Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)
1966-05-01 / 119. szám, vasárnap
K árba veszett a gyáros minden fáradozása. Május elsején szorongott a nép a vonatfülkében. Holotay keze azonban messze elér. A reggeli vonat szándékosan késve indult a járási székhely felé. Minden állomáson hosszabb ideig vesztegelt. Az országúton csendőrök állították meg a teherautókat, vagy a kocsin igyekvőket. Holmi titkos iratot kerestek, mely pontos értesülésük szerint meg nem engedhető módon ócsárolja a kormány tagjait. A városban a rendőrség akadékoskodott. Csak kacskaringós kerülő utakon, szűk mellékutcákon át engedték a népet a Búzatérre. Mégis egyre özönlött mint a sebes ár, melynek nehéz gátat vetni... János fokozódó izgalommal nézte, hogy nő, dagad, hömpölyög, feszül, forrong az em.-' bersokaság a májusi verőfényben. Egymás után érkeznek a csákányházi bányászok, az apátfalusi posztógyáriak, a hajnácskői és szentfalut téglagyári munkások. A legnagyobb tömeg azonban az övék, a fülekieké. Az élen Kulisák, a vörös zászlóval. Ami a nagykemence kéményén lengett, fogja el Jánost valami meleg boldogító tudat, valami bátorító, büszke érzés. Keményen markolja a rábízott transzparenst. Ezek a táblák, mint óriás fenyegető öklök követelik a nyolcórás munkaidőt, az igazságos bért, a munkásság jogát. Éltetik a pártot, hirdetik a világ proletárjainak egységét. Az Apolló-mozi előtt rögtönözték a szónoki emelvényt. A közeli szeszgyár udvarából gördítették ki a munkások a hordókat, s fektették rajtuk végig a deszkákat. A beszéd után fegyelmezetten, nyolcas sorban vonulnak végig a belváros utcáin... A járási hivatalban azonban már szövik a tervet. Az emeleti ablakból éppen a térre látnak. — Ennyien még egy évben sem gyűltek össze — vélte Dugacsek rendőrkapitány. — Olyan a tér, mint a pipacstól vöröslő búzatábla. Az idő ls kedvez nekik. Magához kéreti az agrárpárti, a szociáldemokrata, a keresztényszocialista képviselőket és szenátorokat. Végtére nagy koalíció születik a választások után a kormányban a veszedelmesen előretörő munkáspárt ellensúlyozására. !Ü 2 MAS : DAL * ÉM 2 LÄM — Nos, uraim — kezdi — hogyan akadályozhatjuk meg a fölvonulást. Az alkotmány minden engedélyezett pártnak, szervezetnek biztosítja a gyülekezési jogot. — Amennyiben nem veszélyezteti az állam rendjét, biztonságát — válaszolja Csicsnianyec járásfőnök, szociáldemokrata szenátor. — Már intézkedtünk — villan huncutul a szeme ... Mező elvtárs, az ünnepély szónoka alig kezdi meg a beszédét, fölbérelt elemek kormányt gyalázó megjegyzéseket kiáltanak közbe. Magukkal ragadják a tömeg kevésbé fegyelmezett részét. Verekedést-erőszakolnak ki a rendőrséggel. Megvan az ürügy. Előkerülnek a gumibotok. Kulisák magasba lendíti a zászlót, hogy jelt adjon az indulásra. A következő pillanatban zúdulnak rá az ütések. Molnár széles hátát, mint pajzsot tartja oda, védelmül. Példáját követi Albert és Teleki. Zömök, dagadt képű rendőr megragadja a zászló nyelét: — Ide vele, gyújtogató bitangok! — ordítja. — Ti vagytok a bitangok bitangjai! — vág vissza szikrázó szemmel Kulisák. A gumibot az arcába sújt. Fájdalmában fölkiált. Jobb ökle a rendőrsisakra zuhan. De már ott a másik kettő. Hárman rángatják tőle a zászlót. Görcsösen szorítja melléhez. Azzal együtt bukik arccal a földre. Saját testével védi. — Engedd — hajol le érte Molnár. Sikerül átvennie. Adja továbh Telekinek, tőle Virághoz