Új Szó, 1966. november (19. évfolyam, 301-331. szám)

1966-11-19 / 319. szám, szombat

Ember és társadalom Az ember értelmi és érzelmi kapcsolata a társadalommal A

z ember kapcsolata a társadalommal, sőt az ember egyenes függése más emberektől, csoportoktól, a társadalmi szervejetektől és intézményektől olyan tény, amely magára vonta a gondolkodók és kutatók figyelmét. Abban az igyekezetben, hogy ezt a kapcsolatot megértsék és megmagyarázzák, különféle nézeteket alkottak. Ezek közül a legismertebb talán Arisztotelész görög bölcs nézete: az ember „társas lény", így tehát már születésétől kezdve társadalmi lény. Kutattak olyan velünk született erők vagy tényezők után is, amelyek mint társadalmi ösztön arra késztetik az embert, hogy az emberek társaságát keresse, velük éljen, s amelyek társadalmi ösztönként a cselekvés olyan kész formáit bocsátják rendelkezésére, amelyeknek köszönhetően egész természetesen és erőfeszítés nélkül néhány mechanizmus (például az utánzás, a csordaösztön) segítségével tagjává válik bizonyos társadalmi alakulatoknak. E nézetekkel szemben azonban más nézetek is felmerültek, amelyek a hangsúlyt az ember társadalmi életének észszerűségére és gyakorlati célszerűségére helyezik. Thomas Hobbes angol filozófus már a XVII. században azt hirdeti, hogy az ember, természetét tekintve, voltaképpen egoista lény. Ha csupán természete szerint élne (status naturalis), ez mindenki harca lenne mindenki ellen (bellum oinnium contra omnes). Szerencsére azonban az embernek esze is van, tehát értelmes lény. Értelme segítségével belátja, hogy az ilyen állapot előnytelen számára. Ezért önön érdekében cselekedeteiben korlátozza és szabályozza önmagát, tekintettel van más emberekre, kialakítja a cselekvés szokásbeli, erkölcsi és törvényes szabályait, s ily módon társadalmilag rendezett helyzetbe (status eivilis) kerül. I

