Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-08 / 126. szám, vasárnap

Az ojtó előtt letopogta a csizmája talpára tapadt, »űrű, fekete sarat: ez inkább csak amolyan jelképes, beidegződött mozdulat volt, hiszen a küszöb elé szórt, megtiport fenyőgallyak már maguk is menthetetlenül belefulladtak a rájuk hordott és széttaposott latyakba, a két ujja között sietve és szemérmesen kifújta oz orrát — az orrfújásnak ezt a közvetlenül egyszerű és mindenesetre zsebkendő kímélést jelentő módját a tisztek is hamar eltanulták a fronton a legénységtől, ám az alezredes nem szerette, morgott miatta: az alattomos demokratizálódás veszélyes jelét látta benne -, feszesebbre húzta a köpenyét a derékszíja alatt, aztán erelyesen, kurtán kopogtatott és belépett. Amikor betette maga mögött az ajtót, hallotta, amint az alezredes szórakozottan felmordul: — Ne kopogj, ne kopogj. Minek kopogsz? Ostoba, civil szokás. Mért nem tudtok leszokni róla? Álom Tivadar úgy tett, mintha nem hallotta volna az alezredes szavait; az effajta kérdésekre a katonaságnál amúgy sem szokás válaszolni, ezt hamar megtanulta. Az alezredestől két lépésnyire feszes vigyázzban megállt, a torkát köszörülte. Az alezredes csak akkor pillantott fel a sakktábla mellől. A kezében eltűnődve szorongatta a fekete futót: a két ujja közé csiptetve tartotta a levegőben, mozdulatlanul, de mégis határozottan, mintha valóbban valami szerencsétlen, tehetet_ len futárt csípett volna nyakon: hohó, barátocskám, hiába lapulsz, hiába bujkálsz, hiába játszod itt a buta katonát, most felfedeztelek, most arcvonalba lépsz, most megnyered számomra ezt a koszos kis ütközetet. Az alezredes lassan Tivadar felé fordította a fejét, de a szeme sarkából még egyre a sakktáblát fürkészte, szigorúan és eltökélten, mint aki éppen lépni készül, már ki is nézte a megfelelő lépést, csak éppen még egyszer szemügyre veszi a terepet. Barátságtalanul kérdezte: — Na, mi van? — Alezredes úr, bocsánat a zavarásért: az eligazításért jöttem. Szavai nem hatoltak át azonnal a szoba langyos, enyhén rum szagú légkörén, az alezredes szivarjának és a főhadnagyi rangot viselő szárnysegéd cigarettájának békésen egymásba gomolygó, légies rétegekre foszladozó, illatos fellegén, az állólámpa dekoratív, festett ernyője alól aláomló, hangulatos fényszigeten, az alezredes keze ügyében várakozó rumos üveg kedélyes, sötét csillogásán és mindazon, ami még ehhez tartozott. Ezeknek a meghitt hangulatot árasztó részleteknek a harmóniájában szinte valószínűtlenül hatott a hivatalos, katonás hang, s Álom Tivadar zavartan megismételte. — Az eligazításért... A szőke, határtalanul jól fésült és határtalanul szépfiús segédtiszt tartózkodóan kihangsúlyozott mozdulattal hátradűlt, mintegy jelezve, hogy máris hajlandó félbeszakítani a játszmát, amely amúgy sem jelent számára egyebet, mint könnyed, bohémes időtöltést, a tétlenségre kárhoztatott idő pillanatnyi, felületes lenézését, fölényes szórakozást, amely csupán ideig-óráig késleltetheti az izmaiban rejlő, férfias, türelmetlen, tettre kész feszültséget, de semmi esetre sem fojthatja el azt. Csak tessék, jelezte a hanyag és mégis öntudatos és tiszteletteljes mozdulat, csak tessék, én várhatok: oly mindegy, hogy melyik percben és a tábla melyik sötét vagy világos mezején engedem majd magam illő tisztelettel, de egyszersmind önérzetes, önmagam megadását sejtető, férfias kacérsággal és a feljebbvalónak kijáró, köteles és előzékeny tartózkodással bemattoltatni, csak tessék — különben is: nem rajtam van a lépés sora. Az alezredes jóval nehezebben szánta rá magát, hogy elszakadjon