Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-25 / 173. szám, szombat

PRÁGAI LEVÉL íppen arra az időpontra adtunk egymásnak találkát, amikorra Svejk, a jó t katona a cimboráinak: a háború után hatkor a Kehely ju Kalichu) nevű ľ kiskocsmában. Az eldugott prágai sikátorban, a Vencel tértől nem messze, Svejk katona neonfigurája világit bele a fényes nappalba, s minél sűrűbbé válik az alkony, annál jobban kidomborodik. A Csatatér-sor jelentéktelen kis putikját, hála Hašek mesteri tollánák, ma már az egész világ ismeri. Ahogy mindennap, ma ts eljöttek, akik szeretik Svejket és a jó sört. Itt ugyanis pilzeni tizenkettest csapolnak, s amint Ulrich, a kocsma vezetője ti­tokzatos arccal elárulja, ebből a tizenkettesből annyi fogy, hogy attól a válla­lat néhai főnökének, Palioec vendéglősnek a fején a bársonysapka nagyot ug­rana. A kocsma alagsorában öt húszhektós tartály rejtőzködik, mert hordókat gurigázni ilyen körülmények között igazán nem lenne kifizetődő. Pilzenből ciszternákban szállítják a sört. A kiskQCsma csúcsforgalma napi tizenkét és fél hektoliter sör. Tessék ezt átszámítani korsókral Egész tekintélyes számot kapunk, kérem — két és félezer félliteres korsót. Megtölteni és széthordani őket nem csekély teljesítmény. Igaz, nem vagyunk már abban a füstös helyiségben, ahova annak idején a jó Svejk járt. Mindig annyi volt az érdeklődő, hogy az eredeti négy asztal ESTE HATKOR A KEHELYBEN köré sehogy sem fértek volna el, hisz azok legföljebb ha húsz vendég szá­mára készültek. Az első világháború után a kocsmát bezárták, Palivec ven­déglős nem tért haza élve a dutyiból. A kiskocsmát a harmincas években raktárrá alakították, s csak 1955 ben rendezték be ismét vendéglőnek, ami­kor már külföldi turisták kezdték kutatni Svejk „dicső" beszélgetéseinek a színhelyét. S mert nem felelt meg a növekvő igényeknek, 1965 ben meg­toldották a régi táncteremmel. Így most vagy 150 vendég kényelmesen elfér itt. Ä fôhelyiségben Ferenc József császár képe dominál ma is, akárcsak régen, Palivec idején. A termet zöldre festették, s Lada-rajzok máso­lataival pingálták tele. Minden rajzhoz megfelelő szállóige tartozik, egy-egy azok közül a mélyértelmű bölcs mondások közül, amelyek csak úgy sziporkáznak Svejk ajkán. Az egész azt a benyomást kelti, mintha egy utcakölyök firkálta volna össze a falakat, gyorsan, suttyomban, hogy valaki észre ne vegye. A szellőztetők teljes gőzzel működnek, a pincérek sörrel megrakott tál­cákat hordanak szét az asztalok között. Az italhoz harapnivaló dukál, azért egész választékos étlapot tolnak elénk. Méltóztassék putimi sertésbordát, esetleg rostélyos „ä la Müllerné asszony" vagy a „Kehely"-gulyást, krumpli­lángost, finom házikolbászt, vagy éppen disznósajtot hagymával. A lángos kitűnő, egész vékony réteg krumplitészta forró zsírban hirtelen kisütve. Aranysárgára sül, fölfúvódik — inkább fánkhoz hasonló, mint lángoshoz. S hogy ízlik utána a jó, habzó sör! Falom a lángost sorrendben immár a nyolcadikat, s épp emelem a szám­hoz a második korsó sört. A hangulat a teremben mind magasabbra csap, a kezdeti pianisszimóktól a dörgő fortékig. A sörtől az emberek szeme olyan szépen