Új Szó, 1966. október (19. évfolyam, 271-301. szám)

1966-10-27 / 297. szám, csütörtök

MIKSZÁTH KÁLMÁN : SZENT PETER ESERNYŐJE A komáromi Magyar Területi Színház bemutatója R

égi tapasztalat — minden szépirodalmi mű dramatizálása buktatókkal jár, rendszerint vitát vált ki. Hatványozottan érvényes ez az olvasóközönség körében jól ismert, klasszikusnak számító művekre. Érthető, hiszen az Irő által megfestett kép a színpadra alkalmazás után új, többé-kevésbé más arányokban, színekben, formában, sőt felfogásban jelentkezik tudatunk, érzéseink vetítővásznán. Igy van ez Mikszáth talán legismertebb regénvének dramatizálásával is. Melichárek lana és a rendező Konrád József ls eléggé szabadon kezelik a közkinccsé vált irodalmi anyagot. Természetesen maximális tömörítésre törekednek, de anélkül, hogy a cseppben igyekeznének visszaadni a tengert, vagyis a regényvilág kisebbített mását. Más utat választanak. Száműzni igyekeznek mindazt, ami a műben ma érzelgősen hatna, és felnagyítják, hangsúlyozzák az eredetiben is gyakran felcsillanó, sőt az alapötletben ls nyilvánvaló iróniát, kiábrándultságot, majdnem cinizmusba torkolló gúnyt. Ogy hiszem ez az út járható, és ebben a konkrét esetben közelebb is hozhatja a mai nézőt a mikszáthi mondanivaló lényegéhez, időszerűbbé teheti azt. Az adott esetet hangsúlyozom azért, mert véleményem szerint ez a felfogás nem érvényesíthető minden romantikus alkotás színpadra vitelénél. A romantika síkján is szólhatunk a XX. század emberéhez, de ebben az esetben helyénvalónak tűnik az új felfogás, amely kizárja a dzsentri világgal való együttérzés mikszáthi elemelt. P

ersze, ennek az időszerűsítésnek ára van. Változnak az arányok és ez törvényszerűen azzal jár, hogy a dramatizáló ellentmondásba kerül a regény szellemével és Írójával. A MATESZ komáromi, majd bratislavai előadása ezt cáfolhatatlanul bizonyítja. Itt merül fel a kérdés, vajon az ilyesmi megengedhető-e, vajon nem minősíthető-e „szentségtörésnek". A magam részéről elfogadom ezt az „elrugaszkodást" az eredetitől. Elsősorban azért, mert bárminemű gépies párhuzamvonás a regény és a színdarab közt megengedhetetlen. Lássuk tehát, az eredetitől függetlenül — mert az értékmérésnek ez az egyedüli helyes kiindulópontja — ennek a dramatizációnak az erényeit és hibáit. A vígjátéki forma megválasztásával a Mikszáthénál ls görbébb tükörben láthatjuk a vármegyei urak volt és ma már valóban nevetséges világát. Van min és miért nevetnünk és ezen túlmenően, ami sokkal fontosabb, előtérbe kerül a begyepesedett vallási bigottság, a nem létező csodák hozsannázása hatásos kigúnyolásának motívuma. A darab első harmadában sem Melichárek Janónak, sem Konrád Józsefnek nem sikerül érvényesíteniük elképzelésüket a hátralevő rész hőfokán. Itt még eléggé vontatott és érdektelen az előadás. Félreértés ne essék, itt sem játszanak az érzelmesség húrjain, de még kissé bátortalanul kezelik az anyagot, kivéve talán a Gregoricsíivérek kincskereső jelenetét. A felszabadultabb játék jó termőtalaját tulajdonképpen az első „csodatevés" pillanatától alakítják ki. Ettől fogva pergő ritmusú az előadás, a közönség Jól szórakozik, anélkül ugyan, hogy zömében felismerné a dramatizáció vezérlő eszméjét. Inkább a helyzetkomikumon mulat, s meg kell mondanunk, hogy itt a rendezés kitesz magáért. Igaz, nem minden ötlet új, de a kivételektől eltekintve, szervesen illeszkedik bele az innentől kezdve egységes előadási stílusba. A kivételek közé sorolom azokat a rendezői és színészi fogásokat, amelyekkel szinte szájba akarják rágni a komikumot. Az olcsó hatáskel. tés és néha a vulgarizmus határát erősen súroló elemek (a francia nevelőnő „fogócskája" a közjegyzővel, Wibra Gyuri és Veronka párbeszéde a jegygyűrűről) kiküszöbölése mindenképpen emelné az előadás rangját. W

