Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-25 / 173. szám, szombat

láza" falának támasztva, teljesen enyűgözve az éjszaka csodálaos színpompájától, amikor Krusinyin hosszú hallgatás után negszólalt: - Sztyopa, huszadikán menete megyünk. Szükség van rád is, nint földmérnökre . .. A hírre szívem elszorult az irömtől. Hisz ez nagyszerű! Miniig csábított a gondolat, olyan lelyekre menni, ahol még ember oha nem járt, végigmenni a haas jégmezőkön, megismerni enlek a gyönyörű, de kegyetlen :ontinens-asszonynak misztikus itkait, leigázni a szörnyű veszéyeket rejtő ellenállását... — Hányan megyünk? — kérleztem alig leplezett izgalommal. - Négyen: a vontató sofőrje, urij Birger, nagyszerű, higgadt, jiztoskezű fiú, hisz ismered. To'ábbá Igor Szimanov, geomorfoógiai kutatásokat végez majd, e mint földmérő és geofizikus, egyben a menet navigátora, végül jómagam, mint glacioógus ... — Jurij Szanovics, hisz ez nagy MÉG

(2

> ÁRT — Hát ez nem szép, fiú, te csak a masinára gondolsz? Én magam sem szívesen nézném meg egy ilyen csillogó jégsír fenekét ... - dorgálta meg Szását Birger. - Nyugalom, Jurij, én is így gondoltam valahogy — restelkedett Szásenyka. A motor és a hernyótalpak erőpróbája után már csak a felszerelést, a műszereket, és oz élelmet kellett elhelyeznünk. A kabin mögé, amelyben négyen kényelmesen elfértünk, egy svédházra emlékeztető bódé volt erősítve. Ez a házikó volt a konyha, az ebédlő, a háló, s itt zajlottak le esti pihenőóráinkban a dominócsaták is váltakozó szerencsével. „ÚRISTEN, DE SZERENCSÉS FIÚ VAGY!" szerű, éppen kilesz egy dominó :sapat! — Látod erre még nem is gondoltam ... — válaszolt nevet/e. - Legalább visszaadjuk Igoréknak a nőnapi vereségünket! (Krucsinyin volt egész ott-tartózkodásom alatt partnerem • dominóban. Ha csak tehettük, mindig együtt játszottunk.) A menet előre pontosan betervezett program alapján történt. Célja: glaciológiai kutatás Wholtad hegységei felé. Az én közelebbi feladatom az volt, hogy megmérjem és regisztráljam a Maud királynő-földje vastag, helyenként több ezer méter jégpáncéljának mozgását, s a mozgás irányát. Ez a több ezer méternyi jégréteg ugyanis sziklás hegységeket takar. Ez a jég a folytonos havazás roppant súlya alatt, de önön súlyától is, állandó mozgásban van, s folyik szét Antarktisz központi részeitől a partvidék felé, tehát mindig északi irányban. Krucsinyin a tapasztalt hadvezér körültekintésével látott hozzá az út előkészítéséhez. Hol a mechanikusok között tűnt fel, akik Szása Zakabunya vezetésével az ETT típusú vontatót készítették elő az útra, hol az élelem problémáit vitatta meg Nyikitával. Vagy velem és Igorral tárgyalt, érdeklődött, kérdezősködött, utasításokat adott, egyszóval ott volt mindenütt. Mindenre, a legkisebb részletekre is kiterjedt a figyelme. Most láttam csak, hogy milyen óriási felelősség hárul a „nacsalnyíkra", s hogy milyen gondosan fel kell készülni egy ilyen „menetre", ha mindjárt csak egy hetet is vesz igénybe, s célja nincs is olyan messze. Az állomás valamennyi tagja nekünk drukkolt, segített, mindenki minket készített elő a nagy útra. A legfontosabb munka a vontató hernyótalpának biztos, megbízható működése, a tankerejű motor karbantartása, a tartályok feltöltése üzemanyaggal, lehetőleg a duplájával, mint amennyire a valóságban szükségünk volt. A vontató kabinja műszereivel, rádiókészülékével inkább egy repülő kabinjához hasonlított. Tizenhetedikén délben, éppen ebéd alatt, Szása jelentette Krucsinyinnak, hogy a kocsi készen van, minden a legnagyobb rendben, s akár