Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-31 / 240. szám, szerda

Figyelemre méltó fzatíra DÁVID TERÉZ: KÁSAHEGY CÍMŰ KÖNYVÉRŐL KEZDETBEN VALA AZ ÖTLET: pgy kérdőív kitöltésének folyamatát — amely egy már szerencsére lezárult időszakban néha nagyon is szorult helyzetbe hozott és életadatainak a ,,kor szellemének" megfelelő tálalásában sok ügyességre késztetett nem egy állásért folyamodó illetve állását megtartani kívánó embert — erősen társadalmi kritikus szellemmel telített szatirikus regény kerettörténetévé megtenni. Dávid Teréz pgyanis első nagyobb lélegzetű, három részből és ötvennégy rövid fejezetből álló prózai művét, a Kásahegyet (Tatran 1966) pgy kérdőív szerkezete szerint építette fel. A kérdőív kitöltésének folyainata persze csak alaphelyzet, amelynek keretében lepereg előttünk Közép-Európa mozgalmas történetének néhány évtizede a maga politikai, nemzetiségi és egyéb társadalmi problémáival. Az írónő nem alkotott széles történelmi körképet, hanem egy öregedő, hányatott sorsú nőnek és maréknyi hozzátartozóinak, ismerőseinek életén keresztül mutatja be a majdnem fél évszázadot felölelő időszakot. Mialatt a regény hősnője Takács Antónia alias Karikás Istvánné, Budáč Hugóné, Lukovič Lajosné (nem is említve álneveit, amelyek alatt az illegalitásban élt) azon tűnődik, hogyan hozza összhangba fordulatokban gazdag, a kérdőív sematikus kérdéseibe nem mindig beleerőszakolható sorsát nem egy kompromitáló tényével együtt (nyugaton élő rokonok stb.) egy fiktív intézménynél, a Hangulatokat Terjesztő Társaságnál betöltendő állás követelményeivel, emlékezetéten feltűnnek különböző esemény- és élményfoszlányok, régen elfelejtett arcok, szürke vagy jelentős, tragikus vagy komikus helyzetek. A modern irodalomban gyakran felhasznált szerkesztési mód, az objektív tér- és időbeli összefüggések szubjektív meglátással és átéléssel való felcserélése, az időbeli folyamatosság megbontása, a cselekményesség hátraszorítása, írói reflexiók bő beiktatása stb. Dávid Teréz regényében a kérdőívforma alkalmazásával különleges, eredeti alakot ölt. Magával az ötlettel már találkoztunk ugyan Nagy Irén Kádervallomás című elbeszélésében vagy akár a szlovák irodalomban is. Dávid Teréz azonban az ötletet tovább fejlesztette, egy regény szerkezetét építette rá fel és — ami szintén nem közömbös — a szatirikus műfaj területén alkalmazta. Mert a kádervallomás ürügye nem pusztán szerkesztéstechnikai megoldás, hanem szervesen összefügg a mű zsánerjellegével, az írónő eszmeiesztétikai viszonyával az ábrázolt tünetekhez, eseményekhez, alakokhoz. A KÁSAHEGY VISSZAVEZETI az olvasót az első köztársaságba és az ún. Szlovák Államba, hősnőjét a sors elveti Magyarországra és az ostromolt Budapestre is, tanúi vagyunk a felszabadulás utáni eseményeknek, figyelmét azonban főleg a személyi kultusz éveire összpontosítja. A szatíra görbe tükrében mutatja meg, hogy nem egy tekintetben milyen mély szakadék tátongott eszme és valóság, elmélet és gyakorlat között, különösen az emberhez való viszony tekintetében. A hirdetett elvekkel ellentétben ugyanis — melyek szerint a legnagyobb értéket képviselte — reális emberi és társadalmi ériékét