Új Szó, 1966. július (19. évfolyam, 179-209. szám)

1966-07-14 / 192. szám, csütörtök

NÉGYEN A VÉGTELEN JÉGMEZŐN A nap körülbelül csak húsz foknyira volt a horizont felett, de hidegen fénylő sugarait olyan pazarló bőséggel szórta ránk, hogy ragyogása fekete szemüvegen keresztül is vakított. A motor minden más zajt elnyomó zakatolása miatt a kabinban nem beszélgethettünk. Miután elhagytuk a Schirmacher oázist, meredek kaptatón kellett felfelé haladnunk, hogy elérhessük a jégfennsikot, ahonnan látni lehetett a Vholtad hegységének kéklő ormait. Jurij Birger merev arccal nézte a kaptató úttalan útját. A hernyótalpak csörömpölve morzsolták a jeget, csak nagyon lassan haladhattunk előre. Birger kénytelen volt visszakapcsolni egyesre. Teljesen meredeken kellett haladnunk, úgyhogy az ember kénytelen előrehajolva ülni, mintha attól tartano, hogy az ETT hanyattfordul, nem bírja leküzdeni a kaptató meredek fokát. Oldalt, valahogy a szerpentinhez hasonló szögben nem mehettünk, a vontató lecsúszott volna a jég felületén. Amikor végre felértünk a tetőre, Birger megállt. Levette a gázt, de a motort nem kapcsolta ki, hogy ne legyen gondja a begyújtással. Előttünk délre, a jégrengeteg csillogó fényéből, amit csak helyenként szakítottak meg a hó matt sávjai, hatalmasan kápráztató kékséggel, fennkölt méltósággal törtek a magasba a Vholtad hegység sziklás ormai. Leugráltunk. Tekintetem a távcsövön keresztül mohón, kutatva kereste a mögöttünk hagyott Lazarev állomást, de már nem látszott. Pedig jó lett volna legalább a szememmel belekapaszkodni valami szilárd pontba, ami bármilyen zord, kopár is, de mégiscsak az otthonunk, ahova vissza lehet térni. Furcsa érzés volt: négyen magunkra hagyva a jégrengeteg kellős közepén. A hajótöröttek érezhetik így magukat valami elhagyatott, vad szigeten. Még aznap elértük Maud királyné földjének talán legveszélyesebb zónáját. Most már valóban csak lépésben haladhattunk előre. Ez a szakasz tele van többkilométeres hoszszúságú jégrepedésekkel, amelyek ugyan nem nagyon szélesek, fent a jég felszínén mindössze két-három méteresek csak, de hihetetlenül mélyek vannak 20—60—80 méteres szakadékok is, s len tíz-húsz méter szélesek. Ügy nyomultunk előre, mint egy tank az ellenséges aknamezőn. Egymást váltogatva mentünk az ETI előtt síbotunkkal szurkálva, tapogatva a jég, de különösen a hósávok felületét, nem rejtenek-e veszélyes repedéseket. Amikor Igor engem váltott, nem mentem vissza a kocsiba. Hátramaradtam, hogy felvételeket készítsek a „vidékről". A végtelennek látszó jégmezőn traktorunk olyan rettentesen elhagyatottnak, magányosnak tűnt, hogy szinte sírnom kellett. Olyan valószínűtlenül hatott, s olyan reménytelenül kicsinek, mint egy parányi hangya valami hatalmas papírlapon. Mögöttünk, északra a két talp hosszú, párhuzamos sávja húzódott, s olyan volt, mintha a messzeségben találkozna. Nem sok felvételt készítettem. Siettem vissza társaimhoz, éreznem kellett őket, látnom szemüket, tapintanom kellett valakit, aki mozog, él, beszél . . . ... CSAKÁNNYAL FÉKEZVE SIKLOTTAM UTÁNUK Éppen lejtőn haladtok lefelé. Gyorsan leültem, magam alá húztam a lábam, s a derekamhoz szíjazott csákánnyal fékezve siklottam utánuk a bal hernyótalp melletti sávon. Birgerék éppen megálltak, amikor utolértem őket. Leszállt ő is, Krucsinyin is. Azon tanácskoztunk, ne töltsük-e itt az éjszakát, hisz nem sok út áll már előttünk az első nunatagig, amelynek mérése első utazásunk célja volt. Birger ozt javasolta, menjünk még tovább, így holnap délelőtt ott lehetünk, de Krucsinyin másképp döntött. — Fáradtak vagyunk. Zúg a fejem a motor zakatolásától. Be is kell még fűteni a „balokba", hogy az éjszakát kellemes melegben tölthessük . .. — Igazad van, Jurij Szanovics, táborozzunk le. Ez itt egész tisztességes helynek látszik — helyeselte Igor is Krucsinyin döntését. — Jól van! Príma egy masina ez gyerekek, de azért kényelmesebb utazást is el tudnék képzelni egy jó kis Volgán — dünnyögte Birger. Igy hát maradtunk. Krucsinyin hozzálátott, hogy befűtsön a balokba. Birger valami tennivalót talált a kocsin, mi Igorral pedig vízért mentünk. Ez abból állott, hogy fejszéinkkel négyszögletű jégkockákat vágtunk, hazahordtuk, hatalmas lábasba raktuk, s feltettük a tűzre, amely hála Krucsinyin BÁRMILYEN ZORD, KOPÁR IS A VIDÉK, MÉGISCSAK AZ OTTHONUK. Maud királyné földjén (3

