Új Szó, 1966. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1966-05-01 / 119. szám, vasárnap

A

tősgyökeres rozsnyőtak között kevesen akadnak olyanok, akik ne ismernék Ambrus Lászlót. Ambrus elvtársat, Laci bácsit, az öreg harcost, a párt alapító tagját, az örökké kedves, jókedvű volt kőművest, a városi nemzeti bizottság egykori elnökét. Most, hogy a városkában jártam, gondoltam egyet: mi lenne, ha felkeresném, s megkérdezném, hogy mint telnek öreg napjai? Három helyen kaptam a szíves útbaigazítást: Csücsomi út 123. A város végén, csinos kis családi ház homlokán találom a megadott számot. A ház előtt parádésan mutogatja magát a divatos vaskerítés. Színe alig különbözik a zöldülő pázsit színétől. Próbálom a kilincset. Enged. Ambrus Lászlőéknál nem szokás nappal kulcsra zárni a kaput. Az udvar szűknek tűnik. Vagy talán a kazalba rakott tűzifa miatt tűnik ilyennek? Nincs azonban sok idő a szem legeltetésére, máris nyílik a konyhaajtó. Telt, pirospozsgás arcú, kedves ember a házigazda. Nem is hinné az ember, hogy már túl jár a hetvenen, ha tiszteletet parancsoló, hófehérre őszült haja nem figyelmeztetne. Arca mosolygós, tekintetéből valami különös melegség árad, amely mintha bíztatná az embert; csak semmi ceremónia barátocskám, aki ennek a háznak átlépi a küszöbét, nemcsak vendég, hanem egyúttal családtag is. Ketten vagyunk a tágas konyhában. Az ablak szomszédsáf

ában műanyagterítős asztal. n a lócára, házigazdám a konyhaszékre ül. Egyelőre nekem Itt csak néma szerep jut. Ambrus elvtárs olyan egyszerűen, kedvesen tart szóval, mintha legalább is tegnap váltunk volna el. Egyszer csak mégis gondol egyet és feláll. Mosolyogva magyarázkodik: — Ha nem veszed zokon, az ebédemre is gondolok ... A konyha túlsó sarkában gubbasztó tűzhelyhez megy, és az egyetlen szortyogó, rotyogó fazekacska fölé hajol. Kavargatja egy darabig, az ebédnekvalót, majd tréfával fűszerezi szavait. —- Gyengélkedik a feleségem, egy kicsit ledőlt az első házban. A kását meg igen szeretem. Ugye most szeretnéd azt mondani: nem is való már más a magamfajta öregembernek? Mit mondjak neked? Megszoktam Indiában. Csodálkozva nézek rá. Ö meg a tekintetemből is ért. — Ne félj, nem vadászni jártam Ázsiában. A háború, barátocskám, a háború... Amíg a kása rotyogva fő, Ambrus elvtárs visszafelé fordítja a történelem kerekét. Elbeszélése alapján ötvenkét esztendővel ezelőtti kép bontakozik ki képzeletemben. Előtérben egy fiatal legényke áll, aki kőműves szerszámait göngyölgeti egy jókora vászonrongyba. A mozgósítási parancs meg így szólt: Bosszút kell állni a trónörökös haláláért... Ki tudja, mikor lesz újból szüksége a kalapácsra, simítóra és a malteros kanálra. A háború kiszámíthatatlan, a puskagolyó nem válogat. Ha mégis szerencsésen megúszná, a gondosan elrakott szerszám úgyjön majd, mintha találná. A losonci huszonötös közös ezred az orosz fronton fogságba esik. József-nap volt éppen. Ezerkilencszáztizenhét március tizenkilencedike. Ambrus László gyalogos ekkor még nem is sejti, hogy a hadifogság megpróbáltatásokkal, viszontagságokkal teli országútja Buharán, Anhaboden, Bagdadon, Teheránon keresztül Bombeybe, majd az Ahmed Naga-i fogolytáborba vezet. Közel hét esztendőbe telt, amíg újból viszontláthatta az otthoni tájat. A fiatal, nyílt eszű ember kijárta az élet iskoláját. Sokat látott, hallott, tapasztalt. A fogolytáborokban sokféle emberrel hozta össze a sors, sokféle nézettel, felfogással, világszemlélettel találkozott. A legszívesebben azonban azokat hallgatta, akik arról beszéltek, hogy a munkásembernek csak akkor virrad