Új Szó, 1966. június (19. évfolyam, 149-178. szám)

1966-06-15 / 163. szám, szerda

T§Á§R§G§ Y§ A§L§Á§S PETER WEISS SZÍNMŰVE A

szeredi házikó, amelynek kapuján benyitottam, olyan emberekre vallott, akik meg tudják becsülni azt a keveset, amijük van. Az udvarban, a virágágyak közt, őszibarackfák virítottak, az udvar mögötti kertben vasívekkel közrefogott gyalogút várta a szőlőt, amely majd lugast bont fölé. A ház maga alacsony, de ápolt külsejű, s úgy látszott, hozzáépítéssel bővítették. A nyári konyha féle melléképület előtt öregember dolgozgatott. A utcai lakásból az őszhajú fiatalasszony a ház udvari szárnyába küldött: ott laknak a szülei. Mivelhogy a hetvenéves Viliam Tóth iránt érdeklődtem. A hátsó lakásban a szapora léptű, élénk szemű öreg Tó*h néni fogad. Hellyel kínál, s behívja az udvaron dolgozgató férjét. A tömzsi, idős férfiból minduntalan kibújik a volt cukorgyári gépész. Nem csoda: jó harminc éven keresztül, huszonöttől ötvenhatig csinálta ezt a szakmát. Akkor vonul* nyugdíjba. De ma sem nyughat: a műhelynek berendezett nyári konyhában éppen a kerti sétány vasíveinek készítésében zavartuk meg. Nem a cukorgyár volt az első munkahelye Tóth bácsinak, de valahogy együtt nőtt fel a gyárral. Amikor 1908-ban az első répakampány megindult, ő ls ott sürgölődött — tizenkét éves fejjel — a munkások körül: sört hordott nekik. Aztán a helybeli kis gépgyárban kitanulta a szakmát, s elment Pozsonyba, világot látni. Akkor tört ki a világháború. Hiába változtatta a munkahelyét, azért csak besorozták; először Komá» romba került, később tengerész lett Pólában, az Adriai-tenger partján. Tizennégy hónap alatt búvárrá képezték ki. Tizennyolc februárjában részese lett a cattarői matrózlázadásnak. (A szomszéd hajó legényei Horthyt is megfürdették a tengerben — mondja). A lázadás leverése után a háború végéig Durazzóban szolgált egy munkabajőn. Fiúmén keresztül tért haza, s Itthon előbb a Hübsch-féle vasgyárban, majd a vegyigyárban, végül pedig, 1925-ben a cukorgyárban kapott állást. -— Hübschnél napirenden voltak a sztrájkok — emlékezik vissza. — Egyszer az igazgatónak is megfogtam a nyakát. Si* került is elérnünk valami béremelést. Igaz, akkor három hónapig sztrájkoltunk. De huszonhatban az általános cukorgyári sztrájkkal, amelybe a diószegi, nagyszombati gyár ls bekapcsolódott, semmire sem mentünk. — Azt is mondd el, hogyan vitted tizenkilencben, a május elsejei fölvonuláson a vörös zászlót! — nógatja a felesége. — Belemenős, forróvérű legény voltam — meséli elgondolkozva az öreg, — és elegem volt a Monarchiából, az urakból. Igaz, a magam bőrén nem igen éreztem őket: amikor születtem, az apám rendőr volt Nyitrán, később portásnak állt be Diószegen, majd itt Szereden. De a munkát és az igazságot mindig becsültem. Tizenkilenc május elsején sikeres maHetven év jálist rendeztünk. A munkásfiatalok tornatermében aztán évről évre színdarabokat játszottunk, s részt vettünk a galgócl nagy sporttalálkozón is. — Oda magammal vittem a hatéves fiunkat is — szól közbe az asszony. — Gyalog mentünk, s amikor hazafelé fel akartam kéredzkedni egy gazda kocsijára, az ránkripakodott: „Dögöljetek meg!" Mert hogy a kommunista találkozóról jöttünk ... •— A vörös szakszervezetek munkájába is bekapcsolódtam — folytatja Tóth bácsi. — Tizenkilencben Hübschnél, később a vegyigyárban elnöke voltam a szakszervezetnek. Hu* szonegyben, amikor kiváltunk a Szociáldemokrata Pártból és megalakítottuk a kommunista párt helyi szervezetét, én ls tagja lettem a vezetőségnek. Harminchatban megalakították a szovjet-baráti társaságot, szovjet tárgyú könyveket, folyóiratokat vásároltunk, gyűléseztünk, persze a hatóság megfigyelése alatt. — A gazdasági válságot hogyan vészelték át? — Szűkösebben éltünk, mint máskor, de a munkámat azért nem vesztettem el. A gyárnak szüksége volt gépészre. A kosúti véres tüntetésen ís ott voltaim ... És a háború? — Házkutatások, bujkálás, fenyegetések — veszi át a szót Tóth néni. — Szerencse, hogy a gyárban meg a városban szerették a férjemet, mindenki ismert minket s ha veszély fenyegetett, előre figyelmeztettek. Az ismerősök hozzánk jártak moszkvai híreket hallgatni. Egy házkutatás előtt annyi időm se maradt, hogy a szovjet könyveket eltüzeljem: csak behánytam őket egy zsákba, és be a Vágba. Amikor közeledett a front, az egész gyárból mindössze ketten jártak munkaszolgálatra — a férjem, meg egy cseh ... — S a front után hogy volt? — Akkor annyi lett a dolga, hogy egy hétig nem is láttam — mondja az asszony. — Gondoskodnunk kellett a menekültek ellátásáról —• beszél tovább a férje, — cukrot adtunk nekik, bakancsért benzint cseréltünk. Húsvét elmúlt, azonnal meg kellett indulnia a tavaszi szántásnak. A szétvert házak tulajdonosainak cementet osztottunk kl. A megsérült patika gyógyszerkészletét kellett megmentenünk. Aztán a fiammal együtt munkásőrséget szerveztünk. Negyvenöttől ötvenegyig voltam a cukorgyárban az üzemi bizottság és az üzemi pártszervezet elnöke... — Bizony, sok mindent megéltünk — bólint rá Tóth néni. — Lánykoromban Pesten szolgáltam: emlékszem, amikor a Ligetben tüntettünk, lovasrendőrök zavarták szét a tömeget. Fényképet kérek a bácsiról, de nehezen kerül elő — ami volt, széthordták a gyerekek. A fiának négy gyereke van, a lányának kettő. A matrózkori képe itt lóg a falon, de ezt nem adják oda. Mielőtt elbúcsúznám, magyarra fordítom a szót. Szokatlan nekik, de azért jól bírják még a nyelvet. Amikor elárulom, hogy komáromi vagyok, a bácsi melegen érdeklődik az új hajógyár iránt. Ott van a vasúti híd felé? — lkérdi. — Tizenkilencben mint csehszlovák katonát kivezényeltek a határra, tudja, amikor odaát a vörös seregek tanyáztak. Egyszer őrségen voltam, s a híd vasszerkezetén keresztül átmásztam a hídon a túlsó oldalra, a vörösökhöz. A hídtesten nem lehetett átjutni, az el volt torlaszolva. A vörös katonák táncoltak, daloltak a híd túlsó végén. Odakiáltottam neki: „Hogy vagytok, elvtársak?" -— És az őrségparancsnok? Az mit szólt, amikor visszatért? — Ő küldött, hogy nézzem meg, nincs-e a híd aláaknázva... MIKÚTS I. RÓBERT A Svédországban élő, demokratikus gondolkodású Peter Weiss nevét két kitűnő alkotása révén ismerik ma szerte a világon. Az egyiket, Marrat halálát már Brnóban is játsszák, a másikat, az NSZK-ban részben viharos helyesléssel, részben erélyes tiltakozással fogadott Tárgyalást, a prágai Realista Színház mutatta be. Véleményünk szerint nem helyes, ha a koncentrációs táborok borzalmait felelevenítő eseményeket, illetve a háborús bűnösök felelősségre vonását a másfél évig húzódó frankfurti perben csak úgy egyszerűen színdarabnak nevezzük. A Tárgyalás több annál, hiszen nem a szerző fantáziájának a szüleménye, hanem maga a megrázó valóság. Peter Weiss a rendelkezésére bocsátott bírósági okiratokban leírt adatokat dolgozta fel csupán. Azoknak a segítségével nyújt hiteles képet a Majna menti város törvényszéki tárgyalótermében lezajlott esemé* nyékről, melyek a húsz egynéhány év előtti megrázó ténye-, ket a hírhedt auschwitzi haláltábor borzalmait tükrözik. Nyilván ezzel magyarázhatók az eltérő érzelmi megnyilvánulások is a nyugatnémet közönség részéről, közöttük — nem titok, — ma is szép számban akadnak fasiszta érzelműek. Ne csodáljuk tehát, hogy nem szívesen veszik a múlt felidézését. Hiszen a közmondás is azt tartja: Akasztott ember házában nem szabad a kötelet emlegetni. A 11 képbe sűrített, hátborzongató történeteket felújító vallomásokból a részletekkel is megismerkedünk. Azzal, hogyan ütötték-verték a fasiszta fenevadak védtelen áldozataikat, hogyan törték ki a halottak szájából aranyfogaikat, hogyan tornyosultak egy helyen a kifosztottak halomba gyűjtött ékszerei, másutt pedig holttesteik. Elfelejthetjük-e a gyermekcipőhegyeket, melyeket