Új Szó, 1966. szeptember (19. évfolyam, 241-270. szám)

1966-09-25 / 265. szám, vasárnap

L

omhán bandukolt az égbolt kifakult kék tarlóján a sápadt őszi nap. Egy pillanatra a kertek vöröslő dáliáit, a glédában álló szőlőtőkék rózsaszínbe játszó, súlyos fürtjeit bámulta meg, majd szemöldökét ráncolva a sűrű lombok közt tanyázó gyerekhad pogánytáncait, s a művésztelep egyik műterméből kihallatszó hangos kopácsolással egytjevegyülő zsivajgását vette tudomásul, hogy aztán hátatfordítva a világnak, megbújjon a dóm kócos kulisszái mögött. Az ősz kolompját hallgatva lépdeltem lassan fel a domboldalon, s arra gondoltam, hogy valamelyik szobrász —, lehet, hogy éppen Pataki Klára — vési most kőbe álmait, hogy szebb legyen a föld. Egy gyors és fura képzettársítás következményeként pedig félhangosan afelett meditáltam, hogy a szobrászat tulajdonképpen már jóval a szántás-vetés előtt létezett!' És önkéntelenül is eszembe jutottak Plehanovnak, valamint Thomson és Klingerdernek, a két angol marxistának a művészet eredetéről és ősi mivoltáról szóló értekezései... A monológ azonban még mielőtt útvesztőbe kerültem volna félbeszakadt. Ajtó nyílott meg előttem, egy jellegzetes, szép fej bólintott üdvözlésképpen, s máris Pataki Klára műtermében voltam. Nem első ísTben jártam a neves szobrásznő műhelyében, nem először folytattunk eszmecserét művészetről és hétköznapi dolgokról egyaránt. Ismertem már a kassai gyermekkórház részére készí'ett „Anya és gyermeke" című plasztikáját, a bakfiskort jelképező serdülő Dása szobrát, láttam már modellméretekben és eredeti nagyságban a nemeckái vértanúk emlékmüvét, találkoztam már a Derkovits Gyula kaszás parasztjaira emlékeztető, lázadó földnélküli Jánosok kirobbanó, kétségbeesett dühét ábrázoló domborművei, jól emlékeztem azokra az órákra, amikor kisfia fejszobrát kísérteties gyorsasággal és szinte fejből formázta, s bennem élt Pataki Klárának az az acélos szempillantása, mellyel szigorúan mérlegelte munkájának eredményét, s amelyről tudtam, hogy félig kész alkotást is darabokra zúzhat. És éppen a sok pozitívum, valamint az életben meglehetősen gyorsan elért sikerei gátoltak ezúttal, hogy beszélgetésünk kezdettől fogva fesztelen legyen. Ám rövidesen ezen is túljutottunk, s a párbeszéd folyamatos lett, gördülékeny. I

polyságon születtem 1930-ban, kezdi „fülbegyónását" Pataki Klára. Édesapámat már kétéves koromban elvesztettem, s így a tanítónő-mama nevelt fel szigorú szeretettel. Középiskolai tanulmányaimat Zólyomban végeztem. Ott rendezték meg, ötödikes gimnazista koromban rajzaimnak és festményeimnek első kiállítását. Negyvennyolcban érettségiztem, s mivel akkor még Szlovákiában képzőművészeti főiskola nem létezett, a Komenský Egyetem Pedagógiai Karára iratkoztam be. Rajztanárnak készültem, s hogy a végén mégis szobrász lettem, azt J. Kostkának, első mesteremnek köszönhetem, akinek a pedagógiai fakultáson tanítványa voltam. A pedagógiától azonban rövidesen búcsút vettem, s a következő tanévben az újonnan létrejött képzőművészeti főiskola diákja lettem. ÖtAki EMBERSÉGÉT vési agyagba Látogatás PATAKI KLÁRA műtermében vennegyobii vdge/...t.,i, ^^ evioiyamunk csak 1956-ban hagyta el a főiskolát, természetesen telve ideálokkal, vágyakkal és tervekkel. Az