Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)
1966-01-01 / 1. szám, szombat
A mi Ledftáčková nénlnket bevitték az idegklinikára, Szilveszterre jön haza és állítólag semmi ok az aggodalomra, nem mániákus, szó sincs melankóliáról, vagy szkizofréniáról. Ilyesmiről szó sincs. Nem voltak hallucinációi sem, úgy mondják csak Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait olvasgatta egész idő alatt. Jelinek doktor ezt az 6 korában a recidíva iuventutis tünetének ítéli. Ha ehhez még hozzáteszem Ledftáčková néni kislányos hangocskáját és gyerekes pajkosságát, kitűnik, hogy egyszerűen egy gyermeteggé lett anyókával állunk szemben, aki némi kételyekkel, de jó humorérzékkel hordozza a világban műfogsorát. Éhes verébre emlékeztető lompos kontya volt. Az ember nézte, amint baktat a lépcsőn, és a kontya még egy adag külön élvezetet jelentett. Nem tudom, önök hogyan vannak vele, de én iszonyúan szeretem a vénasszonyokat. Persze, közülük is csak az olyat, akiről megismerik, hogy milyen volt fiatal korában. A vénasszonyok görnyedten járnak, mint a gyertyaláng, és a szél minden pillanatban elfúj egyetegyet közülük; vagy egyszerre csak előbukkannak a tejcsarnokban, mint valami apró kaktusz, vagy ott állnak a trafóház tövében, mint egy rémült pingvin. Én mindig köszöntöm is őket. Valójában ezt a Ledftáčkovát Marié Simandlová-Zdrubeckának hívták, ez a név pedig egyáltalán nem illett hozzá. Ez volt mindene, ami két házasságából és abból a hajdani franciaországi őszből maradt, ahová Sulc úrral, a férjes aszszonyok csábítójával szökött meg. Lám, milyen a törvény: nem egy nőt, akit belül Sulcovának hívnak, hivatalosan Simandlová-Zdrubeckaként tartanak nyilván. Szilveszterkor kiengedik a klinikáról, állítólag teljesen rendbe jött, de otthonra kap még meprobamatot. Abból a morva cseresznyelikőrből, amivel a múltkor megkínált, maradt még legalább egy fél üveg. Úgyhogy majd mindjárt az első nap felmegyek hozzá látogatóba, a lakóbizottság nevében, persze. A legrosszabb őrültek azok, akik egy egész más bolondságot formáznak. A saját őrültségük nincs a testükre szabva. A kék szemek belül reménytelenül feketék is lehetnek, és fordítva: a mocskosan fekete szembogár nefelejcs-gyengéden csilloghat. Ügy egy hónappal ezelőtt lejött hozzánk ez a Ledftáčková, az írógépet kérte kölcsön. Kávéval kínáltuk, ő mindJárt a csészét nézegette, hogy milyen bájos, és a bécsi, drezdai meg a Karlovy Vary-i porcelánról kezdett csevegni. Meg, LUDVIK A5KENAZY; Szilveszterkor kiengedik hogy kávéval igazán nem kellett volna fáradnunk, és óvatosan igyak, nehogy eltörjem ezt a pompás csészét. Vannak szituációk, mikor az ember legszívesebben kibújna a bőréből, dehát nem lehet. Így szépen felajánlottam, hogy az Underwoodomat felviszem neki az ötödik emeletre. De a géppel a kezemben még vagy fél órát álltam az ajtóban, mert Ledftáčková néni még elmagyarázta az anyósomnak, hogyan készítik azt a híres portugál krumplilevest zsázsával. Végre befejezték. Felvittem az írógépet az ötödikre, s ott Ledftáčková néni kiporszívózott belőle a zöld masinájával vagy tíz dekányi port. Aztán leült mellé és rákezdte, mint valami géppisztoly. Az írógép csilingelt, akár egy ócska bicikli. Olyan vidáman, olyan kellemesen csilingelt, hogy még az öreg Underwood is örült volna, ha haljja. Meg kell jegyeznem, hogy azt a cseresznyelikőrt csak ennek utána hörpintettem le. S mindehhez köménymag és sósborszesz meg kamillaillat; a falon Sulc úr lógott, mint fuvolás, bors és rétes-szag terjengett, a