Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-11 / 251. szám, vasárnap

Önállóság és felelősség Beszélgetés KOSZTANKO ANTAL elvtárssal, a komáromi járási pártbizottság vezető titkárával Közismert a régi, az utasításos gazdaságirányítási rendszernek az a gyakorlata, amely egyrészt a vállalatoknak nem biztosította az önállóságot, másrészt, mert mindent előírt és megszabott, elmosta a felelősséget. A sok előírás, utasítás és a felülről Jövő direktívák között elveszett a felelős egyén személye. Éppen ezért érthető, hogy az új gazdaságirányítási rendszer, amelynek egyik sarkalatos pontja a vállalatok önállóságának növelése, de ezzel párhuzamosan a felelőség is, az emberek közt a legnagyobb érdeklődést váltotta ki. Az eddigi tapasztalatok alapján hogyan érvényesül az önállóság, a felelősség elve a gyakorlatban, ezekről a kérdésekről beszélgettünk Kosztanko Antal elvtárssal, a komáromi járási pártbizottság vezető titkárával. AZ OJ IRÁNYÍTÁSI RENDSZER MEGKERESI A FELELŐST — Azzal kezdeném — mondja Kosztanko elvtárs —, hogy a komáromi járás vállalataiban az új gazdaságirányítási rendszer jó eredményeket hozott. J966. első felében Jelentősen növekedett járásunk üzemeinek termelése. Az ipari termelés tervét 105,7 százalékra teljesítettük, ami a tavalyi év hasonló időszakához viszonyítva 28,8 százalékos növekedést jelent. A munkatermelékenység tervét 107,3 százalékra, ami 27,3 százalékkal magasabb 1965 első félévének eredményeinél. Az Ipari üzemekben dolgozók átlagbére az 1965 első félévi 1510,— koronáról 1668,— koronára emelkedett. Ezek a járási üzemeink átlagos eredményei, de felemlíthetem bármelyik vállalatot, így pl. Agrostrojt, amely mezőgazdasági gépeket és vagon alvázakat gyárt. Ennél a vállalatnál alapos félmérést végeztünk, és megállapítottuk, hogy az itt dolgozó technikusok és munkások — hét ember kivételével — az új irányítási rendszer bevezetése óta lényegesen növelték teljesítményüket. Az üzem az első félévben a bruttó bevételi tervét 111,3 százalékra, a tiszta jövedelem tervét pedig 128,3 százalékra teljesítette, bár a tervezett munkaerőlétszámnak csak 98,4 százalékával dolgozik. Kedvezően alakultak az átlagbérek is. Míg 1965. első félévében az átlagbér 1538 korona volt, addig 1966-ban 1604 koronát tett ki, de ezen belül a munkások átlagbére 1643 koronát. Miért említem ezeket az eredményeket? Azért, mert ezeket az eredményeket elérhették volna-e az üzemek az önállóság — felelősség elvének érvényesítése nélkül? Nyilvánvaló, hogy az eredmények elérésében olyan tényezőknek kellett hatni, amelyek a vállalatokat és dolgozóikat a jó munkára, a gazdaságosságra ösztönözték. Ez pedig csakis az önállóság és felelősség, valamint az ezekből eredő anyagi érdekeltség érvényesítése révén vált lehetségessé. Az új irányítási rendszerben ma a vállalatok a múlttal összehasonlítva lényegesen nagyobb önállósággal rendelkeznek. Ma már, a múlttal ellentétben nem beszélünk külön termelési tervről és külön eladást tervről, hiszen a vállalati önállóság azt jelenti, hogy a vállalatok abból tartják fenn magukat, amit termeltek, Illetve amit eladtak. Hogy ez mit jelent a felelősség szempontjából, erre példaként hozhatom fel a már említett Agrostroj vállalatot. Ez az üzem azelőtt ls „jó" tervteljesltést mutatott fel, hiszen nem volt ritkaság, hogy 105 százalékra teljesítette a tervet, ami persze azt jelentette, hogy volt prémium és minden bőven. Igen ám, de aztán év végén kiderült, hogy a vállalat raktárában több milliós értékű gépek hevernek eladatlanul, melyek senkinek sem