Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-22 / 110. szám, péntek

Lenin igazsága az élet igaza (Folytatás az 1. oldalról) Időszakra előirányzott feladatok rögzítésében, valamint teljesítésük biztosításában. Pártunk Központi Bizottságának legutóbbi ülésén arról tanácskoztak az elvtársak, hogy a XIII. pártkongresszus felelősségteljesen tárgyalhasson az előterjesztett dokumentumokról, amelyek részletes elemzéseken alapszanak és szilárdan megalapozzák célkitűzéseinket. Ezzel kapcsolatban arra a javaslatra gondolok, melynek értelmében minél előbb érvényre kell juttatnunk az új gazdaságirányítási rendszer elveit, és azokra az irányelvekre, amelyeket a kongresszus hosszú Időre szóló gazdasági programunk kitűzésére vonatkozólag jóváhagy. E program célja, hogy maradéktalanul biztosítsuk gazdaságunkban az egyensúlyt a szükséges források feltárása és merítése között. A kongresszus tanácskozásai szoros összefüggésben lesznek a Központi Bizottság legutóbbi tárgyalásaival, amelyeken előzetes döntéseket hoztak nagyon fontos javaslatokról, továbbá a nemzeti bizottságok Jogkörének bővítéséről, tevékenységük megjavításáról, valamint a mezőgazdaság tökéletesített irányítási rendszerének érvényrejutásáról. A kongresszusi előkészületekkel kapcsolatban különösképpen azt tudatosítsuk, mily nagy jelentőséget kell annak tulajdonítanunk, hogy rámutattunk a személyi kultusz káros hatására s következményeire, hogy elítéltük a szektás irányzatokat, a felelőtlen szubjektivizmust és dogmatizmust, amelyek fejlődésképtelen gondolkodásmódhoz és általános tespedéshez vezetnek. M

egelégedéssel vehetjük tudomásul, hogy pártunk akkor készül XIII. kongresszusára, amikor a személyi kultusz következményeinek kiküszöböléséhez és egyes leegyszerűsített nézőpontok felülvizsgálásához szükséges időszak után arra törekszünk, hogy a lenini tárgyilagosság, elviesség szellemében oldhassuk meg társadalmi fejlődésünk fontos problémáit. A kedvező fejlődéshez megvan minden reális feltételünk; az ország termelési alapja és a szocialista termelési viszonyok olyan erőt jelentenek, amely biztosítani tudja további lendületes fejlődésünket. Vitathatatlan azonban, hogy semmi sem jogosít fel bennünket olyan derűlátásra, amely a gondtalan nyugalomhoz vezethetne. A jövőben reánk váró feladatok teljesítése nagy erőfeszítést és sok akaraterőt igényel, próbára teszi képességeinket, és teljesen új, fokoiott Igényeket támaszt eszmeipolitikai fejlettségünkkel szemben. A leghatározottabban állíthatom, hogy nem véletlen, ha most az Ideológiai munka problémái kerülnek előtérbe. A gazdasági reformra tett javaslat — és ez a vitákban is többször elhangzik — az új irányítási rendszer hatását illetően sok esetben önámításra és irreális elgondolásokra ad okot. Márpedig senkinek sem kellene abban kételkednie, hogy gyökeres fordulatra számítunk. Ez azonban nem megy önmagától. A sikerek, vagy az esetleges balsikerek szubjektívan az emberektől függnek, illetve attól, mennyire értik meg az új feladatokat és milyen határozottsággal képesek érvényesíteni a konkrét intézkedéseket. Továbbra is érvényes az az elv, hogy csak anynylnk lesz, amennyit létre hozunk, mert semmi sem hull az égből. Ha pedig következetesen szem előtt akarjuk tartani a gazdasági követelményeket és közgazdasági szempontokat, s a szocialista jövedelmezőség szempontjához igazodunk, úgy magában az Irányítási rendszerben kell megalapoznunk ennek feltételeit. Az irányítási rendszer létrehozza az