Új Szó, 1966. január (19. évfolyam, 1-30. szám)

1966-01-01 / 1. szám, szombat

BEFELLEGZETT EGY SZOBAFESTŐ ŰJÉVI GONDJAI V ALAMI BŰZLIK... Tegnap délután a bíró, vagy hogy ls hívják... az elnök megállított, hogy no János, úgy hírlik, jövőre válthatsz iparengedélyt... Egy festőnek nagyon kifinomult ám a szimatja. Amúgy is felülről — létráról nézi a világot. Ej, valami bűzlik. Értik? Bűzlik, ha mondom! Egyszerre felkínálják: váltsak iparen­gedélyt... Hogy újra államosítsanak?! Mert előre semmit sem lehet tudni. Manapság az ember nem lehet elég okos. Most ilyen szél fúj, tizenöt évvel ezelőtt amolyan szél fújt Hajaj! Ez a bíró — illetve elnök, azt hiszi elment az eszem. Szó sincs róla! Maszekos nem leszek! Apám mindig azt remélte, hogy egyszer vállalat főnök leszek... Most van vállalatom, mert ugye ma minden a miénk A város is, meg a városi vállalat ls. Hahaha! A miénk ... Ez is a szocializmus vívmánya. Tessék nekem elhinni, őszintén mondom. A tőkés világban lehetett volna ilyen dolga egy magamfajta szobafestőnek? Kérdezem én: hol volt ilyen dolga az én apámnak, aki hajnaltól estig gürcölt. És iparos volt! Maszek! Ma? Reggel elmegyek munkába. A kis kétkerekű tolóko­csin rajta minden kellék: meszelő, pumpa, festék, budai föld, vödör. Valamennyi kincstári... Valaha egy iparosnak, haja], mindent magának kellett beszereznie. De kérem, a szocializ­mus, a kommunális vállalat minden gondtól megszabadított bennünket. Három festőre jut egy főnök, egy helyettes meg két raktárnok. Mi iparosok igazán áldhatjuk a szocializ­must ... De kérem csak addig, amíg nem kényszerítenek újra az Iparengedély kiváltására. Mert ez kérem, valóságos gazda­sági csőd. Ne értsenek félre, nem a szocializmus, hanem a festő csődje. Szóval reggel elindulok a munkába. Mondjuk a Rózsa utcába. De már a Garab utca sarkán megállít egy néni. Látásból ismerem, városbéli. Megszólít: Antos úr kérem... Az ég áldja meg, nem jönne el kifesteni a konyhám... Lega­lább a konyhát... H ALLJAK EZT? Azt mondja: úr. Igen, úr. Hát urazták valaha a magamfajta mázolókat? Dehát végre mi is urak lettünk! Tessék bemenni az irodába, irányítom őt útba. Ö erre: Jaj, lelkecském, ott már voltam, azt mondják félév múlva ... Na­gyon kérem, Antos úr ... Egy úr ugyebár mindig tehet valamit az irodától teljesen függetlenül is. Mert az irodában csak kiadják a munkát, de a munkát mi "Végezzük. A munka máig is megmaradt ne­künk, ezen a szocializmus sem változtatott... Nehéz, kérem — mondom én. Jaj, az isten szerelmére! Tényleg nem tud segíteni? Tudok én, mondom, csakhát sok mindentől függ... És az áldott néni azon nyomban megérti, hogy a dolog nem is olyan egyszerű. Nem bánom, kér, amit kér, csak jöjjön, mert az új esztendőt szeretném tiszta kony­hában fogadni Megértem. Ebben a társadalomban mindenkinek joga van a tiszta konyhára. És van emberség a világon. Elvégre meny­nyivel előbbrevaló a középiskolai diákotthon, ahol most dol­gozunk, mint mondjuk a szegény néni konyhája? Az internátusban gyorsan lemosom az egyik, majd a másik helyiség falát. Amíg szárad, átugrok a nénihez. Ott is lemo­som a falat. Mert ugye lophatnám az Időt, és várhatnám a fal száradását az előbbi munkahelyemen is. De nem. Munkás­becsületem nem engedi. Egy-kettőre lefestem a falakat a diákotthonban, utána lefestem a néninél. Csak úgy közben, amíg amott a fal szárad... Ez az én többletmunkám. így Is fizetnek érte ... Hogy az anyag a vállalaté? Meg munkaidőben végzem a mellékest? Higgyék el, szóra sem érdemes. Elvégre egy