a játék gondűző varázsától, csakhogy az eligazítás azok közé a fontoi és felelősségteljes katonai feladatok közé tartozott, amelyeknek gondját soha, semmi körülmények között sem bízta volna másra, még elegáns segédtisztjére sem. Átmenetileg megkegyelmezett tehát a fekete futónak, és kedvetlenül Tivadarra mordult: — Jól van, zászlós úr. Jól van. S mert pillanatnyilag nem jutott okosabb az eszébe, megismételte: — Jól van. Állj kényelmesen, zászlós úr. Foglalj helyet. ülj le. Főhadnagy úr — fordult a segédtiszthez —, tölts egy pohárka rumot a zászlós úrnak. — Ezzel újból felöltve katonás, jellegzetesen főtiszti ábrázatát - ezt néhány marcona szemölcs, a bozontos szemöldök, a szűk gallérból kidagadó, feszes toka és a jókora, kékeslila orr jelentékenyen megkönnyítette — kurtán kérdezte: — Tehát először is: a legénység hangulata? Álom Tivadar a félig földbe ásott, rögtönzött fabarakkokban tespedő, sötét arcú, komor bakákra, a cuppogó, átázott bakancsokra, a lucskos kapcákra, a nedvességtől súlyos katonaköpenyekre és a silány, hiányos élelemre gondolt, és szemrebbenés nélkül válaszolta: — Pompás, alezredes úr. Kifogástalan. — Helyes. Nagyon helyes, ügyelj, hogy a legénység pontosan betartsa a takarodó idejét. Pontosan és szigorúan. Figyelmeztesd az altiszteket és tiszteseket is. Nem tűröm, hogy a bakák erkölcstelen életmódot folytassanak a fronton. Minden órában ellenőrizni kell, nem szökött-e ki valamelyikük a körletből. A rossz nők demoralizálják a hadsereget, és csökkentik az alakulatok ütőképességét. Na. Miről is beszéltem? — A rossz nőkről, alezredes úr - mondta Álom Tivadar tiszteletteljesen, és arra gondolt, hogy a bakáknak sajna, még az alezredes terepjáró kocsiján is legalább egy órai utat kellene megtenniük, amíg az első elérhető rossz nőhöz juthatnának, miután ezt a tökéletesen frontszakasszá züllött, őszi erdőt, ahol jelenleg kotlottak, az úristen és a hadvezetőség elfelejtette rossz nőkkel benépesíteni. Az alezredes merően Tivadarra nézett, de Tivadarnak egyetlen arcvonása se rezdült. — Na jó — mondta az alezredes, miközben a szárnysegéd leplezetlenül Tivadarra vigyorgott a pohara mögül -, na jó. Hát akkor lássuk csak: először is a jelszó. Felnézett a mennyezetre, amely kívül esett az állólámpa játszmQ kedélyes fényének bűvkörén, s mintha e misztikusan homályos magasságokból akart volna ihletet meríteni; elmélázva, fennhangon szőtte gondolatait: — A jelszó . . . ööö ... mi is legyen? Tivadar agyában isteni szikra pattant, s ellenállhatatlanul lángot szított: — Nem lehetne: fekete futó? Az alezredes visszazökkent az állólámpa földi világába: — He?... Nagyon jó: fekete futó. Azaz, hogy mathaság. A jelszó: Panzerfaust! — Félek, hogy a bakák nem bírják majd megjegyezni — kockáztatta meg Álom Tivadar, de az alezredes ellentmondást nem tűrő hangon közbereccsent: — A jelszó: Panzerfaust! Jelhang: Wunderwaffe! És gondoskodj róla, zászlós úr, hogy a táborban a legteljesebb fegyelem uralkodjék. Minden fényforrást gondosan Kosík Jázset rajza ellenőrizni, kioltani, illetve álcázni. Teljes elsötétítés. Tizenegy óra nulla nulla perctől dohányzási tilalom. Meg vagyok értve? — Igenis — jelentette harsányan Álom Tivadar, és a tábor mellett, az erdő szélén végighúzódó, rögtönzött felvonulási útra gondolt, amelyen percenkint súlyos katonai tehergépkocsik döcögtek végig, káromkodó gépkocsivezetőkkel dübörgő rakományokkal és vakító fényszórókkal. Az utat odaátról egyelőre még nem lőtték: a fényszórók rosszindulatúan pásztázták végig az átázott erdőt, és a nedves falombok úgy csillogtak a reflektorok fényében, mint