csillog! Zene, az hiányzik még, zene! Kisvártatva egy ósdi zenegép még ósdibb indulóra gyújt rá. Vannak, akik fölállnak és odamennek az elnyűtt masinához, a gramofon és magnó eme őséhez, hogy megnézzék, honnan a csodából jön ez a muzsika. Posztóba bur­kolt pálcikák fogaskerekű fémhengerekhez ütődnek, s furcsa, szaggatott hangokat hallatnak. A jókedv még magasabbra csap. Kortyolgatom a máso­dik pohár sört, s úgy tűnik, minden ember a testvérem. Az összetartozás érzése nyilván nemcsak engem környékez: a szomszéd asztalnál néhány cseh szövetkzeti dolgozó egy magyar küldöttséggel bratyizik, alighanem más fog­lalkozásúakkal, olyan értelmiségi kinézésűekkel. A legjobb világnyelvet, a négykézláb magyarázást hellyel-közzel orosz meg német szavak tarkítják. A cseh atyafiak adják a nagyot, még egy rund sört Ide. még egyet — tyű, de fénylik már mindnek a szeme' — Csak igyál, édes egykomám! — mondja az EFSZ-tag, miközben jobbjával egy pöttömnyi magyart csaknem letaglóz. Ám ez rendületlenül állja a rokoni vállveregetést, aztán összekoccannak a poharak, s isznak mind. Svejk jut eszembe, ahogy a budéjovicei állomáson összebarátkozott a magyar bakával s ugyanezekkel a szavakkal kínálta neki a féllitert. Hasonlóképpen, szóra­koztak, mint ezek itt, „piff paff-puff", mondta a magyar, s mutatta Sveiknek átlőtt karját. Aztán a bal kezét, az egészségeset néhány arasznyira a jöld fölé tartotta, s különválasztotta három ujját. Azt mutatta, hogy három kicsi gyereke van otthon. „Nincs ham, nincs ham" — mondta, és könnyek szöktek a szemébe; azokat aztán a zubbonya ujjával törölte le, s a zubbonya ujján ott volt még a golyófúrta lyuk ... Roppant gyönyörű az, ahogy mi itt ülünk, „A kehelyhez" címzett kiskocsmá­ban a Csatatér-soron, hatkor, háború után. Már a második után Svejk óta. Bár közben ismét kezdődtek új háborúk, s még nem szűntek meg . . . Nem, nem akarok rájuk gondolni'. A sörben, bármily vidító, mindig akad egy csöpp keserűség. S nemcsak a komlótól ... Ä terem sarkában az egyik asztal lapjára erőteljes koppanásokkal kerül­nek vissza a korsók. Német szavakat hallani onnan. A németet minde­nütt megismered a zajról, amit csap; a vérében van, keletinek és nyu­gatinak egyaránt. Kísérőjük a falon olvasható föliratokat fordítja. Rö­högnek. Egy másik asztalnál szlovák népdalt dúdolgatnak. Különös, hogy a legtöbb szlovák, bár a tüzes borocskát szereti, milyen könnyen kikészül a sörtől. Egyszóval, minden zugot az emberiesség lüktető jelenléte tölt be, az embe­rek mintha lágyabbak lennének itt és hozzáférhetőbbek. Csupán egy szakállas férfi, aki hosszú asztalunknál az imént foglalt helyet egy újabb társasággal, csupán ő magyaráz valamit a lélektanról. Rém tudományosan. Az asztal fölé hajol, úgy kiabálja túl a többieket, hogy a vele szemben ülő lány is meghallja, mert azzal folytat ő most tudós eszmecserét. — Csak igyatok, édes egykomáiml — harsognak a szövetkezeti dolgozók, s a magyar vendégek csak meglapulnak. Nincs már annyi energiájuk, hogy lemondják a további rund sört. — Összezagyválja az általános lélektant az ... — ordít a szakállas, hang­ijába belekoppannak a német asztal korsói s emitt valaki már egész érthetetlen nyelven