Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-16 / 225. szám, kedd

A rajeci Slovanában szállításra készítik elő a szőnyegeket. Bachan felvétele sába — tehát mégiscsak hápogunk, bár hangszálaink lassan elszakadoznak. S most hadd zengem a pardubicei csapiároslegény dicséreteit! Lehetünk itt valami nyolcvanan, szomjasan óbégató vendégek s ő, mint valami korsós angyal, röpköd közöttünk, négykerekű asztalkát tolva maga előtt, melyről kérés nélkül szállnak felénk az aranyló sörrel teli korsók s csodák csodája, nincs nyakon öntött vendég, nincs sörfoltos abrosz, nem szidja senki a pincérek őseit és rokonságát, hiszen nincsenek is pincérek, csak ez az egy szál legény, aki csapol is, felszolgál is, inkasszál is, mindenki örömére és elégedettségére. Ragyognak az arcok, fénylenek a szemek. Kintről egyre ázottabb vendégek érkeznek, nyilván zuhog már az eső. Zuhogjon! Itt nem ér bennünket. Elég gyalázat, hogy bujkálnunk kell a nyár elől! Hiszen szívesebben innánk ml egy-két korsóval kint, a kertvendéglőben, dehát ... Üsse kő! Fő Cfz, hogy van még néhány hordóval ebből a „folyékony kenyérből" l ZS. NAGY LAfOS A. •• JOVO Az utóbbi években a téli fagyok igen megrongálták utainkat. Hónapokig eltart, míg tavasszal az utakat a karbantartó vállalat dolgozói úgy-ahogy rendbe hozzák. Az apró-cseprő javítások azonban, annak ellenére, hogy igen költségesek, nem változtatnak sokat, a burkolat minőségén. Nem csoda, hogy az elmúlt hónapokban egyre több szó esett a Prága és Bratislava közötti új autósztráda építéséről, amely az előzetes tervek szerint 1968-ban veszi kezdetét. Ennek az útvonalnak az építése igen nagy jelentőségű. Elsősorban is az említett szakaszon meggyorsulna a szállítás, amely sok panaszra ad okot, s emellett költséges. Különösen azért, mert a szántásoknak több mint a fele 200 kilométernél kisebb távolságra történik. A vasúti ki- és berakás nincs annyira gépesítve, mint például a gépkocsiszállítás, amely a helyszínre juttatja az árut, az építkezési és egyéb anyagot. Ezért a elkövetkező években minden bizonnyal egyre nagyobb teret hódít majd a közúti szállítás. Ehhez elsősorban is jó minőségű utakra van szükségünk. Az utak jelenlegi rossz állapota nemcsak fékezi a szállítást, hanem gyakran balesetek okozója is. A gépkocsitulajdonosok száma évről-évre növekszik, s az utak nagy része nem felel meg a követelményeknek. AMIRŐL BESZÉLNEK | A közúti balesetek következtében évente mintegy 1600 ember veszti életét. Az anyagi károk oly jelentősek, hogy a közeljövőben épülő autósztráda költségei — kilométerenként 10 millió korona beruházást alapul véve — 40 év alatt csupán ezen a címen megtérülnének. Nemcsak a karambolok okoznak gondot, hanem az utak rossz minősége csökkenti a gépkocsik élettartamát is, arról nem is beszélve, hogy éppen a rossz utak hátráltatják a közlekedést. A statisztika szerint a gépkocsik kihasználása általában nagyon csekély. Egy-egy gépkocsi évi átlagteljesítménye mintegy 20 ezer kilométer. 