Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-03 / 303. szám, csütörtök

SZÜLŐK, N E VE LÖK FÓRUMA Az olvasás nem öncél A TECHNIKA ROHAMOS FEJLŐDÉSÉVEL PÁRHUZAMOSAN ifjúságunkat annyi meglepő benyomás éri, hogy egyesekben aggodalom támad: marad-e hely az olvasmányok számára? Bár a távlat — legalábbis nálunk — még nem elég nagy ahhoz, hogy biztos és alapos következtetéseket vonhassunk le a fent mondottakkal kapcsolatban, annyit azonban bátran állíthatok: nincs ok a borúlátásra. A film vagy a televízió nem pótolja, de nem is helyettesíti a könyvet. Tizennégy éves tanítványom látta pl. a Szegény gazdagokat filmen. Nagyon tetszett neki, de egy-két napon belül elfelejtette. Ellenben amikor a könyvtárban megkapta a Jókai-könyvet két héten át csak a regény foglalkoztatta. Elhatározta, hogy elutazik Erdélybe, elolvas minden Jókai-könyvet, párhuzamot vont — isten bocsá' — Fatia Negra és a huligánok között, s még tudom ls én milyen lélektani hatásokat váltott ki benne a könyv elolvasása. Érdekes, hogy Mikszáthnál a derű bilincseli le a fiatal olvasót, Jókainál a mese ragadja magával, Vernénél a kalandok indítják őket termékeny ábrándozásra. A tizenhat-tizenhét éves olvasók — bár még nem szakadnak el teljesen az előbbi korcsoport tói — a család és a környezet hatására, valamint szellemi befogadóképességüknek megfelelően már igényesebb, sőt élesedő kritikájú olvasókká válnak. VAN PÉLDÄUL EGY TANULOM, egészen rendes lány, igaz, erről talán nehéz lenne meggyőznöm tantestületünk néhány tagját. Egyesek valószínűleg elnézően legyintenének, ha megmondanám, ki az. De akadna olyan is, aki a neve hallatára megkérdezné: melyik is az? Ja, tudom, az a fekete szemüveges, akin olyan rövid szoknya volt a Vörösmarty-esten ... Mindez természetesen semmit sem mond, ettől már akár Nobeldíjas kutató is válhat belőle, ha egyszer megkapaszkodik egy megfelelő pontban. Jósolni az olvasmányok alapján nem lehet. Egy tizenöt éves ember, az olyan, mint egy tizenöt éves, s akár hajlamait, akár bizonyos kirívó tulajdonságait tekintjük, minden megváltozhat még. Kivételt ez alól csak az egészen különleges „esetek" képeznek. Bár a könyvtároskodás időnként bosszúságokkal ls jár — annál több örömet okoznak a könyvekre különféleképpen reagáló lelkes vagy csodálkozó, ábrándos vagy tettrekész ifjú olvasók. Akadtak az évek során szívós, kitartó olvasóim, akik egyszerre több könyvet kértek. De aztán hirteieij elmúlt az olvasási „láz" és elmaradtak. Akadt itt-ott egy-egy gyerek, aki azért jött el a könyvekért, mert „be akart vágódni" nálam. Ez a lány — nevezzük Klárinak — nem tartozott egyik csoportba sem. Nem akart „bevágódni", s a könyvekből nyert benyomásait sem mindig mesélte el, ám rendszeresen és kitartóan olvasott. Minden érdekelte: földrajz, történelem, csillagászat, de leginkább a francia romantikusokat szerette. Kitartó olvasóim jobban foglalkoztatnak, mint a többiek. Először kialakítok magamban róluk egy képet. Valahogy ilyen esetekben nem szívesen adok fel „adatgyűjtő" kérdéseket a családi körülmények felől, mert — szerintem — ezzel a tizennégytizennyolc éves tanulókban a puszta kíváncsiskodás benyomását kait het em. Jobb és őszintébb, ha a tanuló önként beszél magáról. Klán haligatott az otthonáról. Ügy képzeltem, lehet a családban egy öreg nagymama, aki gondjukat viseli. Valószínűleg sok régi bútor között élnek, mert a ruhájából mindig bizonyos ódon levegő áradt. Mikor már hosszabb ideje foglalkoztat egy-egy tanulóm, akkor elkezdek érdeklődni iránta az osztályfőnöknél, vagy más kartársnál. Klári esetében a következők kerültek felszínre: az anya kint dolgozik falun egy kocsmában, csak a hét végén jár haza. Apjuk nem él. Egy öreg nagynéni lakik velük, de nem sok ügyet vet rájuk. A „beavatottakétól nem