Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-13 / 222. szám, szombat

obában már leg járta át ; vacsorához ég heverésza szobában, am, s erről lom: elhagyi kinn mást ziklákot, köny, szikrázó, es, hogy oz élénkséggel otthonomat, 5 színeivel! ágyról, telnagam, csak hegymászást jdtam, könyimra s elin3 Kojütkom3 Krucsinyinnásnap előaeket. Utána lálatos, segíányek elmoík sakkoztak, leültem Nyia házasságattam. is olyan egyllátod, ha te egy évre ott meg a gye< el, amíg te ís „jégcsücsektelen, hogy iddig ... ' hiába való : meg, menyynak a gyespzelni, hogy ivollétedben? ádja a gye— mondtam mra gondol•Iságra, mely ik Nyikitával, álmos; meg ogy még leellenőrizzem (ita elmondi állomáson, >TT ;dt • KajütCuzmics, meg aza, a fizikuvilonunk felé eflektorfényei pislákoltak a ;sség, csend, ak a Dieselnak egyhanlatszott. Most '. ágyba. Láéreztem az nerev fájást. Szalagot cseréltem, szokásom szerint még egyszer körüljártam a pavilont, azután visszaballagtunk a fizikusok házába. Egy fél óra múlva teljesen elcsendesedett a tábor. A Diesel-házból csak Szása harmonikájának lágy, oroszos dallamai szűrődtek ki, a motor hol erősödő, hol halkuló zúgásából... Másnap mindjárt reggeli után hozzáláttunk Igorral és Krucsnyinnal a filmek előhívásához. Krucsnyinnál gyülekeztünk, s míg az állomás megkezdte mindennapi kemény, küzdelmes életét, Igorral „vízért" mentem, Jégkockákat vágtunk a jégből, egy nagy lábasban Nyikita felolvasztotta nekünk. A munka gyorsan ment. Én kopíroztam, és nagyítottam, Igor és Krucsinyin szárították, rendezték a felvételeket. Néhány képünk valóban kitűnően sikerült. Az én felvételem közül a legjobb talán az volt, amit akkor csináltam, mikor még a menet első napján lemaradtam a traktortól, s azután annyira siettem vissza hozzájuk, hogy emberközelben lehessek. Most egészen megdöbbentett a kép. Egy villanásnyira átsuhant rajtam az az érzés, amit akkor éreztem. A magárahagyott ember rettenetesen fájdalmas, szorongó érzése. Hajmeresztő volt Igor felvétele is, amit a nunatag csúcsáról készített. A felvétel pillanatában a hegyről lefelé irányította lencséjét, a kép híven rögzítette az alattunk tátongó több száz méteres mélységet. Visszagondoltam „zuhanásomra" is, de érdekes, ez nem borzongatott meg annyira, mint az előbbi kép, amely a magányosság asszociációját ébresztette bennem. A hegyen ketten voltunk. Ott Igor volt, a társam, s a veszélytudata sem nehezedett rám annyira, mint a jégtenger pusztaságán érzett egyedüllét. Délben megmutattuk képeinket a Kajütkompani társaságának. Megcsodálták, szörnyülködtek a nunatagi képeken, de láttam, bennük nem vált ki semmilyen mélyebb érzést. Olyan ez, mint az esküvői, vagy egy temetési kép látása idegen szem számára. Lehet megható, szép, de igazi döbbenetes élményt csak annak jelent, aki ott volt, részt vett rajta. Ebéd után összegyűltünk, hogy elosszuk a szolgálatot, ugyanis míg mi Krucsinyinnal távol voltunk, a többiekre, akik itthonmaradtak, elég gyakran jutott a szolgálat. Most megegyeztünk, hogy újra elosztjuk. A következő napra rám került a sor. Igazán örültem neki. örültem a főzésnek, a krumplitisztításnak, a konyhában rám váró munkának: mosogatásnak, de legfőképpen annak, hogy éjszaka egyedül lehetek a Diesel-házban, az ügyeletes ugyanis huszonnégy órát szolgál: éjszaka a motorok mellett teljesít szolgálatot. Már több mint egy hete nem mostam, az ügyeletes éjszaka mindig kimossa összegyűlt szennyesét is. Ügy gondoltam, hogy mosás után pihenek, olvasgatok a Diesel-ház heverőjén. (Folytatás holnapi számunkban) ÄÄMÍG NEM