Új Szó, 1966. augusztus (19. évfolyam, 210-240. szám)

1966-08-13 / 222. szám, szombat

,f , Ifihány perccel a megálló előtt a / V fiatal pár készülődni kezdett. A férfi leszedte a csomagtartóból a bőröndöt, összecsomagolta a nylonhálót, a kardigánnal együtt az asszony kezébe adta, a gyereket pedig felvette a karjára. A fiatalasszony zsebkendőt vett elő és letörölte a gyermek ajkait, aztán az állát. A kicsi gügyögni kezdett, és belemarkolt az apja orrába. Kacagni kezdtek mind a hárman. Először a fiatalasszony, aztán az apa és végül a kicsi is, amikor meghallotta, hogy az anyja meg az apja kacag. Szépek voltak. Három gyerek — két nagyobb és egy egészen kicsi. Az aszszony tizennyolc, húszéves lehetett, és ugyanannyi, vagy nem sokkal több a férfi. — Ogy bizony, lelkecském, maguk már itthon vannak a kis aranyoskával! — mondta a kofa. — Itthon, hála az Istennekl — mondta a fiatalasszony és ránézett a férjére. — Még egy félóra! — mondta a férfi és mosolyogva nézett fel a gyermekről az asszonyra. — Nincs az egy félóra, aranyoskám — mondta a kofa —, hiszen itt van az mindjárt. A fiatalasszony rámosolygott: — Még haza is kell menni, tetszik tudni, jó negyedóra járás, amíg hazaérünk. A tanító megropogtatta a derekát: — Jól fog esni az ágy, ugye fiatalember? — Hát igen... — mondta a férfi. A tanító rákacsintott a fiatalasszonyra: — Maga sem veti meg az ágyat, igaz, fiatalasszony? Szeretne már benne lennii Az asszony elpirult, a fiatalember igazítani kezdte a gyermek fején a kis horgolt sapkát. Ö is elpirult, és lehajtotta a fejét. A pék összehúzta a szemét: — Hát ugyebár — jól befűt az ember a szobába. Egy kis meleg, aztán valami itóka a gyomornak is, hogy az is rendben legyen — és aztán akkor jöhet minden, meg ami még belefér abba az ágyba! A fiatal pár szótlanul állt a kupé közepén, mind a ketten a gyetek körül Igazítottak valamit. Pirosak voltak, és nem emelték fel a tekintetüket. — Ügy is van! Ami jó csak van, az mind jöhet — mondta a tanító. Kivette a szájából a fogpiszkálót, hátradőlt az ülésen és végigjárta a tekintetével a fiatalasszonyt tetőtől talpig. A vonat fékezett, aztán megállt. — fó utat kívánunk! — mondta a fiatalasszony és megemelve a bőröndöt, meg a hálót, a fejét változatlanul meghajtva, kiment a fülkéből. A férfi egy pillanatra felnézett és elmosolyodott. Zavartan pillantott a pékre először, aztán a tanítóra: — Hát... további minden jót! — mondta. Oldalt fordulva óvatosan kilépett a fülkéből, a gyereket vigyázva magához szorítva a karjával. mikor a vonat eltndult, akkor ezt f mondta a pék: — Belevörösödött a nyakáig az a kis asszony! — Bele... — mondta a tanító. Előrehajoltak az ülésen — a fejük majdnem összeért — kinéztek az ablakon. A fiatal pár pontosan ott ment el előttük, haladtak keresztül a réten, alig pár méternyire a töltéstől. Az aszszony szaladni kezdett, meglóbálta a kezében a nylonhálót, aztán megállt és SANTA FERENC (MNK): Három ki f aranyof kacagva nézett vissza a férjére és a gyerekre. A fiatalember magasabbra emelte a gyereket és maga is szaladni kezdett. Aztán akácos következett, jegenyesor, később és ismét akácos, aztán egyre-másra. A pék rágyújtott és ledobta a földre a gyufaszálat: — Azért... fűthetnének még, mert nem a naptár a fontos, hanem az, hogy milyen idő van ... — Pontosan — mondta a tanító, és hátradőlve felnézett a csomagtartóra, az üresen maradt helyre, ahonnan a fiatalasszony levette a sapkáját és a sálját. — Bizony elkel