Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-01 / 1. szám, szombat

Italáldozat Aratóünnep ÉJJEL A Santa Clara Libre szállóban szobámnak két ablaka van, de mindkettő a szomszéd épületek tűzfalára néz. Gondoltam, legalább csend lesz, hissz a fárasztó autóút után egyébre sem vágytam. Csalódtam. Zajos volt az éjszaka, ablakaim alatt állt a bál: kubai karnevált ültek. Eszembe jutott, hogy egyszer egy nyugati újságíró vészesen azon sopánkodott, mit tett Castro Kubával. „Hol vannak már a karneválok? A havannai éjjeli kabarék meg a cienfuegosi klubok? Kérdem, hol vannak?" Ezen a trópusi éjjelen választ kaphatott volna panaszaira. A nyugati élvhajhászók „kluboknak" nevezték a Batista idején virágzott játékbarlangokat. Ezek már valóban nem léteznek, kapuik bezáródtak. A havannai Tropicana kabaré azonban ma is működik. No és a karnevál? Csak ki kell tekinteni az ablakon . . . REGGEL ... Reggel a Santa Clara peiremén levő gépgyár kapujánál fillt meg autónk. Az első, ami szemembe ötlött, ez a plakát volt: „Karneválra mégy? Reggel ne késs el a munkából". Amikor két perc múlva Israel Morenóval, a gyár fiatal igazgatójával találkoztunk, már nyelvemen volt a kérdés: „Maga is volt a karneválon?", de aztán meggondoltam. A gyár sajátossága az, hogy nincs szokásos, beütemezett gyártási programja. Reduktortól a hengerszékig és kombájnláncig mindent gyárt. Külön műszaki rajzok alapján külön megrendelésre gyártja ezeket. Univerzális üzem, szovjet berendezéssel épült. Morena nem is olyan régen Átépítésen traktoros volt, aztán tanulni kezdett. — Most is tanulok — mutat a tágas és világos üzemrészlegekre — a szovjet szakemberektől tanulok. Azt hiszem, üzemünknek igen nagy jelentősége van Kuba fejlődésében. Segíti áttörni az imperialisták blokádját. A nicarói nikkelgyár például amerikai tulajdonban volt. Amikor államosították, az amerikaiak arra számítottak, hogy pótalkatrész nélkül marad. Mi mosí ezrével gyártjuk és szállítjuk a nikkelgyárnak. Üzemünk az ipari káderek iskolája lett. Itt már nem állhattam: — No és hogy vannak a karneválokkal? Moreno elmosolyodott: — Persze előfordul, hogy késnek, de azért vétenénk, ha panaszkodnánk a munkásokra. A hivataI t. los fegyelmezésen kívül van még verseny, ösztönzési rend9

szer. A legjobb munkások pénzjutalmat kapnak, képüket kifüggesztik a dísztáblára. Féléven1966. AZ ALLAM

M MINISZTER ITALÁLDOZATOT MUTAT BE DÍSZRUHÁBA ÖLTÖZÖTT ÜNNEPLŐK ' • OLGA CSECSETKINA KUBAI ÚTIJEGYZETEI Santiago de Cuba, Kuba második legnagyobb városa. A város fölött, a Sierra Maestro lankáin épült ai új egyetemi város. ként egyszer kijelölik a két legjobb dolgozót — az egyiket a szakmunkások, a másikat a segédmunkások közül. Ezek rendes szabadságukon kívül még további fizetett szabadságot kapnak. A minisztérium hatáskörében a legjobb dolgozó az év végén beutalást kap valamelyik tengeri üdülőbe, ezenkívül utalványt Jégszekrényre. NEM SAJNÁLJÁK AZ ÁLDOZATOT l/ofi Batsa parlamenti /C képviselő, a Spark cí' ^ mű ghanai lap főszerkesztője meginvitált, látogassak el szülőfalujába, s vegyek részt a vidék hagyományos aratási ünnepségén, a Jam Fesztiválon. Kapva kaptam a kedvező alkalmon. Ghana a törzsi ünnepségek, a tradicionális fesztiválok földje. S minden ilyen ünnepség valóságos élmény. Egy-egy fesztivál alkalmával többet tud meg az ember Ghánáról, mintha róla szóló könyvek egész sorát olvasná el. Mire Kofi Batsa házától útnak indultunk, valóságos karaván kerekedett belőlünk. A kubaiak beszélgetés közben egész nyíltan feltárják gazdasági problémáikat. Sokszor hallottam ilyen megjegyzéseket: „Ilyen, gazdag villához hasonló iskolára nincs