Új Szó, 1966. április (19. évfolyam, 90-118. szám)

1966-04-16 / 104. szám, szombat

G. Korzsev. A zászlót felemelő férfi. Részlet „A kommunisták" című három részre tagolt festményből. Olaj. 1959-1960. E

zt a kérdést bizony gyakran teszik fel az emberek. Ezt kérdezik, ha valamit drága pénzen megvesznek és aztán kiderül, hogy az, amit vettek, nemcsak, hogy az árát nem éri meg, hanem selejtes, használhatatlan holmi. De ezt kérdezi a munkás, is, aki rossz anyagot kap és ebből kénytelen dolgozni, bár tudja, hogy amit termel, nem fog megfelelni a minőségi követelményeknek; ezt kérdezi akkor is, ha rajta kívül álló okok miatt — szervezetlenség, rossz anyagellátás stb. — tétlenkedik, amit aztán a keresetén érez meg. Ki a felelős, kérdezik az emberek, ha valamely ügyük ismeretlen útra indul a bürokrácia útvesztőjében? Sorolhatnánk még tovább és sokáig, hogy mily gyakran és milyen vonatkozásban hangzik el a kérdés: ki a felelős? Mindez pedig mit bizonyít? Egyfelől azt, hogy a felelősség mind a gazdasági, mind a társadalmi életben mindjobban elmosódott, (mert ha nein így volna, akkor a kérdés nem lógna állandóan a levegőben |, másfelől pedig azt, hogy a felelősség meghatározásának az igénye egyre határozottabb formát ölt. A kérdést itt sem egyszerűsíthetjük le, már tudniillik olyan vonatkozásban, hogy a felsőbb szervek részéről egyszerűen el kell rendelni a felelősség vállalását és akkor minden meg van oldva. Bár való tény, hogy az adminisztratív intézkedés jelentős helyet foglal el a felelősség meghatározásában. de akkor is, a felelősséget nem lehet kiszakítani, elvonatkoztatni az adott helyzettől és a körülményektől. Szükségszerűen következik ez abból az alapvető követelményből, hogy a felelősség valamely kötelesség teljesítéséhez, illetve nem teljesítéséhez kapcsolódik. Mert felelősnek lenni kötelességtudatot jelent. Hát akkor jó, mondhatná valaki, mert ha ez így van — és miért ne lenne így —, akkor rendben kellene lennie a dolgoknak, hiszen kötelessége eddig is volt minden embernek. M^gis, hogy van az, hogy a felelősség igen sok esetben valahol elveszett, megfoghatatlanná vált? A

z a kérdés most már, hogyan, miképp alakulhatott ki ilyen helyzet? Próbáljuk ezt megállapítani egy eléggé mindennapi eseten, mégpedig a minőségileg nem kielégítő árun, vagyis a selejtes holmin. Sajnos, nem szorul bizonyításra, milyen sok a minőségi követelményeknek nem megfelelő áru. De ki a felelős, ki az, akit én, a vásárló felelősségre vonhatnék, hogy nézd barátom, nekem azért a pénzért, amiért valamit vásárolok* keményen meg kell dolgoznom, s éppen ezért joggal elvárom, hogy amit veszek, az jó is legyen. A vevő számára a logiH«n kus az lenne, hogy a felelős LKUl az üzlet legyen, ahol az árut vette. Csakhogy az üzlet, tehát 1968. a kereskedelem, többnyire nem vállalja a felelősséget, és hogy IV. Ifi. miért nem, ezek az okok eléggé közismertek ahhoz, hogy 5

