Új Szó, 1966. március (19. évfolyam, 59-89. szám)

1966-03-12 / 70. szám, szombat

UTCA EGYIK BÁDOGLEMEZVÁROSBAN fA szerző felvétele) tS) LU £ < O az OĹ 00 M Dá < Q_ Marseille-ben hat spanyol munkást találtak holtan egy pincében, amely lakhelyül szolgált. A halál oka: szén

J gázmérgezés. Építőmunkások voltak. Mások számára építettek pazar felhőkarcolókat és luxusvillákat. Nekik azonban csak ez a rosszul szellőzött, nyirkos, hideg pince jutott. Szinte hihetetlen, hogy Franciaországban 1966-ban munkásembereknek pincében kell lakniuk. Ám ez a bevándoroltak, a „vendégmunkások" keserves sorsa. AKIKNEK CSAK A LEGROSSZABB JUT Franciaországban minden negyedik munkás bevándorolt. Számuk meghaladja a kétmilliót. Gyalázatos körülmények közt élnek. A francia munkások — noha köztük ls vannak nyomorgók — általában keresnek annyit, amennyi elég a megélhetéshez. Akadnak olyanok is — ha nem is nagy számban —, akiknek egész szép a jövedelmük. De a bevándorlók csak a nyomort, az Ínséget és a megaláztatást ismerik. Szükséglakásokban, úgynevezett bidonvilles-ekben, „bádoglemezvárosokban" tanyáznak. A legszennyesebb, legundorltóbb, legmegerőltetőbb, legegészségtelenebb és legrosszabbul fizetett munkát végzik, amelyeket a franciák nem hajlandók vállalni. Az ilyen alantas munkákra Franciaország már régóta „importált" kétkezi munkásokat. A „régi" emigránsok főként olaszok, algériaiak vagy spanyolok voltak. A háború előtti igen tekintélyes lengyel bevándorlás már teljesen megszűnt. Mostanában egyre többen érkeznek Portugáliából, és gyarapszik a mali, szenegáliai és mauritániai négerek száma. Manapság csaknem egymillió spanyol, 600 ezer olasz, 600 ezer algériai, 200 ezer portugáliai és 30 ezer néger munkás dolgozik Franciaországban. Főként Párizs, Lyon, Marseille vidékén és az ország keleti részében találjuk őket. Többnyire segédmunkások (csak ritka esetekben szakmunkások) az építkezéseken, a mezőgazdaságban, a kohászatban és a vegyiparban. A munkaadók visszaélnek tudatlanságukkal: e szerencsétlenek ugyanis nem tudnak franciául, és nem ismerik a francia szociális törvényeket sem. Nagyobb teljesítményt kíván nak tőlük, mint a franciáktól, szerződést nem kötnek velük, és éhbért fizetnek nekik. Szállásuk oly komisz, hogy a francia még jószágát sem merné ilyen hitvány helyen tartani... A legborzasztóbb az úgynevezett „új bevándorlók": a portugálok, az algériaiak és az afrikai négerek helyzete. EMBERKERESKEDELEM A Párizs környéki vendégmunkások sorait évente 20 ezerrel gyarapító bevándorlók két harmada portugáliai. Ogy fest a dolog, hogy csakhamar 500 ezren lesznek Franciaországban. Miért jönnek ennyien Portugáliából? Salazar fasiszta diktátor országában egy szakképzett munkás napi 9—11 franknyit, a segédmunkás pedig 3—5 franknyit keres csak. Ezért sokan kivándorolnak, Franciaországban keresnek jobb megélhetést, de családjukat otthon hagyják. Többségük titokban, engedély nélkül távozik, mert Salazar igyekszik útját állni a tömeges exodusnak. Hogy átjussanak a határon, kénytelenek embercsempészekre bízni magukat, akik az illegális „szolgálatért" 1000, 1200 vagy 1500 frankot is elkérnek. Éhhez még hozzájárul a 200—250 frank viteldíj. A földhözragadt szegények, hogy összekaparják a szükséges összeget, eladják még azt a kevés holmijukat is, amit hazájukban a magukénak mondhattak. Ez a már évek óta „virágzó" modern emberkereskedelem megannyi felelőtlen, gátlástalan egyénnek biztosít busás hasznot. A francia kormánynak tudomása van róla, de szemet huny a dolgok felett Az illegális bevándorlók Franciaországban mindennemű zsarolásnak és könyörtelen kizsákmányolásnak vannak kitéve. Szorult helyzetükben (félnek a kiutasítástól) alávetik magukat a munkaadó bárminemű követelményeinek. Napi 10—11 vagy még ennél is több órát dolgoznak, általában még vasárés ünnepnapokon is. Órabérük