nem véve figyelembe, gépiesen alkalmazott szociológiai szempontok szerint bántak vele. Dávid Teréz az emberhez való ilyen felületes, formális viszonyt állítja pellengérre, gúnyolja ki, s közben gazdagon él a műfaj követelményeinek megfelelő túlzás lehetőségeivel. Szatirikus felnagyításban ábrázolja a közismert tényt, hogy kellően rugalmas gerinccel és lelkiismerettel rendelkező, néha sötét múltú egyének, akik a pillanatnyi helyzet szerint váltogatták politikai nézeteiket és hovatartozásukat vagy nemzetiségüket, múltjuk ügyes retusálásával és a nap „követelményeinek" szorgalmas teljesítésével sokra vitték. Ehhez a fajtához tartozik Cseres-Csermalek, a Hangulatokat Terjesztő Társaság igazgatója, akihez a Kásahegy hősnője másodtitkárnői állásért folyamodik és meg is kapná, ha sikerül kielégítően megfelelnie a kérdőív félszáznál több kérdésére. Az írónő abszurd helyzeteket teremt: egy jellemtelen karrierista, aki a múltban hűen szolgálta a fasizmust, van hivatva dönteni egy kommunista mártír özvegyének sorsáról. A gonoszság elhatalmasodása a jó felett, Csermalek mindenhatósága és sérthetetlensége az adott esetben azonban nem a pozitív társadalmi erők lebecsüléséből, Illetve a pozitív eszmény tagadásából ered, hanem a könyv mobilizáló, apelatív erejét kívánja fokozni a negatív társadalmi jelenségek elleni harcban. Hasonló az értelme Takács Antónia tettének, amikor a regény végén elégeti a nagynehezen kitöltött kérdőívet és lemond az állásról, ami pedig javítana anyagi helyzetén. Nem könnyű életét áttekintve és annak értelmét kutatva megérlelődik benne a tudat, hogy ha nincs is ereje és hatalma megküzdeni Csermalekkal, legalább el kell magát határolnia tőle, kerülve mindenfajta kompromisszumot. MAGA A REGÉNY központi alakja és elbeszélője nem szatirikus objektum, habár iróniája nem kíméli saját hibáit és gyengéit sem. A könyv szatirikus jellegét az eszmény és valóság gunyoros szembeállítása, az értékrendszerek viszonylagosságának és változékonyságának, továbbá az igazságot a hazugságtól elválasztó határ bizonytalanságának bemutatása adja. Takács Antónia több évtizedes tapasztalatai alapján minden illúzió nélkül, bölcs nyugalommal és fanyar iróniával látja és értékeli a múltat és a jelent. A könyv humanizmusa többek között abban rejlik, hogy mindennek ellenére nem vesztette el hitét az alapvető erkölcsi értékekben, melyeket az egészséges szocialista társadalom, a valóban új, minőségileg magasabbrendű emberi viszonyok előfeltételének tart. Ez nemcsak az írónő egyéni vágyát tükrözi, hanem a szilárd erkölcsi alapok feltétlen társadalmi szükségszerűségének tudatából ered. Dávid Teréz az ifjú Melnickýn, illetve Csermalek titkárnőjén mutatja be legszemléletesebben, milyen gondolati és érzelmi zűrzavart és válságot, illetve erkölcsi bomlást vált ki az ifjúság egy részében — de nemcsak benne — a szilárd, tartós értékek, normák, kritériumok huzamosabb hiánya. Társadalmi felelősségtudattól hevített kritikája ezenkívül még sok más, a tegnapból eredő mai hibát mutat meg. A Kásahegy elbeszélő és leíró részeiben a leghatásosabb ott, ahol az írónő események, sorsok. alakok, figurák színes keverékét vetíti elénk. Stílusa