Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-19 / 319. szám, szombat

Z

solnán Jött be fülkénkbe az öregúr. Takaros kis bőröndje volt, leffentyűs névjegytartóval és zöldesszürke Vászonhuzattal. Ápolt és takaros volt ő maga is; enyhén piyosas arcú és rövidre nyírott, pzüstfényes szakállú finom Öregúr. Mig a hordár fölrakta a poggyásztartóba a bőröndjét, kesztyűs kézzel kotorászott erszényében. Divatos kis bőrpatkója volt, színes velencei présmunkával a fedelén. Soká keresgélt az aprópénz között, mustrálgatva minden darabot, mintha nem nagyon ismerné ki magát a pénzben. Körülményesen kihalászott a patkóból két koronát, és szerény mozdulattal a hordár nagy markába csúsztak. Az ablak melletti két hely pár foglalt volt, ám ahogy az öregúr beljebb nyomult, és kicsit vágyó pillantást vetett az ablak felé, nyomban felállt az egyik utas, és udvariasan felkínálta a helyét. Az öregúr barátságosan biccentett, valami köszönetfélét is mormolt halk és dallamos hangján. Nem értettem, németül vagy angolul. folyója, a vize országokat választott el, és most országokat köt össze. A háta kecses gőzösöket és iromba uszályokat hord, gótikus dómok csipkés tornyai vetik árnyékukat vizére, és hatalmas gyárkémények sorakoznak partján. Az öregúr felelet helyett igenlőn bólintott, és én magamban folytattam az egyoldalú párbeszédet: — A mi foiyónk csak tutajokat táncoltat, veszélyes örvényei fürdőzőket riasztanak, és csöndes falusi templomok állnak álmosan a dombokon. Én a ráncba nem szedett vad rohanásért, a rakoncátlanságáért szeretem, és nem cserélem fel EGRI VIKTOR: Az lattal sötétebb lett, ábrándos, tiszta kék gyermekszeme is elborult; látható volt, inzultus érte, és védekeznie kell. Lecsavarta lábáról a takarót, mozgékonyan felállt, és utazó táskajára mutatott. — Pardon, mein Gepäck! — mondta és erélyesen, szinte parancsolón intett újra a tartó felé. Az új utas sietve odaugrott, és bocsánatot hadarva helyére igazította a koffert. Most is meglepett idegenes kiejtése, de ezúttal mintha franciásan csengett volna a német szó. Határozottan volt is valami párizsias az öregúrban, Monceau-parkbeli párizsiasság, finom, évszázados kulturáltság, s az előkelőségnek kissé haöregúr • • • • • • • • Ahogy körülményesen elhelyezkedett, és egy szürke gyapjúból készült puhakönnyű plédbe csavarta a lábát, magára vonta mindegyikünk figyelmét Halkan köhécselt, nem olyan mérges vénemberesen, mint akinek a sok dohány és az ital leimarta a torkát; tartózkodó és finom volt a köhécselése is. Határozottan szemrevaló, szép öregúr volt; még az is előnyére vált, hogy fekete ruháját kissé bőre szabta a szabó, a kabátja ujjából kilátszó kézelők csillogtak, sötét nyakravalója ls határozottan előkelőn hatott. Tartózkodón, tanáros komolysággal ült a helyén, és a rohanó gyors ablakából a Vág völgyének szépségeit figyelte. Olykor elismerőn bólogatott, ha felbukkant egy várrom vagy a Vág elszűkülő völgyében a parthoz kanyarodott a vonat Érdekelte a vidék, gyönyörködött benne, s ez elismerése szemmell áthatóan minden utasnak Jól esett. Szerettem volna odakiáltani] — Bravó, öregúr, csak gyönyörködj! Látod te is, ugye, mennyi báj van a tájban, menynyi megnyugtató erő és szépség hegyvidékünk hullámzásában. Bizonyára nálam jobban Ismered a Rajnát. Én merőben másnak találtam regényességét. Szőlőkkel megrakott dombjai felett ép falakkal állnak a várak; a Rajna a kultúra nagy a Rajnával, a Szajnával vagy akár a Themzével. T

