Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-07 / 247. szám, szerda

BALOGH EDGÁR HATVANÉVES AZ ERDÉLYBEN ÉLÖ és a kolozsvári egyetemen tanító kiváló publicista, kritikus és pedagógus: Balogh Edgár ma tölti be közéleti tevékenységben rendkívül gazdag életének hatvanadik évét. Balogh Edgár neve nemcsak nálunk — ifjúkora működésének színhelyén, — de az egész magyar nyelvterületen a Sarlót asszociálja. Ennek a híres értelmiségi ifjúsági csoportnak —amely a csehszlovákiai magyar ifjúsági mozgalmakban jelentős szerepet játszott és progresszív hatása a magyarországi és erdélyi ifjúsági mozgalmakra is kiterjedt — Balogh Edgár volt a vezetője, „belső szervezője és strukturális alakítója." Egy 1929-ben írt cikkében, amely a Barta Lajos által szerkesztett Üj Szó első számában jelent meg, a sarlós nemzedék útját, fejlődési grafikonját a következőképpen határozta meg: „Az új nemzedék a kispolgári ideológia primitivitásával indult el, s a néppel való autoszuggesztív azonosodáson keresztül érkezett el az érzelmi szocializmusig. Míg végre tisztázta a maga reális helyzetét, és megtalálta o maga szociális lelkiismeretét a tudományos szocializmus társadalomszemléletében, valamint a magyarság védelmének és haladásának legteljesebb biztosítékait a szocializmusért folyó világharcban." A polgári csehszlovák hatóságok által 1935-ben kiutasított Balogh Edgár szülőföldjére, Erdélybe távozott, és ott is csakhamar a haladó politikai és kulturális mozgalmak tevékeny részesévé vált. Az 1937 ben létrehozott nagy jelentőségű népfront jellegű Vásárhelyi Találkozónak — a közelmúltban elhunyt Tamási Áronnal együtt — ő volt a legbuzgóbb kezdeményezője és szervezője. A bécsi döntés után a magyarországi progresszív erőkkel is gyorsan megtalálta a kapcsolatot, és aktívan bekapcsolódott az antifasiszta ellenállási mozgalomba. Abból a sokoldalú szervező és alkotó tevékenységből, amelyet Balogh Edgár 1945 óta fejtett ki, az egyetemi oktató munkába és a publicisztika elméleti kérdéseinek tudományos kutatásába való bekapcsolódáson kívül a Korunk újjászervezését és szerkesztését, valamint örvendetesen termékeny irodalmi munkásságát emeljük ki. Nagy számban megjelent könyvelt (íratlan történelem, Hármas kistükör, A Szudetáktól a Fekete tengerig, Egyenes beszéd, Az igazi 1848, Hét próba, Toll és emberség) a mi számunkra különösképpen kedvessé és értékessé teszi az a körülmény, hogy bennük többkevesebb részletességgel a mi életünkről és problémáinkról is szó esik. Az 1965-ben megjelent Hét próbát úgy tekintjük, mint a csehszlovákiai magyarság eddigi útjának egyik legjelentősebb írott dokumentumát. AZ ÍFJOSÁGI MOZGALMAINK BAN és a szocialista újságírásunkban és publicisztikánkban való nagyszerű szereplésével Balogh Edgár a csehszlovákiai magyarság történetében és tu datában maradandó helyet vívott ki magának. Ez a körülmény természetessé és indo kolttá teszi azt, hogy hatvanadik születésnapját mi is családi ünnepünknek tartjuk és üdvözletünket és jókívánságain kat a testvér és harcostárs szeretetével fejezzük ki. TURCZEL LAJOS Még, &<zᣠa äaíatnp >. * A. Szafargaiin: Kukoricafosztás. (Olaj, 1962.) i</ enyeres János portáját /C nem nehéz megtalálni. ' ^ Ha Jolsván bárkit is megkérdez az ember, útbaigazítja. — Ott lakik a híd mögött a 173-as számú házban ... Bátortalanul nyomom le a kapu kilincsét. A hosszú, keskeny udvar végében nyugágyon egy ember olvas. — Kenyeres Jánost keresem — szólítom meg. Félreteszi az újságot, eloltja a cigarettát s közben fürkészve végighordozza rajtam a