tömör, olykor túlzottan is: néhány esemény, részlet kidolgozása a regény hasznára vált volna. Felróható a hősnő némely tettének vagy kinyilatkozásának jelleniével össze nem egyeztethető volta, a kellő megokolás hiánya, továbbá néhány értelmi vagy tárgyi ellentmondás a szövegben (pl. Lukoviö fia „39-ben esett el a fronton" (59), illetve „a negyvenfokos orosz télben" (61) fagyott meg, habár tudvalevő, hogy a Szovjetunió ellen a háború csak két évvel később tört ki). AZ ESEMÉNYEKHEZ és alakokhoz fűzött rövidebb-hoszszabb magyarázatban és eszmefuttatásokban nem mindig éri el az elbeszélő-leíró részek hatását. Helyenként ezek is megragadják az olvasót szellemes megfogalmazásukkal, egy-egy élettapasztalat frappáns aforisztikus összegezésével, sokszor azonban sekélyes gondolati tartalmukkal és nyelvi megfogalmazásukkal megfeneklenek valamiféle közepes értékű publicisztika zátonyán. Sikeresnek könyvelhetjük el Dávid Teréz regényének nyelvi stílusát, amely szervesen összefügg a tartalommal s a szerző esztétikai viszonyával a valósághoz. Az első néhány oldalon még zavar az erőltetett s amellett nem is eredeti nyelvi komikum — nagyritkán még azután is felbukkan — később azonban megtalálja saját hangját. Ezt az iróniával áthatott alaphangot sikerül az egész regényen át megtartania, ami nagyban hozzájárul a könyv stiláris egységéhez. A komikus hatást a nyelvi eszközök elég szé les skálája szolgálja (pl. a politikai frázisok parodizálása, a jelentés és a nyelvi forma közti ellentét, stb.). DÁVID TERÉZ sorrendben második prózai műve és első regénye nagy lépést jelent prózaírói fejlődésiben. Nem lebecsülendő sikere ez hazánk magyar nyelvű irodalmának sem. Kritikus megjegyzéseink nem akarják kétségbe vonni művészi értékét, újító jellegét és társadalmi jelentőségét, hanem az írónő további fejlődését kívánják szolgálni, akitől a jövőben még ennél is mélyebbre szántó műveket várunk. KAROL TOMIŠ ir

s m SíÄnm • £ m mvmv'.M Sší^Ég ' SsSli 3L S -.,? ?>• WW

J wmm t >.,, .... - ? 1 K -1 < I „ ~ tyí-*' - V ''V "» „ äí.ŠÄ ffe S® A ^m^- Ä" 5| - í 1 jgSSfc^sPk' A napokban adták át rendeltetesének a bratislavai Királyvölgyben az üj szakszervezeti üdülőt. A 135 ágyas üdülő 4 és fél millió korona ráfordítással épült. (Št. Petráš — CTK-felv.) vissznano...ggaa!iT?^lvisszhan ELNEMZETIETLENÍTÉS PREDVOJ 34. száma ezzel a címmel közli ONDREJ REPKA írását, mely a nemzetiségi kérdés s a nemzetek és nemzetiségek közti kapcsolatok egyes vonatkozásait vizsgálja. Repka elvtárs a bevezetőben megállapítja, hogy a nemzetiségi kérdés egyes vonatkozásait gyakran megkerüljük, s nem mindig beszélünk róluk teljes nyíltsággal. Márpedig a nemzeti érzés, mely mélyen lelkületünkbe ivódott, megköveteli, hogy a vele kapcsolatos problémákat teljes nyíltsőggal vessük fel, s tudatosítsuk ugyanakkor azt is, hogy mindennemű hozzá nem értés és avatatlan beavatkozás e téren csak felesleges kellemetlenségek okozója lehet. A továbbiakban megállapítja, hogy az utóbbi időben fokozott érdeklődés tapasztalható e téren. Értékes tanulmányok keltik fel figyelmünket, melyek ezekre a kérdésekre világítanak rá, ugyanakkor találkozunk olyan — nem egyszer a sajtóban is