kerül, aki fölhasználva a kavarodást, a szeszgyáriak segítségével egy közeli pincébe rejti. Lovasrendőrök kardja villan a fényben. Vízsugarak sisteregnek a tűzoltófecskendők tömlőiből... A tömeg zöme csak lépésről-lépésre hátrál, összeszorított foggal, ököllel. A bámészkodók visongva, jajveszékelve menekülnek. Gyerekek sírnak fel, nők átkozódnak, férfiak káromkodnak. A bántó hangzavart azonban elnyomja a munkások nemzetközi himnusza. A legsűrűbb tömegből kel szárnyra. Csakhamar viharként zúg. Hasztalan a gumibotok, kardlapok kegyetlen tombolása. Nem hal el a diadalmas dallam. (RÉSZLET j Csillagok futása, cserkésző szelek éneke, — a föld pihen, a föld nehéz álommal van tele. Síirű az éj, mint vad erdők mélyén az árnyék, komor az éj, mint a holt mezők sóhaja. De túl a világ hideg rendjén, tűi az éjféli fák ezüstjén, túl a konok hegyek gerincén remeg az élet sziv-dala. Az álmok fénye átcsap az éjen, kizúg a földre gyöngyfehéren, csendes utcák során szalad, körülmossa a gyárfalat, viszi a vér szilaj hevét, a bánatot, az örömet, az öntudatlan életet, millió pihegés neszét. A város fényíves csendjében a munkás álmodik, felrója a lét falára a lélek láthatárait. Amig a munkáskéz piheti s a tüdő fújva jár, 1966. v. 1. >O CťĹ D ••v b CO UJ Q álomképek sorát űzi tovább a vérsugár. A munkás álmodik: gépek sürü közén liheg, sodró gőzök gomolyában kémleli a habos eget, vaskígyók tüzébe mártja szemének kék virágát, kénes lángok mosogatják, szikrázva űzik álmát. Kába kerekek robognak, sistergő szijak futnak, dünnyögő dinamókon pihe-csillagok gyúlnak. Ég a rettentő vasgyomor, vonaglik minden rostja, kemencék tátott torkán kicsap a lángok csokra. A munkás álmán átsürög az élet száz alakja, átzúg testén a feltörő erők friss zuhatagja, s építi acél-tornyait az ég felé szegezve, utat vágva az ösködökkel áradó végtelenbe. SZABŰ GYULA: EZ LENNE A JÖVENDŐ? (Az Ecce vita fametszetsorozatból — 1963) A /em szidhatom a sorsot, hogy '» kevés a barátom. Ma reggel, alighogy kikísértem Petkót az állomásra, belebotlottam Hrisztóba, egykori iskolatársamba. S ahogy az már ilyenkor lenni szokott, hoszszan, tetőtől talpig végignéztük egymást. Mind a ketten láttuk, hogy a másik megöregedett, és mégis azt mondtuk: „Olyan vagy, mint voltál!" A férfikor, de lehet, hogy minden korosztály kis hiúsága ... Hriszto a helybeli szövőgyár igazgatója. Es én még sohasem látogattam meg, hogy valamit írjak róluki — Bocsáss már meg öcskös, de ez mégsem járja! Hiszen mi annyi szövetet termeltünk már, hogy két- I szer körültekerhetnéd vele a föl- 1 'deť Mit mondhattam erre? Megígér- íj te \ hogy délután meglátogatom. , A bejáratnál várt. Amikor a 1 fcönyvelés földszintes épülete mel- J lett elhaladtunk, az egyik tisztvise- \ lő behívta az igazgatót valamilyen | ügyben. Hriszto megkért, várjak rá | néhány percig az irodában. De jobb- i nak láttam, ha kint maradok a leve- i gőn, és leültem egy padra. A zöldre j festett padok a gyár udvarán áll- | tak. A nyíreié, az álma- és körte- | fák között Két sötétzöld, majdnem í; fekete ciprus emelkedett. S míg a többi fa csöndesen kitárta lombos jj ágait, a két ciprus, mint fekete, J kámzsás őr, komoran, szigorúan j állt, mintha gyűlölné a természet felülmúlhatatlan színpompáját. So- | hasem szerettem ezeket a fákat, j Azokra az emberekre emlékeztettek, akiket szektásoknak nevezünk. Felálltam, s odamentem egy nyitott ablakhoz. Miközben