kis tulajdonosaiknak már nem volt alkalmuk elnyúzni? Vagy az emberi hajjal telt raktárakat, az emberi zsiradékbői főzött szappant, az emberi bőr feldolgozását ipari célokra? A fiatal lányok megrontását? Tíz szemtanú vonul fel előttünk, tíz szerencsés a szerencsétlenek közül, akiknek valamilyen csoda folytán sikerült megmenekülniük a poklok poklából. Egymásután ismerik fel kínzóikat a tárgyalóteremben, egymásután olvassák be nekik saját bőrükön szerzet* kesatfl tapasztalataikat. Azt a sok millió ártatlant képviselik Itt, azoknak a nevében hangzanak el szemrehányásaik, akik nem érhették meg a szabadságod, akik ma nem lehetnek közöttünk ... És a gyilkosok? Tizennyolcan vannak a fasizmus megtestesítői. Szemrebbenés nélkül, hi* degvérűen tagadnak, vagy vé-* dekeznek. Gyáván, körmüksza« kadtáig. Szinte nevetséges, mennyire cserben hagyta őket emlékezőtehetségük. Senkit sem ismernek fel egykori áldozataik közül. Nem, nem ők a bűnösök, ők semmit sem követtek el. Ha valaki, akkor csakis a rendszer felelős a történtekért. Űk csupán feljebbvalóik parancsának engedelmeskedtek. Nem, nem lázadtak fel a rendszer ellen. Miért is tették volna? így kényelmesebb volt. Ezeket a tényeket vitte színpadra a drámaíró, ezek az égbekiáltó események peregnek le előttünk Fr. Laurin rendezésében, aki az előadás sikere érdekében hét prágai színház legjobb színészei közül válogatta ki a szereplőket. És mégsem állíthatjuk, hogy törekvését maradéktalanul siker koronázta. Szokatlanul hat ugyanis, hogy az egytől egyig fekete talárba öltözött színészek, mintha csak hangjegykönyveket tartanának a kezükben, szerepeiket olvas^ sák. A szerző ezzel a nem éppen szerencsés megoldással akarta elejét venni a mesterkéltségnek, a nagyobb szavahitelőség érdekében. Véleménynünk szerint nagy kár, hogy a rendező nem volt önállóbb. Ezáltal az olyan nagy művészek is, mini Zd. Štépánek, VI. Smeral, V. Vejrážka, V. Vydra, O. Brousek, V. Taub és a többiek alakítása lényegesen gyengébb hatású, majdnem illúziórontó volt. Szinte természetes, hogy a közönség az előadás végén nem tapsol a művészeknek. A megilletődés, a megrökönyödés el* némító hatása bénítja meg a kezeket. A bűntudat, a szégyenérzet marja a lelkiismeretet, hogy tűrtük, hogy hallgatólagosan tudomásul vettük a fasiszták hihetetlen garázdálkodását. De a tetszésnyilvánításnak amúgy sincs helye. A drámaírót nem a szórakoztatni akarás vezette. Tanítani, nevelni akart és ezt az igyekezetét maradéktalanul elérte. Ezért nem hiábavaló a negyedévszázados múlt felidézése, mely a jelenre, sőt a jövőre is utal. Ma sem értjük még, hogy a XX. század civilizált társadal= mában hogyan gyilkolhattak korlátlanul és büntetlenül a „Herrenvolk" tagjai, a kiváltságosok, akik mindig jobbnak, különbnek tartották magukat más nemzeteknél. Hihetünk nekik? Fátyolt boríthatunk a múltra? Aligha! Hiszen a nyugatnémet határok felől atombombák formájában még ma is fenyeget a veszély. A revansis•*ák ma sem nyugszanak. Talán csak a kellő pillantot várják. Peter Weiss éberségre, óvatosságra int, hogy a fasizmus borzalmai soha többé ne ismétlődhessenek meg. KARDOS MARTA á EICHMANN Miről döntöttek a strasbourgi értekezleten? Vajon miért éppen a Bad Salzungen melletti Merkers térségét választották sok milliót érő kincseik rejtekhelyéül a náci hatalmasságok? Ma még nincsenek olyan bizonyítékaink, amelyek végleges választ adhatnának erre a kérdésre, egyes tényekből mégis következtethetünk. 