majd, ha elűzik az ingyenélőket, ha a proletár lerázza a rabigát, és a saját sorsának kovácsolója lesz. Ezerkilencszázhúsz januárjában került haza. Már csak édesanyját ölelhette magához. Édesapja nem győzte kivárni a fiát. A szerszámok is megvoltak, úgy ahogy annak idején hagyta. Szükség is volt rá azon nyomban, mert a gazda nélkül maradt kis családi fészket nagyon megviselték az esztendők. A világot járt fiatal kőműves PÁRTALAPÍTÓK AMBRUS LÁSZLÓ, A ROZSNYOI MAGYAR ISKOLA TANULÓINAK BESZÉL A PÁRT HARCOS MÚLTJÁRÓL egy darabig csak néma szemlélője volt az itthoni helyzet alakulásának. Ambrus elvtárs megint csak mocorogni kezd a széken. Mímeli a tréfát és azt mondja: — Az én torkom már bíz'isten kiszárad a sok beszédtől... Ha te is velem tartasz, egy pohárka ribizlibor csakugyan jólesne. Illetlenség lenne visszautasítani az ilyen kínálást. Fonott korsó vérpiros ribizliborral, jóízű, illatú füstöl: szalonna és foszlós bélű kenyér kerül az asztalra. — Nem rossz bor — szalad ki számon a dicséret. Ambrus elvtárs elneveti magát. — Miért volna rossz? Én kapáltam a tövét, a feleségem meg a pincemester ... Az ablak üvegén keresztül belopakodó napsugár rubinttá változtatja a bort, és szinte égeti a kezemfejét. — Ha így tartja magát az idő, szép május elsejénk lesz — tekint ki az ablakon a házigazda. — Kizöldül az erdő, lesz májusfának való ... — Nekem mindig szépek voltak a május elsejék. — És mégis melyik volt a legszebb? — Háromra tudok a legjobban visszaemlékezni. Az első már nagyon régen volt, még huszonegyben... Erről a május elsejéről a város krónikája is megemlékezik. Vihar volt az, orkán, amely megremegtette Rozsnyót és környékét. A felvonulók között menetelt Ambrus László is. Azután a pártirodára ment. Felvételét kérte a pártba. És ha tovább lapozgatjuk a krónikát, egyre gyakrabban találkozunk Ambrus László nevével. A további esztendőkben az ő neve bizonyos értelemben a pártot is jelentette a bányászvárosban. Huszonháromtól egészen harminchétig tagja a v4rosi képviselőtestületnek. Foggal, körömmel védi a munkásember érdekeit. Munkát, kenyeret, jogot, magyar iskolát követel a felnövekvő nemzedéknek. A másik nevezetes május elseje harmincötben volt — emlékezik a házigazda. Azt sem felejtem el soha. Pelsöcre küldött a párt. Én lettem volna az ünnepi szónok ... Ambrus elvtársat már a pelsőciek és a környékbeli üzemek, falvak népe jól Ismerte. Amikor elkarikázott Pelsőcre, a felvonulók lelkes tapssal, kitörő újjongással fogadták. Nem beszélt sokat, mert a csendőrök nem hagyták, de amit mondott, talált. A Szovjetuniót hozta fel példának és kijlentette: a fegyverek, amelyeket az ország urai a szovjet nép ellen kovácsolnak, egyszer majd ellenük fordulnak. Ez a kijelentés elég volt ahhoz, hogy nyolc hónapra ítéljék. — A harmadik nevezetes május elseje az ezerkilencszáznegyvenötös volt — folytatja Ambrus elvtárs. Rozsnyó népe ezen a napon szabadságát, a születő új életet köszöntötte. Ambrus elvtárs volt az ünnepi szónok, mint az újjászervezett párt vezető személyisége. A harc újból kezdődött csupán más formában, más céllal és ennek a harcnak az élén újból ott találjuk Ambrus elvtársat. Agitál, gyűléseket vezet, szervez a szövetkezeti mozgalom egyik leglelkesebb szószólója. Ahol már mások kudarcot vallottak, oda küldte a párt Ambrus elvtársat. Magyar ember létére nem egy szlovák községben megfordult és szót értett a szlovák paraszttal. Benne, nem a nemzetiségi hovatartozást látták, hanem a kommunistát, akinek a szavára adni lehet, aki soha nem vétett a munkások, a dolgozó ember érdekei ellen. Ötvenhétben