ibra Györgyöt és Veronkát két szereposztásban láttuk, és itt jegyezzük meg, hogy a színház a jövőben is gyakrabban folyamodhatna ehhez a jó megoldáshoz, amely lehetőséget nyújt fiatal színészeinek a bizonyításra. A két férfi főszereplő eltérő megfogalmazásban vitte színre alakját, bár (különösen a mozgástechnikában) érezhető volt az egyéni ötlet hiánya. A bratislavai előadás Wibra Gyurija J Boráros Imre) talán jobban megközelítette a dramatizálás ironikus „felülnézetének" követelményét, viszont kissé merev és túlzottan szenvtelen volt. Ezzel szemben Komáromban Csendes László biztosabban, szinte rutinosan mozgott (csak ne váljon modorossá!) — igaz ugyan, kissé operettstílusban. Mindkét női főszereplő JBoldoghy Kató és Budiás Ida) jól oldotta meg a feladatát. Az előbbi azonban alkatilag és líraibb szerepalakításával tűnt egy árnyalattal jobb Veronkának. Igazi meglepetéssel szolgált azonban három másik szereplő. Elsősorban Szentpétery Aranka apró részleteiben is kidolgozott, jóízűen megnevettető francia nevelőnőjében, amely kétségtelenül az egyik, ha nem a legjobb teljesítménye. Sokat várhatunk Németh Ilonkától, a színház új tagjától is, aki most fejezte be a Színművészeti Főiskolát. Tősgyökeres szlovák papgazdasszonyt formált meg néhány határozott vonással, kimagaslóan jó játékkal. S végül Müncz Jónás és Móricz kettős szerepében karakterszínészi képességeiről tett tanúbizonyságot Lengyel Ferenc. Kitűnő figura Siposs Ernő plébánosa, míg Siposs Jenő különben jól megjátszott közjegyzőjénél itt-ott zavart egykét operettre emlékeztető játékelem. A polgármester-házaspárt Fazekas Imre és Palotás Gabi pontosan eltalálva a mikszáthi hangvételt, ezen a síkon jó teljesítményt nyújtott. Várady Béla és Nádasdy Károly viszont a karikírozás síkján vitték sikerülten színre a két kapzsi Gregoricsot. Kisebb szerepekben nagyon üde színfolt volt Vavreczky Géza (Matykó), Bugár Béla (Kántor), Kovács József (Ffterdész), Tóth László (Ékszerész) és Petrécs Anni (Kiscseléd) játéka. Epizódszerepben remek volt Bugár Gáspár, de a többiek is helytálltak. A

színpadot tervező Platzner Tibor kerüli a leíró elemeket. Jelzett díszleteivel egy volt kort kommentál a modern ember látásszögéből. Tisztában van azzal, hogy a regény kereteiből kilépő alakok a színpadon új életet élnek, ötleteiben van képzelő erő, de realizálásuk összhatásában már veszít művészi hatásfokából. GALY IVAN EGY JELENET A DARABBŰL (Nagy László felv.) A mai kapitalizmus helyes megismeréséért JDr. Balogh-Dénes Árpád: A mai kapitalizmus helyes megismeréséért c. cikkének első részét lapunk tegnapi számában közöltük. Alábbiakban a cikk befejező részét közöljük). A