tekintetét. — Kolompügyben? — kérdezkurtán. — Nem ... aza hogy mégis ... — Kerüljön bel jebb. A műhelyben jobban lehet beszélgetni. Nem zavarnak az unokák. No meg a kolompok is ott vannak ... Az egyik üllő tőkéjén joglal helyet. S talán csak úgy szokásból, megtörli a homlokát. Kezébe vesz egy csillogó kolompot, aztán egy kis idő múlva megkérdezi... — Aztán mire kíváncsi? ... — A kolompra ... és a mesterére ... — Ötvenkét éve annak, hogy először léptem át a kolompkészítők műhelyének küszöbét — mondja, s összeráncolja homlokát. — Eljárt az idő... Kenyereséknél apáról-fiúra szállt a mesterség. A polgári iskola elvégzése után János is itt, az apai háznál vette fel előszször a zöld kötényt. Kenyeres János mester lett, a népművészet mestere. — Sok munka volt — mondja — kellett a kolomp. Még külföldről ts jöttek a megrendelések. Volt, aki csak úgy címezte a levelet, hogy ,,Kenyeres kolompkészítő, Gömör", de így is megérkezett. Ismert minket az egész környék. Hiába volt a temérdek munka, a sok megrendelés, az adó, no meg a végrehajtó nem hagyott dolgozni. Nem egyszer lefoglalták, ami elkészült. így hát nem maradt más hátra, minthogy öccsével külföldön próbáljanak szerencsét. Romániában telepeitek le, messze az otthontól, a családi fészektől. Munka itt is volt bőven, hiszen sok volt a pásztorember, s ahol azok élnek, kolompra is szükség van. A táj, a környezet mégis idegen maradt. Egy év után, a karácsonyi ünnepekre hazajött látogatóba a két testvér. Megtudta ezt a rőcei járási főnök is. Egyszeriben folsván termett. Felettesei sokat zaklatták, miért nem készítenek jolsván kolompot. Vagy 60 megrendelés feküdt elintézetlenül. — A járási főnök mindenáron maradásra akart bírni — fonja tovább a beszéd fonalát — ígért fűt-fát. Én az adóvallomásokra, az árverésekre hivatkoztam . .. A sok ígéret után azt javasoltam az öcsémnek: „Eredj viszsza egyedül. Te nőtlen vagy, nekem pedig családom van. Megpróbálom." S a Kenyeres-portára újból jártak a pásztoremberek. A műhely környékét felverte a kalapácsolás zaja, amelyben belevegyült a kolompok különös, szép, mélabús hangja is. Szép ez a mesterség, de nehéz. Ismerni kell minden fortélyát. Akárki nem tudja belőle kicsalni a hangot. Pedig ez a legfontosabb. — Hat csoportban 96 kolompot ismerünk — mondja a mester. — Szlovákiában a második csoportot készítjük. Mindegyik más-más vastagságú vaslemezből készül... — Forma szerint? — Míg fiatal, tapasztalatlan voltam, arra is szükség volt. Most azonban már a fejemben van minden méret. Kiszabom, aztán a tőkén homorítom, majd az üllőn kikalapálom és a szarvasüllőn összehajtom ... Minden műveletet bemutat. De ki tudná mindazt leírni, amit 51 év munkája során megtanult. Nehéz volna hiteles képet adni arról, hogyan kell az anyagot, amely a réz forrasztásához szükséges, hat óran át lábbal gyúrni. — Ha a kolomp elkészül, megfelelő mennyiségű rezet teszek bele, agyagba csomagolom, aztán 30— 40 percig — 1280 Celsius fok hőségben — a kemencében marad. Ezután következik a csiszolás, aztán az ütőszőg kerül bele, majd homorítással a szarvasüllőn hangolom. A jolsvai kolompot Magyarországon, Romániában és Ausztriában is ismerik. A pásztorember nem adná oda semmiért. Az ő szemében vagyont ér egy szép hangú kolomp. — A múlt években történt —• emlékezik — az egyik pásztorembertől elloptak két kolompot. Evek múlva a hatodik orgazdánál talált rá. Megismerte a hangját. Engem hívtak tanúnak. Szép kolompok voltak, még az apám készítette őket... Kenyeres János nemcsak önszántából járt külföldön. Az első