azokkal részletesebben ne foglalkozzunk. Mert: a kereskedelem kénytelen átvenni azt, amit az ipar szállít; az üzem azt gyártja, amit felülről előírnak. Ha ezeket a közismert és sokszor elismételt okokat elemezzük, akkor eljutunk annak felismeréséhez, hogy felelősségről csak ott beszélhetünk, ahol önállóság van. A felelősség fel tételezi az önállóságot, a cselekvés, a döntés jogát. Márpedig a régi, az utasításos gazdaságirányítási rendszer éppen azzal mosta el a felelősséget, hogy a felsőbb szerv a vállalatok számára mindent előírt. Igaz, hogy akkor a felelősséget is vállalnia kellett volna, csakhogy a felsőbb szerv számára Ki 7 A • FELELŐS a még felsőbb szervek írták elő a feladatokat és így, egyrészt ebben a felfelé (mindent jóváhagyatni I, másrészt lefelé (mindent előírnak) ívelő láncolatban eltűnt a felelősség. Mindaz, ami a felelősséggel kapcsolatban vonatkozik a gazdasági életre, lényegében vonatkozik a társadalmi élet más területeire is. Ám ugyanakkor tanúi vagyunk annak a most meginduló folyamatnak, amely az önállóság és a hatáskör, de ezzel párhuzamosan a felelősség növelésére irányul. A helyi közigazgatási szervek, a nemzeti bizottságok, amelyek oly döntő szerepet játszanak a lakosság mindennapos életében, a legújabb javaslatok szerint lényegesen bővülő hatáskörhöz jutnak, de ugyanakkor megnő a felelősségük is. És csakis ez a bővülő hatáskör, az önállóság és a döntés jogának érvényesítése, a személyes felelősség meghatározása vezethet el annak a rég hangoztatott elvnek a megvalósulásához, hogy a közigazgatási szervek területük gazdái legyenek, és csakis így érhető el, hogy -az emberek ügyes-bajos dolgai ott, helyben intéződjenek. M

egállnánk a félúton, ha a felelősséget csupán az önállóságbari, a hatáskör bővítésében és meghatározásában látnánk. Vajon az önállóság, a hatáskör s ezzel kapcsolatban a felelősség csupán abból áll, hogy a hatáskör szabta előírásokat meg ne sértsük, ne lépjük túl? Az ember, álljon bármilyen poszton, végezzen bármilyen munkát, csak azért tartozik felelősséggel, hogy úgy mondjuk, a törvényes útról le ne térjen, s ne ütközzék neki valamely paragrafus görbéjének? Hogy azt tegye, amit munkaterületén tennie kell? Kétségtelen, hogy a felelősségvállalásban már az ilyen magatartás is jelentős lépést jelent, mégis azt kell mondani, hogy aki az önállóságot, a hatáskört így f°8|a fel, aki a cselekvés jogával csupán annyiban él, hogy a hatásköri előírásokat meg ne sértse, az vajmi kevéssé él az önállósággal. Az önállóság és a felelősség nem merülhet ki csupán abban, hogy az ember mit tett, mivel legalább oly fontos az is, hogy mit nem tett. Mert az önállóság, a hatáskör csak azt jelenti, hogy eddig és ne tovább? Igen, ezt is, de még inkább azt, arai az eddig és ne továbbon belül van! Hiszen az önállóság éppeu azért önállóság, hogy az adott kereteken belül teret ad jon a cselekvésnek, a kezdemé nyezésnek. Igaz, a kezdeményezést nem írhatja elő senki senkinek sem, viszont a kezdeményezés hiánya, a mulasztás, már olyasmi, amiért az ember felelősséggel tartozik. Az önállóság — felelősség kérdéséban a kezdeményezésnél jutottunk el a probléma egyik leglényegesebb pontjá hoz: a bizalomhoz. A bizalom, amely nélkül nincs önállóság s mint az eddigiekben szó volt rőia, önállóság nélkül pedig nincs felelősség. Mert mi az önállóság alapja? A bizalom! Az, hogy az embert valamely posztra azzal állítják oda, hogy teendőit önállóan, kezdeménye zően, felelősségteljesen ellátja. Tehát lehetőséget és teret kap. hogy tudását és munkáját az adott keretek között a tehető legjobban kibontakoztassa és gyümölcsöztesse. A bizalom hiánya az emberben nemcsak a kezdeményezést, a munkája iránti felelősséget nyomja el, hanem sérti emberi méltósága ban is, abban, hogy nem tart ják eléggé egész embernek és megbízhatónak ahhoz, hogy va lamely feladatot önállóan, a saját felelősségére elvégezzen Mi lehet aztán a következnie nye az ilyen állapotnak? Csak is a közöny, a „mit bánom én" és a felelősség teljes elhárítá sa. Azt jelenti-e mindez, hogy a bizalom, az erre épülő önálló ság nélkülözheti az irányítást az ellenőrzést? Miért jelentené ezt? Az önállóság és az ezzel párosuló bizalom semmiesetre sem jelentheti az irányítás és az ellenőrzés mellőzését. De más dolog az önállóság és az ezt feltételezd ellenőrzés, és megint más dolog a bizalom hiánya, amely gúzsba köti a kezdeményezést, a felelősség vállalást. R