kellettek. Azelőtt az Ilyen súlyos veszteségeket az állam vállalta, s éppen ezért az egész társadalmat érintette. Ezzel szemben az új irányítási rendszerben más a helyzet. Akár az Agrostroj, akár más vállalat, ha rossz minőségű, vagy olyan árut termel, ami nem talál vevőre, akkor annak minden következményét a vállalat viseli. Az üzemek termékeiket három minőségi kategóriába sorolják. Van első-, másod- és harmadosztályú termék. A harmadosztályú pl. már azt jelenti, hogy a termék árát 30 százalékkal leértékelik, aminek viszont a vállalatnál az a következménye, hogy annál a részlegnél, amely a hibás termékért végső soron a felelős, a bérek is hasonló arányban csökkenthetők. Azt hiszem, ez a tény mindennél jobban bizonyltja, hogy az új gazdaságirányítási rendszer, az anyagi érdekeltség révén, megkeresi a felelőst, légyen szó akár igazgatóról, akár munkásról. KÖTELESSÉG ÉS FELELŐSSÉG — Az eddig elmondottakból logikusan következik, hogy az új gazdaságirányítást rendszerben a felelősség az anyagi érdekeltség révén ilyen, vagy olyan irányban közvetlenül érinti az embereket. Éppen ezért szükségszerűen adódik a kérdés: hogyan vélekednek erről az emberek? — Még tavaly, az árvíz előtt a hajógyár egyik részlegén az egyenlösdi kiküszöbölésére próba felmérést végeztek a munkaidő kihasználásáról, az egyes dolgozók munkateljesítményéről. Igen változatos és meglepő képet kaptunk. Mert pontos áttekintést nyertünk arról, hogy ki a krónikus gyűlésező, míg mások helyette is dolgoznak. Ki az, aki késik, és aki mindig talál ürügyet arra, hogy előbb abbahagyja a munkát. Ki az, aki csak a munkaidőt tölti le, viszont teljesítménye annál kisebb. No, és természetesen kik azok, akik becsületesen dolgoznak, és az előbbiek helyett is. Ez az egyik dolog. A másik dolog az, hogy a gazdasági vezetők az új irányítási rendszerben az eddiginél lényegesen nagyobb önállóságot, hatáskört kaptak. Éppen ezért a vállalatok vezetői, ha valamilyen mulasztást követnek el, most már nem hivatkozhatnak felsőbb utasításokra, a felelősséget nem háríthatják át a felsőbb szervekre, de a pártszervezetekre sem, mivel elmúlt már az az idő, hogy a pártfunkcionáriusok és a pártszervezetek helyettesítsék a gazdasági vezetőket. Mindjobban előtérbe lép az az igen lényeges elv és gyakorlat, hogy ä hatáskör, a döntéshez való log nemcsak jog, hanem kötelesség is. És ha valamely gazdasági vezető elmulasztja, hogy a döntés jogával éljen, akkor ezért a felelősséget is vállalnia kell. Nem kell különösebben hangsúlyozni, sokféle ember van. Éppen ezért a személyes felelősségre való reagálás sem egyforma. Kétségtelen, hogy azok a dolgozók — munkások és vezető beosztásban lévők egyaránt —, akik munkájukat becsületesen fogják fel, értik a dolgukat, dolgozni és Vceresni akarnak, egyetértenek az új rendszerrel. Ugyanis, ezek az emberek gúzsnak érezték az egyenlősdit, amely gátolja őket abban, hogy azt nyújtsák, amire képesek, ök az új rendszerben, az anyagi érdekeltség érvényesítésében a jó munka megbecsülését és jogos érvényesülésüket látják. Nem mondható ez a lógosokról, a tessék-lássék dolgozókról, azokról, akik a munkaidőt Inkább csak letöltötték, mint ledolgozták. Azelőtt az egyenlösdi kedvezett az ilyen embereknek. Ma az anyagi érdekeltség fokozottabb érvényesítése révén magából az új irányítási rendszerből következik, hogy megjavítsa a munkafegyelmet, jó minőségű munkát követeljen s érezhető különbséget tegyen munka és munka között. Semmi értelme sem volna eltitkolni, hogy az új körülmények, az anyagi érdekeltség és a felelősség