emberek cselekedeteinek objektív feltételeit, s egyben e cselekedetek Irányzatát is. Az emberektől — és különösen a kommunistáktól függ tehát —, hogyan érvényesítik ezt az irányzatot. Enélkül az irányzat nélkül és a gazdasági nézőpontokon alapuló objektív feltételek nélkül azonban minden törekvésünk hiábavaló lenne. És éppen ez a körülmény okozza egyes esetekben az emberek könnyelműségét vagy bizalmatlanságát és hitetlenkedését. Egyesek úgy vélik, hogy az új irányítási rendszer bevezetése automatikusan gyökeres fordulatot Idéz elő az emberek tudatában, és egymás közötti kapcsolataiban. Mások ezt az elképzelt automatikus hatást úgy látják, hogy olyan kezdeményezéshez vezethet, amely kitárja az ajtókat az önzés és haszonlesés előtt. Hiszen már Lenin ls — halljuk az ellenvetéseket — szoros összefüggésbe hozta a kommunizmust a társadalom számára végzett áldozatkész önkéntes munkával, ű ls dolgozott azokon a szombati napokon, amelyeken az emberek az új rendszert támogatták ingyenes munkájukkal. Most pedig sokan hallgatnak a kommunizmus e csíráiról és csak az egyéni érdekeket, az anyagi érdekeltséget hangsúlyozzák. E bírálat helytelensége szembeötlő. A kommunizmusnak tagadhatatlan feltételei vannak. Ilyen feltétel a kommunista nevelés, és ezt pártunk különösképpen hangsúlyozza. Jellegzetessége, hogy annak helyes értelmezésére ösztönöz, milyenek a szabad egyének kollektívájának szükségletei, milyenek a társadalmi igények. A kommunista fejlődés csak akkor lehet erőteljes, ha mindinkább megszilárdul a szocialista öntudatosság, és az emberek leküzdik azokat a szokásaikat, s elgondolásaikat, amelyek a kizsákmányolók társadalmában az önzést szülték. Fontos azonban a kommunizmus anyagi alapjának megteremtése, amely lehetővé teszi, hogy az emberek természetesnek tekintsék a kommunizmus etikáját is. A

kommunizmushoz vezető út olyan folyamat, amelynek egyes szakaszait nagyon gondosan kell szem előtt tartanunk. Nem lehet társadalmunk etikájával összeegyeztetni, ha bárki is azt akarná, hogy az állam ne vegye figyelembe az egyén vagy bizonyos csoportok érdekeit és szükségleteit. Ilyen követelmény teljesítése csak azoknak a malmára hajtaná a vizet, akik „menhelynek" képzelik a szocializmust, amelynek kötelessége, hogy mindenkinek biztosítsa a jó létfeltételeket, de ne érdeklődjék az iránt, mit tett az egyik vagy másik egyén, illetve csoport a társadalom érdekében. Az a tény, hogy Lenin rámutatott a jövő társadalmának alapvető elemeire és bizonyos körülmények között fontosságukat is hangsúlyozta, még nem jogosít fel arra a következtetésre, hogy a jövő elképzelése elködösítette előtte a jelent, és a fejlődés legközelebbi szakaszát. Ellenkezőleg. Az ami Lenin tevékenységére elsősorban jellemző, a tények tárgyilagos megítélése. Ez pedig alapjában véve azonos azzal, hogyan tudjuk megérteni, hogy bizonyos jelenségek — bár néha csupán ideiglenesen — múlhatatlanul szükségesek, és hogyan tudjuk a tényt az óhajtól megkülönböztetni. Mindenkinek, aki csak némileg megfontoltan mérlegeli a közelmúltban végzett munkánk során szerzett tapasztalatainkat, be kell látnia, hogy a tények józan megítélése elsőrendű fontosságú. Semmire sem megyünk, ha csupán általános jellegű tervekkel halmozzuk el magunkat és távlatainkat és elgondolásainkat — amelyeket elméletileg meg tudunk Indokolni — nem hozzuk összefüggésbe a valóra váltás lehetőségein alapuló elemzésekkel. Ezt szem előtt tartva kell a leghatározottabban érvényt szereznünk