Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-13 / 222. szám, szombat

I mondott tósztot. Azután Igor töltött még egyszer, és szólásra emelkedett: — Köszönjük a kedves fogadtatást mondta, de hangja már ismét vidám, csipkelődő volt, arcán már nyomát se láttuk az iménti megindultságnak. Tudtam, hogy valami élcen töri a fejét. Amikor újból megszólalt, a zavartan álldogáló Baljakin felé fordult; s hangja huncut ünnepélyességgel csengett: — Köszönjük, különösen neked, Jurij Baljakin. Te mindenkin túltettél. Piros rakétáid, amelyek a szeretet szimbólumai, magasra röppenve pirosra festették Antarktisz kopár, fakó egét. Rajtad kívül senki sem üdvözölt bennünket úgy, hogy lehasalt, s megcsókolta az anyaföldet, akarom mondani: az anyajeget! Mindnyájan hangos nevetésben törtünk ki, még Baljakin is nevetett, de nem mulasztotta el, hogy jól hátba ne vágja az önmagát soha meg nem tagadó Igort. AGGODALMAK Ebéd után Krucsinyinnel és otthoni szobatársammal, Jurij Kuzmiccsal, aki távollétem alatt az én műszereimre is felügyelt, körútra indultunk az állomáson. Pavilonomban mindent a legnagyobb rendben találtam, Jurij Kuzmics valóban lelkiismeretesen végezte az én munkámat is. Azután hazamentem a fizikusok házába. Amikor beléptem vagy egy hete nem látott otthonunkba, az volt az érzésem, hogy egy évig voltam távol. Elhatároztam, hogy ma már semmit nem teszek, lepihenek. Átszaladtam a Diesel-házba, jó meleg vízzel alaposan letussoltam magam, azután csak melegítőben hazamentem, s azonnal ágybafeküdtem. Csak most vettem észre, hogy az ágyam fölött a kifüggesztett táviratok száma meggyarapodott. A többitől kicsit távolabb, hogy azonnal észrevegyem, Jurij Kuzmics kézírásával írt táviratot fedeztem fel. Anyámtól jött. Otthon jól megvannak, apu már egészséges, s arra kér nagyon vigyázzak magamra. Milyen érdekes, két nap leforgása alatt ez a második távirat, amelyben ez áll: Nagyon vigyázz magadna. És mind a kettőt asszony írta. Az egyiket a menyasszonyom, a másikat anyám. Hát nem különös, megfejthetetlen az asszonyok megérzése. Hogy lehet, szinte egy egész világot elválasztó távolságon át is megérzik a veszélyt, amely kedvesüket fenyegeti? Valóban csak asszonyok rendelkeznek ilyen kifinomult ösztönökkel... Egészen estig aludtam. Most először álmodtam arról, hogy otthon vagyok, hogy tavasz van, sok-sok zöldet láttam, a Vág partján álltam, azután hatalmas fák között, majd búzavirágot láttam kékl eni óriási hullámzó gabonatenger szélén ... Jurij Kuzmics ébresztett este, azt kérdezte, lemegyek-e vacsorázni vele a Kajütkomponiba, vagy inkább hozza haI rta : PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja ÚJRA OTTHON AZ ÁLLOMÁSON Ahogy közeledtünk az állomás felé, otthon maradt társaink mind több piros meg zöld rakétát küldtek a magasba üdvözlésünkre. A színes lövedékek sisteregve kúsztak az ég felé, szétpukkadtak, s ezer sziporkázó parányi csillagként hulltak alá. Ügy örültek nekünk, mint a gyerekek a régen nem látott kedves vendégeknek. Bennünk is feloldódott a titkolt szorongás, úgy éreztem, Európába való hazatérésemnek sem lehetne jobban örülni, mint ennek a pár faházikónak, amely most olyan kedvesen, meghitten integetett felénk. Még a mindig vidám Igor arcán is a megilletődöttség tükröződött, szeme fénylett, izgatottan dörzsölgette kezefejét, úgy látszott, nyugalma, amire egyébként menet közben olyan nagy szükségünk volt, most teljesen elhagyta. Az ember csak ilyenkor ismeri meg igazán társait. Most láttam csak milyen érzékeny ember Igor, derűs jókedve a valóságban csak látszat, amögé rejti érzékeny, igazi énjét. Míg társaim arcát kutattam, az állomás közelébe értünk, mind a tíz otthonmaradt lakója a Kajütkompani előtt gyülekezett. De mégsem. Jurij Szanovics kinyújtott keze arrébb mutatott, a Diesel-ház mögé, ahol egy alak guggolt, s szemmel láthatóan lázasan, sietve dolgozott valamin. Jurij Baljokin volt, az aerológusunk, aki pirotechnikus szerepét is végezte az