csak 2,50—3 frank (a francia segédmunkás órabére 3,50—4,50 frank). Megjegyzendő, hogy 10 órás munkával így megkeresik a napi 25 frankot, vagyis az ötszörösét annak, amit Portugáliában kapnának. Családi pótlékra vagy társadalombiztosításra azonban nincs joguk. A munkatelepen étkeznek és hálnak. Nyomorúságosan tengődnek, de még mindig szerencsésebbek, mint azok a honfitársaik, akiknek a munkaadó szállást sem biztosít, és így a „bádoglemez városokban" kénytelenek tanyázA káprázatosan fényűző Champs Elysées-től alig néhány kilométerre teregetik ki nyomorukat a bidonvillesek, a „bádoglemez városok". Szaporodnak, mint gomba az eső után. Már mintegy 100 van belőlük a „fény városában", Párizsban. Az egyiket, a St. Denis negyedben levőt 20 ezren lakják, és 10 ezret fogad be egy másik Champigny-ben. A munkatelepeken összegyűjtött deszkákból, palánkokból, kiselejtezett téglákból és bádoglemezekből néhány óra alatt összetákolt „épületek" halmaza egy-egy ilyen bádoglemez város. Nincs ott se villanyvilágítás, se vízvezeték. Bűzlő szennycsatornák ezek, télen feneketlen bennük a sár, nyáron ellepik a legyek, és csak úgy nyüzsögnek a patkányok. A szemétrakásokból orrfacsaró bűz árad. Mindenütt a higiénia kétségbeejtő hiánya. Kész csoda, hogy itt nem törnek ki veszedelmes járványok. Champigny-ben hosszú ideig egyetlen kút szolgáltatta a vizet több ezer férfi, nő és gyermek számára. Nanterre-ben árulták a vizet! Az ormótlan barakkokban és viskókban egymás hegyénhátán szoronganak a lakók, és fejenként 100, 120, vagy 150 frank lakbért fizetnek ezért az emberhez nem méltó szállásért. A szerencsétlen bevándorlót az „emberkereskedőtől" a munkaadóig és a bádoglemez város tulajdonosáig mindenki nyúzza. • • • A kommunista községi tanácstagok és a szakszervezetek többszöri közbenjárása arra késztette a gaulle-ista kormányt, hogy figyelmet szentelfen a bevándoroltak problémáinak. Tervbe vette a bádoglemez városok lebontását, és új negyedek felépítését a vendégmunkások számára. Szégyenletes dolog azonban, hogy századunkban az emberkereskedelem elharapózhatott Franciaországban, és hogy még most sem szűnt meg. A CGT szakszervezet most újabb felhívást intézett a francia munkásokhoz, legyenek szolidárisak bevándorolt társaikkal, és követeljenek számukra a francia munkásokéhoz hasonló jogokat és béreket. A K I V I K és a U etedhét országon túl, valahol a nagy tenger végtelen •• térségében terül el ŰJ-Zéland. Távol esik a tengeri utaktól, távol esik a légi utaktól. A látogatót a havasok hósapkáival, a völgyek smaragdszőnyegeivel fogadja Ao-tea-roa, vagyis a Hosszú Fehér Felhő országa, ahogyan azelőtt a polinéziai telepesek Űj-Zélandot nevezték. Több száz évvel ezelőtt karcsú vitorlásokon nekivágtak az óceánnak, s a hullámokkal dacolva több ezer kilométert tettek meg, hogy elérjék ezt a földet. Az európaiak hivatalosan valamivel később fedezték fel e földrészt. 1769-ben Cook kapitány, a neves tengerjáró vetette meg itt a lábát. Emléke ma is él. A Cook-szoros két szigetre osztja az országot. Északra és Délre. Az ország legmagasabb hegyét is Cookról nevezték el. Arcképét az új-zélandi bankjegyeken is felismerjük. GYÖNGYSZEM A BRIT KORONÁN 1840-ben újabb „gyöngyszemmel" gazdagodott a brit korona: Oj-Zéland angol gyarmat lett. A fehér gyarmatosítók erőszakkal elvették a földet a bennszülött maoriktól. Sortüzek dördültek. Ha szükség volt, az ágyúk ls megszólaltak. A képmutató gyarmattartók egyik kezükben bibliával, a másikban puskával terjesztették a civilizációt. A 300 ezer maoriból a XIX. század végére már csak 50 ezer maradt. A wellingtoni nemzeti múzeumban félelmet keltő kiállítási tárgyakkal ismerkedtünk meg. Ott láttuk például a hajdan lekaszabolt maorik összezsugorított fejét. Ezek a legékesszólóban tanúskodnak azokról a véres napokról, amikor a brit gyarmattartók „civilizált" életmódra