Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)
1966-06-25 / 173. szám, szombat
KULTÚR ÁNK DEMOKRATIZÁL ÓDÁSI FOLYAMATA (JJ VERSEK MINDANNYIUNK KINCSE M ä jár a párt XII. kongreszszusán sok szó hangzott el a kultúra demokratizálásának szükségességéről. A kérdést a párt XIII. kongresszusa tovább taglalta és a szocialista kultúra továbbfejlesztésének sürgető kérdéseiről szóló határozatában egyértelműen leszögezte: a párt „minden téren kialakítja a kultúra fejlesztésének kedvező feltételeit és hatványozottan ösztönzi az alkotó tevékenységet." Kifejezést nyert az is, hogyha a kultúra az emberi haladással összhangban teljesíteni akarja küldetését, akkor szocialista jelleget kell öltenie, és nemcsak egy szűk társadalmi réteg, hanem a népi tömegek tulajdonába kell átmennie, sokrétűvé kell válnia, a lakosság eltérő szükségleteire és érdeklődési körére kell épülnie. Más szóval: a szocialista építés mai szakaszában elengedhetetlenül szükséges, hogy kultúránk lépten-nyomon demokratizálódjék. A kultúra demokratizálódási folyamata nem új fogalom. Mégis érdemes mellette elidőzni és tüzetesebben megvizsgálni. Mielőtt azonban ezt tennénk, nézzük, mit is értünk tulajdonképpen kultúrán. Kultúrán általában azoknak az anyagi és szellemi javaknak az összességét értjük, amelyeket az emberiség sok ezer éves története folyamán hozott létre. Az anyagi kultúrát az anyagi értékek (elsősorban a termelőerők), a szellemi kultúrát a tudomány vívmányai, a művészetek alkotása képezik. Az anyagi és szellemi kultúra között szoros kapcsolat és összefüggés van: egyik a másikat jelentősen befolyásolja. Az osztálytársadalmakban a kultúra fejlődését az uralkodó osztály határozza meg. Az osztálytársadalmakban tehát a kultúra is osztályjellegű. Azaz kétféle: reakciós és haladó. A kizsákmányoló társadalomban, ahol teljes erővel működik a gazdasági, politikai és ideológiai elnyomás hatalmas gépezete, a tömegek nem sajátíthatják el a kultúrát. A kulturális forradalomra csak akkor kerülhet sor, amikor a győztes proletariátus diktatúrájának megteremtése után létrehozza annak szükséges feltételeit. álunk a munkásosztály — végrehajtva történelmi küldetését — felszámolta a kizsákmányolást, megváltoztatta a termelőerők jellegét, ugyanakkor megvetette az új kultúrának, a szocialista kultúrának az alapjait. Megindulhatott kulturális téren is a nagy átalakulás, a kulturális forradalom. A dolgozók közül egyre többen vették és veszik birtokukba a kultúrát. S ami a legfontosabb, a kulturális forradalom nemcsak mennyiségi, hanem minőségi változást is jelent. Ma nemcsak tanulunk, művelődünk, nemcsak több könyvet olvasunk, többször megyünk színházba, moziba és más előadásokra, mint azelőtt bármikor, hanem új tartalmú kultúrát is kapunk, amely segíti munkánkat, harcainkat, öntudatunk fejlődését. Nálunk a népművelés sem „leereszkedés". A műveltséget nem szállítja készen a „felsőbbség". Népművelésünk tanítja a népet, a dolgozókat, ugyanakkor tanul tőlük: erkölcsöt, emberi értéket, lelkesedést és hősi tulajdonságot. Népművelésünk az élet minden területén segíti kifejlődni a dolgozókban rejlő tehetséget, a nép teremtő erejére épít. Kultúránk az új szellemi érJ tékek megteremtése és fejlesztése során céljainak megfelelően kritikailag értékelve felhaszjg nálja mindazt, amit až előbbi nemzedékek a kultúra terüle21 tén már létrehoztak. Kultúránk természetesen gyökeresen különbözik minden más társadalN mi osztály kultúrájától. Az osztálytársadalmakban a kultúra is nagyrészt csak a jómódúakat, a kiváltságosokat szolgálja. A szocialista kultúra a többség szolgálatában áll. Ismérve: kommunista eszmeiség, tudományos világnézet, szocialista humanizmus, kollektivizmus, szocialista nemzetköziség, valamint az egész népre kiterjedő volta, tömegjellege. A szocialista kultúra többek között feladatának tartja a népi kultúra nagyszerű kincseinek feltárását, megőrzését