még a fó meleg — mondta a kofa. — Fűtünk még mi is otthon a javából! — Hát, nem rossz dolog egy kis jó meleg szoba! — mondta a pék. Kinyújtotta a lábát és felfújta a füstöt a levegőbe. Nézett a füst után, aztán azt mondta: — Szép gyerek volt.. .1 — Ez itt...? — kérdezte a kofa. — Ez... A kofa hátrább ült a helyén, elsimította a szoknyáját, megigazította az álla alatt a kendőt. Néhányszor a pékre pillantott, majd a tanítóra: — Hát, nem is volt csúnya gyerek Csak aztán vigyázzon is rá az anyja! Hogy baja ne legyen valami, mert sohase tudhatja az ember ... A tanító visszatette a szájába a fogpiszkálót: — Az bizony úgy van! — Mert — mondta a kofa újra a pékre pillantva — nincs olyan fószága az Istennek, amelyikre úgy és annyit kellene vigyázni, mint az ilyen apróságra. Azt hiszi az ember, hogy minden a legnagyobb rendben van, még tán kívülről is úgy néz ki a gyermek, hogy majd kicsattan — aztán belül meg már ott van a baj. Nem is gondolná az ember. Aztán volt nincs, viszi a betegség az ártatlant... A pék az ülésre támasztotta a két tenyerét, hátrább tólta magát és ránézett a tanítóra: — A mesteremnek a fia egy ilyen, helyre való legény volt... Olyan húszhušzonkét esztendős lehetett, illetve hát annyi ls volt pontosan, jó derék, mint a szálfa ... — Olyan, mint ez itt! — mondta a kofa. — Hát, kérem, vett magának egy motort. Az anyja az csak mondta neki állandóan — tanúja vagyok neki, mert hallottam magam is nem is egyszer — ne a motoron járasd az eszed, mondta, a fene, aki megenné azt a motort, hogy mindig csak azt hajtogatod itt, meg máson sem jár az eszed, azt mondja, mint azon a vacak motoron, így mondta neki állandóan ... — Biztosan megérzett valamit — mondta a kofa. — Hát, kérem, megvették a motort egy csütörtöki napon. A rá következő vasárnapon, — nem az elsőn, hanem rá két hétire — ahogy elment a fiú délután, estére már mehettek is be utána a kórházba. Ott ts halt meg, épp hogy láthatták még. Nekiment valami autónak, és kérem szépen, vége volt az egésznek .. . — Szörnyethalt — mondta a kofa. — Nem szörnyet — mondta a tanító —, hanem bent a kórházban! — Ogy, kérem — mondta a pék. — Egy erős, egészséges fiatalember! Olyan volt az, hogy majd kicsattant az egészségtől ... A tanító felpöccintette a szájában a fogpiszkálót: — Azt sem tudta még, hogy hol a mája, meg az epéje! — Ogy, ahogyan mondfa! Makkegészséges ember és egy perc alatt kész! Felemelte a hüvelykujját és kiintett az ablakon: — Annyi idős lehetett, mint ez itt az előbb, azzal a kis asszonykájával. Se több, se kevesebb! — Ogy, úgy — mondta a tanító. i " Ihallgattak. A kofa nézett hol az / egyikre, hol a másikra, és keresztbe fonta a karjait a mellén. Aztán megszívta az orrát: — Nálunk meg az történt, tetszik tudni, nem most télen, hanem azelőtt való januárban. Tessenek csak meghallgatni, egy fiatalasszony bezárta a gyerekét, amíg oda volt, rázárta az ajtót a gyerekre. Az meg a szerencsétlen, mert milyen az ilyen, amelyik éppen csak hogy mászkálni kezd, az meg kiborította a petrólt. A sarokban volt az ajtó mögött, ahogyan mondották aztán, a dugója meg nem volt benne. A gyerek meg felborította és odafolyt a petról a kályhához, a szikra meg kipattanhatott, mint ahogyan úgy is lehetett, és meggyulladt az egész mindenség. Egyből lángra lobbant minden, a gyerek az meg ott sikítozott a szerencsétlen ... — Meghalt...? — nézett rá a tanító. — Nem, nem a szerencsétlenje — mondta a kofa —, épp akkor jött haza az