már ma is indulhatnánk. A mechanikusokkal végzett próbaút az állomás körül kitűnően sikerült. Félig tréfásan, de azért aggódó komolysággal még megjegyezte: — Csak arra kérlek benneteket, be ne ültessétek ezt a remek masinát valami jégszakadékba. Tizenkilencedikén reggel ragyogó napsütésre ébredtem. Hamarosan megmosakodtam, magamra kaptam ruháimat, s elindultam a Kajütkompani felé, ahol kívülem már mindenki reggeli után volt. A fiúk kitörő örömmel fogadtak, nem tudtam elképzelni, minek köszönhetem a nagy ünneplést. Egymásra piszszegtek, de Misa, a rádiósunk nem bírta sokáig a titkolódzást: - Sztyopa, az éjjel rekordmennyiségű táviratot kaptál. Négyet egy éjszaka. Úristen, de szerencsés fiú vagy! Jóleső meleg érzés öntött el, amikor elém rakta a táviratok szövegét tartalmazó papírokat. De nem nyúltam hozzájuk, Igor ugratni kezdett: - Nem mered megnézni ugye? Félsz, hogy elhagyott o kislány? Krucsinyin leintette: - Ne irigykedj, Igor, Ma neki, holnap neked ... Alig vártam, hogy befejezzem reggelimet. Reggeli után zsebrevágtam a táviratokat, a Kajütkompani előtt felcsatoltam síléceimet, magamhoz vettem fényképezőgépemet, gyufát, egy csomag cigarettát, s bejelentettem Krucsinyinnak, hogy kimegyek a „terepre". Felajánlotta, hogy elkísér, de megmagyaráztam neki, hogy most egyedül szeretnék lenni. Megértően a vállamra tette a kezét, s szó nélkül otthagyott, de pár lépés után mégis visszaszólt: - Messze ne menj, s ebédre feltétlen gyere vissza. Tudod, pihenni kell, holnap indulunk. Különben jó szórakozást. - Köszönöm, Jurij Szanovics. És ebédre biztos megjövök! Amikor magam mögött hagytam az állomás faházait, megálltam. A nap szikrázóan, ezerszeres tündökléssel tükröződött vissza a jégtenger felületén. Még a vastag fekete napszemüvegen keresztül is fényes, csillogó világ ez itt. A zsebembe nyúltam, hogy elolvasom a táviratokat, de azután mégis másképpen döntöttem. Elindultam tovább, hogy megkeressem azt a sziklát, amelyet még ideérkezésem napjaiban jelöltem meg magamnak, s ahol később olyan sokat álldogáltam, s melynek „társaságában" olyan sok-sok időt töltöttem — hol bizakodva, jóhangulatban, hol tépelődve kétségek közötte hogy vajon hazajutok-e még valaha ebből a jégrengetegből hazámba, szüleim, barátaim körébe. Lassan, minden szót külön ízlelgetve olvastam el sorban anyámék, menyasszonyom, öcsém, barátaim táviratát. Milyen fantasztikusan messze vannak tőlem! Szegény anyu, biztosan sokat szenved miattam, rettenetesen félt engem. De azért nagyszerű, bátor asszony, nem mutatta féltését, visszatartotta könnyeit a búcsúzásnál is. Nem is marasztalt. Tudta, hogy amit akarok, elvégzem, keresztülviszem minden áron. Ahogy a táviratát olvasom, sorai között is ott éreztem az aggódó féltést, ragaszkodó szeretetét, de ugyanakkor bátorító; biztató hangját is. (Folytatása holnapi szántunkban) MAR CSAK EMLÉK EZ A KÉP. Hazajöttek a Beszkidekből. Haza, ahonnan egy évvel ezelőtt a víz kergette el őket. .. Emlékek ... A múló évek sem törlik ki emlékezetükből. Jöttek az autóbuszok. A gútai asszonyok sírtak, majd kiáltozni kezdtek: „Nem elég, hogy a víz kiöntött bennünket, még a gyerekeinket is elviszik?! Nem engedjük!" A tömzsi, bajuszos Fűri Ernő, az öreg kommunista az emberek elé állt: „Most mutatja meg társadalmunk , . ." Nehéz volt hinni a bátorító szónak, amikor pusztított az ár, és sorra roskadtak össze a házak. Egész életük munkája, s most minden elvész. Egyetlen vigasz a család. A család meg szétszakad. „Egyetlen fiacskám . . ." Nem volt távol a szülői háztól, s most idegenbe