket tintával öntötték le, feddő szaldőre félretették a nádpálcát, s a rozsnyói vásártéren közénk álltak futballozni. Nehéz volt kicselezni őket, mert a labda rendszerint' beleakadt hosszú reverendájukba. Vége a mérkőzésnek, a gyerekek szétszélednek, és Simon Róbert Is lejön a „pályáról". Középtermetű, izmos fiatalember. Nem is hinné az ember, hogy már két gyermek apja. Liheg egy kicsit, kimelegltette a futkározás, kurta göndör hajszálain verejtékcsöppek csillognak. Bemegyünk egy kicsiny, cte világos tanterembe, melynek falán a faliújság körül a tanulók rajzai függnek. Itt tanít Simon Róbert: ez az ötödikesek szeptemberben megnyílt különosztálya. Az Ide járó, nehezen nevelhető gyerekek — oktalanság lenne véka alá rejteni — cigány származásúak. Még két hónap sem telt el a tanév kezdete óta, és az elkülönített oktatás eredménye máris megmutatkozik. — Nézzen ide, — nyitja ki a szekrényt a tanító. — Ezeken a polcokon naponta ők teremtenek rendet. Ez azelőtt álomnak is túl szép lett volna. A padokra mutat. — Vadonatúj padokat kértein az igazgatóságiéi, hogy jól meglátszódjék rajtuk az új keletű faragás és firkálás. A padok deszkája, Íme, sértetlen .. A szűkszavú, szerény pedagógus 15 gyermeket tanít ebben a tanteremben. Az elkülönítés nem megbélyegzést jelent: ezt ma már a kívülállók ls tudják. A különosztályok (a negyedik évfolyam mellett ls nyílt egy) lehetővé teszik, hogy a tanítók a vásott, Iskolakerülő, elégtelen előmenetelű diáa gyermekek, akik időközben megjavulnak, a következő tanévben visszakerülhetnek volt osztálytársaik közé. S

zeptember elején, a kiválasztott tanulók közül tíz közönyösen viselkedett, három nem akarta elhagyni a régi osztályt, és akadt olyan is, aki maga kérte az áthelyezését. A pedagógus a tanórákon valamennyi növendékkel külön foglalkozik. A terv olyan tananyagot ölel fel, amely az életre való felkészítés szempontjávára ügyet sem vetettek, trágárságokat kiáltoztak, s nemegyszer arra vetemedtek, hogy tanítás közben felálltak és elhagyták az iskola épületét. Vétkeiket hetekig tartó igazolatlan hiányzásokkal tetézték, s csavargásukkal és viselkedésükkel megbotránkoztatták a járókelőket. Érthető, hogy a jó magaviseletű tanulók szülei reggelente aggódva búcsúztak iskolába induló gyermeküktől. Ám különosztály híján a pedagógusok képtelenek voltak a „nehéz embereket" átnevelni. Ha külön foglalkoztak volna a kisebbséggel, mit csinált volna ezalatt a többi tanuló? — A „nehéz emberek" viselkedésének okait otthoni környezetükben kell keresni, —ä mondja a tanító. Ezek a gyerekek már óvodás korukban rossz körülmények közt éltek odahaza. Az első és második osztályban még tetszett nekik a tanulás, az újdonságnak számító iskolai élet, a tantermek tisztasága, s nem volt velük különösebb baj. Harmadikos-negyedikes korukban megúnták a „dicsőséget", s kezdetét vette a kimaradozás. Megbuktak, és osztályt kellett Isméíelnlök. A különosztályban a megszokottól eltérő, csökkentett terv szerint folyik az oktatás. Az ide járó diákok közül a tanév végén heten betöltik tizenötödik életévüket és elhagyják az Iskolát. Ezeket meg kell tanítani írni, olvasni, számolni. Tíz hónap alatt ennél többet nemigen lehet elérni. A többi tanuló feljebb kerül a hatodik évfolyamba. Simon Róbert véleménye szerint üdvös lenne a 6. és 7. évfolyam mellett is különosztályt létesíteni. Azok ból elengedhetetlenül fontos. A nyelvtanban a mássalhangzók hasonulásával van a legtöbb baj. Számtanból a négy alapműveletet sajátítják