élet azonban sokkal ridegebb — bár színesebb is — volt, mint az iskola. Kollektívánk szétesett, mindenki a saját útját kereste és csak a saját érdekeit védte. Szomorú voltam ... — Nem tudtam mibe fogjak. Nem volt műtermem, sem pénzem. Nehéz, de szép napok következtek. Nincstelen voltam, de sohasem éreztem magam olyannyira szabadnak mint akkor. Nagyon sokat dolgoztam, igyekeztem minden kiállításon részt venni, annyi időm azonban maradt, hogy férjhez menjek diákkori szerelmemhez, s feltegyem a pontot az i betűre. Igaz, gondjaim szaporodtak, mivel műtermem még mindig nem volt és most már lakás után is kellett futkosnom. Ogy tűnik azonban, mintha a sok gond javamra vált volna — legalábbis művészi munkámban. Ám az is lehet, hogy a XX. kongresszus szabad szele hatott rám termékenyítően. Közben díszkutakat rendeltek tőlem Žiarra és Bártfára, egyik reliefem pedig a vágbesztercei új lakónegyedbe került. — Ezek a társadalmi megrendelések nagyon is kapóra Jöttek, mivel mindennapi kenyerünket biztosították. Legszívesebben mégiscsak műtermemben dolgoztam — ha azt a rozoga deszkafészert lehet egyáltalán műteremnek nevezni — ott harcoltam az anyaggal, leheltem, gyúrtam és véstem gondolataimat, látomásaimat agyagba, gipszbe és kőbe ... Oj formákkal kísérleteztem... Ezerkilencszázhatvanban fejeztem be a nemeckái vértanúk emlékművét, amely számomra nagy sikert jelentett. A hatvanas esztendőt amúgy is sikeresnek tartom, akkor született a kisfiam, s társadalmi megrendelésekben sem volt hiány. Igaz, nagy küzdelmet vívott bennem akkor az anya és a művész. Végül is az anya győzött és a művész két teljes évre háttérbe vonult. Ezt a lemaradást, sajnos, máig érzem ... A

műteremben látható szobrok, domborművek, tanulmányok és elbájoló miniatűr faplasztikák, valamint a művésznő alkotásai, melyekkel a szlovákiai szobrászat idei tárlatán találkoztam a bratislavai medikus kertben, azonban nem árulkodnak lemaradásról, csupán Pataki Klára szerénységét és önmagával szemben használt szigorú mércéjét igazolják. Ogy vélem, hogy a szobrásznő bölcsője felett jóindulatú párkák őrködtek, s nemcsak kiváló emberi tulajdonságokkal, hanem jő adag tehetséggel ajándékozták meg kedvencünket, akiben szerencsés módon egyesült az ember (az anya) a művésszel, aki szavakban, s művészi tettekben egyaránt vallja korunk humanizmusának eszméit. Pataki Klára művészetének legnagyobb pozitívumát éppen a humanizmushoz való hűségében, e bensőséges viszony adekvát módon történő kifejezésében látom, amely egy pillanatra sem konze-vatív, hanem előremutató és haladó. Életművének középpontjában kezdettől fogva az ember áll, örömeivel és gondjaival, halálfélelmével és reménységeivel. Ezért érdekli őt az ember fizikai léte és gondolatmenete, ezt gyúrja, vési agyagba már a főiskolán, amikor még Rodin, Bourdelle és Mailloi voltak az eszményképei. Ezért nem követi sok társát, akik fejest ugranak a divatos nyugati áramlatok örvényébe. Pataki Klára hű marad humanizmusához. Giacomo Manzú reá is jótékonyan hat, s Henri Moore bűvkörébe is belekerül. S Moore hatását újabb, az alapformákra letisztított műveiben fel is lelhetjük. Ám ez sem utánzás. Ez a művészet, az ember és a természet viszonya hasonló értékelésének eredménye. A szobrásznő az emberben