a járási kommunális üzem igazgatója és a járási pártbizottság elnökségének a tagja. Súlyos baleset éri, egészségi állapotára való tekintettel nyugdíjazzák. Munkába már nem jár, de azért így sem zárkózik el a mindennapi élettől. Hatvanegyben megkapja a Munkaérdemrendet, és ez további munkára serkenti. Még ma is szívesen jár az emberek közé, különösen az iskolákat látogatja előszeretettel. Ezt a helyet találja a legalkalmasabbnak arra, hogy az új nemzedéknek egyet s mást elbeszéljen a múltról, a párt és a munkásosztály gigászi küzdelméről. Régi irományok között turkálunk, amelyek mind, mind a nagy küzdelem egy-egy mozzanatát rejtik, amikor csendesen nyílik az ajtó. Ambrus elvtárs felesége, harcos társa, Róza néni lép a konyhába. Egy darabig tiblából, látom rajta, hogy szeretne valamit mondani. — Nem akarlak zavarni — fordul az urához, — de talán már borotválkozhatnál. Az elvtárs sem veszi rossz néven, de két órára szól a megbeszélés — Talán készül valahová Ambrus elvtárs? — teszem föl egész idő alatt a harmadik kérdést. — Két órakor Indul az autóbusz a járási pártbizottság épülete elől. A kerületi konferenciára vagyok hivatalos. Megértem őt. Nem szeretne elkésni. A pontosság, a fegyelmezettség a vérében van. Megy, hogyne menne, amikor a párt hívja SZARKA ISTVÁN KARBAN ELVTÁRS MÁJUS ELSEJEI K

arban František hatvankilenc május 1-ét élt meg és alighanem valamennyire emlékezne, ha gyermekkora legelső emlékeit nem nyomnák el a számára fontosabb, más események. Ugyanis már gyermekkora óta eljárt édesapjával — aki szociáldemokrata volt — a gyűlésekre. A hegyek alján, Sobotecko vidékén éltek. A kis Franto kőművesnek tanult. De még ki sem tanulhatta a mesterséget, a császár már el ls parancsolta a Monarchiát védelmezni. Még csak tizenhét esztendős volt és már bejárta Szerbiát és Olaszországot, s olyan súlyos ütközetben vett részt, amelyben osztagának 36Ü katonájából csak kilencven maradt életben. Az ilyen ember, aki már kora ifjúságában ennyi mindent átélt és megismerte a világot, meg tudja egymástól különböztetni a jót és a rosszat. Ezért az életben is meglelte a maga útját. Ezerkilencszázhuszonegyben fontos tettre szánta el magát: megnősült és belépett a kommunista pártba. Akkortájt azonban inár nem a hegyek alján dolgozott, hanem Kralupy vidékén. Néhány esztendőn át tökéletesítette magát a szakmában, hogy elsajátítson minden mesterľogást. Mikor édesapja egy látogatása alkalmával megkérdezte tőle, hogy náluk is vannak-e kommunisták, és titokban tudtára adta, hogy odahaza megalakították a pártszervezetet, fia már jó ideje a CSKP tagja volt. És Karban elvtárs május elsejéi? Örömmel emlékezik rájuk. Ilyenkor úgyszólván egész Hospozín kivonult. Velvary, ahol a felvonulást szokták tartani, már várta a Hospozínból, Cernucából érkezőket. „Zúgott a tömeg, amikor elindultunk. Azzal se törődtünk, hogy két óra hoszszat kellett gyalogolnunk, ez volt a mi minden esztendei, híres felvonulásunk, amelynek már előre örültünk." Ezerkilencszázharinincötben Csehszlovákia szerződést kötött a Szovjetunióval. Abban az időben engedélyezték, hogy megalakítsuk a Csehszlovák—Szovjet Barátsági Szövetség szervezeteit. Karban František lett a hospozíni szervezet elnöke. Jóllehet aláírták a barátsági szerződést, a rendőrkapitány 1935ben és 1936-ban betiltotta Velvaryban május 1. megünneplését. Néhány férfi az erdőn keresztül indult el Kralupyba. Rendszerint az „U beránka" vendéglőben tartották a pártgyűlést. Feltételezték, hogy ott találkoznak a kralupyi elvtársaikkal, s együtt mennek tüntetni. Alig értek azonban Kralupyba, már