Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-13 / 222. szám, szombat

A film es a közönség A filin eddigi fejlődése során jó néhány meglepetést okozott a nézőknek, kri­tikusoknak egyaránt. Sokszor megdöb­bentő az a bátorság, amilyen mohóság­gal a való élet ábrázolására, sőt annak tilalmas zónái felvillantatására vállalkozik, más­kor viszont a sivárság lep meg bennünket, ami­kor az üzleti érdekektől vezetett banális törté­netek sorozatgyártását láthatjuk. Nincs talán még egy művészi ág, ahol a végletek ilyen le­hetőségével számolhatnánk, s ahol a mérték­tartó józanság sokszor annyira „hiánycikk" len­ne, mint a filmnél. A világ filmművészetében az utóbbi két évti­zed leforgása alatt új vonások tűntek fel, melye­ket korábban csak elvétve láthattunk. Kétség­telenül nagy szerepet játszik ebben a televízió is, valamint a társadalmi történésnek azon moz­zanatai, mely az élet valóságának mélyebb áb­rázolását, s az intellektuális látásmód szélesíté­sét követelték meg. Az ábrázolás differenciált­sága, a filmművészet problémáinak sokrétűsége állandóan napirenden tartja a hogyan to­vább kérdését, s az új utak keresése mellett a filmnek a közönséghez való viszonyát. Amit az utóbbi években a filmművészet kétségtele­nül kiharcolt magának, az a művészet rang­ja. Emellett átesett egy belső kiválasztódási folyamaton is, szembetűnően különvált az igazi művészet az üzleti érdekeket képviselő filmgyár­tástól. Persze, ez utóbbit esztétikai vonatkozás­ban értve. Ez a belső kiválasztódás a filmművészet javá­ra vált, azonban nem lett kevesebb a megoldásra váró probléma. Ezek egyike a sokat vitatott, a film megújhodását szolgáló és világjelenség­nek számítható „elitfilm"-„tömegfilin" probléma. Nyugaton különösen szívesen alkalmazzák ezt a meghatározást, melynek ellentéte tulajdon­képpen a filmnek a közönséggel való kapcsola­tát is kifejezi. Az alkotás közérthetőségé­nek és demokratizmusának alapelve helyett a nyugati szabású művészi szabadság szerint „a művészetnek csak a saját Ihlete a fontos" s egy­általában nem kell tekintettel lennie a közönség­re. Mások szerint a közönségnek csak az a ré­tege jöhet számításba, amely művészetet és nem szórakozást lát a filmben. Az „elitfilm" és „tömegfilm" bizonyos ellentéte a szocialista országok filmművészetének is fon­tos problémája. Talán ha nem is olyan formában jelentkezik ez a kérdés, mint a Nyugaton. A szo­cialista filmművészet egyetlen orszagában sem készülnek ugyanis filmek kimondottan üzleti szándékkal. Ugyanakkor az ún. kommerszfilmek forgatása Nyugaton jól jövedelmező gyakorlat. Az elitfilm és a tömegfilm problémája nálunk inkább a film formanyelvének megválasztásánál, a korszerű kifejezőeszközök keresésénél fordul elsősorban elő. Sokszor a „módi" megválasztása ugyanis több gondot okoz egyes filmrendezők­nek, mint maga a mondanivaló. Az elitfilmmel és a tömegfilmmel kapcsolat­ban felvetődik ugyanakkor a közönség esztétikai ízlésének kérdése. Általános gyakorlat ugyanis, hogy az újat, a film formanyelvének változtatá­sait, a közönség nem mindig fogadja megértés­sel. Ez persze távolról sem jelenti, hogy a film­művészetnek az alacsony esztétikai ízlés kielé­gítésére kell vállalkoznia. livel azonban a film tömegek nélkül eleve elképzelhetetlen, ezért — a differenciált tömegízlés szempontjait figyelembe véve —a korszerű mondanivaló és a korszerű kifejezési mód lehetőségeit keresve kell az új „hullámok" útját a közönség felé irányítani. Létezik egy „átmeneti" esztétikai kategória ls, mely nem a művészi igényesség tömegízlés­szabta leszállítását, vagy az öncélú útkeresést és kísérletezést vallja magáénak, hanem egy sok­szor kipróbált fogalommal, az idővel érvel. A mű­vészet, így a filmművészet és a közönség kapcso­latát nem korlátozza