az eszmei-politikai munka olyan értelmezésének ls, hogy e munkának reális gondolkodást kell eredményeznie, és nem szabad megtűrnie a helytelen derűlátást, amely eloszlatja a tények bonyolultságát és ellentmondásait. A józan megfontoltság azonban semmiképpen sem jelentheti azt, hogy az empirizmus hívei legyünk. Ha előre akarunk haladni és célkitűzéseinkkel összhangban akarjuk biztosítani jövőnket, akkor semmiképpen sem lehet egyoldalúan ragaszkodnunk a gyakorlatban szerzett tapasztalatainkhoz. Ellenkezőleg, olyan elméletet kell magunkévá tenni, amely a tények rendszeres bírálatán és a gyakorlat állandó felülvizsgálásán alapszik. A jelenségek lényeges összefüggésére rámutató bíráló jellegű elmélet nélkül minden előzetes számítás csak káros képzelődés lehet. Leninnel együtt megkülönböztetjük az életképtelen, dogmatikus elgondolásokra jellemző, alaptalan teoretizálást a valóban komoly elméleti tevékenységtől, amely a jelenségeket konkrét összefüggéseikben és sajátosságaikban vizsgálja. A tények reális megítélése ilyen elméleti elgondolás eredménye, amely az emberek munkásságát és képességeiket, objektív feltételezettségük alapján látja. L

enin sohasem kételkedett abban, hogy a proletariátus és a dolgozók tömegei alapjaiban változtathatják meg az elnyomás és a kizsákmányolás régi világát és megteremthetik az új világot — a kommunizmust. Annak idején, amikor sok tapasztalt forradalmáron eluralkodott a lehangoltság, mindenkit meglepett az, hogy Lenin maradéktalanul bízott a tömegek erejében. Sokan azonban azt gondolták, hogy Lenin e törhetetlen hite nem egyéb a képzelődésnél, az álmodozásnál. Lenin a tömegek tevékenységében — különösen a forradalom napjaiban — látta a forradalmi párt tapasztalatainak, tanulságainak legbőségesebb forrását és mindig hangoztatta: tanulni kell a tömegektől. Semmi sem állt tőle oly távol, mint a felsőbbség és a fölényeskedés. Csupán azok, akik nem képesek megérteni a marxista elmélet alapjait, vagy azok, akik ezt becsmérlik, láthatják a despotizmus előfeltételeit a pártos vezetés elvében. E vezetés hatékonyságának alapja — mint ahogyan Lenin ls hangsúlyozta —, az élcsapat és a tömegek szövetségét biztosító demokratikus rendszer létrehozása és zavartalan működése. Az osztályok megszüntetéséhez és az államapparátus politikai-hatalmi szerveinek elhalásához vezető fokozatos demokratizálás csak az esetben lehetséges, ha mind nagyobb a társadalmi szervezetek aktivitása és önálló tevékenysége. Az igazi demokratizálás nagyon bonyolult folyamat, amely számos tényezőtől — történelmi és nemzetközi tényezőktől, hagyományoktól függ. És legyen ez a folyamat bármilyen formájú, a célkitűzés mindig azonos: hogyan lehet a tömegeket egyesíteni, a gazdasági és műszaki fejlődés haladó Irányzatait érvényre juttatni. Ha bárki is ezeket a szavakat: „demokrácia" vagy „munkásállam" stb. mint valami varázsigéket hangoztatná, ez azt jelentené, hogy semmibe sem venné a tényleges demokratizálási folyamatban felmerülő nehézségeket és holmi eszményi birodalomban élne. Az egész probléma az, hogy megtaláljuk és tovább fejleszszük a demokrácia olyan formáját, amely biztosítja a közigazgatás egységét és hatékonyságát, nem bontja meg az irányítás szakszerűségét, s egyúttal szükséges helyet biztosít a kezdeményezés és az önigazgatási elemek fejlődésének. Sok függ attól, hogyan érvényesül a párt vezető szerepe. Csak a párt közvetítésével biztosíthatjuk, hogy e dolgozók kezdeményezése szükséges teret kapjon, s egyúttal olyan irányt vegyen, amilyet a társadalom érdekei megkövetelnek. Természetes, hogy nem lehet kigondolni egy eszményi modellt minden idők és minden ország számára, s úgyszintén egyik országot sem lehet felelősségre vonni azért, hogy az általa kifejlesztett formákat nem lehet érvényesíteni más történelmi korszakban, más hagyományokkal és más szükségletekkel rendelkező országban. M