túlságosan hízelgő adatok is kerültek hozzám Klári magánéletét illetően, ezeket azonban erős fenntartással fogadtam. Okom volt rá, Klári tűrhetően tanult, és egyre többet olvasott. Időnként egy-egy könyvélményét le ls írta és ideadta elolvasni. Voltak meg lepően érdekes megállapításai még Sagan 9e írhatott különbet tizenhat évesen. AZTÄN ELJÖN AZ IDŰ, mikor ezek a tanulók, akikkel együttérzünk, aggódunk vagy szomorkodunk, egyszerre csak eltűnnek a szemünk elől, s olyankor számot vethetünk önmagunkkal, mit is adtunk nekik? Mert rendkívül fontosak a tantárgyak, a fizika csakúgy, mint a testnevelés, az orosz vagy a kémia. De mi marad be lőle? Ez a fontos. Ohm törvé nyéből 15—20 év múlva esetleg egy anyai sóhaj, ha a gyereke ugyanazt tanulja, Horátius ódáiból egy-egy önérzetes kis magánszám a be nem avatottak elkápráztatására, Karinthy Fri gyesnél a: Tanár úr kérem egy ország derítésére,... s már itt is vagyunk. A könyv, me lyet tanulóink kezébe adtunk igen becses lehet. „Nem áll hatunk mindig mellettük" — mondja Krupszkája — „de fel kell vérteznünk őket Jó irodalommal". Hogy mit is adtunk tanulóinknak, azt majd maga az élet Igazolja. Minden év vége elválást jelent. Egyesektől csupán két hónapra, másoktól tartósan válunk el. Legtöbben el is utaz nak valamerre, és néha két hónapig egy fia gyereket sem látok. Egy ízben, késő délután érkeztem meg valahonnan, s az állomás előtti tér túlsó oldalán, a permetező esőben egy vak emberre lettem figyelmes. Tanácstalanul állt fehér botjával e forgalmas úttest szélén. A liget fái alól ebben a percben egy esőköpenyes lány került elő. Éppen le akart lépni a járdáról, amikor észrevette a vak embert. Karon fogta, mondott neki valamit, s együtt Indultak a túlsó oldalra. Az esőköpenyes lány Klári volt. VAJON KI NEVELI AZ EM BERT ARRA, hogy észrevegye a mások szenvedését. A puszta intelem ehhez nem elég Arról, hogy erre szükség van, meg kell előbb győződni. A fiatalság természetes egocentrizmusán túl hosszú út vezet ei oda, hogy valaki meglássa az emberi szenvedést és átérezze saját lénye jelentőségét ezzel kapcsolatban. Hogy összefog jam a fent mondottakat, csu pán annyit: az olvasás nem ön cél, a részvétérzés kifejlesztése nem egyedülvaló pedagógus: penzum. Ahhoz, hogy emberi neveljünk, számtalan tényezőre van szükség, s közöttük talán legelső helyen a személyes pél daadás állna. Mit tehetünk azonban olyan esetekben, ami kor, hogy úgy mondjam, a sze mélyes ráhatások túlnyomóan negatívak? Ilyen esetekben, — s ez meggyőződésem — még nagyobb szerep jut a könyveknek. Ehhez pedig az olvasók nevelése az egyetlen út. TARCZAL ZSUZSA Itíejeben íeiktMniitK Nincs olyan motoros, aki ia szeretne példásan karbantartott úton biztonságosan, gyorsan közlekedni. Most, a téli időszak előtt a losonci útgondnokság dolgozóira is fokozott feladatok hárulnak, hiszen 777 km hosszú útszakaszról kell gondoskodniuk. Már most operatív tervet dolgoztak ki, Losoncon, Kékkőn és Poltáron állandó inspekciós szolgálatot tartanak majd. Ezekben a központokban S tagú fitkarbantartó csoportok, megfelelő gépi felszereléssel állnak készenlétben. Már 17 ezer tonna salakot hordtak a lerakóhelyekre, ami az átlagos évi szflkséglet 80 százaléka. Készenlétben van 30 tonna ipari só is. A. V. Egyhangúlag tiltakoznak Az „édes" Ülök a parkban. Egy fiatal mamára és a kislányára leszek figyelmes. — Ni, Zsuzsu! Fodjuk meg! Anyu, fodjuk meg! A mama megfogta a szelíd hattyút, és kislányát rátette a hátára. „Zsuzsu" megriadt, s a mama levette róla a kislányát. El is tört a mécses azonnal. A gyerek olyan keservesen bömbölt, hogy a járókelők felfigyeltek. — Ne sírj, édes. Nézd, anyu cucut ad az édesnek. — Nézd, anyu csecsás! — kiáltotta a kislány és beszaladt a virágágyak közé, majd tépni kezdte