Új Szó, 1966. február (19. évfolyam, 31-58. szám)

1966-02-26 / 56. szám, szombat

TÁRSADALOM ÉS KULTÚRA Örvendetesek az elmúlt két évtized ered­ményei, a műveltségterjesztés és a kulturális forradalom vívmányai. Sok hasznos és új dolog került az elmúlt években napirendre, s ha sok­szor a túlzásokat és a tételes egyoldalúságokat sem mellőzhettük, azt nyugodt szívvel mond­hatjuk, hogy a legsürgetőbb és legfontosabb fel­adatok egyikét a műveltségterjesztés, a tudatfor­málás igénye! jelentették. A társadalomban végbement forradalmi válto­zások tűzték napirendre ezt a kérdést, a társa­dalmi tudat formálásának sürgető igényét. S ha a kultúra, a művészet és a népművelés szere­pét egyesek sokszor helytelenül is Ítélték meg, ma már vitathatatlan, hogy a szocialista társa­dalom építését a felszabadulás óta végbement ideológiai, világnézeti és tudattartalmi változá­sok nélkül aligha képzelhetnénk el. Előfordul, persze, még ma is, hogy a „nehézségek leküz­dése miatt" egyesek másodrendű szerepet biz­tosítanak a kultúrának, ezek a jelenségek azon­ban amolyan múltból kísértő rossz „szokások", melyek arra vallanak, hogy az alap és felépít­mény dogmatikus szemlélete „inkognitóban" még meg-megjelenik. Az egyedi jelenségek és előfor­dulások ellenére, azonban ma már túl vagyunk azon a szemléleten, mely „pusztán ideológiai", „pusztán szervező", vagy „gazdasági" kategó­riákban gondolkodott. Az ideológiai, szervező, és gazdasági munka ugyanis szétválaszthatatlan, s ez csak az ügy, az emberek nevelése kárára történhet. A dolgozók magasabbfokú kultúrája és öntu­data fokozott követelményeket támaszt az esz­mei tömegbefolyás eszközeivel szemben éppúgy, mint a ktiltjrális-népművelési szervekkel szem­ben. Az eszmei offenzíva ugyanis eszméink, tu­dományos világnézetünk terjesztését éppúgy megköveteli, mint a tudatlanság, s a művelet­lenség elleni harcot. Eszmei nevelőmunkánk, is­meret- és műveltségterjesztő tevékenységünk csak akkor lehet igazán mélyreható és ered­ményes, ha a kíváncsi kutató szellem szakadat­lanul gazdagítja, s ha tudományos megalapo­zottsággal tekintünk az elvégzendő feladatok elé. E téren a legtöbb kárt a formalizmus, a társa­dalmi mozgás változásaira érzéketlen hozzá nem értés okozhatja. Márpedig a népnevelő, s a nép­művelési dolgozó erejét — s tegyük hozzá: rá­termettségét — éppen az bizonyítja, hogy meg­találja az utat az emberek eszéhez és szívéhez. A legfőbb veszélyt e téren a maradiság, a sémák mindenhatóságának elfogadása jelenti. A kulturális forradalom eredményeit tekintve a legfőbb jót a tanulás és művelődés népinozgalinában láthatjuk. Bármerre jár az em­ber az országban, mindenütt érezhető, hogy megnőtt a tudás, a hozzáértés rangja és ereje. Évről évre a statisztikai kimutatások serege bi­zonyítja, hogy a társadalmi fejlődés követelmé­nyeként előtérbe lépő tanulás „muszája" egyre népesebb tábort vonultat fel maga mögött. Az érvényesülésnek, az előbbrejutásnak ez a hatá­sos „kényszere" a társadalmi előrehaladás sike­rét munkálja. A kulturális forradalomnak ez a páratlan lehetősége, a „kiművelt emberfők" tá­borának gyarapodása, a jövőben ls ösztönző cél­jainkat segítő erő lehet. A tanulás, a művelődés vonzó arányai ellenére szükség van azonban arra is, hogy a tanulás, a többet tudás népmoz­galmának ezek a sajátosságai a magyar dolgo­zókat se hagyják