és a második világháborúban, „angyalbőrbe" öltöztették. A sors azonban mindig hazahozta, hogy kolompot készíthessen. Hogy hány készült el életében? Nem számolta. A felszabadulás után is megbecsülték munkáját. A népművészeti központ dolgozója lett. Csakhogy az idő egyre múlik. Ma már 68 éves és nyugdíjas. Évente csak 120 napot dolgozik. Nemrég készítette el azt a két sorozatot is, amelyet a montreali világkiállításra küldenek. Nem ez lesz az első kiállítás, amelyen részt vesz. De hogy ezeken milyen eredményt ér el, erről a legtöbbször nem jut el hozzá a hír. Talán azért, mert a kiállításon a kolomp már a népművészeti központ tulajdona? Ez nem bosszantja. Az ő feladata, amint mondja, hogy minél szebb hangú kolompot készítsen. Amíg tud, alkotnia kell. Mert ha reggelenként végigsétál az udvaron, az üres műhely elszomorítja. Nincs utódja, aki átvenné tőle a stafétabotot, mint egykor ő tette. — Két lányom van — mondja. — Hiába vártunk fiúgyermeket ... Kihalnak jolsván a ko lompkészítők. Pedig évekkel ezelőtt javasoltam, hogy vállalják egy inas anyagi kiadásait. r\ osszkedvűen vesz kezébe AT egy kolompot. Megráz' ^ za, s a műhely csendjét betölti a kolomp hangja. Kenyeres bácsi arcán mosoly jelenik meg. Elégedett a munkájával. Búcsúzóul kezembe nyom egy miniatűr kolompot. Emlékül adja. S míg az állomás jelé igyekszem, elkísér a műhelyből kihallatszó zaj, s a kolomp mély hangjaMég szól a kolomp a Kenyeres-portán. Még szól, de vajon meddig? NÉMETH JÁNOS (22) Temesvár cseppet se különbözött a mi kis falunktól. Csupasz ágak meredeztek a kertekben, kapuk és kerítések fogták körül a portákat, de mintha csinosabb, takarosabb lett volna. Olyan városias. Nem tudom, miért, de nekem ma is olyan városiasnak tűnnek a cseh falvak. Lehet, a beton műút teszi, vagy a kávéháznak is beillő vendéglő, amelyben mást se lótok az asztalokon, csak sört és sört. Megtetszett a kis telepük és a vidék, dimbes-dombos volt az is, elszomorodtam, hogy nem állt meg velünk a busz, áthajtott Temesváron, majd letért egy keskenyebb útra, tanyai házak felé vette az irányt. Mindjárt tudtam, hogy állami gazdaságba visznek. Amit fogságból hazatérve nem akartam, Kurucz Dezsi rimánkodása ellenére se, most belehajszol a sors. Csak azt tudnám, hogy miért? Az autóbuszban körülbelül tizenöt-húszan lehettünk, semmi kedvem nem volt megszámolni. A kísérőkkel talón többen is. Sorstársaim meg se mukkantak, csak ültek szótlanul, mint a fegyencek, akiknek isten tudja mi s min jár az eszük. Az ő gondolataikat nem volt nehéz kitalálni, otthon jártak, újra és újra átélték a szülőföldjüktől való elszakításukat. Az autóbusz egy nagy sárga kastély elé kanyarodott. Kinyitották az ojtót, leugráltunk a lépcsőről, majd sorakoztunk és bevonultunk az épületbe. Egy helyen szállásoltak el bennünket, egy istentelen nagy szobában, tizenöt vaságy varta az érkezésünket. S a tizenöt vaságy mindegyike mellett egy-egy éjjeliszekrény. Rávetettük magunkat az ágyra és néztük a mennyezetet. Senki se szólt a másikhoz, nem zavarta ábrándjaiban, mintha összevesztünk volna és haragot tartanánk valamennyien. Egymást okolnánk az elhurcolásunkért. Délben a szakállas jött értünk, munkaruhát osztott ki közöttünk és ebédhez invitálta a népet. S a korgó gyomor kinyitotta a szánkat. i- Hol a kanál, víz ez, nem leves, a kenyeret mi a tányér mellé tesszük, nem a tányérra. Mi ez, kenyér, vagy tészta? Nem terem itt krumpli? S egyszerre magyar szóval telt be az ebédlőterem. Azt se tudtuk hol, csak sejtettük, hogy valahol az isten háta mögött. Ahonnan