ISMERKEDTEM ^^ MEG a tetőfedőkkel, azt hittem, hogy az öntödei homoktömítők munkája a legszennyesebb. Ám az öntödei fekete emberek, akármilyen kormosak, maszatosak is, munkájuk befejeztével a műhely zuhanyozójában leöblítik magukról a fekete forma-homokot. A tetőfedők munkahelye- gyorsan változik, zuhanyozót pedig nem hordhatnak magukkal egyik háztól a másikig. Ha az épület közelében kútra, vízcsapra lelnek, hazatérés előtt legalább a szenny nagyjától megszabaduhatnak ... Csakhogy mire ők este munkájukat befejezik — például a kerületi bíróság épületének _ 35 méter magas tetején — addigra a bíróságon rég leteltek a hivatalos órák, bezárták a kapukat — s velük együtt a vízcsapokat is. így azután nem csoda, hogy a tetőfedők nem azt nézik először, amikor új munkahelyükre érkeznek, meredek, veszélyes-e a háztető, hanem azt, hozzáférhető-e a vízcsap munkavégzéskor ... cserepet. De nézze — mutat fel a Banská Bystrica-i kerületi kórház régi épületének tetejére — ezekut a cserepeket 56 évvel ezelőtt rakták fel. Innen nem látszik, de közelről jól észre vehető, hogy az idő vasfoga többségüket használhatatlanná tette. Amikor ezt építették, más volt a szabvány, ha egyáltalán volt szabvány. Ma ilyen formájú cserepet sehol sem gyártanak. Toldozni, foltozni nem lehet. ... Meg aztán, bennünket csak akkor hívTető fedők nak, amikor már úgyis generálozás után kiált a háztető ... ÉVTIZEDES POR FOGADJA az embereket a korhadó padláson, fél évszázados korom a tető cserepein. Légtornászok módjára biztos lábbal lépnek ki a padlásablakon, erősítgetik létráikat a meredek tetőn, szemmérték szerint gyorsan felparcellázzák egymásközt a tető felületét, mindegyikük saját szakaszán biztonságosan elhelyezkedik és megkezdődik a — nagy csörömpölés. Gyors kézzel egymásután hajigálják a mélybe a régi cserepeket, hogy azok négy emelettel lejjebb a betonjárdán apró szilánkokká zúzódjanak. — Emberek, hát nem kár azokért a cserepekért? — Hagyja csak — nyugtat meg Jozef Veselovský mester, — nem kár azokért a cserepekért. A beavatatlanok gyakran a szemünkre vetik, hogy néhány cserép kicserélése helyett a fél vagy egész háztetőt lekopasztjuk, pazaroljuk a kasnak, Milan fia adogatja, Kovács József a nyeregcserepeket helyezi el nagy gonddal. Mire vége az esőnek, a tető vadonatúj cserepei már vidáman piroslanak a felhők mögül előbukkanó nap sugarában ... És a tetőfedők arcáról is lemosott valamicske kormot a zápor. MEGERED AZ ESŐ. A fél tető lekopasztva mered az égnek, cserép már nincsen rajta, csupán a kereszt-léceken jár a hét ember. Az esőcseppek láttára senki sem hagyja el a tetőt, mindnyájan a helyükön maradnak, csupán egyikük áll meg néhány másodpercre a munkában és igelit-kendöt köt a fejére ... Nini, hisz ez nem férfi, hanem asszonyi Hogy kerül a tetőfedők közé asszony? — Férjem mellett tanultam ki a szakmát — mondja Emma Veselovská, a mester felesége. — Ilyenkor szünidőben a nagyobbik fiú is eljár segíteni, mert kevés az ember. A fiút persze nem engedjük a tetőre, csak a padláson cserepet adogat. Játék ez neki, s még keres is valamit a brigádon. — Nem veszélyes ilyenkor esőben a munka odafenn? — A cserepek csúszósak, de a léceken ilyenkor is biztonságos a munka. Ha pedig már leszedtük a cserepet, nem hagyhatjuk fedetlenül a házat, pont esőben ... A cseréprakás már gyorsabban megy ... ... És ismét nekilát a cserépraSZINTE HIHETETLEN! Igaz, Spulár bácsi, hogy maga már hatvannégy éves? — Nem igaz, fiam, — mondja Spulár József öreg tetőfedő bádogos, amikor leér a tetőről a földre. — Nem hatvannégy, hanem