rászoruló embertársamon segítek. És társadalmunkban ez ki­mondott törvény... Most már megértik, miért nem tetszett nekem, amit az el­nök pedzett. Ha maszekos lennék, saját anyagomból dolgo­zom és a munkámért a vállalat nem fizet, csak a megrende­lő. Hát kérem, hol jutna még időm holmiféle felebaráti szeretet gyakorlására meg többletmunkára? De hová jutnánk lgy?l Megszentségtelenítenénk a legszentebb szocialista el­veket ... És miből élek meg, ha az anyagot, szerszámot ma­gamnak kell vásárolnom, adót kell fizetnem és munkám után csak a megrendelőtől kapok pénzt? Mikor eddig fizet a vál­lalat és fizet a megrendelő. N EM, senki sem kényszeríthet arra, hogy ebben az élet­ben még egyszer magániparos legyek. A magánvál­lalkozásnak végleg befellegzett. És az az idő is el­múlt, amikor valakit kényszeríteni lehetett az Iparengedély kiváltására! Különben is, mi lenne a főnökkel, a helyettesével, a be­szerzővel meg a két raktárnokkal? Elvégre ők is emberek, és családjuk van. ZSILKA LÁSZLÓ A MÉSZÁROS-BRIGÁD HAZATÉRT A KÖD CSAK SEJTTETI az épülő gyár körvonalait. A tej­fehér massza mintha a szót is megszűrné, Így az ácsbalta csattogása vagy a kiáltás kö­zelből is messziről jövőnek tű­nik. A ködben az ember néha el is tévedne, ha gigászi muta­tóujjként nem meredne ott az új gyárkémény. Emeletenként vörösen világítanak rajta a jel­zőlámpák. Pilóták éjszaka ha erre járnak, nyugodtak értesí­tik a röptéri rádiósokat: Pár-; kány fölött repülünk. Az ácsbrigád műszakja véget ért, tagjai egyenként kiballag­nak a cellulózgyár épülő vil­lanytelepének állványrengete­géből. Munka közben az ács ritkán ejt szót, így most — mert p kopácsolás nem zavar­ja már a beszédet — kedélyes beszélgetés indul. Rácz Károly tréfás hangon először Szalai Istvánt veszi cél­ba. — Hova, hova olyan sietve, Pista öcsém? Második műszak? A jóképű fiatalember arca egy árnyalatnyival pirosabbá válik. Nyilván tudja, mire cé­loz Károly bácsi. Az öreg ha­miskásan kacsint, a brigád pe­dig nevet. Mindenki tudja, hogy Rácz szaki csak tréfál. Szalai István új házas, három hónapja nősült. A brigád most már abba­hagyja a tréfálkozást. Mert az otthon, a család, a gyerek az ácsokhoz hasonló or­szág-világjáró ember szemében különös jelentőségű. Szent do­log... A mestert a riporter százalé­kokról, tervteljesítésről faggat­ja és arról, mi hasznot hoz a gyár a környék lakosságának. Cselédka Károly szabályos fe­lelet helyett azonban az új há­zas Szalai szakihoz fordul. — Rossz érzés vasárnap dé­lutánonként vonatra ülni, távoz­ni a családtól. Tizennyolc esz­tendeig hétről-hétre ezt csinál­Új gyár épül Párkányban tam. Nem szoktam meg. Pedig közben három gyereket Jelne­veltem. Gyurka már tizedikes, iultska és Karcsi is iskolás. A tizennyolc év alatt összesen nem voltam velük egy évet... Rácz Károly is otthonától tá­vol dolgozott világéletében. Messzi városokban lakótelepe­ket épített, jómaga azonban hétközben csak barátságtalan — vagy jobb esetben kevésbé A fiatalabbak közül valame­lyik újra tréfára fordítja a szót. — Magából gyári munkás? —> Lajos bácsi. Mikorra elkészül a gyár, éppen eléri a nyugdíjkori határt. — En? Nyugdíjba? Soha/ Lesz még az öreg Mácsaiból gyári munkás...! A mérnök azt mondta, csupa automata lesz ebben a gyárban. Mi majd csak barátságtalan — munkásszállá­sokon töltötte idejét. — Megszokta az új életmódot — Károly bácsi? Az idős mesterember szeme felcsillan, jóformán gyerekes ragyogás ül az arcán. — Esténként, mikor hazame­gyek, az asztalon ott az újság. Az asszony vacsorával