tőkésállamokban általánosan tapasztalható a termelési fogyasztás csökkenése. A termelékenység és a termelés ennek eredményeként is növekszik. Igy, jjersze, a nemzeti jövedelem is gyorsabban növekszik, mint a nemzeti, illetve társadalmi termék. Például Japánban a társadalmi termék 1963-ban 1950-hez képest 100-ról 249-re emelkedett, de a nemzeti jövedelem ugyanakkor 100-ról 306-ra növekedett. Ismeretes, hogy nálunk éppen a termelési fogyasztás nagy mértékét bírálják, mert ez akadályozza a nemzeti jövedelem kellő emelkedését. Fontos körülmény az is, hogy különbségek keletkeztek nemcsak az egyes országok ipari termelésének növekedési ütemében, hanem egyes országokon belül az egyes gazdasági ágazatok között is. Általában tapasztalható, hogy változik az ipari termelés szerkezete, és ennek eredményeként az egyes iparágak nem egyenlően fejlődnek. Mostanában a tőkés országokban vezető szerepet játszik elsősorban a gépipar, az elektrotechnika és a vegyipar. Ezeknek az iparágaknak igen gyors a fejlődési üteme, a beruházások nagy része ide irányul. Növekvő jelentőségük annak tudható be, hogy nagy szerepet játszanak a tudományosműszaki forradalom kibontakozásában. Ebből adódik, hogy az egyes fejlett tőkés államok színvonalát nem lehet megítélni csupán az általános termelés összterjedeiméből, hanem elsősorban a vezető iparágak fejlődési színvonalából. Így például figyelemre méltó jelenség, hogy USA érte el a legnagyobb gazdasági fejlődést, pedig termelésének fejlődési üteme lassúbb, mint a többi fejlett tőkés országé. A tőkés termelés háború utáni gyors fejlődését az egyes haladó gazdasági ágazatok is elősegítették. Így például döntő szerepet játszik a gépipar az egész gazdasági tevékenység gépesítését és automatizálását lehetővé tevő modern, nagy teljesítményű berendezések gyártásával. Ennek az iparágnak gyors fejlődését mi sem bizonyítja jobban, mint az a körülmény, hogy a fejlett tőkés államokban az ipari munkásoknak több, tttint a harmada ebben az iparágban dolgozik. Ugyanilyen szerepet játszik a vegyipar is. A legnagyobb fejlődést az USA-ban érte el, ahol az egy személyre eső vegyipari termékek értéke 171 dollárra emelkedett, Angliában 99 dollárra, míg az NSZK-ban 95 dollárra. Főképp a műanyag és a műszálak termelése növekedett, és ez lehetővé tette a régi termékek helyettesítését és teljesen új termékek gyártását. N