és továbbfejlesztését. Nem azért, hogy a népművészet kultuszának ürügyén idealizálja a régi paraszti világot. A népművészetet azért ápolja és fejleszti, hogy megőrizze a nép alkotókedvének tárgyi bizonyítékait, és bizonyítsa: íme, mennyi szépség, tehetség, erő és ízlés, mennyi alkotó és mennyi harci kedv volt a népben az elnyomatás éveiben is. Kultúránk harcos, pártos kultúra. A régi, az elavult ellen, az újért, a haldóért küzdve, nem mereng a múlton, hanem felhasználja a múlt tapasztalatait, merít a múlt kultúrájából. „A kultúra tehát — írja A. Jegorov A művészet és a társadalmi élet című tanulmányában — azoknak az anyagi és szellemi értékeknek az összessége, amelyeket az emberiség a társadalmi szükségletek kielégítése végett létrehozott. A kultúra magában foglalja az ismereteket, valamint az embernek azt a képességét, hogy az ismereteket a társadalom, az osztály szükségleteinek megfelelően alkalmazza, megszervezze az élet egyes szféráit." A kultúrának a társadalmi életben történő demokratizálódási folyamata a kulturális forradalom függvénye. Kulturális forradalom viszont csak szocialista társadalomban kezdődhet. A szocialista társadalom végső győzelmének alapvető felétele: a munkásosztály politikai hatalmának biztosítása, a kapitalista kizsákmányolás megszüntetése, és az emberek tudatának szocialista átformálása. Ebből eredően — a szocialista társadalom céljainak megfelelően — a kulturális forradalom feladata többek között: a volt uralkodó osztályok műveltségi kiváltságainak megszüntetése, a kultúra eredményeinek közkinccsé tétele, a nép kulturális alkotóerejének kibontakoztatása, a művelődés ügyének a szocializmus ügyéért folytatott harc szolgálatába állítása, a szocialista tudat és erkölcs kialakítása, új szocialista értelmiség nevelése, a szellemi és fizikai munka s a város és a falu kulturális helyzetében megmutatkozó különbség csökkentése, majd megszüntetése. A kultúra demokratizálódási folyamata a kulturális forradalommal kezdődik, és a kulturális forradalom révén válik egyre nagyobb méretűvé. Ennek a folyamatnak többek között beszédes bizonyítéka a hírközlő szervek munkájának, (rádió, televízió), valamint a szellemi termékeknek széles körben történő elterjedése. Az állandóan növekvő könyvkiadas és az állandóan bővülő népkönyvtár-hálózat például lehetővé teszi, hogy minden ember könnyen jusson könyvhöz. A nyomtatott betű a legeldugottabb falvakba is eljut. S a mennyiségi fejlődésen túlmenően jelentős a minőségi, a tartalmi változás. Az érdeklődők ma nemcsak sokat, hanem jó könyveket olvashatnak. A könyvpiacról kiszorult a ponyva és a többi semmitmondó lélekromboló selejt. Helyüket a haladó és a klasszikus Irodalom remekei foglalták el. S megnőtt az ismeretterjesztő könyvek kiadása is. Ma általában mindenki a marxista-leninista klasszikusok és más tudományos művek sokaságából gazdagíthatja politikai és gazdasági ismereteit. A fejlett könyvkiadás és könyvpropaganda segítséget nyújt az ipar és a mezőgazdaság problémáinak megoldásában, felkelti az emberek érdeklődését a korszerű gazdasági, politikai és kulturális kérdések iránt; nő az ismeretanyag, egyre többen tesznek szert általános műveltségre. Ebben a folyamatban nagy és különösen fontos szerep jut a hírközlő szerveknek. Napjainkban tulajdonképpen hírközlő szerveink váltak a kultúra demokratizálódásának leghatékonyabb eszközévé, a tömegkultúra terjesztésnek hordozóivá. A kultúra demokratizálódásának folyamata azonban nehezebb, mint az néhány éve látszott. A kulturális forradalom első szakaszában komoly hibák történtek abban a vonatkozásban is, hogy a kultúrát irányító szervek leegyszerűsítették a közérthetőség fogalmát és nem vették figyelembe a nép ízlésének differenciáltságát. A személyi kultusz viszonyai között például, amikor többnyire az adminisztratív „irányítás" uralkodott, a művek megítélésénél a legtöbb esetben az volt a