Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-01 / 1. szám, szombat

PAP KÁROLYi Sorsharag A szerelem története E

gy korai rózsaillat akarata magával hurcolhatta szegényt, mint a vihor a rozsdás falevelet. Egy elvirágzott nőmosoly, ha akarta, úgy megrázhatta a nyomorultat, mind a földrengés a vásári bódét. Száz pengőért megtagadta volna a legédesebbi'k húgát. Ha egy imádságos koldus fölrázta volna utcai álmából, mondván: — Menjünk a Szentföldre, a - kába velemegy; de ha a város kapujában egy betörő visszahívja betörni, a boldogtalan visszafordul. Mindig szóbaállt mindenkivel, aki éppen beszélni akart valakivel. Egy tavaszi szellőnek sietősebb volt a tánc a füvek fejetetején, mint neki az élet, — pedig jobban fájdította az idő múlását, mint a legszebb nő. Sohasem volt étvágya, d« mindig félt az éhségtől. Rettegett a legkisebb betegségtől, pedig mindig nyavalyás volt. Mindezek miatt mégis magányosabb volt, mint az, aki siket és vak, néma, se keze, se lába. Mestersége lett a költészet, pedig irtózott az írástól, mint némely gyerek a piszkos víztől. Ha elmehetett volna oda, ahol az örök tél találkozik az örök nyárral, állítólag meggyógyulhatott volna. Percenként változó hite szerint jó lett volna testének az örök tél, lelkének az örök nyár és kettejüknek együtt az örök békesség. D

e nem mehetett a havas és napfényes Davosba. Ügy kellett a sorsnak, hogy Pesten éljen, ahol egy nap arra ébredt, hogy minden külön értesítés helyett felesége van: a nyomorúság és megszámlálhatatlan gyermeke: a teljesületlen vágyak serege, öt évig élt így, szótlan családja gyötrelmes körében, hízott a nyomorúság és nőttek a vágyak; jött aztán egy este, amikor nem tudott nekik semmit sem hazavinni. Haza: ez az Andrássy-út százegy padja volt. Merre fusson? Hol van a legérhetőbb egzotikus ország? Merre van a messzi, amely a legközelebb van? Hová, hogy el ne fáradjon és mégis legtávolabb jusson? Ekkor született meg életének egyetlen szabadakaratú elhatározása. Annyira csodálkozott ezen a csodán, hogy fuldoklott az örömtől. Nevetett, röhögött ... Lázas, szerei-mi sürgéssel épp ekkor Indultak a halak a tétényi partok felé lerakni ikráikat. Raj, raj után suhant H

a nem születtek volna némáknak, ordítozásuktól visszhangzottak volna a partok; lezárták volna látásukat és sírtak volna a boldogságtól, ha nem lettek volna merevszeműek. Lihegésük furcsa buborékokkal népesítette volna be a Dunát, ha nem születnek kopoltyú'kkal. Azonban csak a némaság ezer hídja lebegett a Dunán és csak Mab éjféli fogatai rohantak át rajtuk, föl Budára ezrivel. A halak raja riadtan bomlott szét... összeúsztak, mint a bolondok nyitvamaradt házuk kapujánál ... Néhány pillanatig egy helyben forogtak, mint a kicsapott orsók, aztán tízszeres sebességgel rohantak tovább fészkük felé. Csak egy volt köztük, aki nem bírta tovább. Belegabalyodott a költő rongyaiba. Iszonyatos küszködéssel vergődött, dobálta magát. A költő kabátját azonban egy csöndes, szelídlelkű jó szabó dolgozta, akkora zsebeket varrt belé, mintha egy zsibórusnak készítette volna. A had nem tudta kiszakítani ezt a remekmüvet s a szerelmi láztól agyonkorbácsolva megfogódott a zsebben, amelyben sohasem fogózott meg a pénz. Félóráig tusakodott a szerencsétlen hal a költő zsebével. A költő már rég elérkezett ahhoz, aki képzelete szerint versekben hoz törvényt és ítélkezik a világok felett. A hcH még mindig makacsul bökte, ütötte a zsákszövetű zsebet. Elfáradt, meg kellett pihennie, uszonyai lecsüggedtek, mint a szomorúfűz lombjai. Fönn a Dunán csónakok pihentek A hegyeken kigyulladt a házikók sok szeme. A hal odalenn érezte a messzi fészek csobogó, zengő hívását; újra nekifeszült, szája ellipszissé torzult. Valami hideg, meg láthatatlan tűz csapott ki egyszerre a szemén, száján, mintha az utolsó percét érezte volna közeledni, pikkelyei mélyebbre lapultak , . . eszméletlenül és tompa rémületben . . . A szerencsétlennek ott a költő hatalmas zsebében kellett leraknia utódait... Gyöngyözve, peregve gyűlt meg az ikra néhány összegyűrt málló kézirat közt. A boldogtalan a szülés után sokáig hevert a költő zsebében. Aztán az ár furfangja lassan átfordította a költőt, hogy arccal feküdjék a csillagos ég felé és ne olyan illetlenül. E