holmi óriási, baljós, földöntúli ékszerek. Az alezredes folytatta: — Tizenegy óra nulla nulla perctől riadókészültség. Zászlós úr személyesen ellenőrzi a szakaszokat. Tizenkét óra előtt tíz perccel felébreszti a főhadnagy urat. Nulla óra nulla nulla perctől kezdve állandó távbeszélő összeköttetést létesít az üteggel. Értem? Na jó. Minden átmenet nélkül felhagyott a hivatalos hanggal, újra áttért a tegezésre: — És most jól figyelj ide — mondta, titokzatosan lehalkítva a hangját. - Két óra nulla nulla perckor — igazítsd be az órádat az enyém szerint. Megvan?... Két óra nulla nulla perckor a tüzérség megnyitja a tüzet. Két óra negyvenöt perckor indul a harckocsi támadás. Vedd elő a térképedet. Tivadar elővette, és az alezredes, kinyújtott mutatóujjal, habozás nélkül a térkép egyik pontjára bökött: — Itt állunk most mi. Tivadar szemügyre vette a jelzett pontot, és pislogott. — Bocsánat, alezredes úr, szabadjon megjegyeznem, hogy ott e percben az oroszok állnak. Az alezredes arcán pillanatnyi meghökkenés, majd leplezetlen rosszallás látszott, de hamar túltette magát a jelentéktelen eltérésen: — Mindegy. Mire a támadás megkezdődik, már mi fogunk ott állani. A nyolcas gyorskocsizók. Vagy a németek. Tivadar, aki tudta, hogy a nyolcas gyorskocsizókat érzékeny veszteségeik miatt már három napja visszavonták, nem tett megjegyzést. Az alezredes nikotintól sárga ujja a térkép újabb pontjára bökött: — Itt állnak az aknavetők. Ez Tivadart ismét enyhe bámulatba ejtette, mert a jelzett pont a megáradt folyó egyik járhatatlan, posványos szigetére esett, de most sem szólt. Az alezredes diadalmasan folytatta: — összpontosított támadás lesz. Főhadnagy úr, egy pillanatra! A főhadnagy letette a rumos poharat, előzékenyen odahajolt. — Figyeljetek ide! A mi feladatunk - a ti feladatotok, hogy ezt a pontot - az elszánt mutatóujj egy merész kanyarulattal átszántott a térképen, és egy újabb, távoli ponton állapodott meg —, hogy ezt a pontot két óra nulla nulla perctől kezdve szakadatlanul lövetitek. Ezt Álom Tivadar őszintén szólva nem bánta volna, mert a jelzett ponton pillanatnyilag a németek álltak a nehéz tüzérségükkel, és Tivadarnak egészen kedvére lett volna, ha néhányat beléjük pörköltethet. A főhadnagy elismerően bólogatott, szemlátomást egy fikarcnyit sem érdekelték a részletek — a tüzérség amúgy sem tartozott az ő parancsnokságuk alá, és fütyült az alezredesre —, és elegánsan összevágta a bokáját: — Értem, alezredes úr. Meglesz, alezredes úr. — Rendben. A többit már tudjátok. A harckocsi támadással egyidejűleg mindent elsöprő gyalogsági támadás. Hajnalra miénk az állás. Ez csak elég egyszerű? A főhadnagy buzgón hajlogott, az alezredes kegyesen Tivadar felé fordult: — Világos? — Világos, alezredes úr. — Rendben. Leléphetsz, zászlós úr. Várj! Főhadnagy úr, tölts a zászlósnak még egy pohárka rumot. Ezzel megelégedetten a sakktábla fölé hajolt, s vésztjóslóan a magasba emelte a nyakoncsípett fekete futót. — Na lássuk csak! — mormolta töprengve —, na lássuk csak! Hehe, főhadnagy úr: lőttek a bástyádnak! Vagyis — vonta össze a szemöldökét, mert a főhadnagy arcán kaján vigyor suhant át - vagyis mégsem. Hahá, főhadnagy úr, ravasz fickó vagy te, főhadnagy úr . . . azt hiszed, nem láttam a királynédat? A királynédat dünnyögte gondterhelt elragadtatással —, a királynénikédet, a királyasszony húgomat, a király - sakk! főhadnagy úr! Sakk, és a következő lépéssel mégis viszem a tornyodat, főhadnagy úr, viszem a tornyocskát, sőt, ha nem családom, ha nem csalatkozom, főhadnagy uram, még egy lépés, és a lovacskádat is leütögetem, főhadnagy