lyen nézetet az embernek a társadalomhoz való értelmi vagy gyakorlati kapcsolatáról többet ls kidolgoztak. Néhány közülük erősen elvontnak, kiagyaltnak tűnik, mások viszont egészén a gyakorlati részletekig felsorolják azon egyén előnyeit, aki beleilleszkedik a társadalomba és cselekvési szabályaiba. Ugyanakkor megemlítik azokat a hátrányokat, beavatkozásokat és szankciókat is, amelyeket a társadalom alkalmaz azon egyénekkel szemben, akik nem fogadják el viselkedésbeli normáit és követelményeit. Nagyfokú gyakorlatiasság, sőt az ember társadalomba való bekapcsolódásának életfontosságú elkerülhetetlensége tükröződik e kérdés marxista értelmezéséből, mely a társadalmat és a társadalom alkotta embert azon kapcsolatokból magyarázza, amelyekbe az emberek a termelésben, a munka során kerülnek, tehát a termelési kapcsolatokból. A tudomány fejlődése az utóbbi 50 esztendő során olyan fokot ért el, hogy fokozatosan vizsgálni kezdte az egyén és a társadalom problémáját is. A probléma szerepel a tudomány több ágazatának programjában, elsősorban azonban a pszichológia és szociológia, majd a belőlük fokozatosan kialakuló szociálpszichológia foglalkozik vele. E tudományágazat ismeretei alapján ma már meglehetős pontossággal megállapíthatjuk, miben áll az egyénnek a társadalommal váló kapcsolata, mennyiben jöhetnek számításba értelmi és mennyiben érzelmi elemek. A kérdésről alkotott filozófiai nézetekkel szemben a pszichológiai ismereteknek az az előnyük, hogy az utóbbiakat gyakran rendkívül részletes és pontosan végzett kutatások támasztják alá. Ennek azért van messzeható jelentősége, mert a mai nagyfokúan civilizált és bonyolultan szervezett társadalmakban, az egyént a társadalomhoz fűző kapcsolatok gyakorlatilag is rendkívül fontosak. Hovatovább mindinkább megmutatkozik e probléma gyakorlati oldala, amely egyrészt az egyes polgárok helyzetét, sőt egészségét érinti, másrészt további következményeiben az egész társadalom helyzetét és prosperitását is. Az első felismerés ezen a téren talán az, hogy a mai pszichológia az embert nem tekinti születésétől fogva „társadalmi lénynek". A világra csak bizonyos szükségét hozza magával annak, hogy érintkezzék más emberekkel. Ez a szükség aztán megfelelő körülmények között úgynevezett társadalmi ösztönné fejlődik. Ez az ösztön készteli az embert arra, hogy más emberekkel létesítsen kapcsolatokat, hogy más emberekkel alkosson csoportokat. Lényeges azonban megállapítanunk, hogy az említett ösztön nem hajtja valamiképpen „vakon" és mindenáron előre. Ha az egyén, példának okáért a gyermek, bizonyos emberekkel való érintkezése s velük közös tevékenysége során a maga számára hasznos és kellemes eredményt ér el, „társadalmi ösztöne" megerősödik és jól működik. Ha azonban az ilyen tevékenység során kudarcot vall, ha kellemetlen élmények érik, úgy „társadalmi ösztöne" gyengül, sőt a társadalomtól való meneküléssé változhat. Így tehát teljességgel bizonyos, hogy az ember a többi emberrel nem csupán veleszületett sajátságainál fogva kerül kapcsolatba, hanem azért is, mert az emberekkel való együttműködéséből nyer valamit, s ez valami módon segíti élettevékenységét. Csak fokozatosan, értelmi tevékenysége kibontakozásával fedezi fel, miben és minő módon mutatkoznak meg az emberekre és a társadalomra irányuló tevékenységének előnyei. Eljut odáig, hogy tudatosítja más emberekkel való kapcsolatainak, a közös intézményeknek, normáknak és előírásoknak, a cselekvés törvényeinek, szokásainak és szabályainak, valamint az egész rendszernek értékét. Mindennek megértése után sor kerül a személyes közeledésre is az egészhez, sőt személyes azonosulásra ls a társadalom szervezeteivel. Ebben az esetben már elértük a szintézist az egyénnek a társadalommal való dialektikus kiegyenlítődése terén, amelyet oly kifejezéstelien és pszichológiailag pontosan a társadalommal való tudatos kiegyezésnek nevezünk. Az öntudatos kapcsolatot családunkkal, munkakollektívánkkal, községünkkel, államrendszerünkkel és általában a társadalommal. A