ár csaknem öt évtized múlt el Lenin tevékenysége óta. A Szovjetunió iparilag fejlett ország lett s a kommunista építőmunka küszöbén áll. Számos ország — köztük hazánk is — szocialista országgá lett. A kommunista mozgalom kiterebélyesedett, s teljesen szétesett az imperializmus gyarmati rendszere. A tapasztalatok bebizonyítottak, hogy Lenin bizonyos aggályai indokoltak voltak. Annak a mérhetetlen fellendülésnek ellenére, amelyet a forradalmi harc világviszonylatban elért, a szocializmus sikerei ellenére, amelyeket csak a teljesen elfogult ember nem láthat, a múlt nem adja meg magát, minden póruson és hézagon át igyekszik behatolni az új társadalomba, s ha nem győzhet egyenes úton, kerülőutakat keres. Ezzel összefüggésben tudatosítanunk kell: a személyi kultusz a szocializmus teljesen idegen eleme volt; bár a szocializmus talajából nőtt ki, gyökerei olyan forrásokból táplálkoztak, amelyeknek semmi közük a szocializmushoz. Lenin műveihez nem azért fordulunk, hogy iratai szövegével igyekeznénk helyettesíteni a mai helyzet elemzését. Semmiképpen sem akarjuk gondolkodásunkat és döntéseinket gúzsba kötni azokkal a követelményekkel, amelyek az ötven év előtti forradalmi mozgalom szükségleteiből fakadtak. Ámde mindenki tudja, hogy mai viszonyaink között is nagy hangsúlyt kell fektetni az irányítómunka és a közigazgatás kultúrájára. Arra, hogy ez valóban szocialista munkastílusban menjen. Arra, hogy a vezető dolgozó típusa megfeleljen Lenin elképzelésének, hogy egyesítse magában a tudást és a tehetséget, a nélkülözhetetlen erkölcsi és politikai tulajdonságokat. Ma is időszerűen hangzik Lenin szorgalmazása, hogy törődjünk a munka minőségével és hasznosságával, hagyjuk el az elhamarkodott és át nem gondolt beavatkozásokat és átszervezéseket, az öncélú tevékenységet, amely a komoly munka látszatát kelti, a valóságban azonban csak kimerít és veszteségeket okoz ... Azok az intézkedések, amelyeket most kezdünk érvényesíteni, s amelyeket a pártkongresszus számára készítünk elő, az eddigi irányítási módszer objektív elemzéséből indulnak ki. Sok függ attól, hogy megvalósításukat az elavult munkamódszerek kiküszöbölésére Irányuló törekvés kísérje. A

forradalom és a forradalom utáni építőmunka sikerének fő feltételét Lenin a párt létezésében látta, amely megtartja eszmei és akcióegységét, s amely vezetni képes a munkásosztályt és az összes dolgozót, megmutatva az előre vezető utat. Lenin érdeme, hogy saját országa és kora viszonyai közepette érvényesítette a marxista elméletet, ahogyan a mozgalom további fejlődése megkövetelte: új típusú politikai szervezetet épített fel, amely elismert példaképe lett az egész forradalmi mozgalomnak a kapitalizmusnak a szocializmusba való áttérése Idején, s elméletileg is sokoldalúan megindokolta munkája elveit. Ily módon megteremtette a döntő feltételt arra, hogy a marxizmus igaza történelmi tetté jelenünk valóságává váljék. A fegyelmet, amely nélkül egyetlen szervezet sem létezhet, s amely a demokratikus centralizmus életképességének fő feltétele, még a legjobban és legtökéletesebben