és a természetben, akárcsak Moore, a törvényszerűen állandót keresi. Már nem illusztrál, a lényeget fejezi ki, az élet igazát, amely állandóságában szüntelenül változik. Ezért viaskodik az anyaggal, harcol az ember újszerű, napjaink szellemének megfelelő megjelenítéséért, miközben nem feledkezik meg arról sem, hogy műveinek humanizmusa a békét, a béke örök harmóniáját fejezze ki és, hogy szavaival éljek, szobraiban „nyugtalan korunk emberének boldogságritmusa zendüljön fel megnyugtatóan . .." BARSI IMRE | NYELVMŰVELÉS \ „Lekéste a vonatot" Az egyik olvasó arra figyelmeztette az Oj.Szó szerkesztőségét a napokban, hogy a lapban megjelent „Ne késsé le a vonalot!" hirdetés szövege szerinte helytelen, mert őt arra tanították annak Idején, hogy nem a vonatot kési le az ember, hanem a vonatról késik Mindenekelőtt megállapíthatjuk, hogy olvasónknak igaza van. Nem ls oly rég két hibát is találtak \olna az említett mondatban: a vonatot alakon klvíi) a késik ige leIgekűtőjét is kifogásolták volna. A mondat így hangzott volna helyesen: „Ne késsen el a vonatról!" A múlt század második feleben szerkesztett Czuczor—Fogarasi-féle nagyszótár címszavai között nem is találjuk meg a lekésik Igét. A gőzösről vagy a vasútról való lemaradást az elkésik Igével fejezik ki példái. Mai nyelvművelésünk elismeri a lekésik ige létjogosultságát, s a Magyar Nyelv Értelmező Szótára ls felvette címszavai közé. A lekésik jelentése ugyanis egy kicsit különbözik az elkésik jelentésétől, mert nemcsak az elkésés, hanem a lemaradás mozzanatát is kifejezi. A lekésik ige vonzataként határozottan a -ról, -ről ragos névszót (vonatról, repülőgépről stb.) ismeri el nyelvművelő Irodalmunk, nem pedig a tárgyragos névszót (vonatot, repülőgépet stb.). Igéink egyik csoportja tárgyas ige, vagyis az ebbe a csoportba tartozó igékhez tehetünk tárgyat. Például lr vagy olvas valamit. Ezeket ragozhatjuk alanyi és tárgyas ragozásban is: levelet írok, de: a levelet írom. Az Igék másik nagy csoportja tárgyatlan, azaz csak alanyi ragozása van, tárgyas nincs. Például: maradok, megyek stb. Ide tartozik a lekésik ige is. Hogyan tartozhat ide, hiszen elláthatjuk tárgyas személyragokkal (lekésem, lekésed, lekéslstb.J — vethetné ellen valaki. Igen, de éppen ez az, amit helytelenítünk. Igaz, hogy néhány tárgyatlannak minősített Igénk mellett Is találunk olykor tárgyat, különösen vegyes rég! kifejezéseinkben, szólásainkban: állja a sarat, éli világát, járja a táncot, vidám életet él; s újabban szintén megfigyelhetjük a tárgyasodás folyamatát: megválaszolja a kérdést, előfizeti az újságot stb. Az előbbieket (állja a sarat stb.) nem Üldözzük, sőt magyaros kifejezéseink közé tartozóknak tekintjük őket. Az utóbbiakról azonban könnyen megállapíthatjuk, hogy torzszülöttek (helyesen: válaszol a kérdésre, előfizet az újságra stb). Ezek közé tartozik eddig a lekési a vonatot kifejezés is. Lehet, hogy a nyelvművelés — fengedve a nyelvhasználatnak — szentesíti idővel, egyelőre azonban kertlljük. s ha lekésésről van sző, a vonatról, repülőgépről stb. késünk le! JAKAB ISTVÁN Andrej anyjáról beszélgettek: Scserbatov az imént kapott tőle levelet mindkettőjük szómára. A fiú evett s közben o tányérja előtt tartva olvasta a levelet. — Apa, ha tudnád, milyen