kkor kiszabadult a boldogtalan hal. Még egy ideig zavarodottan ott úszkált utódjainak fészke, a költő zsebe körül. Aztán ernyedten engedte át magát a habok játékának. OsEisz: Lett halászok GYÁRFÁS Ml KLÖSi ŐSKOR A hajnali napfényben fürdő Neander-völgyben magányosan álldogált ősanyánk és a tavaszi égboltot kémlelte. Nem tudta, mi van vele, csak érezte, hogy vonzza a messzeség. Magányát puhán csattogó léptek zavarták meg, ősapánk közeledett feléje. Kezében különleges alakú sárga virágot tartott. Ö sem értette, mi játszódik le bensejében, csak jött, jött a párás tavaszi hajnalban, a virággal a kezében. Szíve a torkában dobogott, amikor ősanyánk mellé ért. Egy pillanatig tétovázott, majd — valami ismeretlen parancsnak engedelmeskedve — gyöngéd mozdulattal odanyújtotta ősanyánknak a gyönyörű sárga virágot. Ősanyánk megborzongott, meleg, hálás tekintetet vetett ősapánkra, kecsesen elvette tőle a virágot, aztán lesütött szemmel, pirulva megette. I 2. 1 KLASSZIKUS KOR Amphŕtryon a hellén világ legfaragatlanabb fickói közé tartozott. Semmi, de semmi érzéket nem mutatott a szerelem finom rezdülései iránt. Alkméné, a felesége, viszont olyan gazdag volt érzelmekben, mint egy költemény. Egy mézízű nyári délután Alkméné a virágos kertben arról beszélt férjének, hogy milyen gyönyörű lenne olyan szabadon és szerelmesen repdesni a boldogság levegőegében, mint az istenek. Az ostoba Amphitryon ekkor felesége költői gondolatát sárbataposva, hatalmas káromkodást zúdított az istenekre, s velük kapcsolatban a feleségére is. Majd dühösen elcsörtetett és három napig a háza tájára sem nézett. E három nap alatt látogatta meg Zeus, a Mindenség atyja a halandó Alkménét és bájos képzeletvilágát megjutalmazva, megismertette őt a szerelem halhatatlan szépségeivel. Mert a bőkezű hellén istenek nemcsak az imádságokat hallgatták meg, hanem a káromkodásokat is. 3. KÖZÉPKOR A tizenhat éves aranyszőke Ingund hercegnőt, atyja, Zordszívű Károly bezáratta a hetvenhét méter magas Genterhalf toronyba. Ingund választottját, Orlando grófot pedig Kinland szigetére küldte száműzetésbe. A két szerelmes kegyetlen sorsának darócát csupán az szőtte át aranyszálakkal, hogy örökké egymásról képzelődtek. Ingund Orlandóról és Orlando Ingundról. Orlando nem csüggedt a száműzetésben, szerelme erőt adott minden szenvedés elviseléséhez. Csodálatos kitartással mindennap félretette az étkezéshez tartozó fogpiszkálót, így hatvan esztendő fáradhatatlan munkájával sikerült a fadara* bókból épített csónakon titkon visszatérnie hazájába. Ingund hűségesen várta a toronyban Orlandóját. A nyolcvanéves aggastyán megmérgezte az őrséget, és emberfölötti erővel felkapaszkodott a toronyba szerelmeséhez. Amikor felnyitotta a toronyszobát és hófehér lengő szakállával, tar koponyával megállt a küszöbön; Ingund szíve csodálatosan megérezte, hogy az aggastyán nem lehet más, mint Orlando. — Egyetlenem — sóhajtotta könnyeivel küszködve, aztán a nőknek a sír szélén is működő ösztönével gyöngéden hozzátette, — semmit sem változtál, M I 4. j MODERN IDŐK A fiú meglátott egy lányt — Szia — mondta neki. — Szia — felelte a lány. A válóper után a bíróság lépcsőjén kezet fogtak. — Szia — mondta a lány. — Szia — felelte a fiú. Azt mondják a költők, hogy a szív még a múzsánál Is önkényesebben súg. Az igazi nagy érzés, az első nagy szerelem villámcsapásként éri az embert. Simon barátom, legkedvesebb kenyeres pajtásom, alkalmasint elbiggyesztené a száját és kötekedni kezdene velem: — Honnan a csodából szállt beléd ez a kispolgári nyavalya? Tudhatnád, te parasztvakarcs, a szerelem csak fiziológiai szükséglet. Puszta