azonnali tetszésre, ha­nem az idő feletti győzelmet teszi meg a művé­szet kritériumának. Példaként a Nap a hálóban című szlovák filmet említeném. Annak idején szokatlannak, mondanivalójában sértőnek, poli­tikailag elhibázottnak tartották sokan a filmet. Ma eszünk ágában sincs, hogy a valőságábrázo­lásnak ezt az újszerű formáját egy pillanatra is „eretneknek" éreznénk. Az alkotó művészek nagy része ebben az idő­kategóriában gondolkozik. Persze, az időre hi­vatkozni meglehetősen csalóka valami is lehet, ha az alkotó művészt az öncélúság vezeti. Aligha hozhat létre ugyanis maradandó alkotást az a művész, aki csak egy szűk kör számára kíván alkotni. A filmművészetben a gondolatközvetítés problémája a legfontosabb: megtalálni az utat a nézőhöz! Andrzej VVajda, a világhírű lengyel filmrendező néhány éve a Karlovy Vary-i film­fesztivál egyik vitáján egy híres cirkuszi akro­bata esetét említette. Amikor észrevette, hogy a közönséget nem érdekli a mutatványa, lezuhant a trapézról. Ez a hasonlat rendkívül találó. A film esetében különösen az. A film ugyanis csak akkor válik műalkotássá, ha nem mond le a közönséggel folytatandó párbeszédről. S párbeszéd csak úgy alakulhat ki, ha a megértésnek nincsenek „művi úton" előidézett akadályai. A film nem mondhat ugyanis le az új utak keresésének szükségessé­géről, de a közönség számára értelmes művészet igényéről sem. A film kifejezési lehetőségei rendkívül sokré­tűek, s más művészeti ágakhoz viszonyítva szin­te korlátlanok. Minden új kísérlet, új megoldás, új lehetőség ellenére azonban az igazi modern­séget elsősorban a korszerű mondanivaló jelenti. A film tömegművészet, ezért problémalátásában a milliókat érdeklő és érintő kérdéseknek kell dominálniuk. Méhestől Chaplinig, Ejzensteintől Csuhrajig, vagy Felliniig minden nagy kísérlete­ző szívesen időzött el a fantázia birodalmában, de egyiknek sem jutott eszébe, hogy a közönsé­get mellőzze. A „filmtechnikai álmodozás" nem újkeletű a filmművészetben. E lrugaszkodó túlzások, fantasztikumok azonban a legkevésbé sem avatnak „mű­vészetté" egy alkotást. Az új utak ke­resésekor ezért a kialakult formanyelv­vel ls számolni kell, mivel a „művészet világába ugrás" nemcsak szándékon vagy tech­nikai bravúrok elsajátításán múlik. Amikor a film és a közönség viszonyát vizs­gáljuk, nemcsak azt kell hangsúlyoznunk, hogy egyesek a „közönség", a „tömeg" fogalmával visszaélve a maguk hiányos esztétikai nézeteit akarják ezzel a „magasabb elv"-vel palástolni, ha­nem az érem másik oldalát is, a közönség ízlés­fejlesztésének szükségességét. Kétségtelenül, sok esetben hajlandók vagyunk a közönség kulturált­ságát lebecsülni, s megfeledkezünk arról, hogy az a „közönség" vagy „nép", amelynek nevében felemeljük szavunkat, már nem a régi. A kultu­rális forradalom két évtizede az ő lelkében is mélyszántást végzett. Ezért a közönség ma rend­kívül sokarcú. Még ha egy része kedveli is a szó­rakozás olcsóbb formáit — krimi stb. — igényeit a konvencionális megoldások már nem elégítik ki. Tudomásul vette, hogy megváltozott körü­lötte a társadalom esztétikai, etikai közege, s má­sok a konfliktus-adottságok, mint néhány évvel korábban. A tartalmas szórakozás lehetőségeit várja, a művészet valóságot-átfogó erejét akarja látni a filmben. Tehát a nem könnyű közönségsi­kerre számító művek lehetőségeivel is számol. A művészet új törekvéseivel természetszerűleg együtt jár a közönség ízlésformálásának Igénye. Csak igazi, őszinte művek révén tehetjük alkal­massá a nézőt az igaz művészet befogadására. Az előadások és a filmklubok szervezése, vagy az általános műveltség növelése kétségtelenül fontos momentumai a sokarcú közönség ízlése formálásának, ezek önmagukban azonban nein érhetnek célhoz. Művekre van szükség, melyek