tanították Űi-Zélandot. ••L. A maori szép és értelmes nép. Máig is megőrizte gyönyörű legendáit és hitregéit. Ma is megtartják az ősi hagyományokat és szokásokat. Köszönéskor például összedörzsölik az orrukat. Bár Üj-Zélandon hivatalosan tiltják a fajüldözést, mégis érezhető. A maorikat mindenütt másodrendű emberekként kezelik. Ritkán láthatunk maori jogászt, kereskedőt, orvost... Örökre a látogató emlékezetébe vésődnek a feledhetetlen új-zélandi tájak. A természet H C T Á K bőkezű volt e földrészhez: íl r^ X / ZX \ j Cl szubtrópusi erdőségekkel, havasi jeges tengerszemekkel, hideg tavakkal, forró gejzírekkel, alpesi rétekkel és tűlevelű ligetekkel kárpótolta azért, hogy annyira elszigetelődött a nagyvilágtól. 0j-Zéland természeti kincseivel a geológusok paradicsoma. Van itt higany, urán, nikkel, kőolaj, mangánérc, bauxit. A lelőhelyek ugyan nem olyan gazdagok, hisz az ország területe is mindössze 270 ezer négyzetkilométer. Az ország állatvilága elég szegény: szarvas, nyúl; nincsenek ragadozót. Az itt élő egyedüli ragadozó a kea papagáj. Furcsán hangzik, de ez a papagáj igen nagy kárt tesz az állatállományban. Rászáll a juhok hátára, éles karmaival jól megkapaszkodik bundájukban, aztán hegyes csőrével feltépi az állat bőrét, és legszívesebben a vesét burkoló zsiradékból lakmározik. Ha a juhok emberi módra gondolkodnának, joggal megsértődnének azon, hogy Oj-Zéland címere a kivi madár, egy szárnyatlan, hosszú, pihés szőrzetű állat, s nem a juh, amelv megélhetést nyújt az új-zélandiaknak. Ötvenmillió van az egész szigetországban, világméretben egy lakosra a legtöbb, így aztán Oj-Zéland a gyapjútermelésben világméretben mindig az első-második helyen áll. wmmnm mumuumm Az ország fővárosa egy hegysegtolazöbölig terjed, amelyet zsúfolásig ellepnek a különféle nemzetek zászlói alatt úsző hajók. Mesebeli kép tárul a vendég elé a Viktória-hegyről. A kék tengert sárga fövénypartok szegélyezik, a háttérben fehér pontokként jelennek meg a házak, távolabb a hegyek kéklenek. Az európai fővárosokhoz képest itt lassúbb az életütem. Kis ország, nincs miért sietnie. Lustán vonszolja magát a villamos a főváros egyetlen vonalán. Vasárnaponként mintha álomba merülne az egész város. Bezárnak az üzletek, az amerikai filmeket vetítő mozikban is szünetelnek az előadásoké A turisták ilyenkor menekülnek a fővárosból a halálos unalom elől. A wellingtoniak flegmatikusán veszik ezt, de meg kell hagynunk, nagyon vendégszeretők, szorgalmasav *- -gyelmesek. * A A NAGYVILÁG ÜTKÖZŐPONTJA 0j-Zélandot gyakran emlegetik a fŐTd legcsendesebb sarkaként. Sok amerikai az atomhisztériátől felziklttva ide menekült, hogy elkerülje az esetleges termonukleáris világkatasztrófát. Az Egyesült Államok felől fúvó szelek 0j-Zélandot modern Noé bárkájaként mindinkább az agresszív amerikai politika vizeire sodorják. Az ország három antikommunista katonai tömbhöz tartozik. Tagja a SEATO-nak, az ANZUS nak (Ausztrália, Oj-Zéland, Egyesült Államok), és az ANZAMAnak (Anglia, Ausztrália, Malaysia és Oj-Zéland). A kormánykörök támogatják az Egyesült Államok vietnami agresszív háborúját, sőt katonákat küldenek a vietnami dzsungelekbe. Oj-Zéland katonai kiadásai tavaly meghaladták a 30 millió új-zélandi font sterlinget. Az egyszerű emberekben gyakran felötlik: nem kormányozzák-e túl veszélyes irányba az ország hajóját a kapitányok? Az ország erősen függ a tőkés piactól, s kereskedelme is gyarmati jellegű. Mezőgazdasági termékeket exportál, és ipari berendezéseket Importál. Elég, ha ingadozik a gyapjú vagy a hús világpiaci ára, vagy ha Anglia — a fő üzlettárs — belép a Közös Piacba, s máris komoly gazdasági megrázkódtatás éri az országot. Így aztán Oj-Zéland egyedülállósága a világban viszonylagos fogalom. A kis országnak is megvannak a maga nagy gondjai. A. OGYINCOV ÚJ-ZÉLANDI ÜTIJEGYZETE 1966.