el a tanulók. Szlovák nyelvből írás, olvasás és beszélgetés szerepel a tantervben. Miután átvették a tananyagot, Simon Róbert — felettesei beleegyezésével — kiviszi a gyerekeket a szabadba, játszani, beszélgetni, futballozni. A családlátogatásokról ejt szót, s megtudjuk, hogy az új bérházakban lakó szülők gyermekei tisztábbak és szófogadóbbak, mint azok, akik sokadmagukkal élnek egy-egy szobácskában a város peremén. A tanító olyan házban is megfordult, ahor az egyetlen lakószobában egy füstfelhőket eregető pipás öregember, szoptató anya, kártyázó fiatalemberek és egv sereg apró gyermek társaságában, a padlón üldögélve találta növendékét. Egy másik tanítványa — jóllehet beköltöztek a városba — hasonló környezetben él. A szülőket, sajnos, csak addig érdekli gyermekük előmenetele, amíg a tanító a lakásukban tartózkodik. Simon Róbert a kétkezi munkához is igyekszik hozzászoktatni a tanulókat. Legutóbb paradicsomot szedtek a Szabópusztán. Bebizonyosodott, hogy munkakedvük hamar lelankad, és ilyenkor valamivel buzdítani kell őket. A Szabó pusztán a fényképezés serkentette fel a csoportot, és az az Ígéret, hogy a keresetükből labdát és töltőtol lakat vásárol számukra az Iskola. Meg is kapták, már vígan írnak az új tollakkal. A holnapi napot gesztenyegyűjtéssel töltik. — A kimaradozás is megszűnt — mondja a tanító. T

avaly volt egy esetük: az apa igazolást kért az iskolalátogatásról, hogy családi pótlékot igényelhessen, noha a fia kimaradozott az iskolából. Megmondták neki, csak akkor kaphatja meg, ha mindennap elküldi a fiút iskolába. Most különosztályba jár a fiú, funkciót kapott, és a legjobb tanulók közé tartozik. Bizonyára fejtörést okozott, ki legyen az ötödik különosztály pedagógusa. Simon Róbert személyében minden tekintetben rátermett tanítót kaptak a „nehéz emberkék". Sohasem veri tanítványait, a kemény szigor helyett szép szóval, türelmes beszéddel Irányítja őket. Persze sokkal fárasztóbb a munkája. mint azoké a kollégáké, akik „közönséges" osztályban tanítanak. Szüntelenül résen kell lennie, a legkisebb kihagyás is megbosszulná magát. S míg az elmúlt években szabadon kísérletezhetett, Itt szűk keretek közé szorul a tevékenySimon Róbert tanítványai körében. A különosztály sokat jelent, de nem oldja meg te)jesen a „gordiuszi csomót". A pedagógus fáradozását nem koronázhatja igazi siker, mert a gyerekek az iskolából hazatérnek, s otthon merőben más viszonyok hatnak gondolkodásukra. (Csak egy példa: az egyik fiú apja 700 koronát keres havonta, és 2600 korona családi pótlékot kap. Az összeg tetemes részét napok alatt elköltik.) Mi lenne hát az igazi megoldás? A tanító habozás nélkül felel: Internátust kell létesíteni a különosztályosok számára! Az iskola igazgatójának és a problémát ismerő többi pedagógusnak is ez a véleménye. Nem „internáló táborról" van szó, hanem az utcai csavargást megszüntető, a rossz környezetből kimentő, rendszeres és Jó kosztolást biztosító bennlakásról. Állítólag az anyagi feltételek megvannak, csupán szakbizottságot kellene alakítani, amely kidolgozná a részletes indoklást és elkészíttetné a tervrajzot. A korszerű internátusos iskolát szép, egészséges környezetben építhetnék fel, s a tanulószobákon kívül játékterem és tornaterem is lenne a falai között. Az új otthonban tanulhatna a járás valamennyi „nehéz embere", a második évfolyamtól a hetedikig. A nyolcadikat aztán már itt végeznék, ebben az iskolában, de továbbra is az internátusban laknának. Az évszázadok során kialakult életformától csak Igy tudnak majd egészen elszakadni ezek a diószemű, fekete hajú, Ifjú emberek. S addig, amíg az internátus felépül? — Lecsapoljuk a holtfcizet, úgy, ahogy tudjuk — mosolyodik el a fiatal tanító, Illyés Gyula szavaira gondolva. („Mikor lesz vajon lecsapolható a legmiazmásabb mocsár, a lélek szittyósainak holtvíze?" — kérdi a költő.) T