azon tűnődtem, ne üljek-e le egy másik padra, de úgy, hogy a ciprusokat ne lássam, magas sarkú női cipők gyors kopogását hallottam. Ezután pénzcsengés ütötte meg a fülemet, majd megint felhangzott a távolodó, könnyed női léptek zaja. Be-* IVANJO P E T R O néztem az ablakon. Kicsi és teljesen üres szobát láttam. Közepén asztál állt, élénkpiros terítővel letakarva. Az asztalon egy halom pa-> pírpénz feküdt. Mellette, kisebb kupacban, aprópénz hevert. jelentéktelenebb dolgok is megragadják az ember figyelmét, hát még a pénz! Feléledt az érdeklődésem, s biztos voltam abban, hogy valami történni fog ezzel a pénzzel, amit feltétlenül látnom kell. Ugyanakkor kényelmetlen érzésem támadt. Lehet, hogy valaki észrevesz, és még azt hiszi, hogy nem véletlenül kerültem oda, a pénz közelébe! Elhatároztam, hogy arrébb megyek, de ekkor fiatal férfi lépett a szobába, megállt az asztaU nál, és fütyörészve felvett egy kö? teg pénzt. Kihúzott belőle néhány bankjegyet, megszámolta, egyet visszatett, és távozott. Követtem őt tekintetemmel, és a kijáratnál, a falon a következő felírást láttam: „Kommunista munkabrigád". Egyszerre minden világossá vált előttem. A brigád tagjai pénztáros nélkül, maguk vették fel a fizetésüket. Sok munkásunk számára még úf ez a módszer, de már láttam másutt is ilyesmit, és ott maradtam az ablak mellett, észrevétlen nül, figyelve az eseményeket. Valami érdekes élményre vártam, akár a lesben álló vadász ... Néhány perc múlva nyikorgott az ajtó, és a küszöbön idősebb, őszülő asszony jelent meg. Csontos, napégette arcában mélyen ült apró szeme. Fejkendőjéről és szoknyájáról láttam, hogy faluról jött, és nemrégen dolgozik a gyárban. A keze széles és durva volt. Nyugta-' lanul lépett az asztalhoz, ijedten tekintett körül a szobában. Láttam, hogy harmincöt évesnél nem lehet több. Ideges mozdulattál kapta fel az egész köteg papírpénzt. Fél kézzel melléhez szorította, és másik kezével az aprópénzt markolta fel. Szinte hallottam, hogy liheg. Nyakán kidagadtak az erek, szeme kidülledt. A legtehetségesebb színész sem fejezhette volna ki nála hatásosabban a pénz hatalmátl Vajon az apja nem ölte-e meg testvérét egy barázdáért? Vajon ő maga nem ver» te-e be a szomszéd gyermek fejét egy elcsent tojásért? Bizonyára azért hagyta ott a földet, hogy itt több pénzt keressen! Es most itt van előtte! Az asszony mozdulatlanul állt, arca eltorzult, szeme kidülledt. De embertelen arckifejezése alighanem szép vágyakat takart. Oj házról, szép ruhákról álmodott, nyw godt és boldog életről. Aztán mégis visszatette a pénz felét, a többit a keblébe dugta. Rendbe szedte magát, megigazította a blúzát, és határozott léptekkel indult az ajtóhoz. Szerettem volna rákiáltani: „Gyere vissza! N? zuhanj újra a mélybe, ahonnan egyszer már kikerültél!" Az asszony megragadta a kilincset, de nem nyitotta ki az ajtót. Valamilyen erő visszataszította, és görnyedten, sápadt arccal hátrált. Kivette kebléből a pénzt, s az asztalra tette. Hallottam, ahogyan számolja: „Tíz, húsz, harminc ..." „Lám — mondtam —, minden úgy végződik, ahogy kell." De az asszony újra az asztalhoz lépett, és egy tízlevást tett még vissza a többihez, amelyet „véletlenül" csapott a fizetéshez. Most már nyugodtnak látszott, és mintha megfintnlndott volna. Mindez nem tartott egy percnél tovább. De ebben a percben egy ember lépett át egyik korbfi 1 a másikba. KARIG SÁRA fordítása