hatvankilenc éves vagyok. Hja, a mai fiatalok nem szívesen jelentkeznek erre a szakmára ... Amikor visszafojtott lélegzettel csodáltam a magasságban „légtornászó" tetőfedők munkáját, igen veszélyes hivatásnak tartottam. De, mint Spulár bácsi kora igazolja, nem kell onnan fentről feltétlenül leesni. — Történt már valami baja, Józsi bácsi? — Történt, hogyne történt volna. Amikor negyvenegyben a vasútépítésnél dolgoztam, egy csibész kiengedte a csille fékjét, az meg eltörte mindkét lábamat... Az ember vigyáz magára, a másik hanyagsága meg bajba sodorja .. * Az a legrosszabb. — Más baja nem esett? — Dehogynem, fiam. Két csigolyám serült meg negyvennyolcban. Téglagyárban dolgoztam, betoncsövet emelt a daru, egy bajcsi gyerek pedig kitaszította a daru biztosító karját. Ogy nekivágott az a betoncső egy oszlopnak, hogy menten összeestem. Tizennégy hónapig nyomtam az ágyat, bizony. — És a tetőn? A tetőn nem történt baja? — A legtöbbet tetőkön dolgoztam, mert az az én szakmám. De a tetőkön sohasem történt bajom. Mégcsak meg se karcoltam magam. Tudja, a tetőfedők vigyáznak egymásra, nagyon jól tudják, hogy egy hibás lépés, egy kis vigyázatlan* ság és halálra zúzhatják magukat. Azért vigyáznak. Egymásra is vigyáznak. És ez a legfontosabb. Mert, mondom, a legrosszabb, ha az egyik ember nem törődik a másikkal. Az okozza a legtöbb bajt. VILCSEK GÉZA šrdezagyar t egy imibői ^ranysezoni mafeltünelme:ő épp n vele hőfortalálndenki íben a ítták-e milyen szellea meg :ívesen az ös:kor ls >mbok-halom „Arany )mbtól, szemtávlat több:ia feliratú kőtábla fogad 1871-i dátummal: „La persévérance fait la force" (A kitartás adja az erőt); elképzelem, hogy ez is tetszhetett a Toldi költőjének, amikor először meglátta. Aztán a pad, amely most — hivatalosan is — az ő nevét viseli! Szép formájú, zömök kőpad ez, támlája közepén, már-már olvashatatlanul, a mostoha időtől meg a növényi élősködőktől pusztítottan, magyar felirat: Arany E helyt, feledve bút, feledve bánatot, pihenj! S míg egy sóhajt hazádba nem repítsz, tovább ne menj! Látom őt e padkán: tölgyek híján cserfák meg óriásfenyők alatt üldögél. Bánatos szép magyar fejét ráereszti botjára, s pihenteti testét, persze csak a múlandó testet, mert szelleme szüntelenül dolgozik. Talán az ifjúságra gondol, a viharzó boldog lendületre, az üstökös-sorsú barátra, vagy az életművén végigvonuló kedvelt hősre, Toldira, s talán épp a mindig midenkit megható, férfiasan szemérmes sóhajt foglalja szavakba: Ö, ha még egy olyant énekelni tudnék! De aztán, az elromlott felirat fáradságos betűzgetése visszazökkent a valóságba. S arra gondolok: ki másnak kellene a rendbehozásról meg a karban tartásról gondoskodnia, ha nem — legelsősorban — a csehszlovákiai magyarok kulturális szerveinek? Nem lenne-e lelkesítő feladat számbavenni és a csehszlovák hatóságok jóindulatú támogatásával védeni, gondozni, tatarozni a másutt is még föllelhető, de talán e padhoz hasonlón már pusztulásnak indult magyar emlékeket? S

visszatérve költőnk Karlovy Vary-i utóéletéhez: tapasztalatom szerint az Itteni illetékesek szívesen fogadnák, ha Múzeumuk megkapná — esetleg kiállítás végett — az Itt Irt Arany-versek kéziratának a fényképmásait, meg a költő arcképét is azokból az évekből, amidőn e városban keresett enyhülést testi és lelki szenvedéseire. Nem nagy ügyek ezek, megvalósításuk mégis mily szépen példázná a hídszerepet, amelyre oly szívesen — és nem ok nélkül — hivatkozunk az egymást váltó csehszlovákiai magyar nemzedékek hivatáskeresése kapcsán. Gazdag zsákmány (TASZSZ felvétele)