érvényesítése ezeknek az embereknek nem tetszik. Tapasztalataink szerint van azonban egy jelenség, amely, ha egyelőre még nem is általánosítható, de azért fel kell figyelni rá. Az emberek a mun. kában nem egyforma képességűek, és nem egyformán teherbírók. Éppen ezért látni kell azt is, hogy nemcsak kiváló munkások vannak, hanem átlagosak is. Ezek az emberek becsületes munkások, akik dolgozni akarnak és tudnak is, csak éppen nem tudják a kiválók teljesítményét nyújtani. Ez azonban nem lehet ok olyasmire, ami helyenként tapasztalható, hogy az ilyen munkásokat a munkacsoportokból kitúrják. Szólni kell erről azért, hogy egyesek necsak a pénzt lássák, hanem az embert is. Az anyagi érdekeltség semmiesetie sem fordítható szembe a szocialista társadalmunk lényegéből eredő humánummal. AMI AZ ÖNÁLLÓSÁGOT ÉS A FELELŐSSÉGET GÁTOLJA — Vannak-e, és ha igen, akkor melyek azok a jelenségek, amelyek gátolják az önállóság és a felelősség érvényesítését? Gondolok itt például a bürokratikus megkötöttségre. — A bürokrácia valóban az egyik legnagyobb kerékkötője lehet az önállóság és a felelősség érvényesítésének. Sajnos, a bürokratikus módszerek mind ez ideig burjánoztak a vállalatok irányításában. A sok utasításhoz, rendelkezéshez, a jelentések özönéhez való alkalmazkodás elnyomta az önállóságot és elmosta a felelősséget. Látni kell azonban, hogy az új gazdaságirányítási rendszer a vállalatok önállóságának növelésével jelentős mértékben csökkenteni fogja a bürokratikus megkötöttségeket. Hiszen a termelésnek a piachoz való alkalmazkodása gyors döntést, rugalmasságot kíván, márpedig a rugalmasság nem tűrheti a bürokratikus megkötöttséget. Már az eddigi .tapasztalataink alapján arra a következtetésre kellett jutnunk, hogy a vállalati önállóságot és felelősséget nagymértékben gátolja a ki nem elégítő kooperáció. Nem túlzok, fia azt mondom, hogy a rossz kooperáció a legjobban dolgozó vállalatokat is megbéníthatja. Vegyük csak példának a hajógyárat, amely egyrészt 20—40 milliós értékű hajókat gyárt, másrészt több mint 400 vállalattal kooperál. Mit ér az a 40 milliós értékű hajó, ha egynéhány százezer koronás berendezést vagy alkatrészt a kooperáló vállalat nem szállít időre? A hajógyáron nem segít az, ha a mulasztó vállalatot bármily magas kötbérrel is terheli meg, hiszen a pénz nem helyettesítheti az alkatrészt. A felelősség fokozása szempontjából gátló körülménynek tartom, hogy egyes vállalatok az évvégí prémiumra jelentős összegeket tartalékolnak. Persze, nagyon örvendetes dolog, hogy egyes vállalatok már ilyen jól gazdálkodnak. Azt tartom hibának, hogy ezek a vállalatok nem fizetik ki a prémiumokat meghatározott időközönként, ha nem is havonta, de legalább negyedévenként. Ugyanis, véleményem szerint, az évvégl prémium — bár ez ls jó ha van, de legyen kisebb összeg — a dolgozóknak távoli dolog, s éppen ezért nem eléggé ösztönző. A gyakrabban fizetett prémium viszont kézzelfogható módon arról győzné meg az embereket, hogy érdemes jól és becsületesen dolgozni. Már pedig ez a lényeg, az új gazdaságirányítási rendszerben éppen ezt kell bevinnünk és meghonosítanunk az emberek tudatában és mindennapi munkájában. BATKY LÁSZLÓ SZÁZ VIRÁG BÖDÍTÖ ILLATA Az alkalmazott grafika második nemzetközi biennaléjának margójára A Cl M TÚL SZERÉNY, s inkább csak szimbólikus, mivel a brnói biennale hatalmas és értékes anyaga színekben pompázó hegyi rétek virágtengeréhez hasonlít. Huszonöt ország (köztük az USA, Izrael, Japán és Venezuela) háromszáztízenöt grafikusa kétezerkétszáztizenhat művet állít ki