agy hatással volt a tőkés országok ipari fejlődésére az addigi vegyipari nyersanyagok helyettesítése az olcsóbb kőolajjal és földgázzal. Ennek kapcsán gyorsan fejlődik a petrokémia, mely az USAban az egész vegyipar 60 százalékát teszi. A tőkés országokban lezajló tudományos-műszaki forradalmat hatékonyan elősegíti a villanyenergia gyors növekedése is, mely gyorsabban megy végbe, mint az ipari termelés növekedése. Például az USA-ban az 1921—1961 közötti években a villanyenergia termelése 655,7 százalékkal növekedett, az ipari termelés pedig ugyanazon idő alatt csupán 186,6 százalékkal. A tőkés államok háború utáni fejlődése nemcsak a termelés gyors növekedését tette lehetővé, hanem főképp a foglalkoztatottság növelésével biztosítani is tudta a termelt javak keresletét. Ennek eredményeként ott, ahol még munkanélküliek vannak, részarányuk jóval alacsonyabb, mint a háború előtt. Az így megnövekedett kereslet ugyancsak kedvező feltételeket teremtett a tőkés gazdaság fejlesztésére. A kereslet a jövedelmek növekedése alapján elsősorban a tartós fogyasztási cikkek felé irányult. E fokozott kereslet kielégítését lehetővé tette a tudományos-műszaki forradalom, mely új szükségleteket is kielégített. Gondoljunk csak a televízrióra, magnetofonra és számos más háztartási gépre. Ebben az időszakban számottevően megnőttek a szükségletek is, melyeket a modern ipari termelés nagyon gyorsan ki tudott elégíteni. Ugyanakkor felfigyeitető gazdasági jelenség, hogy a tőkés országokban a háború után igen gyors ütemben bővültek a szolgáltatások. Ezek a tőkés államokban széleskörűek, magukba foglalják a kereskedelmet, a pénzügyi tevékenységet, a közlekedést, az egészségügyi szolgáltatásokat, a kulturális tevékenységet, az elszállásolási berendezéseket, a műszaki szolgálatokat stb. Ennek kapcsán nagyon megnövekedett a közszolgáltatásokban dolgozók száma. Az USA-ban elérte a kereső lakosság 50 százalékát, ugyanakkor a keresőknek csupán 33 százaléka dolgozott az iparban (beleszámítva az építőipart is) és 7 százaléka a mezőgazdaságban. Figyelembe kell venni azt a körülményt is, hogy a tőkés állami apparátus alkalmazottainak száma gyorsan megnövekedett, ami pedig kapcsolatban van azzal a körülménnyel, hogy a tőkésállam egyre nagyobb mértékben vesz részt a gazdasági élet befolyásolásában. Ily módon a dolgozók eléggé tekintélyes részének eltartásáról közvetlenül az állam, vagyis az adófizető gondoskodik, és így ezt a terhet leveszi a tőkések válláról. A háború utáni tőkés társadalom egyik igen fontos és új jelensége az a törekvés, mely arra Irányul, hogy gazdasági programok, programozás segítségével tervszerűen irányítsa a gazdasági életet. Tehát tőkés tervezésről van szó. Ha nem is lehet szó a szocialista tervezés értelmében vett tervezésről és irányításról, mégis el kell ismerni, hogy a korlátlan anarchiával járó régi kapitalizmust már aligha találjuk valahol, és ezért ma már a tőkés nem gyárt ismeretlen piac számára. A marxizmus már régebben megállapította, hogy a kapitalizmust — különösen a monopolkapitalizmus keletkezésével — nem lehet korlátlan anarchiának minősíteni, mert ösztönösséget tervszerűen egyre jobban kiküszöbölni igyekszik. Erre különben már Engels is rámutatott a múlt század végén. Engels „Az erfurti programtervezet bírálata" című írásában kijelentette: ,,... Ha a részvénytársaságok után a trösztöket vesszük szemügyre..., azt látjuk, hogy itt nemcsak a magántermelés szűnik meg, hanem a tervszerűtlenség is". enln is lényegében hasonlóan nyilatkozott az első világháború idején. A tőkés társadalomban azóta bekövetkezett változások Igazolták Engels és Lenin ebbeli nézetének helyességét. Az eddigi tapasztalatok arról tanúskodnak, hogy a magántulajdon és tervezés bizonyos határok között létezhet. A tervszerűség felé irányuló tendenciák különösen a második világháború utáni időszakban jutottak nyíltan és hatékonyan kifejezésre. Ebben az időszakban hosszabb tartamú (4—10 éves) terveket dolgoztak ki és valósítottak meg például Franciaországban. Igaz, hogy ezeknek nincs olyan jellegük, mint a szocialista terveknek, nem kötelezőek, ezért programozásnak, programoknak nevezzük őket. Lényegében azonban ennek ellenére a tőkések nagyrészt az ilyen programok alapján irányították gazdasági tevékenységüket. A programozást, vagyis a nemzetgazdaság tervszerű szabályozását a tőkés gazdaság háború utáni fejlődése kényszerítette kl. A tőkésvilágnak a második világháború Utáni alakulása a termelőerők rendkívül gyors fejlődésével járt. Ezek a termelőerők eg >re inkább társadalmi jelleget öltöttek, és olyan Ľ monopolista tömegtermelést hoztak létre, mely a termelés nemzeti határainak szétfeszítését objektív szükségszerűséggé tette. Nyilvánvaló, hogy az ilyen erősen társadalmi termelés ellentmond a csupán magánjellegű, tőkés vállalkozói tervezésnek, és nemzeti, sőt nemzetközi síkon folyó tervezést követel. A marxista közgazdaságtan eddig általában nem eléggé tudatosította a tőkés programozás, tervezés lehetőségeit. Tény, hogy a tőkésvilág (a gazdasági ösztönző erők és tekintélyes pénzügyi eszközök bevetésével összekapcsolt) programozás révén a második világháborút követő Időszakban nemzetközi jelentőségű, reális eredményeket tudott elérni a termelőerők fejlesztése és a termelés növelése terén. Erről tanúskodik például a Közös Piac is, melynek hat tagállama 12 évre előre megtervezte gazdasági politikáját, és ezt a tervet lényegében teljesíti, s termelését ennek alapján tetemesen növeli. A mai kapitalizmussal kapcsolatban nem szabad figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy a második világháborút követő időszakban nem következett be gazdasági válság. Igaz ugyan, hogy ciklikus ingadozás mutatkozott az észak-amerikai kontinensen. Azonban ezek az ingadozások nem érintették jelentősen sem az európai országokat, sem Japánt. A válság elkerülése főképp annak tudható be, hogy a tőkés államok kormányai, — különösen a második világháború után —, aktív válságellenes politikát folytatnak. A