átgondolt szervezeti intézkedésekkel sem lehet biztosítani. Az ilyen fegyelem ingatag. Az első váratlan nehézségbe ütközve szertefoszlik mindaz, ami csupán formai és kikényszerített. Lenin hangsúlyozta, hogy ott, ahol hiányzik az osztályöntudat és a forradalom ügyéhez való hűség, a „fegyelem bevezetésére irányuló minden törekvés elháríthatatlanul semmivé foszlik, frázissá, groteszkké válik ..." Első és fő törekvése ezért az volt, hogy a párt eszmei egysége olyan szervezeti elveken alapuljon, amelyek megbízható keretet biztosítanak a szabad nézetcseréhez. A vitát az élő egység eszközének tartotta, amely nélkül elképzelhetetlen a problémák elméleti tisztázása és széles körű megértése. Ha ma egyes elvtársak liberalista állásfoglalása ellen vagyunk kénytelenek harcolni, ennek elsősorban az az oka, hogy ezek az elvtársak a vég nélküli és nem kötelező vitákban látják a pártmunka fő tartalmát. Az, ami a pártfegyelem alapja s ami egyúttal képessé teszi a pártot arra, hogy céltudatosan tegyen, a szilárd pártöntudatosság, a kommunista meggyőződés, a nem ingatag marxi—lenini álláspont, az számukra a dogmatizmus megnyilvánulása. Ezzel szemben ott, ahol a zavar, a homályosság és a szétforgácsoltság van túlsúlyban, ahol tanácstalanság és bizonytalanság uralkod'k, ot* lítják az „alkotó" gondolkoúís megnyilvánulásait. A párt a mai időkben olyan irányú törekvést fejt ki, hogy az aktivitást megbénító, erős centralizmust célzó irányzatok elveszítsék alapjukat. Jelentős lépést tett ebben az irányban a Központi Bizottság múlt évi januári plenáris ülése. Az Igazi demokratizmus a fejlettség. Fő értelme, hogy felébressze az aktivitást, támogassa az érdeklődést a közügyekben való részvétel iránt. Mint a párt XIII. kongresszusa előtti vita s a járási és a kerületi konferenciáik nem régi tárgyalásai is mutatják, a pártmunka kérdései — s különösen mindaz, ami összefügg a demokratikus centralizmus érvényesítésével — az érdeklődés középpontjában állnak. Ez ismételten arra ösztönöz bennünket, hogy szigorúan ügyeljünk a lenini tapasztalatokra és Lenin irányelveinek szellemében tökéletesítsük a valóban demokratikus centralizmus rendszerét, harcoljunk torzítása ellen, bármilyen pozícióról is történjék az erre irányuló törekvés. A marxi—lenini igazság érvényességét nem korlátozzák országhatárok. Mindaz a törekvés, amely a múlt század nyugat-európai helyzetének a tükröződésévé kísérelte lealacsonyítani Marx tanítását, Lenin művét pedig a századunk eleji Oroszország körülhatárolt ügyévé, ma már nem állja meg a helyét. A marxizmus—leninizmus nemzetközi. Minden ország munkásosztálya nemzetközi mozgalmának, a nemzeti felszabadító harcoknak és a demokráciáért, valamint a humanizmusért folyó nagy küzdelemnek a kifejezője mindenütt, ahol az Imperializmus veszélyezteti az emberi létet. Ezzel összhangban elsődlegas kötelességünknek tartjuk az imperialista háború, a nemzetek ügyeibe, és az országok belügyeibe való erőszakos beavatkozás elleni harcot. Ez a lenini politika, amelynek példája a Szovjetunió külpolitikája, amint ez ismét bebizonyítást nyert az SZKP XXIII. kongresszusán. Ez a politika korunkban az egyedüli előre vezető út. A

marxizmus—leninizmus korunk igazsága, fénynyel világítja meg a felszabadító nemzeti és osztályharcok útját. Ebben a harcban ml is részt vállalunk. Az a mű, amelyet megvalósítunk, Lenin művének része. Tudatosan folytatjuk — és amennyiben erőnkből telik — fejleszteni igyekszünk országunk feltételei között.