önmagukért beszélnek. Ahol a filmvászon a fel­fogóképesség szélesítése, az ízlésformálás kínál­kozó lehetősége helyett a vulgáris és maradi ízlés támogatója marad, ott az esztétikai felfogás csorbát szenved. E téren kétségtelenül sok mu­lasztás terheli a filmek behozatalával foglalkozó szerveket, melyek nemegyszer a művészi érték helyett az ökonómiai hatékonyságot látják. Az ízlés növelése terén azonban a helyi és járási kulturális szerveknek is nagy lehetőségeik van­nak. Ha másban nem, abban, hogy sorompót ál­lítsanak az ízléstelenség útjába. A film és a közönség kapcsolatának szám­talan vonatkozása, árnyalata van. A má­sodik világháború után a film a legna­gyobb tömegnevelő eszközzé, művészi ággá vált, így hazai vonatkozásban sem mindegy, hogy a felmerülő kérdéseket hogy old­juk meg. Filmművészetünk az utóbbi években ígéretes fejlődésnek indult s ez elég ok arra, hogy igényesebbek legyünk magunkkal szemben. Nemcsak filmművészetünk kivívott rangját kell tartanunk, hanem mindent el kell követnünk an­nak érdekében, hogy a közönség esztétikai ízlése lépést tartson a modern filmnyelvvel. Ennek út­ját elsősorban a jó filmek egyengetik, azok a filmalkotások, melyek akár tartalmuknál, akár formájuknál fogva gondolkodásra késztetik a nézőt. A filmszínházainkban található „selejt" — ilyen is van bőven — viszont azokat kell, hogy elgondolkoztassa, akik a műsorpolitika nagyobb dicsőségére szervezett formában rontják a jobb filmekre érdemes közönség ízlését. FÓNOD ZOLTÁN C&eft käítôň aewei JAROSLAV SEIFERT: Virágzó gesztenyefák barikádja Mindenütt másképp volt. Nálunk szinte magától barikád épült virágzó gesztenyerákból. Meggyújtott csillárként fa zuhant fa után. Emberek a lángjukba feküdtek sután. Gyönyörű nap virradt... ágyúlövésekkel. Megizzadt homlokát törülte az ember. Ott-termett a nővér, irgalmas szívet hozott: lágy kenyeret, dohányt és vizet. Tikkasztó hőségben senyvedt a gesztenye. Fut az ápolónő, segíteni kellene! Tanácstalan megáll a kötöző felett, hogy ápolhat két kéz ilyen sok sebet! Itt terül... Ott terül... Mind-mind halottfehér;;; Ha kézzé változna száz gesztenyelevél! Hárman haldokoltak: fa, virág és ember. Meghalt a fa, virág... halálán az ember; jaj, nehéz kihozni fészkéből a tűznek ... Ám, a gesztenyefák ma is ott feküsznek. SÍPOS GYŐZŐ fordítása JIŔI PISTORA: VÁRTALAK Vá rtalak. S az ablakban mozdulatlanul és pőrén álltak a napsütötte hegyek. Fejem a kezemben, olyan volt ez a várakozás, mintha verssel támasztanád alti a billegő asztalt, vagy a fehérnemű tartót, vagy a szerelmet, ha még segíthet egy darab papír. Beléptél, éppen leszállt az alkony, a hangszerek húrjai elhallgattak, ablakunkat elsötétítette egy holló, s elpattant a magány első abroncsa. A sok-sok versből, melyekkel alátámasztjuk az álmok bútorait, reggelre csak hamu maradt a padlón, égő vágyak szürke salakja, VERES JÁNOS fordítása S. K. Neumann: Velem a szegények nagy családja Ha egyszerű embert láttam, bizalom ujjong az utcában, a sötétben is nap fénye lobban, szeretet mécse ablakomban. Ha egyszerű embert láttam, friss tej gyöngyözik a pohárban, fölköszöntöm vele az életet, fölhajtom rá a friss tejet. Ha egyszerű embert láttam, ki nem leledzik hazugságban, dalt dúdol a messzeség — az úton vár a többi még. Ez egyben mindegyiket látva velem a szegények nagy családja, szenvedtek sokat e földön, urai lesznek mindörökkön. Fordította: BÁBI TIBOR VILÉM ZÁVADA: AZ ANYA A földszinten, a páholyban, a karzaton, eljövendő gyermekeid hallgatják a dalaidat. Az életed — mennyország. Skarlát felhők között rózsás kisangyalok éneklik a hozsannát és ezek az angyalkórusok valamennyi sorscsapáson átsegítenek. KOVACS-FARSKÝ VLADIMÍR fordítása A SZENCI TÓNÁL (Drúbek Viktor felvétele)

Next

/
Oldalképek
Tartalom