közölt — nézetekkel, melyek mellőzik a marxista értékelés alapvető követelményeit, s helytelen következtetéseket tartalmaznak. Vitába száll többek között azokkal a téves nézetekkel, melyek szerint a Dél-Szlovákiában élő szlovákok elnemzetietlenednek, mivel itt leginkább magyarul beszélnek. Foglalkozik ugyanakkor az áttelepültek kérdésével, akik — az egyik névtelen bíráló szerint — Gútán nem szlovákul, hanem magyarul beszélnek, s kitér a Rolničke noviny 1966. március 19-i cikkére, melyben a cikk írója szerint az egyik áttelepült az „elviselhetetlen" nemzetiségi viszonyok miatt más vidékre, az „övéi" közé kívánkozik. Kitér a magyar vonatkozásban megnyilvánuló egyes jelenségekre is, valamint az érvényesülés miatt indokolt, elmélyültebb nyelvtanulás szükségességére. A felvetett kérdések kétségtelenül időszerűek, s a cikk tanulsága szerint a szerző ezeket a kérdéseket marxista szempontból, túlfokozott nemzeti érzékenység mellőzésével világítja meg. Rőmutat többek között arra, hogy A NEMZETI ÉS NYELVI ÉRDEKEK VÉDELME eleve elképzelhetetlen a múlt századból, akár Štúréktól, akár Vörösmartyéktól kölcsönzött fegyverzettel. A történelem más, szocialista korszakát éljük, s ez megköveteli, hogy a nemzetiségi kérdés egyes vonatkozásait is a társadalmi érdekeknek megfelelően ítéljük meg. A „na Slovensku po slovensky" nézet tarthatatlanságát bizonyítva többek között leszögezi: „A Jól átgondolt eszmei-nevelő munkának úgy kell hatnia, hogy a dolgozók mindegyike tudató-, sítsa és érezze: Csehszlovákia szocialista nemzetei egységes társadalmának alkotó eleme, melyben mindenki szabadon fejlesztheti nemzeti nyelvét, kultúráját, s ugyanakkor büszkén tekinthet a közösen elért gazdasági sikerekre, tudományos felfedezésekre és kulturális eredményekre, egy szóval mindarra, mely a haza hírnevét és nagyságát hirdeti". Az áttelepültek problémájával foglalkozva megállapítja, hogy azok túlnyomó többsége Dél-Szlovákiában telepedett le, (mintegy 73 273 személy települt át), s náluk nem a nemzeti érzékenység játszotta a döntő szerepet — munkásokról, földművesekről lévén szó — hanem az érvényesülés. Tehát — s itt válaszol az említett cikk írójának — ha valaki közülük „beljebb" kívánkozott, akkor ezt mindenekelőtt gazdasági szempontokkal lehet és kell magyarázni. Ezen objektív tényből kiindulva hibásnak és károsnak véli az „övéi" sértő kitételét, mivel a szocialista társadalmi rendszer országa nem Ismer „megtűrt, idegen" nemzeteket vagy nemzetiségeket. Az anyanyelv megválasztását ugyancsak a szocialista rendszer s az alkotmány biztosította leletóségekkel magyarázza, s megjegyezve, hogy ezek az emberek mindennapi becsületes munkájukkal bizonyítják az országhoz, a szocialista nemzetekhez való helyes viszonyukat. Cikke befejezéseként a Csehszlovákia magyar iskolaügy egyes kérdéseivel foglalkozva hangsúlyozza a szlovák nyelv elsajátításának szükségességét, ami az érvényesülés szempontjából nélkülözhetetlen. KÖZÖS MÚLT E. FEHÉR PÁL az ÉLET ÉS IRODALOM 35. számában „KÖZÖS. MĹIĹT" címmel ugyancsak a nemzeti kérdést érinti. A szerző cikkében foglalkozik a közel egy éve folyó, sokfajta reakciót kiváltó eszmecsere újabb fejleményeivel, melynek