oppant szerteágazó és bo nyolult az a folyamat, amelyet az új gazdaság irányítási rendszer nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi élet minden területén kivált. Lehetetlen volna meghatározni, értékbeli sorrendet felállítani arról, melyek azok a legfőbb kritériumok, amelyeknek érvé nyesítése az új rendszer hatékonyságát ilyen vagy olyan irányban befolyásolja. Ám ennek ellenére, ha kezdettől fogva, például az anyagi érdekeltség oly megkülönböztetett hangsúlyt kapott, akkor ugyanúgy, a személyes felelősségnek is az élet minden területén és minden fokon legalább ilyen hangsúlyt kell kapnia. Előre lépést, minőségi változást csakis így várhatunk. BÁTKY LÁSZLÓ JAROSLAV SEIFERT, FRANTIŠEK HRUBÍN ÉS VILÉM ZÁVADA KÖLTŐKET A KÖZELMÚLTBAN A NEMZETI MŰVÉSZ CÍMMEL TÜNTETTÉK KI. AZ ALÁBBIAKBAN EGV-EGV VERSET KÖZLÜNK LÍRÁJUKBÓL JAROSLAV SEIFERT: EGY RÉGI TAVASZ A víz a virág is megkeseredhet háború idején. A tűzfalakra mésszel ilyesmit írtak: A Moldvához. Ki a szabadba. A ligetekbe. A víztartályok megteltek vízzel. Itt-ott szeszélyből aranyhalakat vetettek beléjük. Ablakunk alá a kertbe összeszaladtak a foglyok. Éheztek. Egy fácán is odaszólt, mint mikor a párna leesik a porolóról. Egy nyúl is utcánkba tévedt, pedig csak néhány lépés tőlünk a megálló. És éheztek az emberek is. Kora reggel a hóban topogtak a haragos redőnyök előtt. Mit kezdjünk ezzel a tavasszal? Bár megse érkezett volna! Minél gyakrabban szóltak a szirénák, annál több volt a virág. Fiatal asszonyra emlékeztetett, akinek levágták egyik mellét ha táskájából előveszi tenyérnyi kis tükrét, csak keserű, összeszorított ajkát látja, vagy könnyes két szemét. Egy hosszú februári éjszakán szóltak a szirénák. Elfúlt a városok lélegzete. A pincékben szorongók csigaként emelték üres házukat. Sötét volt, oly sötét. r-j co ca 13 OČ. X y LU *n ú Kis bőröndömbe csomagolva Verlaine egy-két költeménye. Kialudt kétszeresen minden fény. Elhalt minden hang, s oly sürü lett a csend, hogy a könyv lapjai közt hirtelen kigyúlt egy költemény fehér holdja, tündöklő, fehér hold, a holdfény fivére volt. Hideg fénnyel szórta be homlokom áttört a falon, mint sűrű ködön által, fölballagott a puszta lépcsőn, s a néptelen és üres ház felett leveles erdők lombja remegett. A rozzant háztetők fölé szökkent a fehér hold, eláradt fénye a lomb között, eláradt bennünk is. Dörgött a messzeség. S míg porrá váltak körül a házak, egyre feljebb szállt, egy éneklő katedrálist emelt Verlaine fehér holdja, oly fennen szállt, oly szabadon és csendesen — 5 volt az örök béka. VILÉM ZÁVADA: GYALOGÖSVÉNY - Részlet Az ég mintha lejjebb s lejjebb szállna, s mint a szorító, szűk satu szája, szótlan félelem szorongat. Micsoda vihar, milyen szelek zúdulnak el e bolygó felett? Ez a zűrzavar ha véget ér. s újra kezdjük majd a kezdetnél, mentösziget gyanánt, mondd, marad, legalább egy földdarab? Fürgén, mint a szerteszórt higany, a világban szétszéledtünk, szeretni is elfeledtünk. A vonatok és repülőgépeink, az autók, s mind e mechanikus csoda, csak gyors protézis, nem pótolják soha lassú, de biztos emberi lépteink. Most kiszállok, s úgy megyek tovább: gyalog; házam elárvul, de tévelyegjek bár, földiek, folyvást nektek dalolgatok, s elpihentet majd az illatos határ. Földem, drága földem, facipőben, foltozott szoknyában jösz elém, - két falubéli ismerős - köszöntsz, s köszöntlek én. Csupa törek, szálka lesz a ruha melleden, felém szöksz a csűrtől, s megpihenek kebleden. Születésünk óta ígéretes táj, szerelmünk - az első - s mindenek felett, téged árult el az első véres tett, sóhajt a szív, mindhalálig érted fáj. Légy a szárnyaim feszítő szélt... Bábi Tibor fordításai