döntő kritérium, hogy érthető-e az illető alkotás mindenki számára vagy sem. Az így született kultúra aztán ahelyett, hogy fejlesztette volna az ízlést, igénytelenségre nevelt. Az a gyakorlat, amely az alkotóktól azt követeli, hogy a mű mindenki számára közérthető legyen, valóban nem a kultúra demokratizálódását segíti elő, hanem a középszerűség kultuszára nevel. „A művészet demokratizálása — írja ezzel kapcsolatban Jiŕí Zuzánek A kultúra és a tömegek című tanulmányában — a szocialista társadalomban nem jelenti az átlagos ízléshez való idomítást. Ellenkezőleg, megköveteli azoknak az előfeltételeknek a megteremtését, amelyek lehetővé teszik, hogy az emberek minél szélesebb köre élvezze legnagyszerűbb eredményeit ... Brecht szavaival: „demokratikus eljárás az, ha a „hozzáértők szűk köréből" a hozzáértők széles körét teremtjük meg." Tekintve, hogy a művészeteknek nincs és nem is lehet csupán egyetlen megjelenési formája, a kultúra demokratizálódási folyamatának nélkülözhetetlen feltétele: szabad teret biztosítani a művészi igények, stílusok és módszerek alkotó versenyének. A párthatározat szavaival: „feladatunk kialakítani a művészi alkotómunka kedvező feltételeit". A stílusok és irányok sokfélesége esetében azonban jobban, mint bármikor, nem hagyható figyelmen kívül, hogy a szocialista társadalomhoz legközelebb az olyan művészet áll, amely az emberre ható, amely saját eszközeivel a leghatékonyabban segíti a társadalmi célok megvalósulását, amely az objektív tudományos ismeretek alapján az emberiség és az egyén szempontjából a humanizmus legteljesebb megvalósulását tartja a legfontosabbnak. N em kétséges: a párt XIII. kongresszusa határozatának gyakorlati megvalósulása lehetővé teszi, hogy kultúránk — az egész társadalom és művészet érdekével, összhangban — minden vonalon erősödjék, tovább demokratizálódjék, egyre több embernek váljék kincsévé. BALÁZS BÉLA GAL SÁNDOR: lliimiintiiiHiiiill.' ELÉGIA Már elült a szél. Öntözi az ég a barna tájat. Sűrű esővel átszövi. Tocsog a szürke alázat. És növekszik sok pöfeteg gomba, barna, ragadós leve csorog. Szőrös indákra kapaszkodva hangyák szorgalma mocorog. Esteledik. Mint feltört dió, az elmúlt nap szétpereg. Nem tudni mi volt a rossz, a jó, úsznak komor, kék fellegek. Pipára gyújt, s ül maga. Gondja, mint hajszála, ezer. Van, s még sincs otthona, szavára senki nem felel. Már alig mozdul. Teste megnőtt esti árnyék. Csend. A tenger nyugalma ring felette, körül a parttalanság dereng, s mint az ég, magasra nő a magányosság csipkés tornya. A jövendölésben nincs jövő. Hitét valaki elorozta, s míg a gombák buján tenyésznek, nyelvén meghalnak a szavak; szemét fordítja idegen égnek, de nem mozdul. Vár. Itt marad. ZALA JÓZSEF: IIIIIIIII1IIIIIUIIIIII LOVRAN A mólón álltam zuhogó esőben, így találkoztunk: a tenger és én. Szemem sem rebbent, csak néztem merően, hogy vágtatnak a hullámok felém. Egyedül voltam, messzi Dunapart-ék a víz, s az ég tömkelege között; a sziklás parton fortyogott a tajték, pajkos paránya arcomba szökött. Áztam és csalt a mediterrán flóra, kapaszkodtam a szűk sikátoron, lihegve értem a volt piac-sorra, mely csodálta, miért háborgatom. Léptem zaját a kőfal verte vissza, - mába mentett középkori szigor -, mit felelnék, ha valaki szólítna: „Mit keres itt, hová siet Signor?" Az eső morse-jelét rámkopogta, közeli boltív lett a menedék, onnan figyeltem szépségittasodva, hogy válik eggyé a tenger, s az ég. A távolban opálos köd gomolygott. A barna kövek, s a zöld partszegély nem sejthették, hogy itt miért bolyongok, nem árulták el, mit is rejt a mély. Röpke találka, - verőfény híján is csodálatos volt Adria veled; időm lejárt, távoznom kell, de máris teszek egy forró, nagy ígéretet: Visszajövök, ha sorsom addig éltet, azzal, ki jóban-rosszban volt velem! Akkor mutasd meg teljes fényességed te csodálatos, te vágyott elemi ANDRÁSSY TIBOR: Balaton (1966)