is útjukat állták a rendőrök. „Hova indultatok? És mindjárt csoportosan! Mit kerestek itt!" Nem is vártak válaszra, a gumibotok dolgozni kezdtek. — Nekilódultam és megpróbáltam átjutni egy kert deszkakerítésén. Akkortájt még fiatal voltam, erős, mozgékony. Ma már a gömbölyödő hasammal ilyesmire nem vállalkozhatnék. De még úgy sem voltam eléggé fürge. Az egyik rendőr a nyomomban volt és jókat húzott gumibotjával a hátamra. (Mit mondjak — fájt, otthon borogatást rakattam rá.) De alighogy a kerítésen átjutottam, már galléron is csípett az őr. Nekem esett, hogy m;t keresek ott. Azt hitte, hogy lopni akarok, mert valami anyag volt lerakva a telken. Mondom neki. „Ereszd el a gallérom, testvér! A rendőr elől futok. Mutass valami ajtót, nehogy megint a kerítésen keresztül kelljen mennem." Az emberek akkoriban összetartottak, elengedett, így aztán megmenekültem a rendőrök elől... Hogy el ne feledjem: azzal a rendőrrel még találkoztam. Én ugyan nem ismertem volna rá, de ő megjegyzett magának. Egyszer hívott egy rendőrőrmester, hogy javítsak meg valamit a pincéjében, meg a házán. Mentem, hogyne mentem volna, világéletemben igyekvő ember voltam. Ahogy aztán ott dolgozok nála, azt mondja nekem az a rendőr: Ismerem én magát, Karban úr, én vagyok az a rendőr, aki akkor a hátára húztam. Ha tudom, hogy még szükségein lesz magára, nem ütök akkorákat ... „Nem kellett volna úgy igyekeznie" — gondoltam magamban, és olyan dühös voltam, hogy a legszívesebben aláaknáztam volna a pincéjét, hogy a fejére dőljön a ház. De aztán elszállt a mérgem. Tudta, hogy kommunista vagyok, és nekünk, első köztársaságbeli kommunistáknak, jó mesterembereknek kellett lennünk. Másként ugyanis sehova fel nem vettek volna bennünket. De a mestereknek és vezetőknek szükségük volt ránk, mert jó munkások voltunk. Azt hiszem, erről nem lenne szabad megfeledkezniök a mai párttagoknak sem ... K

arban elvtárs életkorát már írásunk elején elárultuk. Hatvankilenc esztendős. Május l-l emlékei azonban egyáltalán nem olyan szentimentálisak, mint ahogy ilyen korú .ember emlékeiről gondolnánk. Inkább humorosak. Karban elvtárs ugyanis mindent humorosan szemlél. Talán mindig ki tudta válogatni élete eseményeiből a derűsebbeket, azokat őrzi emlékezetében és a rosszakat el tudta feledni. Szellemi frisseségén kívül nyilván ezért őrizte meg jó egészségét is; mindmáig vígan száguldozik motorkerékpárján az országúton. Mert Karban elvtárs, a volt kőműves, már tizenhatodik esztendeje az egységes földművesszövetkezet elnöke. Előbb Uhy községben, majd Budihosticén. Szerencsés keze van, sok-sok türelme az emberekhez s talán még mindig annyi lendülete, mint amikor az erdőn keresztül ment Kralupyba, hogy felvonuljon május elsején. LENKA HAŠKOVÄ PETRIK JÖZSEF: Tépő fájdalom hasztalan marta a testem, hiába tompított égő tömeggé a láz, amikor ideje eljött, engem is meglelt s ablakom vasrácsán fény, illat s dalseregével beözönlőit a május. Harsány diákcsapatként, éles torokicai rigódal-szárnyon, verébpör-képben lobbant elém. Csupa mézíz volt s illat. Ágyamhoz jöttek a lila orgonák a gesztenyefákról fehér virággal lobogó mécsek indultak halkan, jött az utcazaj, a súlyos röptű gyári koromraj • s csípős kátrány szag. Énbennem ekkor öröm lett úrrá és mámor. Első szerelmem ajándékaként mohó ajakkal szívtam, haraptam az újult élet követeit. Ekképp volt nekem május a Május. De így — már ágytól kötetlen képzelet szárnyain szálltam zúgó, morajló társaim széles áradatába. Lüktető szívük, feszülő izmuk hulláma szinte játszani tetszett a betegágyam laza rugóin. 1966. V. 1. 8