z egyén társadalommal való értelmi kapcsolata kialakulásának másik iránya az, hogy az ember éppen az emberek közti tevékenységével szellemi téren a szó szoros értelmében formálódik. A dolog ugyanis úgy áll, hogy az ember valamennyi élőlény közül a legkevésbé „készen" kerül a világra, s egyedül ő tölti életének mintegy harmadát azzal, hogy felnőtté váljék. Hihetetlenül sok az, amit életében ' meg kell szereznie, nyernie, sőt a sző szoros értelmében meg kell tanulnia. El sem tudjuk képzelni, milyen lehetne valaki, ha már születésétől kezdve nem esne át az élet iskoláján. Ha a társadalmi kultúra példái nem lennének rá hatással egyáltalán miként látná és értelmezné maga körül a világot? Hogyan tenne szert alapvető tájékozódásra benne, miképpen tanulna meg beszélni, gondolkSüni, szabályozni cselekedeteit? Hogyan alakítaná ki személyes öntudatát, s végül hogyan alakulna személyisége? Az egyén értelmi kapcsolatát a társadalommal tehát nem csupán .holmi számító álláspontról kell szemlélnünk, körülbelül abban az értelemben: gyakorlati és hasznos dolog az emberekkel élnem, ezért tehát együtt élek velük. E kapcsolat alapja Jóval mélyebb, és az ember számára a szó szoros értelmében alap vető fontosságú. Az egyén az emberek közti és a társadalomban folyó életében szellemileg alakul és formálódik. A társadalom visszatükröződését magában hordja mind alapformáiban, mind a tulajdon nézeteiben és állásfoglalásaiban, igyekezetében és egész emberi helyzetében. Az egyén kapcsolata tehát a társadalommal nemcsak saját jóakaratának, szándékának dolga, hanem elkerülhetetlen törvényszerűség, amely alól senki sem bújhat ki, ha csak nem akarja magát kitenni az abnormalitás veszélyének szellemi, erkölcsi és társadalmi értelemben. Az egyén és a társadalom kiegyezésének folyamatában hagy szerepe van az érzelmi területnek is. Mindenesetre érdekes, hogy sok ember inkább negatív tekintetben számol vele. A dolgot gyakran úgy képzelik el, hogy a megfelelő beleilleszkedés a társadalmi életbe annyit jelent, hogy alávetjük magunkat a társadalmi normáknak és törvényeknek még annak árán is, hogy gyengítjük és elnyomjuk személyes szükségleteinket, tehát korlátozzuk önmagunkat, egyéni kívánságainkat és vágyainkat. Ez, természetesen mindig kellemetlen dolog. Nem hiányoznak olyan nézetek sem, amelyek ebben az értelemben a társadalomnak az egyénre gyakorolt „nyomásáról", társadalmi korlátozásról és erőszakról beszélnek. így aztán a gyermekek és a felnőttek beleilleszkedését a társadalomba, minden „fegyelmezését", sőt erkölcsi nevelését is elvben erőszakos, az egyént korlátozó és az egyénre nézve kel^ lemetlen tettnek tekintik. A