karosszék jó öblös volt, olyan nagytorkú, hogy némán elszunnyadt volna benne még a legmegátalkodottabb szószátyár vénaszszony is. Minden nő szereti a mély karosszékeket, biztonságban érzi magát benne. Ledftáčková nénin nem vettem észre az őrület legcsekélyebb jelét sem. Később Jelinek doktor a kettes számú idegklinikáról figyelmeztetett, hogy sok betegnél első pillantásra nincs látható tünet. A cseresznyelikőr után néhányszor felálltam. Ledftáčková néni minden egyes alkalommal visszaültetett a karosszékbe, s azzal a mélabúval nézett rám, ahogy a nők olykor a Sachertortát nézik. — Maga olyan nyugodtnak látszik, Trmal úr — mondta. És egyszerre még fehérebb lett, mintha hó lepte volna be. De alatta riadt volt, mint az őz. Sulc úr, a fuvolás, egy nemes lelkületű tüdőbajos pillantásával nézett ránk a falról. Még megkérdeztem, kinek akar írni. Gyorsan fordított a szón, én meg az üvegen. Ráadásul még a kakukkos óra is megszólalt. Gyűlölöm a kakukkos órákat, de e percben megmentómnek éreztem. Mind a mai napig emlékszem erre, bár meg voltam győződve róla, hogy mindent elfeled az ember. Hát ezt visszavonom. Megkérdeztem Jelinek doktort, hogy az ember lehet-e boldog egy őrülttel. — Lehet — válaszolta az adjunktus úr. — Egy őrülttel? Lehet. — Egy valami bosszant, doktor — mondtam neki —, hogy épp akkor küldött haza, amikor a legjobban mentek a dolgok. — Téged — azt mondja erre Jelinek doktor — az a cseresznyelikőr bánt; pszichiáternek sem kell lennem hozzá, hogy ezt kitaláljam. — Ráhagytam. Most elmondom, mi történt azon a bizonyos kedden. Filipec úr, a szabó toppant be hozzánk, aki egyben házbizalmi is. — Ledňáčkovát megrúgta a 16 — mondja —, kiáltványt akasztott ki lent. — Milyen kiáltványt, mondom, és milyen ló? — Tessék — mondja Filipec elvtárs —, itt van fehéren feketével, azt csinálnak vele, amit akarnak, a maguk gépén írták. És ez az öregasszony a moziműsor meg a régi zsidótemető rendbehozására végzett társadalmi munkaórák kimutatása mellé akasztotta. Senkit sem kérdez, maga gombostűzi oda, hát akkor mire való a házbizalmi? Olvassák csak el, amit ott összefirkált, micsoda ökörségeket, illetve marhaságokat. És a maguk írógépén ... Mindezt, ahogy mondani szokás, a fejemhez vágta, majd annak a honpolgárnak a könynyű lépteivel távozott, aki teljesítette kötelességét. Hát ez az a kiáltvány, amelyet aztán elvittem Jelinek doktorhoz. A doktor pedig a kórtörténethez csatolta. Kiáltvány minden ország népeihez! En, Marié Simandlová, egykori téglagyári munkásnő, losej Simandlo fuvaros tizenegy gyermeke közül a legkisebb, aki saját erőmből küzdöttem fel magam dr. Emanuel Kaftan ügyvédi irodájának főtisztviselő jévé (holtakról jót, vagy semmit, de őkelme nagy gazember volt], jelenleg nyugdíjas és lakóbizottsági tag, kérdezem az egész emberiséget: Hát emberek vagytok ti? Kérdezem, mint aki már évek óta álmatlanságban szenvedek, hogy nyugodtan tudtok aludni? Moziba, cukrászdába, operába jártok? Es azon töritek a fejeteket, hogy zöld autótokat, ahogy a múltkor is hallottam, hogyan lehetne sápadtkékre átfesteni? Azt hajtogatjátok: hagyjanak nekem békét! Mindenütt csupa ondolálás meg reprezentálás! Örültek vagytok, őrültek, nyomorult kérészek! Ezzel a kiáltvánnyal felhívok minden embert az egész vlld» gon, hogy Halottak-napján, pont délben, menjenek ki városuk főterére. Ahol nincs főtér, ott a piactérre. Es merüljenek néma hallgatásba öt percig. Ne vigyetek magatokkal semmiféle lobogót, se transzparenseket» se templomi zászlókat, se