) írta: PINTÉR ISTVÁN, a délsarki expedíció tagja ügyességének, már kellemesen duruzsolt a Club-kályhában. TASKENTI MELEG Amikor beléptünk a balokba, szinte otthon éreztem magam. Igor is meglepetten állt meg a kunyhó közepén: - Taskent, Jurij, ez igazi taskenti meleg! Nagyszerű ember vagy! Nem is tudom, mit kezdenénk nélküled?! No, csak semmi hálólkodás, Igor, holnap te csinálsz „Taskentet"! Igor rámkacsintott: — El sem tudnád viselni, hogy más fűtsön helyetted, nacsalnyik! Olyan vagy te, mintha az anyánk lennél. De ez gyönyörű dolog, öregem! Valahol, valami francia regényben olvastam, - a második világháborúról szól, tudod, amikor a németek visszaszorítják az angolokat a csatornán túlra, - egy nagyon érdekes dolgot: Minden férfiközösségben, álljon az akárcsak két emberből is, egy átveszi az anya szerepét. Katonák,- hadifoglyok között mindig akadnak ilyenek. Minden kérés nélkül, önkéntesen teszik. Ök ilyenek. Ezek a gondoskodó típusok. Mindent megtesznek, hogy a többiek a legmostohább körülmények között is otthonosan érezzék magukat, főznek, ápolnak, mosogatnak. Ilyen vagy te is. Jurij Szanovics! fejezte be lelkes fejtegetéseit Igor. - Csak hagyd, engem nem ejtesz át. Holnaptól kezdve te fűtesz és kész! — Ha meglátod, nacsalnyik, hogy milyen ügyetlenül áll Igor kezében a begyújtásra szánt aprófa, úgyis megszánod, s inkább megint magad csinálod — szólaltam meg én is. Egyébként is a tűz nagymestere úgyiste vagy Jurij. Én vállalom a mosogatást a menet egész ideje alatt, Igor majd a „vizet" hordja. Krucsinyin még egy ideig dohogott, de láttam, már csak a forma kedvéért teszi. Jólesett neki az elismerés. BIRGER ROSSZAT SEJT Még világos volt, amikor letáboroztunk, de most már sietnünk kellett, mert rohamosan sötétedett. Ősszel a nappalok már hihetetlenül kurták. Míg Igor a kocsi szélvédett oldalán — többnyire mindig délnyugati szél fújt — felállította kicsi, de precíz meteorológiai állomását, amely barométerből, szélsebességmérőből állt, én segítettem Krucsinyinnek a „konyhában". De nem sokáig tűrte, hogy tébláboljak körülötte. Javasolta, hogy míg ő megterít, menjek, s hívjam enni két másik társunkat is. Jurij Birger már Igorral beszélgetett az „obszervatórium" mellett. Cigarettáztak. Csatlakoztam hozzájuk, s annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen megfeledkeztünk az evésről, meg Krucsinyinről. A nap, amely ilyenkor már csak nagyon hideg fénnyel világít, közben teljesen eltűnt, előbbi útját csak élénk, vörös sáv jelezte a horizonton. Nagyon magányosak voltunk, s jólesett hallgatni a kocsi motorjának egyhangú dohogását. Megnyugtatott bennünket. Birger úgy határozott, hogy egész éjjel alapgázon futtatja a motort, hogy másnap ne legyen gondunk a begyújtással. A rövid hallgatást Birger törte meg: — Nekem príma orrom van gyerekek! Meglátjátok, sok kellemetlen meglepetésben lesz még részünk további utunk alkalmával. — Te csak ne jósolgass itt nekünk! Micsoda pesszimista alak vagy! Nekünk remek hangulatunk van, igaz Sztyópa? — dorgálta őt Igor. — Ne gondold, hogy félek, vagy mi. Csak egyszerűen megállapítom, ezt megérzi az ember. .. Megborzongtam. Egyszerre eszembe jutott Krucsinyin is. (Folytatjuk) A KONZUL G. C, Menotti operájának bemutatója a bratislavai Nemzeti Színházban A bratislavai Nemzeti Színház operaegyüttese — az idei színházi évad utolsó rendezvényeként — bemutatta Gian-Carlo Menotti Konzul című operáját, amely eléggé megkésve került a csehszlovák zenekedvelő közönség elé. Gian-Carlo Menotti a legismertebb és kétségkívül a legnagyobb sikerű ma élő operaköltők közé tartozik. Több színpadi művet (operát, balettet, tv-ope>rát) írt, melyek sikerüket és