z életből számos olyan példát tudnánk felsorolni, amikor az egyénnek felette kellemetlen alávetnie magát a társadalmi élet szabályainak és követelményeinek. Mégsem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy az egyén beleilleszkedése a társadalomba kényszer volna. Elegendő ehhez közelebbről szemügyre vennünk, hogyan megy végbe ez a folyamat például a kisgyermeknél. Már az emberi élet első esztendejében, tehát csecsemőkorban, a gyermeknek az anyjától és környezete többi tagjaitól valő függése az érzelmi élmények oly hatalmas forrását jelenti, hogyha nincs része benne, komoly károkat szenved szellemi fejlődéi sében. A pszichológia azt bizonyítja. ha lehetetlenné teszszük, hogy a gyermek érintkezésbe kerüljön anyjával, vagy az anyát megtestesítő személylyel, ez érzelmi válságot Idéz elő benne, amelynek súlyos következményei többé kevésbé az egyén egész életére hatással vannak. Ez természetesen áll nemcsak a csecsemőkorra, hanem az egész emberi életre. Az egyén számára más emberek erős érzelmi élmények forrásai azért is, mert számos szükségletüket csak mások segítségével tudják kielégíteni. Ilyen példának okáért a táplálék megszerzése, a biztonság, a lakás, a testi közelség és a nemi érintkezés, a munka és az üdülés során nyújtott segítség. MiWel más emberek az egyén számára oly gyakran szükségleteik kielégítésének kellemes forrásai, ezért rendkívül kellemes és pozitívan értékelt indítékok eredői. Az egyén számára kellemes találkozni másokkal, elbeszélgetni velük, mégpedig nemcsak akkor, amikor valami haszna van belőlük, hanem általában is. Sőt értékesnek tekinti őket akkor is, ha többet ad nekik annál, mint amennyit kap tőlük, ha esetleg kedvteléseit, vágyait korlátozzák. Äm ez nem csupán az egyes emberekre áll. Az egyén számára az emberek csoportjai, a társadalmi szervezetek és intézmények, sőt a társadalmi normák és követelmények ls kellemesek, Jóllehet Bolgár költők versei GEORGI DZSAGAROV: BULGÁRIA E föld, akár egy emberi tenyér de nékem nem baj, hogy kicsiny vagy és gyűrtt vén Balkánod merő kovából épült, s boldog vagyok, hogy véred déli véri Mit sem számit, hogy farkasok, sakálok üvöltése verte fel erdeid; te oltalmaztad hű embereid, s nem kímélted, aki csapdába rántott. Földed, akár egy emberi tenyér, de összetört ebben a nyers tenyérben a bizánci méregpohár s a fényben fürdő török janicsár-pe-ngeél. Vér és dohány adó-vevő kufárok kótyavetyélték dús kincseidet, de lerogytak tört derékkal ezek, s mind a hitvány, kit súlyod földrerántott! És halállal győzte le a halált, csoda történt tornácos házaiddal; mosoly bomlott ki roppant zászlóiddal, s út szélesült a messzeségen át. Virág serkent a véres televényen, simogató bolgár kezek alatt; gerániumtól szagos arcodat szabadon símíttathatod a szélied E föld, akár egy emberi tenyér... De nékem nem baj, nem mérfölddel mérlek: a világmindenséggel egyet ér. CSANADY JÁNOS fordítása ALEXANDR GEROV: TÜNEMÉNYEK Velünk kezdődik s megszokod velünk az életünk, mert föltámadás nem lesz. Minden vérsejtünk, sajgó idegünk jogához ragaszkodik, boldog rendhez. Nyomunkba új fiak sereglenek, de más élet az. Saját világunkba immár mi hadd legyünk szerelmesek, bőségben s szellemben fölvirulva! Ó, sok gyönyör és sok szépség betöltsön, legyen az ábránd s gondolat csodás, vonuljunk villámolva át a földön, emésszen el a ragyogás! ELIZAVÉTA BAGRJÁNA: AKI NEM ISMERI Aki nem ismeri a távol kísértését, csatangolások gyönyörét, veszedelmek tébolyos ízét, akit nem szédít meg az ég s fáradtságtól nem tüzel csontja, annak az élet és a halál ismeretlen, nem lát a jóra és rosszra. Aid nem tudja, mi a számkivetettség, nem tudja, milyen jó hazaérni, soha az igazi édeset nem érzi, soha az otthon melegét, jóságát az anyai kéznek, ízét az atyai kenyérnek. NAGY LÁSZLÓ fordításai miattuk nem egy esetben korlátozni kénytelen személyes kedvteléseit, önmagában véve az is, hogy az ember a közösségbe, a csoportba, az iskolába, a családba, az üzembe, a községbe és az államba tartozik, rendkívül jő dolog, mert biztonságot ad. Az az ember, aki nem tartozik ezekhez a társadalmi alakulatokhoz, érzelmileg elégedetlen, sőt a belőlük valő kiközösítés, elszigetelés a legkeményebb büntetés lehet. Noha gyakran úgy látjuk, hogy a normális viselkedés szabályai korlátoznak bennünket, hogy némely erkölcsi állami törvény lehetetlenné teszi szabad cselekvésünket, mégis minden azt bizonyítja, hogy nincsenek szerencsétlenebb és kétségbeesettebb emberek azoknál, akik a törvényen kívül élnek. E

gész elemzésünkből nyilvánvaló, hogy az embernek a társadalomhoz va16 viszonya életének nem csupán valamiféle formális ügye. Az egyes ember a maga kifejezetten emberi valójában közvetlenül függ a társadalomtól. Az emberekkel valő érintkezéssel kielégíti életszükségleteit, ezzel egyidejűleg azonban szellemileg is fejlődik és személyisége formálódik. Az emberekkel és a társadalommal való érintkezése során sok olyan kellemes és értékes élményre tesz szert, amelyek életét teljessé és értékessé teszik. Äm az ember kapcsolata! a társadalommal nem önmaguktól adódnak. Mindenkinek magának kell őket kialakítania élete folyamán. így tehát a helyes, nyugodt és boldog élet megteremtése annyit jelent, hogy helyes és tudatos kapcsolatokat teremtünk az emberekkel, csoportjaikkal és a

Z egész társadalommal. DR. ANTON JUROVSKÝ egyetemi tanár