anítók nehéz és göröngyös lesz az utatok, amíg elértek oda, ahol a holtágak helyén tiszta, csillogó vizű patakok csobognak ... VERES JÁNOS — Nezze csak, őrnagy elvtárs — szólalt meg a sofőr - merre fordították azokat az ágyúcsöveket. Salajev összeráncolta a homlokát, de az ágyúk különös látványa mégis elvonta gondolataitól. A bal kéz felőli hajlaton, a gabonában álló könnyű lövegek nem a front felé fordultak, hanem o csövük egyenest az útra meredezett, mintegy követte a rajta haladó gépkocsit. És Salajev egyszeriben furcsán kihaltnak találta az előtte húzódó utat. >em a kétoldalt sárgálló gabonatáblában, sem magán az úton: teremtett lélek nem látszott. Ilyen mozdulatlanság és ilyen feszült várakozás csak az első vonalban tölti be a földet, ahol minden rejtve van ugyan, de mindenhonnan éles szemek és álcázott ágyúcsövek figyelnek. Salajev voltaképpen vissza is lordulhatott volna. De a tegnapiak utón semmi kedve nem volt a hadtestparancsnok meg Brovalszkij társaságában lenni. — Szép kis rend van a kétszáznyolcvanegyeseknél! - jegyezte meg különös elégtétellel; ez a hadosztály ugyanis Trojnyikové volt, és Salajev még korántsem felejtette el, ami kettejük közt a tanácskozáson történt. Ezalatt a sofőr a kormányra hajolva a nyakát tekergetve fürkészett valamit az égen a szélvédő üvegen keresztül; de közben őzért az utat is szemmel tartotta. 85. Két távolodó Heinckel repülőgép bukkant elő a látómezőben az üveg felső széle mögül. Kioldották bombáikat a lövegállások felett, és messze elől három fekete tölcsér szökkent egymás után magasba a sárguló mezőn. A sofőr nyugtalanul sandított Salajevre, de ez továbbra is mozdulatlanul bámulta a szélvédőüveget. Minél határozatlanabb volt a lelkében, ónnál keményebb és ingerültebb volt az arca. A harcigépek már jócskán eltávolodtak és a sűrű felett köröztek. Időnként eltűntek a fák koronája mögött, de aztán újra megjelentek s tovább köröztek. Egy felhő óriási árnyéka a gabonatábláról az útra húzódott, szélével beborította a sűrű erdőséget; a gépkocsi gyorsan űzőbe vette. De mielőtt még eléggé megközelítette volna, az árnyék — napfénybe borítva az erdőt — továbbsurrant a fákról, majd az útról is, es ekkor néhány mákszemnyi emberi alak tűnt fel az úton: a fák mögül bukkantak elő. A kocsiból lehetetlen volt felismerni őket, az egyenruhájuk színe sem látszott. Mindez együtt - a fák, az út s a néhány ember — hevesen rázkódott, ugrált a hepehupás talajon robogó autó szélvédő üvegén. Ámde a fenyegető veszedelmet, amit az úton feltűnő emberek jelentették, Salajev ilyen távolságból is megérezte. A repülőgépek csak tovább köröztek az erdő felett, és egyetlen bombát sem dobtak le. Azok az emberek meg nyíltan, fedezetlenül álltak az úton ... Mindez együtt felettébb különös volt. Salajevnek eszébe jutott a hadnagy figyelmeztetése, és most hirtelen úgy találta, hogy minden kétséget kizáróan ebben az erdőben dobták le azokat az ejtőernyősöket. Az autó pedig csak robogott előre. A szilárd és magabiztos őrnagy képtelen volt megállást parancsolni a sofőrnek. Gyávaságnak érezte, és ezt szégyellte volna bevallani. Ekkor robbanás