anyja, elkezdett az is sikoltozni, aztán így megmenekült a gyerek, mert hát a kúton vagy a boltba volt az anyja és visszajött még jókor ... Az utolsó pillanatban jött haza, s így aztán nem lett baj belőle ... — Meghalhatott volna az, olyan könynyen, mint annak a rendje! — Hát meg! — mondta a pék. — Csak az kellett volna, hogy valamivel, csak egy kicsivel is később érkezzen az asszony... Ránézett a kofára: — Fiatal asszony volt...? — Az — mondta a kofa. — Egészen fiatal még, első szem gyerek volt... — Mint ez itt az előbb — mondta a tanító. — Mert ha csak egy kicsivel is később érkezik, — mondta a pék — akkor már nincs apellátaI Meghált volna a szerencsétlen gyerek. Mert az életben az úgy van, hogy nem nézi a baj, hogy öreg vagy fiatal, ki mikor menjen el. Hányszor van, hogy — mint a mesteremnek a fiánál is — hányszor van, hogy a fiatal élőbbén mégy el, mint az öregebbje, akinek már ezzel is, még azzal is baja van. Túléli még a legegészségesebbet is! Mert mi kell hozzá? Höhaj... bele valami dologba, aztán kész egy pillanat alatt. A beteg az még él tovább ... — Ogy ls van — mondta a kofa. — Mint ez a gyerek ls, hajszál, hogy benn égett. — Mert nem tudnak a fenekükön ülni, hanem hol ide, hol oda, csak hogy illegethessék magukat... A boltba volt, vagy vízért — mondta a kofa. — Most igen! De ment az akkor is, ha nem volt dolga. Meg aztán arról beszélek most, amelyik csak megy, hogy megriszálhassa magát, vagy mit tudom én, mert nem ülne otthon a fenekén egy sem — Hát igen! — mondta a kofa. — Mert azt ugyebár szeretik, hogy az igazat mondjam én is ... A tanító áttolta a fogpiszkálót a szája másik szögletébe: — Ott volt ugyebár az ökörítói tűzi Ott is vagy száz, vagy mennyien égtek meg... — A táncban ... — mondta a pék. — Abban! — mondta a tanító. 1/ I \ inéztek az ablakon a szaladó jeI \ genyékre, meg a suhanó akácosokra. A kofa elsimította a szoknyáját és meg fészkelődött a helyén: — Ami igaz, az igaz — egy fia lélek nem maradt közülük! — Ogy is van! — mondta a pék és hátratámaszkodva az ülésen, felemelve a lábát, felrakta a bakancsait a szemközti ülésre, a fiatalasszonynak a helyére. 11 : D!!Ej3 jHpaqpMi Hl mWaJii ^h^^jf^^^sssMl-Bil Ezen a reggelen én vagyok az első a szerkesztőségben. Leragadok egy székre és mélázva, cigarettázva, erősen töprengve bámulok ki az ablakon. Nézem a komor hófelhőket, a játszadozó hópihéket, meg a sűrűn egymást kergető, csörömpölő villamosokat. Merengek, tűnődöm. írni kellene, de nem jut eszembe semmi. Hiába minden erőlködés, a fantázia szunynyad s a Múzsa sem akkor jelentkezik, amikor legjobban szeretnénk. Hohó! Álljunk meg egy pillanatra. A téma talán megfelelő lenne. Régóta kísért, nem hagy nyugton egy ember, aki szívvel-lélekkel a közösnek él, becsületesen munkálkodik mások és a maga javán s éppen ebből következik egyéni életének szerencsétlen alakulása. Felesége beleszeret egy másik férfiba, nem érti az urát. Rohanok az írógépért, beledugom az ívpapírt és verem a billentyűket. A szemem tűzben izzik, az arcom érezhetően lángol. Ám bele se kezdhetek jóformán az izgalmasnak ígérkező történetbe, erőteljesen kopognak az ajtón. Magas, derék, kerek arcú, ötven körüli ember dugja be a fejét. Szabad beljebb jönnöm? - kérdi szerényen. - Tessék csak - mondom kelletlenül, mint akit a legrosszabbkor zavarnak. — Sütő Elemér vagyok. Én is bemutatkozom. — Szabad leülnöm, ugye? - Természetesen. Megragad egy széket, odahúzza a közelembe, kényelmesen helyetfoglal