nem szabad elutazni, hazaszökni, dolgozni kell. Senkinek nem ízlett az ebéd, adagja felét mindenki otthagyta a tányérján. - Honnan jöttek ezek? Lakodalomból, hogy ennyire válogatósak? - néztek össze a szakállassal, alighanem az intézővel. Ebéd után kiosztották a munkát. Én szép lovat kaptam szekérrel. Délután már hordtam a trágyát. Egy cseh Öregembert rendeltek mellém. Ű egy szót se magyarul, én egy szót se csehül. Csak a munkában értettük meg egymást. Ha a trágyagödör széléhez állt, tudtam, nekem is oda kell kanyarodnom. Ha villózni kezdte a ganéjt, én se tanácstalankodtam. Ugy voltunk, mint azok a nevetséges figurák a néma filmeken, hogy a szánk járt, különösen az öregé, de a hangokból semmit se tudtunk kihámozni. Érdekes ember volt az öreg, annyi szent. Bajsza, szemöldöke lefelé konyult, s be nem állt volna a szája. Rakodásnál mindig mondta. Nem zavarta végképp, hogy csak bólogatok, azt is illendőségből teszem. Kettőt-hármat fordultunk, nem volt messze a tábla, amelyre ganajat hordtunk és észrevettem, hogy az öreg mérgesen pislog rám. Főleg amikor rakjuk fel a trágyát. Nem hogy örülne. Én négy villával dobok fel addig, amíg ő eggyel. Tekintettel vagyok a korára, becsülöm a fiatalságomat, az erőmet. Csak később, hetek múlva jöttem rá, miért vágott néha mogorva arcot. Soha nem szeretett dolgozni. Immel-ómmal végezte a munkáját. Ha valamit sürgősen kellett elintézni, akkor is csak lassan vánszorgott görbe lábain. Senkihez nem tartozott. Olyanféle volt, mint akinek a sajót maga temetése is az ő gondja. A szakállas intéző mindent elnézett neki. Egész délután hordtuk a ganéjt. A munka feledteti a szenvedést, a vágyakozást azok utón, akiket fájó szívvel hagyott el az ember. Az estétől azonban féltem. Katonaviselt, fogságot megélt ember voltam, és tudtam, hogy az idegenbe kényszerített legveszedelmesebb ellensége az éjszaka. S ebben nem is tévedtem. Megvacsoráztam, elszívtam egy cigarettát, összebarátkoztam társaimmal, akiket Dél-Szlovákia minden részéből szedtek össze erre a birtokra, időseket és fiatalokat, sírósakat és jégszívűeket, majd lefeküdtem. S alig hunytam le a szemem, alig igazítottam el a párnán a fejem, máris nem az új környezet, az érkezés, a fogadtatás, a szakállas ember, a görbe lábú cseh izgatott, hanem az otthoni táj, az otthoni vidék. Először a dombok, a szántóföldek elevenedtek meg szemem előtt, amelyeken annyit vesződtem az apósommal, milyen ellenszenves volt az arca, aztán a Laposon az a magános fa, amely alatt a kaszámat sokszor megpengettem, aztán az agyontaposott és girbe-gurba gyalogút a gyerekkor felrajzó emlékeivel, aztán az ismerős udvarok és a hatablakos ház, egyik szobájában állapotos feleségemmel, akit annyiszor megtáncoltattam, s fogságból hazajövet asszonyommá tettem. Az volt az érzésem, hogy én őt nézem, ő meg engem, s ez így ment éjfélig, ötszázötven napig egyfolytában. ötszázötvenszer rettegtem az éjszakától, mert csak kínlódtam, hánykolódtam a lepedőn, nem jött szememre álom. S ha éjféltájt elszenderültem, álmomban éjszakáról éjszakára megszöktem, haza a feleségemhez, a gyerekemhez és a szökésem soha nem sikerült, a szuronyos csendőrök mindig elálltak az utamat, a rendszerint a hatablakos ház küszöbén, amikor feleségemet a karomba akartam szorítani. Milyen nehezen virradt. A reggel kényelmesebb volt, mint a felügyelőm, a munkatársam, a görbelábú öreg cseh, félénken és tapogatózva jött, mintha sorstársam lenne és ismeretlen vidéken járna, lustán szórta be fényét az ablakon. Pedig mennyire vártam! (Folytatjuk)