jelszavakat. Nézzetek egymás szemébe. A férfiak zsebredugott kézzel is állhatnak. A nők öltözzenek fel csinosan, de szolidan. Amelyik nem állná meg, és flancolni akar, inkább maradjon otthon. Es ne szóljatok egy szót sem, álljatok némán, ne ünnepeljetek senkit, legyen csend. A magam és valamennyi prágai lakóbizottság nevében — megjegyzendő: még nem határozat, csak javaslat (az én ja-' vaslatom) —' azt mondom: Legyen csend! Ne legyenek hallhatók töb-bé olyan szavak, mint memorandum, ultimátum, jegyzék, proklamáció, fogadás és meghatalmazás. Továbbá ne legyenek hallhatók a következő kifejezések: szívélyesen elbeszélgetett, a kormánykörök nyugtalanok, a közvélemény meg van győződve arról, nem egyeztek meg az ügyrendi tanácskozás első pontjában, 789. előzetes tanácskozás a leszerelésről. Az ilyen holt szavak nekem szörnyen az idegeimre mennek, és még mások is. Kérdem én, ml az, hogy az akut szituáció morallzálása? Meg, hogy ratifikálás? Az emberiség fele nem tud olvasni. Ne ejtsétek át az analfabétákat. Keressetek magatoknak tisztességes munkát. Es akt nem ért semmihez, azt tartsa el az ENSZ, egyébként az is az idegeimre megy. Szeretném, ha ez a kiáltvány eljutna a távoli kontinensekre ls. Másoljátok és terjesszétek! Marié Simandlová-. Zdrubecká, nyugdíjas, A kiáltvány szövegét emlékezetből reprodukálom, mert az eredetit, mint már mondottam, Jelinek doktor a kórtörténethez csatolta. Még azon a kedden elvitték Ledftáčková nénit. Az ápolókkal nagyon kedves volt, mindegyiküknek adott egy-egy rétest. Az ablakból integettünk fekete, műrózsás kalapjának, de én nyíltan kimondom, hogy egy kicsit olyan érzésem volt, mintha diliházból integetnénk a jó nagynéninek, aki eljött meglátogatni bennünket. J elinek doktor megnyugtatott, hogy a helyzet korántsem olyan vészes, az intellektus sem csökkent, és a pszichomatikus lelet megfelel a beteg életkorának. Ledftáčková néni, állítólag ismét szvettereket köt, és énekel mellé: „Kék a te szemed, járom az utat." Azt mondják, kérdezett rólam is, hogy mit csinálok. Mit csinálói.'? Semmit. Űj televíziót vettünk. Hát azt bámulom. Bojtár Endre fordítása új szó 1966. I 1. 11 A víz bizseregtetően friss volt, gyors tempókkal átúsztam a szemben levő földnyelvre, és kis pihenés után visszafordultam. A tervem — sajnos — puszta terv maradt. Mialatt a másik parton jártam, árnyékba rakott ruhám közelében egy hangos társaság telepedett le. Engem — úgy láttam — levegőnek tekintettek, ügyet se vetettek rám. Már arra gondoltam, szedem a sátorfámat, csöndesebb helyet keresek magamnak, de valami visszatartott, s arra kényszerített, hogy elővegyem könyvemet, és úgy tegyek, mintha az égvilágon semmi más nem érdekelne, csak az olvasmányom; ők rajonghatnak kedvükre, recsegtethetik a táskarádiót, ricsajozhatnak, és dobálhatják gumilabdájukat, mintha csupán övék volna a part, az ég, a nap, az egész világ. Hamarosan rájöttem — ez volt az a villámcsapás —, hogy miatta maradtam, a nagy hangosságban az ő furcsa hallgatása késztetett rá, hogy ne mozduljak, kitartsak posztomon. Öten voltak: két lány és három fiatalember. A legidősebb korombeli lehetett. Ciszárnak vagy Császárnak szólították, néha tréfásan felségnek, amiből arra következtettem, hogy a társaság hanadó feje. Hányaveti módon viszonzott minden szót, flegmával és kötekedőn, parancsoláshoz szokott hangnemben. Izmos testű, magasra nőtt, szőke legény volt, szép arcú és magabiztos. Mindjárt mérlegre tettem magamban: nem az az emberfajta, akinek barátságát kívánnám. Az