alán Tepllcén üdült ax öregúr, feljött körülnézni Zsolnán, és most a Tátrába megy, nem hosszú üdülésre, csak egy hétvégi rövid pihenőre. Poprádon kiszáll könnyű poggyászával — mi útitársai majd segítünk neki —, a villamos felviszi Öfüredre, és megszáll a Grandban vagy a Palace-ban, illőn az ilyen kényelemhez, figyelmes kiszolgáláshoz szokott finnyás, ételben és italban kényeskedve válogató külföldihez. Nagy bőröndjei bizonyára a teplici Grandban maradtak; autón csak azért nem utazik, mert szűknek találja, a csontjai nem bírják már a rázást, a legpuhábban rugózott gépkocsiban is szelíd émelygésekkel és kis ájulatokkal védekezik a heves iram ellen. A lélek fiatal marad, a szellem megértője minden újnak, és lépést tart a rohánó világgal, de a test már makacskodik, fellázad a szokatlan ellen, nem szereti a teherpróbákat, ezért a legkényelmesebb autónál is Jobb a gyors tág fülkéje. Ruttkán új utasok szálltak be, és vigyázatlanul félretolták az öregúr bőröndjét. Enyhén pirosas arca ekkor egy árnyanyag, ómódi bája. Ahogy mozdult, a kézelőjét igazgatta, és a már kissé homályos csillogású szeme fölé fekete zsinórra fűzött csíptetőjét illesztette, finom kis illat is érzett rajta, egy régi tubákos szelence illata. Szemben vele egy fiatal lány Olt, üdén és harmatosan. A szája rúzs nélkül is olyan kívánatos volt, mint az eperszein. Az öregúr kis huncut mosolygásokkal nézte kerek, piros képét. Ez is illett hozzá, ez a sóvárgás nélküli nézegetés, amelyben volt egy kis hódolat, és egy szemernyi, alig leheletnyi kamaszos csintalanság. Apró remegések futkároztak pirospozsgás bőrén, úgy látszott, mintha vére megpezsdülne, ahogy csíptetője mögül ráfigyelt a lányra. A lány még vissza is mosolygott, csöppet sem feszélyezte ez a szerényen, szinte illedelmesen vetkőztető nézegetés. Lányok olykor egészen megmagyarázhatatlanul beleszeretnek ilyen öregurakba, akikben az élet alkonya váratlanul felgyújt valami félszeg s mohó férfiasságot. Ahogy szemben ültek, és futva, olykor lopva vizsgálgatták egymást, az érzékek már játékosan, láthatatlanul kapcsolatot teremtettek köztük. A lány volt az, aki a beszélgetést kezdte. Sztrecsnónál átmutatott a Vág túlsó partjára: — N^ze, Sztrecsnó! — Wundervoll! Ach, ganz herrlich! Bin entzücktl — nyugtázta az öregúr dallamos és idegenes kiejtéssel. Ruttka után már összehajolt fejjel nézték a tájat. A lány tartotta szóval az öregurat. A nyaralásáról és egy hegyi túráról beszélt nekimelegedve. — Ja, es ist herrlich zu reisen. Ich liebe die Bergel — mondta, és egyre kitartóbban nézte a lányt Szája szegletében egy kis mohóság, a szeme sarkában egy cseppnyi sóvárgás volt. De még így sem tűnt tolakodónak. Ha a keze szemérmetlenül közelebb merészkedik, a lány talán fel sem háborodott volna. Jól érezték magukat ott az ablaknál, és ránk, a fülke többi utasára ügyet sem vetettek. Ekkor történt a katasztrófa. Rózsahegyen egy percre megállt a gyors. Nyílt a fülke ajtaja, és egy duzzadt arcú, kövérkés úr gurult be szuszogva. Meglátta az öregurat, és örömrepesve szétvetette két karját. — Kit látok?! .. . Hersch bácsi, micsoda öröm! ... Drága Hersch bácsi, hadd öleljelek meg hamarl Cuppogva és szuszogva meg ls ölelte a finom kis öregurat. Harsogó hangja betöltötte az egész fülkét. Odafurakodott a kislány és az öregúr közé, és tovább örvendezett a véletlen találkozásnak. — Hol járt, drága Hersch bácsi? — szuszogta kíváncsian. A fülke felfigyelt — Na wo? felelt kérdéssel az öregúr és elégedetten hozzátette: — Az unokáimnál, a gyerekeknél Zsolnán. Ez már csöppet sem hangzott franciásan, de angolosan sem. Inkább otthonosan hangzott, ahogy a kassai gyors utasához Illett, aki sohase járt Párizsban, még a színét sem látta a Monceau-parknak, s aki most kérés nélkül előszedte az unokái fényképét, hogy elbüszkélkedhessen velük marhak'ipec ismerősé előtt. A