érintetlenül. E téren sajnos — a közoktatásban éppúgy, mint a felnőttoktatás­ban — komoly hátralékaink vannak. Éppen ezért, hatásos propaganda-népnevelő munkára van szükség, hogy az „adósságainkat" kiegyen­líthessük, s elérjük az országos szintet. Ez nem­csak érvényesülési probléma, hanem egy nép, vagy nemzetiség életrevalóságának is tartozéka. Iskolarendszerünk, melyet nagy igyeke­zettel építünk — mégha az igyekezetet olykor kitérők is tarkítják — a műveltségterjesztés ki­tűnő eszköze. A kiküszöbölendő ingadozások és szintkülönbségek ellenére jól szolgálja az ifjú­ság nevelésének ügyét. A közoktatás hatása azonban a húsz—negyven év közötti nemzedék esetében már korlátozott, ezért a népművelésre hárul a feladat, hogy a felnőttoktatás külön­böző formáit minél szélesebb rétegekre kiter­jesszék. A továbbtanulás különböző formái mel­lett, a tantervi célokon túlmenően a népmű­velő jelleget kell elsősorban erősíteni. Persze, nem a felnőttoktatás szervezett formáját tartjuk elégtelennek (mégha a szlnvonalkérdés sokszor szembeötlő is), inkább a szélesebb műveltségi minimum megszerzésének igénye, a kultúra iránti vonzalom és érdeklődés felkeltésének to­kozása mellett törnénk lándzsát. Napjainkban, amikor a párt társadalmi funk­ciója a felépítmény egész rendszerében előtér­be lép, a fejlődés, a további lépés érdekében elengedhetetlen, hogy — a gazdasági élethez hasonlóan — a kultúrpolitika ős a népművelés is a kritikai elemzés tárgyát képezze. A kultu­rális nevelőmunkát illetően új dokumentum ké­szül — a javaslatot a Nemzetgyűlés kulturális bizottsága előzetesen már tárgyalta —, mely számol a társadalomban végbement változások­kal, s ennek alapján új irányelveket dolgoz ki. Áldásosnak és hasznosnak mutatkoznak ezek az elképzelések, azonban a legkevésbé sem nélkü­lözhetik az alkotószellemű hozzájárulást, mivel az általános jellegű megfogalmazásoknak konk­rét tartalmat kell majd adni. Más szóval az elveket — élettel megtölteni. A népművelési munkát hatékonyan segí­tik a tömegtájékoztatási eszközök. A rádió és a televízió népszerűsége ma már nyilvánvaló. Hatásuk s így politikai hatóerejük is napról napra növekszik. Ezzel az új tényezővel számol­nia kell a népművelésnek, ez azonban aligha csökkenti a kulturális intézmények szerepét, fe­lelősségét. A legfontosabb, amit a közelmúlt ta­pasztalatai alapján tudomásul kell venni, hogy a túlzott „hagyománytisztelet", az érdektelen előadásosdi és más akciók szervezése az érdek­lődés csökkenéséhez vezethet. A rádió és a TV egyaránt igényt, színvonalat diktál, s a népmű­velési intézmények csak úgy lehetnek méltó ver­senytársak, ha lépést tartanak a megváltozott követelményekkel. Az összefüggések dialektiká­ját megértve lehet csak az eszközök és lehető­ségek differenciált alkalmazásáig eljutni. A mi­nőségi igények növelése mellett, az első és leg­fontosabb a kulturális fronton is a differen­ciált munkavégzés, mely az egyes korosztályok érdeklődésével éppúgy számol, mint azok mű­veltségi színvonalával. Ezek az újonnan kelet­kező feladatok azt követelik meg, hogy a ru­tin-munkán túllépve új elemekkel gazdagítsuk a kulturális-, népnevelő tevékenységet, s ily módon segítsük az alkotó gondolkodás kibon­takozását. A népműveléssel kapcsolatban a teendők so­rába tartozik a szervezés és a vezetés kérdése. Nem az a baj, hogy — sokrétűsége alapján — sok szerv hatáskörébe tartozik, hanem az egy­séges, összehangolt mutika hagy maga mögött kívánalmakat. A jövőben ugyanakkor a nemzeti bizottságoknak is jelentősebb részt kell vál­lalniok a kuiturális-népnevelő munkából. Az a tény, hogy a kulturális nevelés súlypontja a la­kóhelyre helyeződik, nagyobb szervezettséget, alaposabb és elmélyültebb munkát igényel tő­lük is. Nemzetiségi vonatkozásban ugyanakkor megoldásra vár az a sokhelyütt tapasztalható gyakorlat, mely — helytelenül — a CSEMADOK hatáskörébe utalja a magyar nemzetiségű dol­gozók között végzendő kulturális-népnevelő mün­kát. Feltételezhetően hovatovább ezeken a he­lyeken is megértik majd pártunk kultúrpoliti­kájának célkitűzéseit, s tudatosítják: a nemzeti bizottság akkor is állami közigazgatási szerv marad, ha — vállalva a társadalomfejlesztéssel összefüggő politikai-szervező munkát — a tö­megek egyre szélesedő szervezetévé válik. A társadalom és a kultúra kapcsolatai­ról szólva hadd tegyünk néhány sorban említést az irodalomról is. Az irodalomnak, mint a művé­szeteknek általában, nagy vélemény- és ízlésfor­máló szerepe van. Nemcsak tükrözi, hanem sa­játos eszközeivel formálja, gazdagítja a társa­dalom tudatát. Nem a „nemzeti lelkiismeret" megtestesítőjeként, amolyan területenkívüliség­ben végzi az író-művész munkáját, hanem a néppel, a társadalommal szorosan összefogva munkálkodik a társadalom javán. A szocialista társadalom nagyra becsüli az írók-művészek al­kotómunkáját, de ugyanakkor az ideológiai és eszmei élet fejlesztését illetően mérhetetlenül növeli felelősségüket is. Az író és művész a maga sajátos eszközeivel ugyanis azt a folya­matot segíti, melyet a párt tűzött a társadalom elé. A pártos művészt — éppúgy, mint a pár­tos művészetet — nem a különállás, hanem a szocialista fejlődés igenlése jellemez. A pártos­ság ilyen értelmezését illetően a múltban voltak ugyan túlzások, a fejlődés szemszögéből nézve ezek az egyoldalúságok azonban ma a buktatók és leszűkítő tendenciák elkerülésére figyelmez­tetnek. Hazai magyar irodalmunkat nézve a fej­lődés jónak és egészséges irányzatúnak mond­ható. A bíráló megnyilatkozások nem a pártos­ság kérdését érintették, hanem a korlátokat megszorításokat próbálták szétfeszíteni. Örven­detes e téren, hogy irodalmunkban megnőtt a ma i ság igénye, s a múltbanézés helyét nap­jaink problémáinak mélyülő művészi ábrázolása veszi át. A lemaradás inkább az elvi-elméleti munkában mutatkozik, a marxista kritika front erőteljesebb felzárkózottsága hiányaiban. Per­sze, ez távolról sem jelenti azt, hogy a szép­irodalmi megnyilvánulások színvonal és művé­szi igényesség dolgában kifogástalanok lenné­nek, a kiegyenlítődés jelei azonban érezhetően megmutatkoznak. Az irodalomtudat formálása, a megjelenő művek társadalmi visszhangja szem­pontjából azonban még jócskán van tennivaló. S itt az írószövetség magyar tagozatára igé­nyes feladatok várnak s e feladatok a könyv­kiadás kérdését sem hagyják érintetlenül. A szü­letőfélben levő önálló könyvkiadó feltételezhe­tően e téren is éreztet! majd kedvező hatását, gondolva itt a könyvkiadás és könyvterjesztés megoldandó problémáira, s az egy hazában élő népek kiemelkedő művészi alkotásainak rugal­masabb közvetítésére. A soronlevő feladatok megoldásában, a társa­dalom politikai-ideológiai nézeteinek