szükségünk", vagy „ezt az üzemet egyelőre nem kellett volna felépíteni". Arra a kérdésemre, mégis miért építették fel, így válaszolnak: „A nemzetgazdaság építéséhez nagy beruházások kellenek. Ezt a dolgozók is megértették, amikor önként és kárpótlás nélkül lemondtak munkabérük egy részéről a cél érdekében. A sok millió pesót feltétlenül rá kellett fordítani a gazdaság építésére, hogy a munkásban vagy a parasztban fel se merülhessen az a gondolat, hogy a pénze valahol haszontalanul hever, vagy csak úgy kidobták az ablakon. Ezért kezdtük meg az üzemépítést, bár egyes üzemekkel várhattunk volna. Jelenleg a mezőgazdaság és a cukoripar fejlesztésére fordítanak nagy beruházásokat, szem előtt tartva azt, hogy a kubai mezőgazdaság mindinkább ipari jellegűvé válik, mert a tejtermékek, a cukor és a hús a legfőbb kiviteli cikkek. Természetesen, ez nem jelenti azt, hogy az ipar egy helyben fog topogni. Jelenleg teljes lendülettel folyik a havannai gépgyár modernizálása. Ez fogja ellátni hengereltáruval a Santa Clara-i gépgyárat. 1966-ban évi félmillió tonna kapacitású kohókoinbinát épül. A JOVÖ ÍGÉRETEI Egy kis előszobában társalgunk. Ez itt az „ülésterem". A kerekded asztalnál ül Carlos Flores pártszervezeti titkár, aki a gyár alapítása óta Itt dolgozik, Juan Diaz Bőrrel, volt mechanikus, most részlegigazgató. Vidal, a fiatal technikus bányász volt, majd Csehszlovákiában tanult. Itt ül még Aide Alonso Albert és barátnője, aki még tegnap a karnevál csillaga volt az utcán. Mindketten elektrotechnikusok. Aide Alonso parasztlány Las Vilas tartományból, nemsokára technológiai főiskolára megy, de addig helyettesítenie kell a Szovjetunióban tanuló kollégáit. Most pedig néhány szót magáról az üzemről. Nem is olyan légen még egy magántulajdonban levő kohómű állt a mostani részlegek mellett. Drótot gyártott, mellyel Kubában ősidők óta a vetést kerítették el az állatoktól. A tulajdonos az Egyesült Államoktól kapta a nyersanyagot. A forradalom után államosították a vállalatot, s most szovjet segítséggel bővítik. Nem kettő, hanem öt Martin-kemencéje lesz, s különféle hengereltárut fog gyártani. Két óv múlva évi 350 ezer tonna acélt adhat az 1964. évi 52 ezer tonna helyett. A Martinkemencék teljesítőképessége megkétszereződik ... A Santa Clara-i gépgyár közelében az országút elágazásánál egy fehér szobor áll: „Az utasok pártfogója". Nem tudom, mikor és miért állították, de szeretném, ha szerencsés jele volna a harcoló és építő, tanuló és dolgozó, mulató Kubának. A faluban kellemes meglepetés ért. Azt hittük ugyanis, hogyha odaérünk, megtekintjük az aratási ünnepségeket, és hazaindulunk. Ehelyett pazar vendéglátásban volt részünk. Kofi Batsáék házánál az ősi szokásoknak megfelelően leültettek, és itallal kínáltak bennünket. A vendégek kényelmes fotelekben foglaltak helyet, s velük együtt a falu és a törzs vénei. Máig is talány számomra, honnan szedtek össze annyi fotelt. A kölcsönös üdvözlések után a helyi törzsfőnök meleg szavakkal köszöntötte a falu elhunyt nítójának fiát, a vidék menti képviselőjét, a ga ellenére máris karriert befutott Kofi Majd megajándékozta dék legszebb termékeivel: talmasra nőtt paradicsommal, egy hízott levők nevében N. A. Welbeck államminiszter mondott köszönetet a képviselőtársát ért megtiszteltetésért és ajándékért. Majd nagyszerűen Illusztrálva azt a tényt, menynyire tiszteli a ghanai párt és kormány a nép hagyományait, italáldozatot mutatott be. Ez abból állt, hogy egy üvegből italt loccsintott egymás után többször a földre, s eközben kérte az isteneket és az ősök szellemét, adják áldásukat az aratást ünneplő falu népére és munkáiára. Ezután