őket. Szám szerint tizenhárom „csecsást". — Nem szabad, édes, a bácsi megver — figyelmeztette kelletlenül az anyja — és kivezette a kislányt a virágok közül, ö azonban ismét sírni kezdett. — Ne sírj, édes, nézd, anyu cucut ad az édesnek! Ekkor már tudtam, hogy az édes nem ls olyan „édes", — pedig ő nem tehet róla! K. G„ Mokcsamogyorós Mi, a košicei magyar lannye!vű középfokú ipariskola munkaközössége, mélységesen elítéljük az amerikai agresszorok támadását a vietnami nép ellen. Az Egyesült Államok valamikor az emberi szabadság zászlóvivőihez tartozott. Ma az állam politikai-katonai körei megcsúfolják ezeket a haladó hal'Vntníí rívókat Minden rokonszenvünk és együttérzésünk a szenvedő vietnami népé. Szilárd meggyőződésünk, hogy s szabadságszerető amerikai dolgozók, s tiltakozó világ által támngatva, nyomást gyakorolnak a kormányra, és elérik a vietnami háború mielőbbi beszüntetését. A magyar tannyelvű középfokú ipariskola tanítói és diSkiní Losoncon működik a járás egyejlen író- és számológépjavitô műhelye, ahol évente több mint ezer különböző típusú gép baját orvosolják. Képünkön: Gábor Sándor és Ľubomír Morong munka közben. (Agócs Vilmos fulv. J 81. Brovalszkij és Scserbatov némán ült egymás mellett, mindketten magukba zárkódva a hallottakkal. A rájuk zuhanó hír súlya alól nehezen tört felszínre a gondolat. — Én még a finn háborúból ismertem Korotkovot. — vallotta be őszintén Brovalszkij. ÉS nem is az feszélyezte most, hogy azt az embert, akit régóta ismert, árulással vádolják, hanem az, hogy ő maga olyan vaknak bizonyult, hogy nem tudott keresztüllátni rajta. Tizenketten mentünk akkor hozzá kitüntetésre. Csikorgó hideg volt: a vodka megfagyott az üvegben. De azért ő k ugyanolyan fehér bundabekecset meg nemezcsizmót viselt, mint a többiek, csak a vállszíjjá meg a pisztolytáskája volt fehér bőrből. Magabiztos tartással állt egy nagy fenyöszál alatt, kezét a bekecse zsebébe dugta. „Ez már derék, vitézek!... Mindegyikünkkel kezet rázott, s most eszembe jut: abban a metsző fagyban meleg volt a keze. Még párálló is, ahogy kihúzta a zsebéből. Pedig nem mondhatnám, hogy vasgyúró vagy valami óriás lett volna ..: Brovalszkij nem éppen alkalomhoz illó, vidám szemmel körülnézett, mintegy összehasonlítást keresve, ámde tüstént beleütközött Salajev szúrós, megvető tekintetébe. Salajev fejét ingatta. — Olykor megbánjuk... hogy válogatás nélkül kezet rázogatunk valakivel... — Parolózásra ne oktass engem! — csattant fel Brovalszkij. — Kivel rázzak kezet, kivel ne... Most már én is tudok okos lenni. — Én nem oktatlak - mondja Salajev, kétkedőn nézve a komisszárra. - Hiszen magamról is beszélhetek ... Én sem láttam mindig tisztán ... Amikor harminchétben letartóztatták a nővérem férjét, s az asszony hozzám futott a három gyerekével, a legkisebb még egyéves sem volt; bizony nem volt bennem elég eltökélt szilárdság. Megesett a szívem rajta. És a férjén is. Megsajnáltam. Sőt, még kételkedtem is a bűnösségében. Mert képtelen voltam felfogni. Hiszen munkásember! A mi fajtánk! Munkáscsaládból való! Az efféle hajdani proletárokat, akikből mérnökök lettek, főnökök, igazgatók: az ilyeneket sohasem tudtam sajnálni. Hiába kedveskedsz jófalatokkal a farkasnak, azért az szívesen felfal. Sohasem őket sajnáltam, hanem a nép pénzét, amit bezsebeltek. Dehát a sógorom igazi munkás volt, mozdonyvezető... Kalinyin személyesen tűzte mellére a magas kitüntetést. És lám, kit meg nem fertőz a ragály ... Három évig viseltem miatta a szigorú megrovást. De lemostam magamról. Lemostam a szégyenfoltot. Két láng lobogott fel Salajev szemében. Ö nem csodálkozott, mint a társai a frontparancsnok árulásán. Ez a hitszegés csak megerősítette legfontosabb elvében s mindenki előtt bebizonyította idegőrlő munkája