formálásá­ban jelentős szerep hárul az értelmiségre Is. Céljainkat csak az értelmiségiek eddiginél jóval aktívabb politizálásával, eszmei nevelő munkánk­ban vállalt feladat teljesítésével érhetjük el. Az elmúlt húsz év során szocialista értelmiségünk számtalanszor bebizonyította az ország sorsa iránti mély felelősségét; felkészültségüket, egészséges ítélőképességüket azonban a jövőben sem mellőzhetjük. Szellemi offenzívánkban a közízlés for­málása, dolgozóink szemléletének, tudattartal­mának szocialista alakítása a legfőbb célunk, s ebben a munkában nem a hivatalos „ügyin­tézés" elvei, hanem elsősorban a marxista gon­dolkodás és meggyőzés igényei érvényesülhet­nek. A legtöbb, amit e téren tehetünk, hogy erőink összefogottságával, obulusainkkal segít­jük az ügyet... Mert nem a szemlélődés, hanem a feladatok tudatos vállalása és valóra váltása teheti érdemessé és megbecsültté munkánkat. FÓNOO ZOLTÁN SZLOVÁK KÖLTÖK VERSEI > —) to s < § x 8 O 3 CO Ha versben újra vonzerő lesz, s az emberekben emberség, ha eltűnik a csúf vizekben az őszi hó, a tavaszi jég. elmondjuk majd, mily siralmas volt ideje a tőrnek, jajnak, mikor a költő nem kellett, s idegen voltál tenmagadnak. Sipos Győző fordítása E télen sápadt arcomnak rózsák szirma üde színt ad, e télen páfrányok illatoznak nékem, ablakom üvegén pompázva nyílnak. E teljes februáron át szívembe sose vájt fekete holló, tépett, megkuszált, az ég e tejfehér napokban tárt tenyeremre szállt. Alabástrom járdán fénylő utakon mentem, szilaj vidámság zászlaját emeltem, szállt a légben szalagja, mint kardinális skarlátszín kalapja, s most előttem könnyed-kacéran selyem ölébe csábítón a tavasz rámköszöntött. Ibolya-árban, tengerkék hegyen lány-arcod megfürösztöd, s ifjúságod varázsa elönti két szemem. z Baranyai Ferenc fordítása í co QĹ < a> TĹ M Úgy várok rád, mint föld a magra, mint madárra az erdő hűse. hogy húrzengéstől részegülve csöndjét énekké változtassa. O Úgy várok rád, mint rét virágra a méhre, mézét készítgetve, . várok rád, mint a nyári estre, ha csillagfátyol hull a tájra. Várlak, ahogy a szőlő várja, »- ^ hogy kéz simuljon vesszejére, U TJ^ mely minden fürtnek hű testvére. Z ^^ Tőled függ napom fordulása. H/t a£ O ca i— U Várlak, mint gally a fagyok kését, mint hó-dunnát az őszi árpa; úgy várlak puszta télben járva, mint koratavasz drága fényét. Fordította: Veres János EMIL BOLESLAV LUKAČs BÉKÉT! Nem! Bókét a világnak! Pusztulj, veszett vihacv vadult bálványok, fegyvert egymásra fogjatok, akár a mérgezett vér, zubog a harcizaj, ártatlanokra árad, belőlük szed adót. Nem! Békét a világnak! Komor hekatombákat aranyborjú oltárán állítanak sokan, esőben yperit száll, bombák a fénybe vágnak, ľ ? Az öldöklés, az éhség tárol mámorosan. Nem! Békét a világnak! A kínok Golgotáján vergődött már ezerszer, leványadt, megfogyott, oldalaiba döftek s az ördög vasvilláján kényúr-paták elébe löknék a gyilkosok. Nem! Békét a világnak! Hűs gyanta csillapítja nyugtató balzsamával rettentő kínjait, és újra talpon áll már lát, hall, lélegzik újra, és félénk ámulással éled. eszmélkedik. Nem! Békét a világnak! Nap, szépítsd sugarasra mit orkán karma tépett, mi romlásban fogant, ragyogj fel, szép szivárvány, szökkenj a kék magasba, a magvető hadd vessen s hadd szálljon a galamb. Baranyai Ferenc fordítása

Next

/
Oldalképek
Tartalom