80 kilométeres óránkénti sebesség mellett az említett távolságot 250 óra alatt lehet megtenni. Ez lényegében annyit jelent, hogy az év időtartamának csupán 3 százalékát használják ki. Az üzemi, illetve az állami tulajdonban levő autókat is az év időtartamának csak 10—12 százalékában üzemeltetik. Ez gazdasági szempontból nem kívánatos jelenség. Megállapíthatjuk tehát, hogy az autósztráda építésére rendkívül nagy szükség van, bár elkészülésének ideje igen távoli. Ez az építkezés körültekintő, lelkiismeretes munkát . igényel. Hiszen több mint 10 00Ó kilométeres úthálózat vár átépítésre, s mintegy 1600 kilométer új utat kell építeni. Ez nem kis feladat elé állítja a szakembereket. Egy kilométer út elkészítése mintegy 10 millió korona beruházást, 40—50 ezer tonna építőanyagot igényel. A tervrajzok elkészüléséig és a munka kezdetéig sok más feladatot kell megoldani. Például a homok és a kő előteremtése is nehézségekkel jár, de nem megoldhatatlan feladat. A közúti hálózat átépítésével s az autósztráda létesítésének gondolatával a CSKP XIII. kongresszusának határozata is foglalkozik és a következő évek egyik fontos feladataként jelöli meg. Ezért mindent meg kell tennünk a határozat teljesítése érdekében. —n/— ESŐS NYÁRI MOZAIK Ľ z lenne tehát a nyár kelL- lős közepe, ez a szemérmetlenül lucskos, botrányos ítéletidő? A szerkesztőségi kocsi, amelyben komor arccal feszengünk, mint az elítéltek, egyre inkább Noé bárkájára emlékeztet. Az úttesten zavaros víz folydogál, az ablakokat pára lepi, csak a vezető előtt teremt némi kilátást a szorgalmasan kattogó ablaktörlő. Igaz, nem is vagyunk túlsáqosan kíváncsiak erre az elázott világra. Ennek az útnak mindenképpen befellegzett, a szó szoros értelmében. A zért szerencsésen megér'' kezünk Pardubicére. Délelőtt tizenegykor. Figyelemre méltó teljesítmény sofőrünk részéről, hiszen négy óra alatt tette meg a csaknem kétszázötven kilométeres utat. Itt is esik, de elviselhetőbben. Finom, hajladozó szálú, „lírai" eső. Itt nem is bosszantja az embereket, mint mifelénk, ezen a vidéken még zöldek a gabonák. Csak a kirándulók és turisták nézik morcos tekintettel a szürke eget ... Az „Arany csukában" kapunk szállást. Ez a város legolcsóbb és legtisztább szállodáinak egyike. Megdöbbentően udvarias személyzettel. A portás minden felkérés nélkül csaknem tíz percig sorolja a város látnivalóit, pontos tájékoztatást nyújt az éttermekről, trolibuszközlekedésről és a futball-világbainokság legújabb eredményeiről Két évvel ezelőtt jártam utoljára Pardubicén. Az egyik textllgyárban voltam riporton. Hadd mondom el, micsoda feledhetetlenül kínos élményben volt részem . ..! A járási pártbizottságon kértem tájékoztatást: miről írhatnék? Egy magas szőke fiatalember a textilgyárat ajánlotta s miután helyeslően bólintottam, telefonon felhívta az igazgatót, közölte vele, hogy néhány perc múlva magyar újságírók látogatják meg a gyárat, s kérte, szenteljen nekik figyelmet. Az igazgató a gyár kapujában fogadott bennünket a külföldi vendégeket megillető tisztelettel. Bent az irodában, még mielőtt szóhoz jutottam volna poharat tettek elém, tele gyöngyöző badacsonyi kéknyelűvel. Ha jól emlékszem az igazgató elvtárs „a jó szomszédságot" éltette, a „nemzeteink közötti barátságra" emelte poharát. Amikor szóhoz futottam, igyekeztem lehűteni a kedélyeket, elmondtam, hogy csehszlovákiai magyar újságnál dolgozunk, tehát nem fontos ekkora hűhót csapni körülöttünk. Sokáig magyaráztam a dolgot, az igazgató figyelmesen végighallgatott, bólogatott s amikor azt hittem, hogy mindent megértett, hirtelen megkérdezte: — S meddig maradnak az urak Csehszlovákiában? Kezdhettem elölről az egészet. Eredmény nélkül, a nagyon intelligens arcú igazgató egyszerűen képtelen volt felfogni a helyzetet s továbbra is „nemzetközi színvonalon" igyekezett tárgyalni