célja az 1848—49 időszakának értékelése. A vita előzményeit érintve ismerteti Július Mésárošnak a Predvoj-ban megjelent cikkét, melyet korábbi visszhangunkban már ismertettünk. Megállapítja, hogy a szóban forgó cikk szerzője „részben önnön korábbi Stúr értékelésének is ellentmondva — újra egyértelmű, lényegében haladást igenlő tettként minősíti Stúr tragikus 1848—49-es magatartását, s ezzel, akarvaakaratlanul távolabbi következtetéseknek is tápot ad. Például annak, hogy a szlovák és a magyar nép közötti kapcsolatokban éppen a negatív motívumoknak, az egymás elleni harc szörnyű félreértéseinek volt döntő szerepükI E. Fehér Pál szerint Mésároš „olyan buzgalommal védi Vladimír Mináč, az ismert író és Daniel Rapant professzor állításait, hogy eljeledkezik a marxista nemzet-fogalom legobjektívabb normáiról . Korábban már megírtuk fenntartásainkat J. Mésároš cikkével kapcsolatban, s most, hogy két nagyon is rokonhangzású, s eszmeiségében azonos — bár más tematikával foglalkozó — cikket olvastuk, nem mondhatunk mást, mint azt, hogy a különbözf „csempészáruk" helyett — Lenin szavaival élve — „kísérletet kel tennünk arra, hogy a pontos és vitathatatlan tényekből olyai alapot teremtsünk, amelyre támaszkodni lehet... A közelmúltban emlékeztünk a Szlovák Nemzeti Felkelés évfordulójára. Ebből az alkalomból a Literárni noviny 35. számában FRANTIŠEK JANÁCEK cikkét olvashattuk, „AZ SZNF POLITIKAI ANATÓMIÁJÁBÓL" címmel. A cikk az SZNF dokumentumai kapcsán, melyet V. Preőai állított össze, a csehek és szlovákok viszonyát érinti. Hangsúlyozza, hogy a nemzetiségi kérdés — a dokumentumok tanulságé szerint ls — fontos helyet foglalt el a Felkelés Szlovákiájában. - A nemzetiségi kérdés és az SZNF viszonyáról szólva a szerző hangsúlyozza, hogy egyedül a kommunisták voltak azok, akik a nemzetiségi kérdést és önrendelkezést helyesen ítélték meg. A londoni emigráció sokáig nem vett tudomást a megváltozott helyzetről, s ragaszkodott a „csehszlovákizmus" burzsoá koncepciójához. A kommunisták kezdettől fogva azon az állásponton voltak, hogy a szlovák népnek magának kell döntenie sorsáról. Az emigrációban éppúgy, mint a szlovákiai kommunista szervekben egységesen Ítélték meg ezt a kérdést. Erről tanúskodik a CSKP moszkvai vezetésének egyik 1944. augusztusi határozata is, mely hangsúlyozza, hogy az egységes állam megteremtése csakis az „egyenlők az egyenlők közt elve alapján, maga a szlovák nemzet döntése alapján képzelhető el". A Szlovák Nemzeti Felkelés a történelem új szakaszát Jelentette — hangsúlyozza a cikkíró — s ezért szükséges, hogy a csehek is tudatosítsák, hogy a csehszlovák állam felújítása „nem magától értetődő kötelessége volt a szlovákoknak", hanem — és joggal — ők maguk döntöttek sajátos nemzeti érdekeikről. A cseh gondolkodás azonban — állapítja meg a cikkíró — nem minden esetben veszi tudomásul azt, hogy a szlovákok 1944—45-ös országalkotó szerepét nem lehet az 1918-as állami gyámkodáshoz hasonlítani. A történelmi szemlélet „szlovák szemszögből" való kialakítását hangsúlyozva a cikk sok hasznos észrevételt tartalmaz, mely kétségtelenül nagy szerepet játszhat a két testvér nemzet közeledésé Illetően. F- *