viszik, a hegyek közé ... A jajveszékelő kis Szabó Lacit erővel ültették be az autóbuszba. Nem akart elszakadni a szüleitől. És ki akart? AMIT NEM LEHET ELSZÁMOLNI ISMERETLEN TAJRA, ISMERETLEN EMBEREK KOZÉ VITTÉK ŐKET. Észak-Morvaországba, a frídek-místeki járásba. Čeladná községen keresztül robogott a busz, s felfelé kapaszkodott a hegynek, fenyők között dübörgött a motor. A tisztás szélén nyírfáJc fehérlettek. És megpillantották az üdülőházat. A kunčicei kohóművek (NHKG) dolgozói építették gyermekeik részére. „Most a tiétek, ez lesz az otthonotok! Ugy gondoskodunk rólatok,- mint saját gyermekeinkről..." - mondották az üzem képviselői. Két gútai osztályt fogadtak a családjukba. Az ötödikeseket Fűri Ferenc tanítja, a negyedikeseket felesége, a fekete hajú Júlia. Negyvennyolc diák, s a nevelőnők ... S ott volt még a tanítóék fiacskája is, a két éves Ferike, az emeletes épület kedvence, a „kis forradalmár..." A GONDNOK SZERETI A GYEREKEKET. Nem bírt volna ki itt „az isten háta mögött" hét évet, ha az idegeire mennének az izgága, mozogni, futkosni szerető kis emberkék. Sixl Vojtechnak hívjók. A nagyapjuk lehetne, s mégis kopaszodó fejjel gyerek tudott lenni a gyerekek között. „Ha sokat gondolnak a szüleikre, szomorúság, fájdalom él bennük. El kel! velük feledtetni az otthon melegének hiányát. Ne érezzék egyedül magukat. . ." Játékokat vásárolt, később sítalpakat, szánkókat. Filmeket vetített az étteremben, teadélutánokat rendezett. És szólt a gramofon. Twisztet és letkisszt táncolt velük. A büfében felesége, Miroslava néni mosolygott. Jól esett néznie a korát meghazudtoló férjét... A kisdiákok képeslapokat kaptak, és írták a kedves édesanyáméknak, édesapáméknaJc az üzenetet: Jól érezzük magunkat. A hegyek ölén épült házban lakunk... A mindig viddm Srubáf bácsi, a szakács jól tud főzni, ha sokat is beszél. Csak azt nem értik, miért mondja annyiszor, én szegény ember, amikor úgy vírit az arca, mintha a jólét megtestesítője lenne... Eleinte nem tetszett nekik, hogy nem ad mindennap húst a tányérjukra. Amikor magyarázta, az nem egészséges, zöldséget, tésztafélét is kell enniök, fintorogtak. De amikor a rendszeres tisztasági verseny kihirdetése KÉPESLAPOT KÜLDTEK HAZA: ITT, A HEGYEK ÖLÉN ÉPÜLT HÄZBAN LAKUNK.., napján készítette, sütötte a tortát, mind kuktóskodni szeretett volna körülötte.... HA VALAMIT AKARTUNK, MASNAP ELINTÉZTÉK — mondja Fűri Ferenc tanító. Nem volt tanszeri adtak. Nem volt füzetünk, adtak. Rajzlapot, festéket^ mindent adtak. Még pizsamát, szobapapucsot is, ami sok gyerek előtt ismeretlen volt. .. Cipőt, ruhát, sapkát, kabátot, sált, inget.. . mindent adtak ... Az üzem adta. A kunčicei kohóművek dolgozói adták. A gyerekek ellátását, a kis iskola fenntartását magukra vállalták. Pedig mondhatták volna, nem a mi dolgunk, törődjön velük az állam! Több mint egymillió koronát költöttek rójuk. Új üdülőházat Is építhettek volna maguknak, vagy nagyobb jutalmakat oszthattak volna ebből a pénzből. De ez a „volna" fel sem merült bennük. Segíteni kellett. A gyerekeknek tanulniok kellett. S arról sem feledkeztek meg, hogy kirándulni vigyék őket. Ki tudja, mikor láthatnak életükben üveggyárat? Gyerünk a Karolinába! Gyerünk a bábszínházba! Gyertek, a busz elvisz benneteket a žermanicei víztárolóhoz! Onnan kapjuk az ivóvizet. Most gyertek hozzánk, megmutatjuk az üzemünket! Büszkék voltak a gyerekek. Tizenöt éven aluliakat nem engednek be a gyárba. Ök voltalc az elsők... Megcsodálták a tizenkétezer tonnás kalapácsot, a hengerdét, amelyben tűzkígyóként hatott a