éhség, amit csillapítani kell. Minden más csak líra, időpocsékoló hőzöngés. Simon szeret csibész-zsargónszavakat használni; engem falusi tuskónak és fafejű kanásznak csúfol, én meg ráhagyom, nem veszem zokon tőle, mert mindig olyan furcsán mondja, mintha a maga származását restellne. Évekkel ezelőtt lett volna oka rá, hogy letagadja igazgató főorvos apját, azóta nálunk is nagyot fordult az Idő kereke, orvosnak készülhet az is, akinek már az ükapja beöntést rendelt renyhebélű, nagyevő betegeinek, s a vérmesebbjén eret vágott. Amit pedig a szerelemről állít, tisztára nagyképűség: viszolyog attól, hogy költői kedélynek tartsák — ez is a szavajárása —, előttem azonban nem titkolhatja, hogy versbarát, csak úgy önti magából a rímes sorokat, minden alkalomra van valami találó idézete. Nemrég ő magyarázta nekem szokatlan hévvel, s mintha csalhatatlan kinyilatkoztatást tenne, hogy költő az, aki az élet nagy igazságait szép szóval sűrítve ki tudja fejezni. —• Űgy értsd ezt, fafejű, hogy a költőnek németQl Dichter a neve. Dichten pedig annyit is jelent, mint sűríteni — ha nem tudnád. Az én esetemben a költőknek igazuk van. Nálam valóban úgy jött, mint a villámcsapás. Hirtelen ért, de nem mint valami profán éhség, amely egy karéj kenyérrel, egy falás disznósajttal, néhány szem töpörtyűvel könnyen csillapítható. Más volt, megnevezhetetlenül más, s oly váratlanul tört rám, hogy csaknem feldöntött. Pedig régóta élt bennem, a sejtjeimijen, az idegeim rostjaiban, az agyam tekervényesben és — kimondom kereken, ha Simon csúfot is űzne belőlem — a szívemben élt és éreztem, hogy engem nem kerülhet el. Ha akkor ott hevert volna mellettem a tó partján, talán az ő szája íze szerint rákiáltok: — Itt van, nincs mesei Elkapott a gépszíjl Már apámtól megtanultam, hogy a közöny ugyanolyan bűn, mint az önzés, az irigység vagy a szív restsége. Ha valaki gyötrődik melletted, és te elmulasztod megsegíteni, sohase védekezhetsz azzal, ez nem tartozik rád, nincs is jogod, hogy beleártsad magad idegen emberek dolgába. Megtanultam azt is, hogy a mi világunkban másképp értelmezzük a felebaráti szeretetet, mint a régiben, a háború előttiben, de különben is, ami engem Ilonához fűzött, más, több volt a felebaráti szeretetnél. Talán ott történt a hiba, hogy sok mindent félremagyaráztam. Ha nem vagyok olyan zavart, az első órában meg kellett volna értenem aggodalmait, amelyek hallgatásra kényszerítették. Simon bizonyára azt mondaná: hangzatos szép szavakkal ne kendőzd az igazságot. Kezdettől tanúja voltam mindennek, én megvádollak! Ami véresen komoly valóság volt, arról azt hitted, hogy komédia, mikor pedig az orrodnál fogva vezettek, játszottak veled, azt komolyan vetted. A szerelem még a te ócska illemkódexed szerint is néha harcot, kemény öklöket követel! Igazad van, Simon, de most hamarjában meg sem tudnám magyarázni, miért voltam olyan gyönge és határozatlan, miért nem jártam mindennek a végére. At kellene gondolnom mindent, a kezdettől, megismerkedésünk percétől; tiszta fejjel mérlegre tenni elharapott szavait, suta kis mozdulatait, a szeme ijedt rebbenését. Nyár elején kezdődött, az első forrónak ígérkező, kirándulásra alkalmas vasárnapon. Már előző este eldöntöttem, ha felhőtlen égre ébredek, az ünnepet Szencen töltöm. Nem vagyok magányt kedvelő különc, szeretem a vidám társaságot, szívesen kirándultam volna Simonnal vagy más cimborámmal. De Simon unokahúga Iagzijára volt hivatalos, a fiúk ineg költségesnek találták a szenei utat, így hát egymagam szálltam vonatra. Kedvemre való, félig árnyékos, félig napos helyet találtam, tervemnek megfelelőt. ÚJ s 1966. I. 1. K