felkerekedett az egész társaság, hogy megtekintse a vidék legfontosabb ünnepségét, a Jam Fesztivált. Mire az ünnepség színhelyére, egy tágas, füves térségre értünk, már javában folyt a zajos ünnepség. Gyermekek, fiatalok és felnőttek, nők és férfiak ezrei jöttek össze, hogy vidám zeneszóval, tánccal és méltóságteljes szertartásokkal kifejezzék hálájukat a természetnek a gazdag aratásért. Talán sehol a világon nem kell annyit fáradozni a földön, küzdeni a természet mostohasága ellen, mint Afrikában. Természetes tehát, hogy a ghanai ember külön ünnepség keretében fejezi ki örömét és elégedettségét az aratás, az első termés betakarítása alkalmából. A térség központjában foglalt helyet a vidék törzsfőnöke, s vele együtt telepedtek A TÖRZSI SZÖVIVÖ (A szerző felvételei) le faragott székükre és trónusukra a helyi törzsek vezetői. A tömeg csendben figyelte, amint a főpap az elengedhetetlen étel- és italáldozat ÉLIÁS BÉLA RIPORTJA bemutatása közben fennhangon szavalta a rigmust: „Könyörgünk az életért és a jóságért, Távozzék tőlünk a vakság réme, S legyen miénk a termékenység, A gyermekáldás édes gyümölcse, A béke és a gazdagság árassza el szülőföldünket.' A boldogságtól sugárzó fekete arcok felett szállt, szállt a főpap hangja, s egybeolvadt a közös kívánsággal: adják az istenek és az ősök szellemei, hogy jövő ilyenkorra is bő termést hozzon a föld, kerülje el a vidéket árvíz és aszály, vihar és betegség. Legyen kenyere családnak és népnek, s ereje a dzsungelt és a sivatagot termékennyé tevő embernek. Ekkor egyszerre vége lett az áhítatos csendnek. Felharsantak a fuvolák, dübörögtek a tamtamok. Az asszonyok színes sokasága táncra perdült, hogy ezzel az évezredes mozgással kifejezze azt, amit talán másképp nem lehet kifejezni. A szertartás alatt méltóságteljes tartással ült trónusán a Legfőbb Törzsfőnök. Lábainál egy díszruhás gyermek, vagyis a törzsfőnök „lelke". Mögötte foglalt helyet aranyozott pálcájával a Szóvivő, helyi hevén az Okyeame, a ghanai törzsfőnök első tisztviselője, afféle miniszterelnök. Rajta keresztül jut kifejezésre a törzsfőnök elhatározása, s csak rajta keresztül szólhat közönséges halandó a törzsfőnökhöz, a néphatalom hagyományos letéteményeséhez Afrikában. A Szóvivő pálcájának végét aranyozott állatfigura díszíti. Keselyűt ábrázol, ami az idős kort, az évekkel együtt járó bölcsességet Jelképezi. A vidék népi tanácsának vezetői beszédben üdvözlik az ünneplő népet, majd a helyi törzsfőnökkel együtt a Legfőbb Törzsfőnök elé járulnak a hagyományos tisztelettételre. Lehet, hogy európai ember számára furcsán hangzik, de Ghanában természetes, hogy ennyire egybefonódik a párt és az állam, valamint a törzsi hatalom gyakorlása. A tömeg eközben fergeteges gyorsasággal ropja a táncot, amely letűnt évszázadok harcos múltját, a dolgos jelen szépségeit és a jövőbe vetett hitet fejezi ki. A sípok és a dobok zenéjét időnként megszakítja a törzsi harcosok, az Asafo szervezet tagjainak sortüze. Fülsiketítőén dörögnek a hosszú csövű flinták, s ujjonganak az izgalomtól a gyermekek és a felnőttek. Az ünnepség végét jelzi, amikor felfekerekedik a Legfőbb Törzsfőnök, és helyet foglal hordszékében, amelyet négy markos legény emel a magasba. Követik példáját a helyi törzsfőnökök is. A hordszékeket színes ernyők, a törzsi hatalom szimbólumai védik az immár hevesen tűző afrikai nap sugarai ellen. Mi is felkerekedünk, s visszatérünk Kofi Batsa szülőházába, ahol puhára főtt ízletes jamgyökérből és birkapaprikásból álló bőséges ebéd vár ránk. Alkonyodik, mire visszaindulunk Accrába, hogy elvigyük magunkkal a ghanai föld és nép páratlan vendégszeretetének emlékét.