fülke utasai csa'ódottan egymásra vigyorogtak. Megmosolyogtalak én ls, Hersch bácsi, és nem bántam, megbocsátottam, hogy igy megtréfáltál minket. — Bravó, Hersch bácsi! — mondtam magamban. — Nem történt semmi baj. Fontos csak az, hogy te is csodáltad ezt "a csodálatosan szép tájat, te is érted a hegyek és völgyek szél hátán tovasurranó beszédét, érted a nyugalom, a békesség csöndes énékét, amit fák, füvek, kövek és források susognak megfáradt füledbe. Ha nem volna így, nem hallottalak volna elragadtatva szólni: — Csodálatos!... El vagyok bűvölve! Nem láttalak többé, és nem tudom, mi történt veled azóta, hogy a gyorsban együtt utaztunk, de hinni szeretném, hogy nem kellett idegenben meghalnod, Hersch b'- '' (1935) 1ROSLAV GRUSS: TEL (Barsi Imre felv.) 107. Brovalszkij is a tömegben sodródott: noha minden oldalról szorongatták, középről lassan a menet szélére került; sebesült vállát a lökdöséstől védelmezve, bele-belenézett a sisakos németek közönyös arcába és végigpillantott hosszú sorukon. Aztán a foglyokat kettős oszlopba állították, és a komisszár csak ekkor vette észre, milyen helyrehozhatatlanul megváltoztak az emberek egyetlen éjszaka folyamán. Sapkájuk úgy maradt, fülükre csúszva, ahogy aludtak a szénán, mások lábáról hiányzott a lábszártekercs, s a kapca vége kicsüngött a befűzött bakancsból. Brovalszkij látott tiszteket, akik itt is viselték minden rangjelzésüket, s e jelzések a fogságban különösképp kiemelték méltóságukat és katonás megjelenésüket; de fájón ütköztek szemébe ketten-hárman a nem rájuk szabott közkatona-öltözékben, amelyből hosszan kinyúltak végtagjaik. Azon igyekeztek, hogy minél szánalmasabban fessenek, pedig csak egyszerűen átöltözöttnek látszottak. De ezeket a sokféle kül• iiyi.u . sejű és sok mindenben különböző embereiJ/jkĽfcJ ^et már összefűzte egy — az elmúlt éjszaka kialakult — közös vonás. Ami19BB. ként egyetlen éjszaka kiütközik a borotvált arcon a borosta, megöregítve és egyl

a- formán szürkévé téve az arcot, ugyanúgy a lesütött szemekben, a tömeg ^^ feszült várakozásában felbukkant az az alapvonás, amely a foglyot eleve megkülönbözteti a szabad embertől. A fogoly vöröskatonák egytől egyig úgy érezték, hogy miután kihajtották őket a pajtából, megkezdődik az, aminél nincs szörnyűbb. És minden lelki erejüket feszülten erre a pillanatra összpontosították. De az idő haladt, és ők csak ott álltak az utca közepén, a napfénytől fehér porban, és az egyre följebb emelkedő nap égette fedetlen tarkájukat, és lassan hegedő, még nedvedző sebeiket, amikre rajokban telepedtek a zümmögő legyek. Minden alapvető emberi megfontolás, amelytől e helyzetükben sem tudtak szabadulni u amiként most szükségképpen önmagukra gondoltak, mikor mindnyájuk életében a legdöntőbb mozzanat játszódott le - e bennünk élő emberi megfontolások azt sugallták, hogy semmi értelme és semmi haszna ennek a végtelen várakozásnak a perzselő napon. S mivel úgy rémlett neki, hogy mindennek ellenére mégis van e várakozásnak valami értelme és célja, — rettegve és gyötrődve, önmagukat csigázva s a legrosszabbra gondolva, szüntelenül kutatták ezt a célt. A foglyokkal szemben, a falu főterén — ohol még épen maradtak a kikötőállás lófogak rágta cölöpéi — száraz trágya és lövedéktölcsérek között mozgókonyha állt, és egy német szakács valami sűrű, párolgó ételt kavargatott a kondérban. Mellette két, magasba csapó táborbűz égett; a lángok és szikrák magasabbra röppentek a tüzet körülálló németeknél. Az egyik szalmával táplált tábortűzön egy egész disznót pörzsöltek. A másiknál néhány német, a zubbonyt ledobva, ingujjban vagy derékig csupaszon, jókora disznóhús darabokat sütött: bele-beledugták a tűzbe a puskavesszőre tűzött húsdarabokat, s nagyot kiáltva kirántották. Csillogtak a friss vértől csöpögő, olvasztott