1944. augusztus 10-én a náci párt vezetői, a Wehrmacht és az SS magas rangú tisztjel találkoztak a német monopóliumok és fontos hadiüzemek képviselőivel. Az értekezlet célja az volt, hogy különféle üzelmekkel minél több értéktárgyat vonjanak kí a győzedelmesen előrenyomuló Hitler-ellenes szövetségesek ellenőrzése alól. Ezek a náci „fejesek", akik a strasbourgi Maison Rouge-ban légmentesen zárt ajtók mögött tárgyaltak, bort ittak és vizet prédikáltak. Ugyanis elvakított párthíveiket kitartásra buzdították, maguk viszont már réges-régen nem hittek Hitler „végső győzelmében". Merész tervek A strasbourgi értekezleten elfogadott határozat értelmében föld alatti vezéri bunkert vájtak az Ohrdruf melletti Jonas-völgyből emelkedő hegyoldalba Hitler számára. A munkálatok „Olga" fedőnéven folytak. Itt kellett volna kuksolnia a „Führernek" hadvezérel társaságában. Innen akartak éket verni a Hitler-ellenes szövetségesek közé, hogy azután különbekét köthessenek az angol—amerikai haderővel. Mondanunk sem kell, hogy mesterkedéseik sikerét jórészt a véres kincsektől remélték. A tervek szerint csupán 40 km választotta volna el a vezéri bunkert a merkersi kincseskamrától. 1944 október végén a Német Birodalmi Bank igazgatósága és Oswald Pohl SS-Obergruppenführer, mint a birodalmi gazdaságirányító főhivatal képviselője — az SS-geológusok egybehangzó szakvéleménye alapján — a Kaiseroda nevű káliumfejtő II/III. számú tárnáját találták a legalkalmasabbnak egy minden követelménynek megtelelő kincstároló berendezésére. A talaj felszíne alatti 800 m-es mélység úgyszólván feltétlen bombabiztos fedezéket nyújtott. Az áttekinthetetlen tárnarendszert a valóságban egy maroknyi ember ls ellenőrizhette, sőt felrobbantásával szükség esetén járhatatlanná is tehette. Elvből csak háromféle embercsoportot alkalmaztak a nagy kiterjedésű kincseskamra előkészítéséhez és kiépítéséhez: egy vezető személyiségekből álló SS-tiszti különítményt, a Birodalmi Bank fasiszta hivatalnokai közül gondosan kiválogatott és hallgatásra kötelezett kisebb csoportot, amely Emil Puhl és Thom magas rangú bankvezetők felügyelete alatt állt, végül pedig egy koncentrációs tábor foglyaiból öszszeállított különítményt. Ezeket egyelőre a Springen nevű káliumfejtőben szállásolták el. 1944 decemberétől kezdve gyorsított ütemben kellett kiépíteniük a védett és álcázott fedezéket. Egy fogoly megrázó beszámolója Joseph Arturjanz volt egyike annak a kevés robotkulinak, akik csodával határos módon túlélték az embertelen munka- és életfeltételeket. Hajmeresztő élményeiről a következőkben számolt be felszabadulása után: „Bennünket, rabokat abban az óriási kötélkosárban bocsátottak a tárnába, amelyben azelőtt a káliumkőzetet hozták a felszínre. Minden fel- és leszállás alkalmával 10, sőt 20 embert gyömöszöltek a felvonóba. Amikor először leszálltunk, fogalmunk sem volt arról, milyen pokol vár ránk azonkívül, hogy a kőtelek összehasogatták testünket. — A hodályoknak beillő tágas vermek mindegyikének élén egyegy kápó állott, akiket szadista hajlamú, többnyire életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt bűnözők soraiból toboroztak. — A tárnák alja és a boltozatok felettük egyenetlenek, érdesek voltak, azokat kellett egyengetnünk. Sose tudtuk, vajon nappal van-e, vagy éjszaka, csupán a hodály tetején világított egy 60 wattos villanyégő. Minden reggel kávénak csúfolt löttyöt kaptunk, amelyet a közeli Dorndorfból hoztak. A hatalmas kondérokban érkező ebéd poshadt káposztából vagy kalarábéból készült, s messziről bűzlött^ Eleinte minden nyolcadik napon levegőre engedtek, akkor láttuk csak, hogy testünk a kálium oxidálásától rozsdabarna színű lett. Ám ez lett volna a legkisebb baj. Kiaszott, füstölt halakra hasonlítottunk. Többeket rémlátomások gyötörtek, földre vetették magukat és őrjöngve káliumot kezdtek rágcsálni. Hasunk felpuffadt, vesénk nem működött. Akkor kezdett a halálesetek száma ugrásszerűen emelkedni. Leírhatatlanok voltak a haldoklók gyötrelmei, amíg megváltotta őket a kegyes halál ..." A munkálatok tervezésével és Irányításával az SS-vezetők a Ludwig Renntler és Heinrich Kalb cégeket bízták meg. Az emberanyagot lengyel, magyar, francia s főként szovjet foglyok szolgáltatták. Ezek egyelőre haladékot kaptak a halál angyalától. Következik: HÁLÁI. FIAI