motyog. Ha valami szakember tapasztalatért jönne ide a sörözőkről készülő tanulmányát írva, lehet, kisütné a sörözők lélektanát. S abban min­den bizonnyal bennefoglaltatna, hogy sörözgetés közben tilos a lélektant em­legetni! A sörben nemcsak jókedv, nemcsak keserűség és érzelgősség lakik, a sör Ingerlékenységet is rejt magában. A hiú szakállas az asztal végén még ordi­bál valamit annak a bizonyos szerzőnek a témához való lehetetlen hozzáállá­sáról, s én gyorsan kiiszom a sörömet, mert ennyi tudós dumát nem vesz be a gyomrom. Fizetünk, és az egész társaság fölkerekedik. Látom, a magyarok ls búcsúznak a szövetkezetes asztal mellett. Odaállítottak a földművelők elé egy tele üveget ezzel a kecsegtető fölírással: Barackpálinka. Viszonzásképpen. Te szent ég, ha az atyafiak ezt összekeverik a sörítallal, lesz itt nemulass! — Az én nézetem szerint az általános lélektan... — Hallom újfent a sza­kállas érces hangját, aki most az egész asztalt a birtokában érzi. S zó nélkül Marek elsőéves önkéntesnek az asztal fölött látható képére mutatok, meg a szállóigére, amelyet csaknem iskolás betűkkel írtak a kép alá: „Nincs dicsőség hamu nélkül. Ikarusz is szárnyát szegte. Vágyaid bár mást akarnak, nem vagy már te semmire ló, csak sz. ,-nak valói" (Bocsássa meg az olvasó, de hisz — Svejk törzskocsmájában, „A kehely"-ben esett így a dolog, tudvalévő, hogy a klasszikusokat szószerlnt Idézzük.) KEHELYBEN BESZÉLGETÉSEK A NŐKRŐL lillillllllllllllllllllll A napok egyforma csiga-las­súsággal másznak. Az emberek­nek az az érzése, hogy nincsenek is napok. Minden egybefolyik, minden vakítóan fehér, még az álom is. Érdekes, hogy míg az első napokban - talán a rend­kívüli fizikai megerőltetéstől, meg a szokatlan, zord környezet ha­tására - este mindig mély ólom­ba zuhantam, ahogy kezdett ki­alakulni ottani életünk, nem bír­tam aludni, s éjszakánként fan­tasztikus álmokat láttam. Lassan kezdtek bennem kiala­kulni az elkövetkező antarktiszi életem körvonalai. Formálódtak új, eddig életünkben soha nem hallott íratlan törvényeink, szo­kásaink. Míg a hajón csak fé­lénken tapogatózva próbáltuk egymást megismerni, itt egyszerre megváltoztunk. Mindenki olyan­nak mutatkozott, mint amilyen a valóságban. Olyan ez vala­hogy, mint a nő és a férfi vi­szonya még a házasság előtt. Mindegyik csak azt mutatja ma­gából, ami szép, jó, tiszta ben­ne. Ám a házasságban lassan felfedik egymás előtt igazi én­jüket. Állítom, hogy ez nem csu­pán megszokás dolga. Inkább valami lelki kényszer, ami azért jön létre bennünk, hogy egymást igazán megismerve, tudjuk mi­ben számíthat egyikünk a másik­ra, s miben nem. Valahogy így voltunk ptt is. Tudnunk kellett egymásról min­dent, hogy a csodálatosan szép, de kíméletlen kontinenssel meg­birkózhassunk. Ha már a nő és a férfi viszonyát érintettem, had említsem itt meg, bármilyen té­máról is volt közöttünk szó, min­dig azon vettük észre magunkat, hogy újra meg újra csak a nők­ről beszélünk, hogy esti beszél­getéseink központi témájává vál­tak. Persze ezek a beszélgetések merőben eltértek a katonák kö­rében olyan jólismert témáktól. Itt nem annyira biológiai, sze­xuális vonatkozásban hiányoz­tak nekünk, inkább