Brno városának két legnagyobb kiállítási termében. Sajnos, nemcsak e cikk címe, e nagy jelentőségű rendezvény propagációja is szerény. Pedig ez a biennale, amely sorjában ugyan immár a második, ezúttal mutatja be nemzetközi szinten a szakembereknek és nagyközönségnek először, a kultúra és a műveltség egyik leghatásosabb és legnépszerűbb terjesztőjének, a könyvesek képzőművészeti arculatát. Hírneves festők és grafikusok rajzaival, könyvfedél és borítólap tervezeteivel találkozhatunk a tárlattermekben (V. Hložník, A. Hoffmeister, Max Ernst, a párizsi Iskola kiváló képviselője, Sebastian Matté, Takashi Kono, van der Born és mások). Realisták, absztraktok, a legkülönbözőbb stílusok képviselői állnak elénkbe csendes, de mély szolidaritással. Ezen a biennalén valóban száz és száz különböző virág illata bódítja a nézőt, a bírálót és a zsűritagot egyaránt. Valóban bódítja és ezáltal nemcsak a teljesen, személytelenül objektív értékelést nehezíti meg, hanem a kiállított grafikai alkotások sokasága a figyelmes nézelődőt fizikailag és szellemileg ki is meríti. Ám mindennek ellenére, a jelen esetben mégsem merném állítani, hogy a kevesebb több lett volna! A BRNÓI BIENNALE, jóllehet csupán az alkalmazott grafika egyik ágazatát, a könyvek belső illusztrációját és a könyvek fedelének, borítólapjainak grafikai kivitelezését mutatja be, maradandó művészi élményt jelent. Reménységet keltő jelenség abban az időpontban, amikor Nyugaton és Keleten egyaránt a művészetek válságáról cikkeznek és vitatkoznak, amikor a szaklapokban kategorikusan teszik fel a kérdést: mire is jó a művészet, amikor az idei velencei képzőművészeti Biennalén nagyon sok esetben nem a tiszta, kimondottan képzőművészeti alkotások, hanem a „homo ludens", bár ötletes, de mégiscsak játékos szerkezetei nyerték el a fődíjakat (Jullo le Parc, Lucio Fontana, etc.). Brnóban ugyan a „homo ludens" játékos kedvét és ötletességét sem űzték kl a tárlattermekből — ezt különben Adolf Hoffmeister és Václav Junek, jutalmat vagy legalább ls dicséretet megérdemlő, elbűvölő színes kollázsai is bizonyítják — de a főszerepet mégis a „homo sapiens" játssza. Igen nehéz lenne, ha több mint kétezernyi alkotásból a tíz, tizenöt vagy akár a huszonöt legjobbat akarnám felsorolni. Am ugyanilyen nehéz dolga volt a zsűrinek, no meg a különböző Intézmények képviselőinek is, amikor a díjak és a kitüntetések sorsáról döntöttek. S noha közzétett megindokió nyilatkozatukban számos objektív szempontot soroltak fel, mégis úgy tűnik, mintha döntéseikben a szubjektivitás és a diplomáciai tapintat is jelentős szerepet játszott volna, ami — emberekről lévén szó — természetes. Meg vagyok róla győződve, hogy más összetételű zsűri, ha másképpen is döntött volna, az említett tényezőket úgyszintén nem küszöbölhette volna ki. NEM IS KÉTSÉGES, hogy a Biennale nagydíját, valamint az első, a második díjat, amelyet egy csehszlovák (Old. Hlavsa), egy szovjet (Tatjana Mavrina) és egy japán művész nyert el, ugyanúgy megkaphatta volna csodálatos Shakespeare illusztrációjáért a japán Shigeo Fukuda, vagy további honfitársuk Hiroin Hari, esetleg Takashi Kono. Nagyon helyes viszont, hogy Brecht illusztrációival díjat nyert az amerikai Antonlo Frascone. És nem lehet kifogás az NDK beli Günter Horlebeck megjutalmazása, sem a magyar Szász Endre III. díja ellen, habár Kass János virtuozitása, lírai bensősége szintén jutalmat érdemelt volna. Érdekes, hogy számos nagynevű grafikusunk — modern és konzervatív egyaránt — a nagy szembesítés során feltűnően elszürkült. Felragyogott