forró, izzó vas. Zúgott a fejük, de boldogok voltak. Meg is írták haza. Mi, a kis gútai gyerekek jártunk a gyáróriásban ... És mielőtt beköszöntött volna a tél, bekopogott hozzájuk a televízió is. Negyven percet sugárzott róluk. A televízióban is szerepeltek, énekeltek, táncoltak ... Élmények, emlékek ... Aki látta a kihelyezett iskolásokat, csak az tudja igazán átérezni Alexander Dubček elvtárs szavainak igazát. Nemrégen, amikor Komáromban kitüntették az árvíz idején és a Csallóköz újjáépítésében helytálló egyéneket ós kollektívókat, Szlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára többek között ezeket mondotta: „A legnagyobb megbecsüléssel kell szólnunk a párt-, az állami és gazdasági szervek példás gondoskodásáról arról a több mint háromezer gyerekről, akiket negyvenöt áthelyezett iskolában szállásoltak el ... Ez a fiatal nemzedék sokáig emlékezni fog arra a szeretetre, amellyel köztársaságunk egyes járásaiban és kerületeiben körülvették őket. . ." TÁRSADALMUNKBAN SENKI SEM MARADHAT MAGARA — mondotta František Černík elvtárs, az ostrava-kunčicei kohóművek szakszervezeti elnöke, amikor azt kérdeztem tőle, mi késztette őket arra, hogy védnökséget vállaljanak a kis iskola felett. — Jártam akkor a Csallóközben, láttam a víz pusztítását. Dolgozóink az újságokban olvastak róla, a televízióban látták. Beleéltük magunkat a helyzetükbe... Közbevetettem: Észak-Morvaországba került a legtöbb gyerek, ennek más oka is lehetett, nemcsak az, hogy beleélték magukat az árvízkárosultak helyzetébe ... Ostrava vidékén sok nemzetiség él, nálunk jobban kialakult az egyűvétartozás érzése, az egymás iránti megértés, nem csoda, hogy erőteljesebben él bennünk az internacionális gondolkodás. Nem akartam szóvá tenni,de nem hallgathatom el, mert nagyon fájt nekünk, hogy a kezdetben egyes helyeken azt hitték, el akarjuk csehesíteni a gyerekeket, s ezért nem engedték, hogy szlovákul beszéljenek. Ez nem volt szándékunkban. Hogy kérdezhettük volna meg tőlük, hogy vagytok gyerekek, mire van még szükségetek, ha nem tudunk magyarul ... De csakhamar megszűnt a kezdeti bizalmatlanság. A gyermekeiket meglátogató szülők csak hálálkodni tudtak. Nem hitték volna, hogy az idegenbe került gyermekeket ilyen nagy szeretettel veszik körül. Sokba került ez maguknak, több mint egymillióba... — mondom a szakszervezeti elnöknek. - Csaknem ötmillió koronát fordítottunk az árvízkárosultak megsegítésére. Az iskola fenntartásán kívül három és fél millió korona értékű anyagot szállítottunk a Csallóközbe, teherautókat küldtünk, és dolgozóink maguk között háromszázötvenezer koronát gyűjtöttek. De ez kis összeg ahhoz képest, amit nem lehet elszámolni. A nemzetiségi együvétartozás, az egymást segítés tettekben való kifejezése sokkal többet jelent, mint azok a milliók! A gyerekek, majd ha felnőnek, egyszer megértik, miért cselekedtünk így, és értékelni fogják az idősebb nemzedék tettét, mely az internacionalista tudat elmélyítését is célozta... MINDENNÉL TÖBBÉT ÉR A BIZTONSÁG ÉRZETE — jelentette ki Radomír Fabian elvtárs, az üzemi szakszervezet titkára. - Nagy öröm volt számunkra, amikor láttuk a szülők elégedettségét. Velük voltam az üdülőben. Mindegyikük koccintani akart velem. Sok pohárral kellett volna innom. Mondtam, majd Gútán, ha felépül a községük, elmegyünk, és megünnepeljük a nagy napot. . . Igy is van rendjén. Koccintsunk és igyuk ki poharunkat arra, ami a sok-sok nyilvántartásban, költségvetésben sehol sem szerepel: emeljük poharunkat a megértésre, a szeretetre, az együvétartozásra! PETRÖCI BÁLINT