zsírra! megöntözött húsdarabok és csillogott a németek tűztől forró, zsírosan izzadt arca meg napfényben fürdő csupasz teste; s a szél a foglyok felé hajtotta a füstöt meg a sülő disznóhús szagát. És a korgó gyomrú foglyok, akik szomjúságtól kicserepesedett szájjal álltak a tűző napon, iparkodtak másfelé nézni. Úgy érezték, hogy mindez nemcsak önmagáért történik, hanem — egyelőre még nem tudni, miért, — de valamiképp kapcsolatban van velük. Kivétel nélkül mindannyian - hiszen egyedül tudták, mit jelentett az életük, és ezért az egész világot s a körülöttük lejátszódó eseményeket, mintegy nagyítóüvegen át: ezen az életen keresztül szemlélték - mindannyian teljességgel lehetetlennek, képtelenségnek tartották, hogy a németek bármit is tehetnének, ami nincsen kapcsolatban velük. Pedig a helyzet egyszerűbb és rosszabb ennél. Nemcsak valamelyikük különálló élete, de mindnyájuk élete, akik itt várakoznak a napon, egyszerűen nem érdekli a németeket Számukra ezek a foglyok tökéletesen egyformák, és semmiben sem különböznek a többi foglyok százaitól, akiket már láttak, mégpedig nem is egyszer, s akiket még látni fognak. Hogy mi lesz a sorsuk - ez nem az ő dolguk. Az előző napi harc után, amikor mindegyik német otthagyhatta volna fogát - most különös élességgel érzékelték az élet teljességét ebben az elpusztított orosz faluban. És kizárólag azzal törődtek, ami önmagukkal volt kapcsolatban: a tábortűzön sülő disznóval, amire előre fenték a fogukat. A foglyok jelenlétében csak még jobban érzékelték az élet teljességét, diadalukat, s a jogot, a győztesek ősi jogát, hogy élvezzék azt a teljességet. A száraz forróság, a merőlegesen tűző napsugarak lassanként megtették a hatásukat. A sebesültek egymás után rogytak össze a porban. És az összeesők látványa felkeltette az élőkben a védekezés ösztönét. Mindent a legfontosabbra összpontosítva s a jövendőt arra a néhány órára szűkítve magukban, amíg még itt kell állniuk, az emberek eltompultak: mintegy ébren kábult álomba estek, nem is sejtve, hogy éppen most 108: gyűlik lei -uennuK uz eiio tapasztalat, amely a leggenygébb idegzetűeket és a fizikailag legerősebbeket hozzásegíti, hogy elviseljenek mindent, a fogságot is. Brovalszkij a németek minden parancsából és tettéből kétséget kizáróan tudta, hogy ő hamarabb be fogja végezni, mint a társai. De noha nemcsak tudta ezt, hanem elegendő bátorság is volt benne ahhoz, hogy ne ámítsa önmagát, az első percekben mégis ugyanazon a válságon esett keresztül, mint a többiek valamennyien. S csak később, mikor ráeszmélt erre, csak ekkor mosolygott önmagán. Abban az emelkedett lelkiállapotban, amelyben az éjszakát eltöltötte, korántsem a saját élete volt a legfontosabb, és most mégis úgy kapaszkodott belé, ahogy a beteg kapaszkodik az orvos kezébe, aki ki akarja húzni a kínzó, beteg fogat. Ott állott a tömegben, s száraz nyelvével időnként megnyalta a belső forróságtól kicserepesedett ajkát. Egész testében érezte ezt a seblázat, de kivált a csontjaiban, a szemében, s a fejében, és minden órával gyötrőbb volt a napon állnia. S már több ízben voltak pillanatai, amikor mintegy hirtelen elaludt, minden elúszott mellőle, egyszerre könynyedén érezte magát, és már-már úgy rémlett, mintha mindenestül eltűnt volna. Mikor összerezzenve magához tért, hevesen dobogó szívvel, ijedten nézett körül, attól tartva, hogy a mellette álló katonák észrevették gyengeségét. Émelyítette a sülő szalonna szaga, és 6 volt az egyetlen, oki elfordította a szemét onnan, ahová olyan mohón bámultak a többiek. Ott, a tér közepén, alacsony kávájú gémeskút magasodott, a rúdjáiól favödör függött, és földbe süppedt, mohlepte kővályú volt mellette a jószágnak. (Folytatjuk)