szükségességét, amely éjjelét-nappalát lefoglalta. — Elég a szánalomból! Jobb tíz bűntelen embert ártalmatlanná tenni, mint egyetlen búnöst elszalasztani. Mit tizet: Száz büntetlent! Akkor nem kéne ma ezrekkel megfizetni! Scserbatov a petróleumlámpa mögül nézte Salajevet. Ebből a férfiből annak a vészthozó eszelősségnek a lehelete áradt, amely a vereség, a kudarc perceiben keríti hatalmába az embereket, s olyan rohamosan terjed, mint a tűzvész, mint a ragály. - No, akkor tégy lakatot a nyelvedre! - A hadtestparancsnok egészen közel hajolt alulról megvilágított arcával Salajevhez, és ujjával megkopogtatta az asztalt. Hogy az égvilágon senki ... Érted! Teremtett lélek se halljon meg tőled semmit! Különben azt kapod, ami pánikkeltésért jár!... Odament az ablakhoz, s kinézve, utálkozva így szólt Brovalszkijhoz: - Adj neki valeriánát, hadd nyugodjon meg Ekkor az utcán lövés dörrent. Aztán még egy. A tornácon hangos lábdobogás hallatszott, egy lovas elnyargalt az ablak előtt. S a kertek alatt mór belehasítottak az éjszakába a géppuska-sorozatok. Feltépték az ajtót, s a hirtelen fényben vaksin hunyorogva, belépett a segédtiszt. - Tábornok elvtársi... Ott-»» ® szólalt elfúló hangon. Szeme izgatottan futott ide-oda, nem állapodott meg egyik parancsnokon sem. Mindhárman szótlanul néztek rá. S tekintetüktől megszeppenve, a segédtiszt egészen halkan így fejezte be: - Ott áttörtek a németek... tábornok elvtárs ... - Hol vannak a németek? Mogad láttad? Hányan vannak? — kérdezte felderülve, gyorsan Brovalszkij. Scserbatov hátratett kézzel, szétvetett lábbal még mindig ott állt a pokróccal elfüggönyözött ablak előtt. A sápadt Salajev csak a hátát látta, s a rajta feszülő vállszíjat. Helyrerántva magán a gimnasztyorkát, remegő szájjal mondani akart valamit, mondania kellett valamit. De aztán szótlanul kiment Scserbatov háta mögött, anélkül, hogy visszafordult volna. TIZENHARMADIK FEJEZET A németek hajnaltájt törtek be a faluba, ahol Goncsarov ütege állott. Pánikkeltő lövöldözés csattant fel egyszerre 82. többhelyütt a falu szélén, majd mindjárt el is némult, és utána motorkerékpárberregés hallatszott. Aztán újra lövés Irbbant. Az ütegnél ólmukból felriadt, meg-megborzongó tüzérek irányozták be sietve az ágyúkat a repülőtámadás bombatölcsérei között. Szürke volt a hajnal, köd lepel borította a földet. Goncsarov felugrott a mellvédre s látcsövén fürkészte az ellenséget, Az éjszaka teljesen leégett utcasor most tágasnak tetszett. Az egyik oldalán akadt ugyan egy-egy épen maradt ház, de a másik oldala végig hamuvá lett, és a templom, amely tegnap még olyan távol esett, hogy a fák közül csak a kelő nap sugarait elsőnek elfogó torony-hegye látszott, - a templom most teljes nagyságban kibontakozott, sőt még a környező kis tér is eltűnt. A veteményeskertektől a templomig mindent letorolt a tűzvész. A bombatölcséreket betöltő köd és füst sűrűn gomolygott a mélyedésekben s az utca mentén. A rombadőlt házak helyén égett agyag, — hamu és téglahalmok bukkantak elő sírdombokként a ködből; volt, amelyik még mindig füstölgött. És mindent betöltött s korom, oz égett állati szőr bűze, s megperzselt gabona kiirthatatlan égésszaga. Ez a szag áradt a földből, a ködből, a katonák öltözetéből. Még Goncsarov látcsövet szorongató keze is a tűzvész szagát árasztotta: érezte szájában az ízét. A templom mögül egyre erősödő robajjal törtek a falura a németek. Széles ivben özönlötték el az oldalkocsis motorkerékpárok az utcát. Szürke katonák a szürke motorokon, szétvetett karral markolták a kormányt, fejük jókora, szürke acélsisakban, a távolság elmosta arcukat: úgy tetszett, mindnyájan a motorkerékpárukhoz nőttek. Tengelyig ért az utcát elárasztó köd: mint sekély vízben, úgy hatoltak előre benne. (Folytatjuk) 1968. XI. 3.