z 1929—1933-as világválság időszakában, és az azt követő rossz gazdasági helyzet idején erősen megnyilvánult a tőkés gazdasági viszonyok ingatagsága. A tőkések és a tőkés kormányok számára nyilvánvalóvá vált, hogy csak úgy biztosíthatják legalább egy időre a tőkés gazdasági rendszer fennmaradását, ha sikerült megakadályozniuk az 1929— 1933-ashoz hasonló méretű válságok kirobbanását. Ez azonban csak úgy volt megvalósítható, ha az állam fokozza gazdasági szerepét. A tőkés államoknak ez a szerepe, illetve az ebből eredő törekvése nem volt sikertelen. Igy például az Egyesült Államokban a második világháború utáni válságjelenségek nagyrészt a kormány válságellenes tevékenysége eredményeként viszonylag enyhe lefolyásúak voltak. A Kennedy-kormány 1962-ben sorozatos adókedvezményekkel ösztönözte a tőkebefektetéseket. A Johnson-kormány pedig 1964 elején csökkentette a jövedelmi adót és a társulati nyereségadót. Ezzel előmozdította a fogyasztói kereslet növekedését, s bővítette a vállalatok pénzügyi erőforrásait. A konjunktúrát az állam vásárlásai is élénkítik. Mivel pedig az állam vásárlásait válság idején ls eszközli, az összkereslet a válság kezdetén viszonylag kisebb mértékben marad el az összkínálat mögött. Ennek eredményeként a válságjelenségek szükségszerűen vesztenek élességükből, a válságok enyhébb lefolyásúakká válnak, ír A

z elmondottakból nyilvánvaló, hogy a mai kapitalizmus arculata, — de nem a lényege —, megváltozott, főképp a termelés hathatós növelésével és mindazzal, ami ehhez kapcsolódott. Ezt főleg a tőkésállam segítségével érte el, mely a múlttal szemben —, amikor csak a tőkésállam megvédésére szorítkozott, és a gazdasági életbe kevésbé avatkozott be —, most már teljes erejéve) közvetlenül hat az egész gazdasági életre, sőt irányítja. Ebben a szocialista államokat követi, melyek a gazdasági életet is teljes egészében irányítják. A tőkés országok ezen új tevékenységének tudatosítása nagyon fontos a két világrendszer között folyó versenyharc szempontjából. Ezért a mai kapitalizmus helyes megismerése nem mulasztható el a szocialista országok részéről. Dr. BALOGH-DÉNES ARPAD