századparancsnokunk van nekünk! A vállamig ér. Mikor parancsot ad valamire, megremeg a saját hangjától, és lábujjhegyre áll. Andrej mesélt és ő nevetett legjobban, és a szavai felét nem lehetett érteni. Ez gyerekkora óta így volt. Scserbatov valamikor tanítgatta rá, hogy nem való elsőnek nevetni: ha mesélsz valamit, hagyd kacagni a többieket. Önfegyelemre nevelte a fiát. Hiszen nem ez a legfontosabb? — És képzeld, tegnap szőrén-szálán eltűnt az egyik katona. Ait mondják, idevalósi. De nem az én szakaszomban volt. Hát a mi századparancsnokunk ... Andrej észbekapott és ijedten pillantott az apjára. Szemében bűntudat fénylett. Megfeledkezett róla, hogy az apja hadtestparancsnok, és történetével bajba juttathatja bajtársát, a századparancsnokot. Scserbatov úgy tett, mintha nem hallotta volna. Igen, erre is oktatta annak idején. Arra nevelte, hogy az apja érdeme — még nem a fiú érdeme. Mindenéri, amit Andrejnek el kell érnie oz életben: saját magának kell megküz/ 17. denie. Mert ki tudja, mindig lesz-e Andrejnek apja? S ha egyszer nem lesz - rá nehezebb sors vár, mint sok más társára. Ezt nem mondhatta meg nyíltan a fiának, de felkészítette rá. Andrejnek meg kell állnia a maga lábán. És embernek kell maradnia. Becsületre nevelte. Sok minden megváltozott az életben, sok ember forgatott köpönyeget a szemük láttára. Ámde vannak örök emberi értékek. S köztük a becsület. És most azt akarta javasolni Andrejnek, hogy jöjjön mellé segédtisztnek. Miért kötelező idegen embert választania maga mellé: miért nem lehetne a segédtisztje a saját fia? Az apának és a fiának ebben a háborúban egymás mellett kell lennie. Ezt kéri levelében a felesége. De még az ő kedvéért sem javasolhatta ezt Andrejnek Scserbatov. A tábornok nézte, hogy falatozik a fia, ez a rettentő éhes, fiatal hadnagy. Nézte lehajtott fejét, kipirult, kicsiny fülét, amelyet gyerkőckorban meg-megcibólt olykor. Nézte erőtől duzzadó vállát, amelybe belevágott a vállszíj. • • • — Apám — szólalt meg Andrej — úgy örülök, hogy együtt vagyunk! Ha tudnád, gyerekkoromban hogy irigyeltelek téged! Ne haragudj, hogy így beszélek, te nem szereted az ilyesmit, de most meg kell mondanom: nem fogok szégyent hozni rád. És csak nézett az apjára tisztán fénylő szemével, Scserbatov most képtelen volt állni a pillantását. ...A tábornok ott állt az ablaknál és nézte, amint Andrej toronyiránt keresztülvág a mezőn, — könnyedén, boldogan lépked a harmattól párás füvön. Gyerek. Az ő fia. Akit az anyja elengedett vele a háborúba. HARMADIK FEJEZET Egész éjszaka mentek, vonultak az utakon és járhatatlan csapásokon az ezredek a front mentén. A tömör emberáradatban, el-elakadva s a fejek fölé emelkedve, haladtak az ágyuk, a járművek. Benzin, lóveríték és mahorka illata terjengett a menetoszlopok (ölött. A korán kelő hold lebukott az erdő mögött, és oz emberek vaksötétben emelgették lábukat az út fölött gomolygó, sűrű porfelhőben. Lovas hírvivő tisztek ügettek el parancsokkal kit félútról visszarendelve, kit pedig másfelé irányítva. Az embereknek és a hadi felszerelésnek ez a mérhetetlen sokasága — amely a lövészárkokból, erdőben épült fedezékekből elözönlötte hajnali szürkületkor az utakat, hogy reggelre már ismét eltűnjön, szétbontakozzon a lövészárkokban