úr, a kedvenc csikócskádat, a pacit, a kincstári hátaslovadat, a kincstári abrakon hizlalt, pompás kis csődörödet - na, most ugrálj, főhadnagy úri De a főhadnagy nem uorált, csak szerényen megjegyezte: — A futó, alezredes ur, a tenete tutó útesben áll, alezredes úr. Ha ezt méltóztatik lépni, kénytelen lennék ütni a futót, alezredes úr. A megtámadott királynéval, alezredes úr. Talán egy másik lépés . . . Az alezredes a futó után kapott, felhorkant: — Az istenit neki! Hát persze - ez a nyavalyás zászlós megzavarta a kombinációmat! — Szemrehányóan az ajtó felé nézett, de a nyavalyás zászlós akkor már a kásás latyakban topogott, és a nyirkos fák között tökéletesen megfeledkezett a fekete futóról, sőt az alezredesről is, akit különben már csak a támadás után beállott pokoli zűrzavarban látott viszont: rohamsisakban, de köpeny nélkül rohant elő az alezredes az állólámpa hangulatos szigetéről, az arca fakó volt, és rekedten üvöltözött. Mert a támadás, sajnos, nem két óra nulla nulla perckor indult meg, hanem egy teljesen szabálytalan órában és időpontban, valamivel fél egy után - sem a perceket, sem a másodperceket nem lehetett pontosan meghatározni: egyszerűen megindult a támadás, lecsapott, mint a váratlan és sokszorosan meghatványozctt istennyila, tombolva, robbanva, mindent elsöpörve, de sajnos, nagyon sajnos, azzal a csekély különbséggel, hogy nem ideátrál, hanem odaátról indították meg. — Nem értem - hebegte az alezredes, miközben nagynehezen előkerítették és a rögtönzött felvonulási út egyik aránylag védett szakaszára irányították a gépkocsiját nem értem, hiszen minden olyan jól ment. Ekkor váratlanul tombolva ordítozni kezdett: — Hol a főhadnagy úr? Hol a segédtiszt úr? Három másodpercet adok, hogy a főhadnagy úr jelentkezzék! Nem értik? Az istenit a marha fejüknek, hívják ide o főhadnagy urat! Az emberek bambán, halálra vált arccal lapultak o fák kétes értékű takarásában - az alezredes egy vastag törzsekből álló, szövevényes facsoport fedezéke mögül üvöltözött —, de senki sem mozdult. Az alezredes kifulladva kapkodott lélegzet után, és Álom Tivadar kihasználta az alkalmat. — A főhadnagy úr nem jöhet - próbálta túlkiáltani a fejük fölött tomboló süvítést és ropogóst —, a főhadnagy urat széttépte egy repeszdarab. Az alezredes a fejéhez kapott, sarkon fordult, és a rohamsisakjával szinte a fák lábát súrolva, a kocsijához rohant. A kocsi belsejéből hápogta vissza: — Folytassa, zászlós úr, folytassa az előrenyomulást! Szervezze át a szakaszokat, és folytassa az előrenyomu .. Nem fejezte be: a hátuk mögött, az útkanyarban akna robbant, és az alezredes tájtékozva üvöltött rá a volán fölött görnyedő szakaszvezetőre' — Indítson, marha, mire vár?! Álom Tivadar pedig hosszan nézett a tovabukdácsoló terepjáró után, és borzongva, a gyomrában feneketlen, savanyú ürességgel, a nyelőcsövében a fojtogató füst és a mardosó bűz fémes ízű hányingerével, elvigyorodott. Azután, kihasználva a robbanások egyik pillanatnyi szünetét, nekiiramodott, hogy megkísérelje biztosabb helyre összevonni szétszórt embereit. Útközben az alezredes elhagyatott szállására is bepillantott, de ott már nem volt semmi menteni való. Az állólámpa az asztalkával és a székekkel egyetemben egyszerűen eltűnt, a leszakított mennyezet sandán bámult aló a feltépett padlóra, de amikor Tivadar lehajolt, hogy gépiesen fölemeljen egy sértetlen doboz cigarettát, elképedve látta, hogy a padló egyik épségben maradt, tenyérnyi foltján búsan görög ide-oda a nyitott ajtón és a kitört, ablakokon beáradó léghuzatban a fekete futó. De annak sem volt már feje.