állomáson. — Kíváncsi vagyok, sikerül-e neki kiáltotta a fülembe Krucsinyin. - Micsoda? — kérdeztem csodálkozva, nem tudtam elképzelni, mit akarhat az aerológus. De ekkorra már oda is értünk a ránk várakozó kis csoport mellé, Birger egy merész mozdulattal kocsinkat odafaroltatta a Kajütkompani kijáratához. Meg sem vártuk, míg a motort kikapcsolja, a dörgő „hurrát" kiáltó fiúk karjába ugráltunk, ölelések, cuppanó csókok, kézszorítások. Régen nem éreztem magam ilyen jól. Mikor kicsit megnyugodtunk, Szása Zakbúnya és Nyikita megterített. Csevegve, élményeinket mesélgetve ültünk asztalhoz, amely most egy lakodalmas ház asztalóhoz hasonlított. Szása Zakabúnya vodkát töltött, s a „megtérő báránykák" egészségére — Majd meglátod. Egy csomó színes rakétát kötött össze Baljokin, s egyszerre akarja a levegőbe röpíteni, hogy mindenkin túltegyen a fogadtatásunkban — válaszolta nevetve Igor. Egyszercsak látjuk ám, hogy Jurij Baljakin futásnak ered. Láttam, Szása Zakabúnya, a Diesel-ház nagymestere, aki a meleget, meg a fényt biztosította nekünk, s akit mi emiatt rendkívül tiszteltünk, a térdét csapkodja, előre-hátra hajlik. Biztosan Baljakinon hahotázik. Közben Baljakin vagy húsz métert szalad, majd hirtelen hasravágódik. Mi is a kabinban, mind a négyen hangos hahotába kezdtünk, amikor láttuk, hogy az aerefógus színes tűzijátéknak szánt rakétái a földön robbannak, pukkannak szét egymásután, egyetlen egy sem repül a magasba. z a n< égett testei készü tem. De i eszen tuk / csak rülött fényli álmo újra gyön Jókét jesen a Iái követ nyű dultu panil Va nal h ívj u bár i tettei soga do-mi kita rál s szerű is m kell rekel itt ki kön" SOkS! oggc nyi ( rekel még rekel sóha tam, elvál M, egye akar fekvi pavil ta, míg TÍJ kom| én, i sok tartc fölöt déli zúgó ház gú, már bam izom / motoros pöf-ögése újra felerősödik, s a rövid, szerelvény a váltókon megmegcsikordulva, továbbgördül délre, Komárom felé. Az ember ott áll a sínek mellett, a vonat után néz, majd lassan megfordul, s elindul a korahafnali derengésben az állomás kijárata felé. Arra gondol, hogy jó lenne valamit meginni, de a kicsi, elhagyott mezővároska állomásán még minden sötét, a csapszék zárva, csak a forgalmista irodájának nyitott ablakán szűrődik ki kevés fény, keskeny csíkot vonva a sötét járdán. A város is alszik még. Szinte hallja álmos fáradt pihegését, amint vontatott, megfontolt járással lépegét a tegnapi forró nap hevét még mindig sugárzó köveken. Nem a város felé tart. A sorompónál, amely még mindig le van eresztve az éppen elhaladó személyvonat miatt, s amely a falu, a tanyavilág felé vezető utat zárja el a várostól, egy pillanatra megáll és rágyújt. Idegesen topog, mélyeket szippant cigarettájából, puha, városias kalapját türelmetlen mozdulattal tolja feljebb a fején, s kezével végtgtörli verejtékező homlokát. Tőle balra, a keleti ég alján halvány piros csík jelenik meg: virrad. Egészen korán van még, de már most érezni, hogy ma is elviselhetetlen lesz a forróság. Körülnéz, azután gyors mozdulattal lehajol, átbújik a sorompó alatt. ,Micsoda álmos fickó ez a váltókezelő! Ráadásul még lusta is. — A vonat már rég elment, — dohog magában az ember és sietve elindul a városból kivezető, kihalt, csendes utcácskán a falu felé. A faluja felé... Szinte szaladva ér ki a városból. Valahonnan egy kavérű asszonyaira, szíve öszszeszorul: Hogy is bírtam ki tizenöt évig nélküled, Csallóköz!? Ojra megáll. Modern, városias szabású öltönye zsebéből cigarettatárcát húz elő, de azután meggondolja magát, visszacsúsztatja tárcáját a HAZATÉRÉS... kas kukorékolása hangzik, messzebbről egy másik válaszol rá, s rögtön utána egy kiskutya vidám, reggelt köszöntő csaholása hallatszik. Most már nyugodtabban megy, cigarettáját félig szíva messzire hajítja, s nagyokat szív a nyári reggel üde, friss levegőjéből. A gyönyörű, felhőtlen kék égen kihunynak az éjszaka pislákoló mécsesei, mindent újfongó ragyogással törnek elC keletről a nap sziporkázó sugarai, s