és rágyújt. Ontja, íújja, bodrozza szájából a szürke füstöt. Mintha sötét, zivataros időbe kerülnék egyszerre. Mikor tisztul valamennyire a levegő, már otthonosan könyököl az asztalon, s fejét a tenyerére eresztve mondja: - Nagyon kérem, figyeljen, hallgasson rám és jegyezze is amit mondok. Meglep szokatlan kívánságával, egyszerű szavainak erőszakos ízével. - Miről van szó? - Rólam. Sütő Elemérről. Az üldözöttről. - Ki üldözi? - Mindenki. Az egész világ. Érti? Azért ültem vonatra, azért utaztam ide Pardubicéről több száz kilométert, hogy panaszt emeljek. - Ki ellen? - Mondtam már. Mindenki ellen. Az egész világ ellen. Azok ellen, akik miatt nem élhetek együtt a családommal. - Miért? - Hosszú ennek a sora - sóhajt a korareggeli vendég. - Mindig olyasmit tettem, amit jónak láttam, mégse volt jó. - Például? - Az orosz fronton meg kellett volna ölnöm egy ártatlan ukrán asszonyt, de én a német őrmestert lőttem agyon . .. Amikor hazakerültem, megint a magam feje után mentem, nem hallgattam azokra, akik azt mondták: - Ne menj vőnek Elemér! Tetszett nekem a lány, Bátor Eszter, elvettem a negyven hold földjével, beköltöztem a hatablakos házukba. S ennek többször is megittam a keserű levét. Máig is iszom és talán már mindig, míg élek! Zavartan elhallgat. Jobban megnézem vendégemet. Háromnegyedes kabát feszül a vállán, mutatós prémgallérral. Fényes csizmaszára tükrében megbújnak a tárgyak. Nem veszem le róla a szemem. Deresedik a bajusza, a haja, csak a szemöldöke maradt meg kormosnak, feketének. Közben morfondírozom. Egyre jobban érdekel a baja. Elejtem előző témámat, lekényszerítem báránybéléses kabátját és kucsmájával együtt felakasztom a fogasra. - Beszéljen! — biztatom s papírt, ceruzát készítek az asztalomra. — A menekülésemmel kezdem ... Nem én szántam rá magam. A helyzet kényszerített menekülésre. Az életemet mentettem. Huszár voltam, lovas században. Katonáskodtam, mélyen a front mögött partizánokra vadásztunk, ez volt a dolgunk. Partizán-gyanús falvakat gyújtottunk fel. Nem volt a legjobb mesterség, erre hamar rájöttem. Az ember sose tudta, mikor és honnan fúródik hátába a golyó. Bajtársaimnak se tetszett a dolog, húzódoztak az erdők és a dombok átfésülésétől. A lovas században többnyire szegény parasztfiúk verbuválódtunk, akik ha kezükbe fogták a lángszórót, rendszerint az otthonukra, a házukra az édesanyjukra gondoltak. Hogy hát hogyan viselnék el ők, ha lángba borítanák felettük a tetőt, és csak azért, mert fiaikat a frontra vezényelték! Volt köztünk egy huszár, az Alföldről került a századunkba. Ogy ejtette a szavakat, olyan urason, válogatóson, mintha mágnás lett volna. Érkezése után talán a második napon meg is kérdeztem tőle, hogy mi vagy te komám, gróf vagy báró? Tréfásan azt felelte: — Több és nagyobb azoknál l Magyar királyi kubikos... Jót nevettünk ezen és összebarátkoztunk. Mert ez a kubikos fiú olyan volt mint egy bibliai apostol, mintha egyenesen a másik oldalról küldték volna csökkenteni a harci kedvünket. Óva intett többünket, hogy kerüljük el messziről a partizánokat, meg a hozzátartozóikat. Ha mi nem bántjuk őket, ők se bántanak bennünket. Igazat beszélt. Ha megbízták szigorú paranccsal, hogy le kell lövöldözni a partizánok hozzátartozóit, ő bizony nem az asszonyokra és a gyerekekre, hanem a levegőbe emelte puskájának a csövét és ezt nem is tartotta titokban. S mit mond a közmondás? Addig jár a korsó a kútra míg el nem törik ... (Folytatjuk)