népszerűségüket ötletes témájuknak és Menotti kitűnő szlnpadismeretének köszönhetik. Menottlt tulajdonképpen csak témaválasztása teszi mai zeneszerzővé. Szereti a nem mindennapi, drámai feszültségeket magukban hordozó, néha szinte morbid mai témákat, amelyekből ő maga írt megfelelő librettót. Meg kell azonban mondanunk, hogy bár Menotti operái mai témákat dolgoznak fel, zenéjük már kevésbé korszerű s íelel meg a mai zenei Ízlésnek. Menotti zenéjéből legjobban a sajátos jelleg és az eredetiség hiányzik. De az igazság az, hogy a zeneszerző — saját vallomása szerint — ezekre a stílusjegyekre nem is igen törekszik. Szigorúan ragaszkodik a hagyományokhoz, ugyanakkor a szó szoros értelmében eklektikus. Problémamentes, szenvedélynélküli, leleményességben nem eredeti zenéje stllusbelileg Puccini és Mascagni operáinak verizmusán alapszik, de érezhető rajtuk Muszorgszkij realizmusának hatása is. E nagy elődök hatása a legérzékelhetőbben talán éppen a Konzul című operában mutatkozik meg leginkább, melyben a zeneszerző szintén a ma emberének problémáit Igyekszik megoldani. Az opera politikai és szociális telítettségű témáját, mely vád „a szabadságot korlátozó, bürokratikus, az emberek közönyt szülő rendszere ellen", Menotti gazdag fantáziával fejlesztette művészi alkotássá. Menotti operáját azonban a verizmus eszközeivel építette Felvételünkön Bohuš Hanák John Sorell és Nyina Hazuchová a titkárnő szerepében. fel, ami azt bizonyítja, hogy zenei stílusa az olasz hagyományokból táplálkozik s hogy Menotti a hagyományok követője. A mű egyik hiányossága az ís, hogy jellegtelen a zenei formanyelve, amely a zeneművészet mai fejlettségi fokához mérten stllusbelileg 40—50 évvel elmaradott. Ez az oka annak, hogy kicsiny a mű művészi-esztétikai ereje és hatásossága. Menotti zenéjével kapcsolatos fenntartásaink ellenére is sikeresnek mondhatjuk a Konzul bratislavai országos bemutatóját. Viktor Málék karmester, Miroslav Fischer rendező és Pavel Mária Gábor díszlettervező jól oldotta meg feladatát. A legjobban Málék karmester művészete ragadott magával bennünket. Nagyszerűen érvényre juttatta az oj>era zenéjének melodikusságát, megfelelő tempót diktált és jól hangsúlyozta a mű drámai részeit. Az utóbbi évekhez viszonyítva sikeres munkát végzett Miroslav Fischer rendező is. Nagyban hozzájárult az előadás sikeréhez, hogy Fischer változatos, ötletes s a mű mondanivalójának megfelelő rendezői eszközöket alkalmazott. A kevés szólista közül a legnehezebb feladat Olga Hanákov á r a, Magda Sorell megformálójára hárult. Hanáková mind hangadottságát, mind színpadi játékát tekintve jól megfelelt e szerepnek, mely művészi érettséget igényelt. Hanáková a rendező segítségével Magda Sorell lélektanilag bonyolult alakját hitelesen — és figyelemreméltó énekteljesltménnyel — formálta meg. Férje, John Sorell politikai menekült szerepében BohuS H a n 6 k mutatkozott be, akinek különben kitűnő hang* teljesítményét némileg lerontot* ta túlméretezett mozgása és gesztikulálása. Hangjának ku 'tiváltságával kitűnt Nyina H azuchová a konzul titkárnőjének egyáltalán nem hálás szerepében. Az együttes erőssége és pillére volt ezen az előadáson is Juraj M a r t v o ň Kofner szerepében. Nagy művészi szorgalomról és odaadásról tanúskodik Jaroslava Sedláfová játéka is, aki kitűnően értelmezte az Anya szerepét. Jiŕí Z á hr a d n í č e k szellemesen oldotta meg a Varázsló feladatát. Pavel Mária Gábor szép színpadképének különösen sikerült részlete a konzul előszobájának bútorzata volt. A kosztümöket a prágai Jan Skalický tervezte. Dicséretre méltó, hogy a Nemzeti Színház operaegyüttese megismertetett bennünket GianCarlo Menotti eddig legnagyobbszabású művével. Meg kell azonban mondanunk, hogy az előadás kíváncsiságunk kielégítésén túl bizonyos csalódást okozott. A Konzulban olyan alkotást ismertünk meg, amely bár eléggé ismert és népszerű, belső, művészi értékeit tekintve egyáltalán nem kitűnő zenei mű. Az operát Bratislavában is nagyszámú közönség előtt mutatták be. A. G.