velünk. El sem tudta képzelni, hogy Csehszlovákiában magyarok is élnek. Szomorúan távoztunk ... inde z pedig a Grand-szálló éttermében jut eszembe, ahová ebédelni jöttünk s ahol az egyik asztalnál menpillantom a nevezetes igazgatót. Csodálkozva néz rám s az asztalához invitál. Kissé kelletlenül foglalok helyet, szembe vele, attól tartok, még mindig magyarországinak vél, hamarosan megnyugszom azonban, mivel első kérdése az, hogy mi újság Bratislavában, sőt, talán azért, hogy tudassa velem, mennyire tisztában van már mindennel, megkérdi, mi a helyzet a Csallóközben, jól haladnak-e a helyreállítási munkálatok s honu az idei esőzések következtében nem fenyeget-e újra árvíz. Aztán még azt is megtudom tőle, hogy üzemük üdülőjében tavaly valami hetven csallóközi gyermek töltötte a nyarat... De mennem kell! .,A viszontlátásra"! — búcsúzik kedves hangon, magyarul. Nyilván a csallóközi gyerekektől tanulta. G

yalog járjuk a várost s ázott ruhában, ázott kedvvel keressük az úgynevezett pilzeni sörözőt, melynek létezéséről a szállodai portástól tudunk. Egyedül ott mérnek pilzeni tízest, amely tudvalevően minden sörök legkiválóbbja s ha szerencsénk lesz mi is megkóstolhatjuk, minden nap ez idő tájt ütik csapra az első hordót. A pardubicei járókelő alighanem a világ legudvariasabb embere, már a hatodiktól érdeklődünk a söröző holléte felöl s mindegyikük végtelenül kedvesen, részletesen, aprólékosan elmagyarázza, hogy merre menjünk, olyan részletesen és aprólékosan, hogy lehetetlen észben tartani, mire a tízperces szóáradat véget ér, azt ts elfelejtjük. hogy mit keresünk, szédülten és fáradtan csatangolunk a szemerkélő esőben. Azután egészen véletlenül megtaláljuk. Nem a cégtáblát vesszük észre először, hanem a vízesés hangjára emlékeztető morajt, amely egyre erősödik s mire belépünk az ajtón már csak hápogunk, mint a süketnémák. Helyesebben ordítozunk, de hangunk nincs, hangunk beleolvad a sörözők boldog kóru(3) Ilyen és hasonló gondolatok remegtették a bensőm, láttam magam elégni a lángokban, kötélen csüngeni az útszéli fán. Még jó, hogy nem sokáig feküdtem egyedül, jött az asszony a ruhával, felszedte fejem Tölül a hídlást, leugrott hozzám, s visszahelyezte helyükre a fákat. Mintha kalitkába zártuk volna magunkat. Kint hajsza, távoli ágyúszó, puskaropogás, lent a gödörben pedig két egymásrautalt ember, az életnek megmentett asszony és egy fáradt katona. Megnyugodtam. Az asszony úgy törődött velem, mintha hites feleségemmé tettem volna a Hansot leterítő golyómmal: lesegítette rólam a kabátot, a katonainget, a nedves nadrágot, s belebújtotott a férje száraz vasalt ruhájába. Nehezen ment az átöltözés, kettőnk számára elég szűknek bizonyult a gödör, de azért hamar túlestünk a ruhacserén. Ráadásul az utolsó mozdulatnál még el is felejtkeztem magamról. Hálásan megsimogattam az asszony arcát, s ő ezt félreértette. A mellemre borult és a számat kereste a szájával. Éjfélig csókolóztunk aztán, én a katonaember mohóságával, ô az életnek megmentett, újjászületett asszony szenvedélyével. Mikor búcsút vettem tőle, mázsás kő nehezedett a szívemre. Nem tudtam, lesz-e a szökésemnek értelme, célja? Lehet, épségben hazaérek és akkor áldom azt a napot, amikor Hansot lepuffantottam, de az is lehet, hogy elfognak és ennek oz ukrán asszonynak a csókjával ugrok fejest a halálba. Kimásztam a gödörből és belevetettem magam a közeli erdő sűrűjébe. Az asszony