azonban néhány ismeretlen osztrák, svájci, norvég és olasz művész, akik igen egyszerű eszközökkel kiválóat alkottak, csakúgy mint a már ismert csehszlovák Adolf Zábranský és K. Svolinský. A „HOMO SAPIENS" szerepében az Odeon Kiadó nagydíját elnyerő cseh absztrakt művész Zdenék Sklenár volt azonban számomra a biennale egyik legkellemesebb meglepetése. Zdénék Sklenár a görög-római mitológia hőseit újszerűen, modernül, bizonyos fokig absztrálva, és mégis mély humanizmussal alkotta meg, s bizonyította egyben, hogy a művészben, a „homo sapiens" mellett szükségszerűen jelen kell, hogy legyen a „homo ludens" ls, nehogy művészetünk és életünk egyhangúvá és szürkévé váljon. .. BARSI IMRE Megjelent egy könyv, de.. JOZEF DUNAJOVEC riportkönyve Csallóközről NEM TUDOM ki hogy van vele, de én szeretem Csallóközt. Lehet, csupán azért, mert szűkebb hazám vagy talán azért, mert tavaly azokban a szörnyű időkben láttam az emberek hősies helytállását, és azóta minden nap figyelem talpraállásukat, vagy talán azért, mert vágyom a rónát. Éppen ezért mindig örülök, ha Csallóközből hírt hoz a posta és az újság. Es most, az elmúlt napokban könyvalakban is megjelent a csallóközi ember múltja és jelene. Jozef Dunajovec riportkönyvet irt azokról a falvakról, amelyeknek nevét csak tavaly tanulta meg az ország. Szlovákia legdélibb részére indult el az író felfedező útra. Valljuk be őszintén, hogy nem ismerjük ezt a tájat, sokszor az itt élő emberek mentalitását sem értjük, a történelméről pedig úgyszólván semmit sem tudunk. Mi magyarok sem. Hogyan ismernék akkor a csehek és a szlovákok. S most íme itt van egy künyv, amely képekben és szóban beszél a jegenyék és a végtelen búzatáblák hazájáról. Az író elment az emberek közé, velük együtt húzta a hálát a Dunában, de nem azért, hogy halat fogjon, hanem hogy meglássa mennyit küzdenek a vadvizekkel, amíg munkájukat siker koronázza, s mindezt papírra vesse. Az utolsó vízimalmokat sem kerüli el, s azoknak gazdáival együtt idézi a múltat. A kolozsnémai és a szapi aranyásók leszármazottjait vallatja és a múlt emlékét idézi akkor, amikar a komáromi múzeumról vagy a felbecsülhetetlen értékű kincseket őrző templomszolgáról ir. Elhagyott és elhagyatott vidékeket rája. Elmegy a pusztára, ahol ősszel tengelyig ér a sár, figyeli Csallúköz állatvilágát. Megrázóan ír a teknővájó cigány haláláról. Ünnepli azokat a hősöket, akik fagyos télben és erős viharban életeket mentettek meg. Megszólaltatja az erdészt, aki a jegenyék szerelmese. Tudósok és egyszerű emberek a könyv főhősei. Mind-mind csallóköziek. Az 1965-ös év vészes napjait, tragikus történeteit idézi újra az író. Ott járt, amikor a hatalmas viz bömbölve törte, zúzta a gátat és a csallóközi ember életének legnagyobb megpróbáltatását élte át. Lehet, hogy elfogult vagyok, de csaknem minden fejezet külön-külön egy-egy könyvbe illene bele. Mennyi minden van és volt, mennyi minden történt ezen a vidéken. S ezt mások látják és mások láttatják meg. Természetesen nem felróvásnak mondom, sőt örülök, hogy szlovákul megjelent ez a könyv, így egy elfelejtett és agyonhallgatott vidék története elevenedik meg az olvasók előtt. Más volna, ha magyar író fogna tollat és felfedezné számunkra nemcsak Csallóközt, hanem Gömört és Bodrogközt is? Lehet, hogy igen! Csak hozzá kellene látni. JOZEF DUNAJOVEC könyve sokat mondana a magyar olvasók számára is, hiszen róluk, rólunk csallóköziekről ir. A kiadó leleményességét és rugalmasságát dicsérné, ha minél előbb magyarul i« megjelentetné a szerzű könyvét. CSIKMÁK IMRE I