az anya, a szó nemesebb értelmében vett Nő hiányát éreztük. Egyszerre megértettem Steinbecket: „A fér­fivilág laza, zilált kapocs csak a nő minden konfliktust elsimító szeretete nélkül." ÜNNEPI VACSORA A NŐNAP ELŐESTJÉN Március nyolcadikán, o nem­zetközi nőnap estéjén, amikor vacsorához gyülekeztünk, alig is­mertünk egymásra. Frissen va­salt fehér ingben, civil ruhában (máskor mindig úgy ültünk asz­talhoz, ahogy éppen egész nap dolgoztunk; sínadrágban, szvetter­ben, bőrruhában) furcsán, ün­nepélyesen hatottunk. Nyikita, a mindig mosolygó, mindig jóked­vű szakácsunk, a Kajütkompani koronázatlan, de különben tel­jesen elismert királya most is alaposan kitett magáért. Az ét­terem ragyogóan kidíszítve, az asztal ízlésesen megterítve, raj­ta jóillatú, párolgó ételekkel, s az ilyen alkalmakkor elmarad­hatatlan „stolícsnaja vodkával." Mindez az igazi ünnep kellemes bizsergető érzését keltette ben­nem. Aznap este különösen szertar­tásosan ültünk asztalhoz. Ki-ki a helyére. Ott-tartózkodásom alatt sohasem fordult elő, hogy valaki elfoglalta volna a másik helyét, ez szintén egyike az ottani bizonyos fokú miszticizmussal át­hatott íratlan törvényeknek. ket időnként a nős jó deznek feleség nélkü aki nagy pszichológ nyúlt, igyekezett elt gyelmünket, de min zása hiábavalónak 1 landáan visszatértün májára, asszonyainki ra. Később, hogy méli jezzük be a napot, a „Fehér éjszakák" s kevéssel éjfél el munkánk után, ellen szereket, elvégezni váltását. írta : PINTÉR IST a délsarki ex tagja Lassan közeledett a nőnap; s ez ott eseményszámba ment, igazi ünnep volt. Az orosz em­ber különösen nagy tisztelője a Nőnek. Március hatodika körül a leg­elfoglaltabb emberünk Misa, az állomás rádiósa volt. Állandóan készüléke előtt ült, ujjai boszor­kányos gyorsasággal kopogtatták távirataink szövegét, amit azután Mirníjen keresztül Moszkvából továbbítottak szeretteinkhez, anyákhoz, feleségekhez, menyasz­szonyomhoz. Egyébként az állomás egyet­len nőtlen tagja voltam. AHOL EMB =S0HA KE En töltöttem kl mindnyájunk­nak az aperitívként szolgáló vod­kát. Krucsinyin felállt. Hatalmas, férfias alakja szinte betöltötte a termet. Felemelte a poharát; s a feleségek egészségére tósz­tot mondott. Felálltunk s mind­nyájan egyhajtásra kiittuk poha­runkat. Már éppen vissza akar­tam ülni a helyemre, gondolva, hogy a következő poharakat tölt­se meg másvalaki, de Krucsinyin megfogta a karomat, rámkacsin­tott: - Tak sto Sztyopa, ti nyicsevo nyeszkázsezs? Elértettem célzását, s így én is, bár még elég tört orosz nyel­ven, köszöntőt mondtam meny­asszonyomra, s a világ minden asszonyára. A vacsora kissé ne­hézkesen indult, de később, pezs­gőbontás után emelkedett a han­gulat, már nem voltunk olyan kimértek, ünnepségünk kezdett hasonlítani az olyan otthoni ba­ráti összejövetelekhez, amilyene­Ezen az éjszakán tudtam elaludni. I sehogysem találtam landáan búcsúzkodó: sértett. Anyámat, ap taimat láttam a br pülőtéren, menyasszi nyes szemét... KÉSZÜLŐDÉ A JÉGRENG ISMERETLEN TÁJAI FELÉ HIHIHI Március közepe tí de nem egészen vč ért. Egy gyönyörű < csinyinnal álldogált tázva, hátunkat a „ A NAPFÉNYBEN SZIKRÁZIK A JÉGHEGY.

Next

/
Oldalképek
Tartalom