és erdőkben — ez a sokaság most, úgy tetszett, összezavarodott: a csapatok egymást szorongatva, összetorlódva tülekedtek a hidak és rőzsetöltések előtt. Fölöttük pedig, súlyos dübörgéssel reszkettetve a levegőt, egymást követő hullámokban vonultak a német bombavetők, folyvást csak keletre, keletre, keletre, ahol egy percig sem csillapultak a harcok, és északon is rázkódott a föld a becsapó bombáktól, melyek megannyi robbanása éjszaka jól kivehetően közeledett. Ámde elől a front némán hallgatott, s csak olykor-olykor borította színes fénybe a vidéket egy fellőtt rakétasorozat; fényük hamarosan kihunyt az erőd mögött. Sodródva a vonuló tömeggel és végképp közibe ékelődve, Trojnyikov megállította kocsiját, s tovább járatva a motort, csak ült, a kormányra téve kezét, s szembe csak jöttek, jöttek a csapatok. Fülledt volt a júliusi éj, és sűrűn szállongott az út felett a sok ezer csizma kavarta por. Trojnyikov hallgatta a katonák lépteinek mozgását s a fegyverek, a felszerelések zörgését. A közeli harc előérzete már hatalmába kerítette az embereket. Tapodták a port az ezredes autója mellett, és arra pillantva, felismerték. És ezeket a fiatal arcokat nézve — amelyek felvillantak a sötétségből a kocsi előtt, majd újra belevesztek a vaksötétbe a szigorú tekintete előtt elhaladó katonák százaiban Trojnyikov ugyanazokat az érzéseket sejtette meg, amelyek most őt is eltöltötték. 18. Tizenhat éves korára már nem tanulóként, hanem kész esztergályosként lépett ki megannyi munkatársával együtt a műhelyből az épülettömbök közt hulldogáló hóban, és ugyanúgy ballagott végig a gyárudvaron, mint a többiek: kormosán, gépolajtól fénylő lélekmelegítőben. Az éjszakai műszak után szinte megvakította a téli reggel fényessége: jócskán elfáradt a szeme, hiszen egész éjjel villanyfénynél nézte a szerszámkés alatt sebesen forgó fémet, amelyből forró forgácsdarabkák röpködtek. A gyárudvart betöltötte a gőzfelhőbe burkolózó s ide-oda szaladó kicsiny mozdonyok sípolása, és kellemes volt a csipős hidegben rágyújtani egy cigarettára, és vinni a fáradtságot a hátában, elgémberedett vállában: munkásember a munkástársai között. A kapun kijutva az embertömeg szétoszlott az utcákon, egyre ritkult, de Trojnyikov még egyedül maradva is, egészen hazáig e tömeg részének érezte magát, a munkásság részének, amely azokban az esztendőkben az egész országot vezette. • • • Trojnyikov tovább járatta a motort, és szigorú tekintete előtt elvonult az egész hadosztály. Hallgatta a teljes felszerelésben menetelő gyalogság lépteinek dobaját, s közben beszédfoszlányok is meg-megütötték a fülét. Nem a sok parancs és utasítás: hanem az ezredest éí katonáit egyaránt eltöltő felbuzdulás, önnön erejük tudata és harci várakozás volt most a legfontosabb, a rendkívüli jelentőségű momentum. És a fizikai egészségnek az érzete, amelyet jól ismert magában az ezredes, s amelyet csupán a maga hadosztályában érzékelt különös élességgel: ugyanaz az érzés feszítette most is. Nem századok meg zászlóaljak, hanem valami oszthatatlan, egészséges, forró és ifjú erő vonult mellette és vele együtt harcba. Trojnyikov feje hideg volt, de szíve, amelyen tudott uralkodni, erősen, egyenletesen lüktetett a katonák szabályos lépteinek ütemére. (Folytatjuk) £