egyik lány, az idősebbik, nem palástolta, hogy neki tetszik, a másik hallgatott, igen, a másik szokatlanul szótlan volt a nagyhangú, vidám társaságban; kissé oldalvást ült, mintha nem is tartozott volna hozzájuk. Később megtudtam a nevét ls: Ilonának hívták. A rádióból recsegve és torzítva hangzott egy régi sláger. Rózsi, az egyik lány, vele dúdolta ábrándosan és pontatlanul, ahogy emlékezetében megmaradt: A kerthez tartozik a rózsa a patakhoz a habfodor, a diófához a dióillat, te pedig hozzám tartozol. Sehogy sem illet ez a divatjamúlt érzelgős nóta a napsütötte délelőtt hangulatához; egy kék nadrágos, jól megtermett fiatalember, az öttagú társaság feje, rá is szólt a táskarádió gazdájára. — Eredj a francba azzal a sziruppal, Hugó! Keress valami jó dzsesszt. Hugó engedelmesen nyúlt a gépecske után, de a dúdolgató lány a karjára tette kezét. — Csak hagyd, Hugócska! Nekem nagyon tetszik. Te pedig ne parancsolgass, Császár! A kék nadrágos bosszús lett, és a keze ügyébe eső labdát odavágta Hugóhoz. — Hányhatnékom van tőle, mint a lakodalmas kutyának! Ennyi éppen elég volt, hogy Hugó elforgassa a rádió gombját. A harmadik fiatal, aki szemlátomást nem vetette meg a jó falatokat, és arcban, egész testében, kivált fenekén párnásan gömbölyded volt — Dagadtnak vagy becézve Daginak, szlovákul Tucskónak hívták kicsattanó arcáért és kövérségéért — csikómódra vihorászott. — Rosszul neveltek a sitiben, felség. Pedig ott felszedhettél volna egy kis finom modort. A felségnek titulált Császár nem vette zokon a börtönre tett célzást. Mind a harminckét foga fehéren megvillant, úgy vicsorított, mintha kitüntetés érte volna. — Kitől tanultam volna, Tucskó? A smasszereket én tanítottam illemre. Hugó végre jó tánczenét fogott, és egy lendülettel felpattant. — Dudu ... dududu... pimpim, pampam, parampam — dúdolta, és néhány tánclépést tett. — Szabad a karját, madám? Nem volt sikere. Rózsi lerázta magáról, de Hugó makacskodott: — Nem tetszik, madám? Pedig ez önnek szól: Mióta megtanultam nálad nélkül élni, azóta nem nehéz a más szemébe nézni... A kövér Tucskó a vízbe mártogatta a lába ujját. — Brr, szörnyen hideg! Megmondtam, korai az idő fürdéshez. Engem ugyan traktorral sem húztok bele. Császár leintette: — Magadtól is belemászol... De előbb falunk valamit. Rózsi elővette a táskáját, és mustárral megkent szalámis kenyereket osztogatott a fiúknak. — Alaposan lefogyasztott a szigorú diéta, szegény Császár — méregette Tucskó a kék nadrágos izmos soványságát. — Etted volna te hónapszám azt a finom káposztalevest, mócsingot meg savanyú krumplit. Még árnyék se maradt volna belőled. — Szerencsés csillagzat alatt születtél, felség. A mázsát, amit rád nyomtak, le sem ülted. Amnesztia se volt, mégis kiengedtek. — Mert minta voltam, a smasszerek bálványa ... De ti közben nagyon elkanászosodtatok... Téged, Hugó, mindjárt ráncba szedlek. — Mi bajod velem? — hagyta abba Hugó a dúdolgatást. — Zabszem szúrja a feneked, mi? Hol voltál tegnap délelőtt? — Otthon csücsültem estig, míg Tuskó értem jött. — Ne hazudj! Engem nem fogsz átejteni... Mit kerestél a sulidban? A CSISZ-fejesek hívtak vagy az önkormányzat. Hugó komoran hallgatott. Odébb akart állni, nem jó Császárral ujjat húzni, nem mintha félne hirtelen kezétől, de kiszámíthatatlan természete, semmi jóval nem biztat ez a kíváncsiskodás. — Maradj! — *itttott rá Császár, — Puhítgattak, édesgettek, mi...? Elnézik azt a kis lopást? Megígérték, hogy visszavesznek? (Folytatjuk) Eugen Nevan: KÉT LÁNY (Olaj, 1946)