az istálló végéből sokáig nézett utánam. Civilben voltam, de nem fegyver nélkül. Pisztolyomat nem dobtam el. A zsebembe dugtam. Ha netán csapdába kerülnék, végzek magammal. A Kárpátok másik oldalán elképzeltem a falum fekvését és nekivágtam az útnak. A lakott helyeket messziről elkerültem. Csak akkor kopogtattam be egy-egy faluszéli házba, amikor már nagyon éhes voltam. Kaptam kenyeret, meg szalonnát, s olyan szívesen adták, hogy beszélni kezdtem magamhoz: — Látod, megmentettél egy asszonyt a gyerekének és igazat adnak neked. Pártodra áll a világ. Jót tettél és a jóért jót várj. üldöznek, köröznek, kerestetnek, bujdosnod kell, hogy épségben hazaérhess. Nem baj, csak fel a fejjel, mi kenyeret adunk, hogy legyen erőd! Egész éjszöka mentem, nem éreztem zsibbadt fáradtságot a lábamban, a hold és a csillagok állásából tájékozódtam, nappal meg aludtam. De csak úgy mint a nyúl, ébren, minden neszre felriadva. Beástam magam a földbe, gallyal és haraszttal betakaróztam. Almomban az ukrán asszony riadt tekintetét, Hans vérző fejét láttam és a kivégzésemet. Falhoz állítottak engem is, mint azt az alföldi kubikos fiút s a helyszínre nagyon szomorúan sorakozott fel a század. — Szerencsésen hazaért? - Dehogy. Eltévedtem és az oroszok vonala mögé kerültem. Azt hitték, kém vagyok, meghurcoltak. Mikor nem tudtak rám bizonyítani semmit, lágerbe dugtak. Onnan eresztettek haza tavasszal. * Nem sírok könnyen, de mikor messziről, orosz földről, piszkosan, szőrösen, lyukas csizmában, rongyos kabátban a falu határába értem, nagyon a torkomba harapott valami. Ismerős mezőn jártam és harangzúgás bénította meg a lábam. Pedig nem volt dél és nem is temettek senkit. A békét zúgták a harangok. Felpislantottam a szép tiszta májusi égre és potyogott a könnyem. Harmincöt éves vagyok - gondol-* koztam hangosan - szakmám, vagyonom semmi. Napszámos lehetek már míg csak élek. Úgy nőttem fel, hogy nem tanultam semmit. Azaz . . . tanultam valamit. Gyilkolni megtanítottak a fronton. Sebaj, fiú, sose búsulj, örülj, hogy ép bőrrel megúsztad a háborút, a fogságot. Kemény volt a tél orosz földön és halálos mérgű a puskagolyó. Négy-öt gyermekes családapók hulltak a fűbe. Az isten se igazságos. .Engem megtartott, őket elveszejtette. Őket feleség, gyerekek várják. Engem csak Erzsi néném. Kihez megyek haza? Betámolyogtam a kertek alá. Sok ismerőssel, szekerező, bicikliző, gyalogoló falubelimmel találkoztam, akik megálltak egy-egy szóra és elújságoltak mindent. Tőlük tudtam meg, hogy hosszú hetekig állt a front a falunk fölött, erről árulkodtak a kacskaringós lövészárkok, a mély tankelhárító gödrök, a szétszórt lövedékek, a döglött állatok, sőt az egy lovas, egy tehenes fogatok is. Jóleső örömmel hallgattam, hogy csűrök, pajták, házak, istállók épségben maradtak, csupán egyetlen pajtát talált telibe a gránát, amelynek a szilánkja az egyik fiatalasszony szívébe fúródott. Zsóriné volt a neve, férje csak jóval utánam jött haza hadifogságból. Elvonultak az oroszok, a románok, s nagy kár nem esett a falunkon. Esemény is csak annyi történt, hogy a legnagyobb gazda lányát, Bátor Esztert megerőszakolta egy fiatal, mongolos arcú katona. Nem esett kár a tetőkön, a mi kis viskónk is ugyanazzal a vakolattal várt vissza. Csak az udvarunkat nőtte be a fű, jelezvén, hogy ezen a portán megállt az élet. A közeli szomszédok udvarán liba, kacsa, csirke, a miénken semmi. (Folytatjuk)