fényük elönti az út mindkét szélén elterülő aranyló, hatalmas búzatengert. Az út menti fűszálakon harmat csillan, a levegőbe a lekaszált széna s az érő kenyér régen érzett édes illata száll. Tizenöt év! Oristen, tizenöt éve mentem el innen! Hogy is lehettem ilyen sokáig távol? Visszagondol a poros, füstös, forró légkörű, gyárvárosra, ott fenn, meszsze északon, rohanó, dübörgő életére, kávéházaira, könnyühelyére. Mint a tolvaj, körülnéz, átlépi, az út melletti árkot. Megáll a reggeli mozdulatlanságban is hullámzónak látszó búzatábla szélén. Hatalmas, gyári munkához szokott tenyerével lassan, óvatosan, szinte félve simogatja az érő kalász meghajolt kelyhét. Ilyen riadt, félő, bocsánatkérő mozdulattal simogatja meg a hűtlen szerető régen elhagyott, s újra megtalált kedvese arcát... Az ember meghatottan áll, nézi, nézi elhomályosuló szemmel a júliusi reggel párás fényében fürdő tájat. Csallóköz! Eső, nap, szél, kenyér, s a drága föld illata. Gyermekkora jut eszébe: Fényes vasárnap reggel. Apa a csizmáját tisztítja a verandán, anya vasárnapi reggelit készít a konyhában. Ojlisztből készült puha pusztakalács, méz, és frissenfejt édes tej illatát érzi... Hazaérkezett... IVANICS ISTVÁN A

ki szereti irodalmunkat, és gyöngédséget érez legjellegzetesebb versművészünk, Arany János iránt, megilletődéssel olvassa a Karlovy Vary nevezetességeit ismertető legújabb könyvben — (Václav František Žanda: Karlovy Vary, 1964) — a magyar költő emlékének szentelt meleg hangú sorokat. Ismételten szó van itt Aranyról: a történelmi részben, vagyis a várost látogató világhírű személyiségek közt (ahol ls kiderül, hogy csak Goethe járt Ide kitartóbban, mint Arany) éppúgy, mint a helyrajzi részben, léhát a megtekintésre javasolt fontos épületek és emléktárgyak leírása során. Elindulok én is, hadd lássam, hová járt életének végső szakában, nyolc éven át, a legérzékenyebb lelkű magyar költő, hol Irta a Toldi szerelme nagy részét (benne Karlovy Vary alapításának legendás történetét meg az alapító Károly király meleg dicséretét) ... Nem nehéz meglelni a házat, a Várdomb elején áll — Zámecký vrch 4 —, tehát távol a luxusszállóktól, úripenzióktól, csillogó éttermektől, de elég közel a gyógvltó forrásokhoz s még közelebb az üde erdőkhöz. Zömök és egyszerű polgárház, rajta semmi hívság, csak a bejárat fölött egy emléktábla 1957-ből; a fekete márványlapon jól olvasható betűk hirdetik hogy: Zde prebýval slávny maďarský básnik ARANY JÁNOS velký obdivovatel Karlových Var v létech 1869, 1870, 1871, 1872, 1873, 1874, 1875, 1876 Vagyis: Itt lakott a hírneves magyar költő, Arany János, Karlovy Vary nagy csodálója. Elálldogálok e dísztelen ház előtt: mennyire jelen van Itt Arany Jánosi Ilyen szerényen és szegényen élt; hiába volt már akkor „koszorús költő* és az Akadémia főtitkára, hűségesen visszatért e tisztes kis ház lakóihoz. A házzal szemben egy pompásabb épületnek ezt a nevet adták, nem tudni mikor (úgy ránéztéből a század vége felé), ám alig kétségesen a költőre emlékezve: „Hungaria". S az ide vetődő magyar vándor szorongó büszkeséggel várja, lesi, hallgatja a sétáló csoportok beszédét: meg-megállnak népe költőjének emléktáblája előtt s próbálják helyesen kiolvasni a számukra idegen nevet. A: getik egymástól, ki m költőről... Ö, tinéktek világ ez a szegény ma; teremtett csodát. Néhány épülettel odál nyal egyidőben, három ban megszállt „PhDr. I DOBOSSY LÁ Arany padj gánzó" (ahogy a fürdő tették). Szabadjára en; rengek a jeleneten: a hosszú sétájára indul a Marx aki legidősebb le rásokhoz tart; vagy ta koztak, délután öt és szorgalmasan járkál a: kanna alakú furcsa k egymást? Megsejtették varázslat fakadt egyik méből? A

rany, miként Mar bizonnyal a sají tett hosszú, nyugodt sl vényen, amely — fölté elvezette a vállalkozói' ra, pontosan a Károly közt húzódó hajlatba: i padja", körülbelül öt k ahol a költő lakott. Mértéktartó férfi sét lélődésre késztet. Hol tokba, hol meg az erd kevesebb rendben. Az <