csapott fel az út szürke porában. A sofőr villámgyorsan a kormányra hajolt, s mikor felnézett, fehér kis lyukakat pillantott meg az üvegen, maga mellett pedig a hátrafordult Salajev dühtől elfeketült, tajtékzó arcát. - Állj! - üvöltötte az őrnagy engedelmeskedve legelső és mindennél erősebb indulatnak: hogy kiugorjon és móreszre tanítsa, aki tüzelni merészelt rájuk. De azon nyomban ráeszmélt, hogy megállni lehetetlen. - — Előre! Gyorsan! Taposs bele! Nagyott reccsent a hajtómű, a kocsi nekilódult. - A szentségit! — dünnyögte a sofőr ijedt mosollyal. Tudta, hogy a motorzúgás elnyomja a golyó süvítését, s meglehet, hogy már repül feléjük az egyetlen, a nekik szánt lövedék; nem bírta némán elviselni az iszonyú várakozást. — Szépen fogadnak minket a kétszáznyolcvanegyesek! Olyan ügyetlenül forgatva nyakát, mintha megbénult volna, félve felpillantott a kocsi tetejére. - Merő tévedésből a másvilágra küldenek. S majd azt mondják, eltévesztették a házszámot - próbált tréfálni. Fekete robbanás csapott fel a szélvédő üveg előtt, egy pillanatra eltakarva az utat. A kocsi megrázkódott, mint egy élő test. A motor akadozni kezdett, és az autó — mindkét utasát hevesen dobálva - rángatózva vergődött előre. Már közel jártak az erdőhöz. Mélyen előrehajolva, mintha felülről várná a veszedelmet, a sofőr letért az útról és a bokrok felé hajtott a zsombékos talajon. Már-már a sűrűbe értek, mikor a kocsi megállt. Mindketten kiugrottak. A megtorpanó autó belsejében hevesen, utoljára megrándult valami, a motor, a sárhányok, a kivágódott ajtók vadul rázkódni kezdtek, s a minden eresztékében remegő kocsi egyszerre elhallgatott. A néma csendben közeledő lövedék süvítése hallatszott messziről: „Vijuuuuu!...* — melyet két tompa robbanás követett jóval a hátuk mögül, az út felől. 80. Salajev és a sofőr, az életveszélyből kimenekülve, most mór mintegy távolból figyelték ezeket a becsapódásokat. Mint sebes rohanás után a szív - úgy lüktetett bennük az öröm. És a közös szolgálat folyamán első ízben érezték ilyen nyílt lelki közelséget egymás iránt: két életben maradt ember közelségét. - No, hogy s mint, Petrov elvtárs, kutyabajod?... Pedig féltél, igaz?... Mindketten nevettek. Salajev elővette zsebkendőjét, s megtörölgette verejtékes arcát. Ebben a percben tökéletesen megfeledkeztek azokról az emberekről, akik felbukkantak az úton, majd a lövöldözés alatt eltűntek a sűrűben: a közeli veszély elhomályosította a távolabbit. Az őrnagy még az arcát törölgette, mikor ösztönösen megérzett valamit a háta mögött. Gyorsan megfordult. Láncot alkotva, négy katona közeledett feléjük a fák közül. Egy ötödik pedig, aki nesztelenül közelükbe surrant, géppisztolyt szögezett rájuk, amelynek szíja lelógott a válláról. Csupán egy szemhunyásni időre: mikor ösztönösen, gyorsan hátrafordult és meglátta támadóit - csupán egy szemhunyásra villant fel Salajev arcán a feszült izgalom. De ezt a villanást észrevette a vele szemben álló férfi, és ez a villanás visszatükröződött az arcán. Ott állottak farkasszemet nézve, az idegen katona német géppisztollyal a kezében, Salajev pedig a napfényben vakítóan fehér, tiszta zsebkendőjével a baljában; a férfi egy pillanatra a zsebkendőre sandított. Négy társa odaért. És az alatt a rövid idő alatt, amíg így álltak és farkasszemet néztek, ugyanazon PjíWT közös gondolat lobbant fel mindkettejük U ML tekintetében. " - Oroszok! - kiáltotta boldogan a 1968. sofőr! És mi még megijedtünk tőlük!... X

I" (Folytatjuk) JL*