vár. Első dolgom, hogy bekapcsolom a rádiót. Micsoda élet ez .. .1 — Nemsokára jelépül a gyár. Ojra nyakukba veszik a vilá­got? Mácsai Lajos pirospozsgás, kerekképű, jó ötvenes ember. Az iménti kérdésre ő válaszol. — Lesz itt most már munka elég. Ma az építkezésen, holnap a gyárban. Ügy mondják, az el­ső időszakban háromezer mun­kaalkalom. Később még több. A gyárban dolgozunk valameny­nyien majd mt. Hiszen ml épít­jükl azok működését ellenőrizzük. — Esténként pedig az uno­kákkal játszunk... — Es az asszonnyal — jegy­zi meg az idősebbek közül va­laki kajánul. Mindenki tudja, kinek a címére szólt ez a mon­dat. • » # EGY NAGY TELJESÍTMÉNYŰ, számítógépet láttam a minap. Éppen azt" számítgatták rajta, népgazdasági szempontból mi­lyen hasznot hoz majd az or­szágnak a párkányi cellulóz­gyár. Olyan számítógépet soha nem gyártanak, amely azt szá­mítaná kl, mit jelent Szalai Istvánnak vagy Rácz Károly­nak, hogy munka után nap mint nap hazatérhet otthoná« ba. Ennek értéke számokban aligha fejezhető ki. KESZI MIHÁLY Minden jó, ha a vége jó A komáromi interszölloda az Európa nevet viseli. S Európa csaknem összes nemzetének fiait vendégül látta már ez a vendégfogadó. A magamfajta csak kö­telességből vetődik be, a személyzet mégis régenvárt vendégként fogad mindenkit. A minap vacsora utáni kávézás közben Nagy. Dezső igazgató köszönt rám. S ha figyelmességet nem is illik így viszonozni, ki­használtam az alkalmat, hogy a szállodáról egyet-mást megtudjak. Az 1965-ös év rosszul kezdő­dött számunkra. A száj- és kö­römfájás miatt csendes farsan­gunk volt. Május 25-ig a Bal­kán csehszlovák kapuján tehát egyetlen vendég sem érkezett. Majd megnyílt a határ, de alig három hétre rá pusztító ár ön­tötte el a Csallóközt, s több mint harminc napig fogva tar­totta Komárom városát ls. A szálloda borozójában víz állt, az alkalmazottak nagy része evakuált. Nem csoda tehát, ha az első félévben összesen any­Másfélezer hektár gondja, baja nehezedik a vállára. Ta­pasztalt, negyven év körüli em­ber. Kuruc András, a felbári szövetkezet elnöke. Tervezgető, számítgató ember. Az óeszten­dő utolsó napjaiban kerestem fel. — Mit kívánok? Hát kíván­hatok többet s jobbat, mint amit az ósi magyar köszöntés magá­ba foglal: Bort, búzát, békessé­get! Csakhogy fordított sorrend­ben veszem, mert búzát, bort bőven csak békességben terem­het a föld. Íme a három kívánság fordí­tott sorrendben. Ki ne kívánná, óhajta­ná ezt a legszebbet. Ha ke­vés a torzsalkodás, szét­húzás, eredményesebb a tett. Az összefogás nagy erő. Ezt az árvízveszély idején tapasztalhattuk. Az emberek feíedni tudták a kisebb személyi sérel­meket, csak egy volt a fontos: menteni, ami menthető. Határunkat ugyan az ár elkerülte, bár he­tekig fennállt a veszély. És sok bajunk volt a talajvízzel. A jó­szágot ls elvittük Felsőpatony­ba. Készségesen vállalták a gondozását, ellátták takarmány­nyal. Ezzel kapcsolatban az a leg­főbb óhajom, hogy megfékez­zük a Dunát. Építsünk olyan gátat, hogy soha többé ne nyug­tervet. Ha jól rajtolunk, köny­nyebb a folytatás. Egyébként az idén jobb termést szeret­nénk, mint tavaly volt. ősszel leraktuk az alapokat. Számo­lunk azzal is, hogy az idén 40 Sftáwm kwán&úg, talanftson bennünket se ár, se talajvíz. Nem is várhatok, nem is kí­vánhatok többet az emberek­től, a tagságtól, csak annyit, hogy úgy megállja a helyét mindenki, mint az árvíz Idején. Valahogy ebbe a kí­vánságba illik bele leg­jobban a termelés. Nehéz ^ esztendőnk, cudar nya­NJ runk volt. A víz fojtogat­ta a növényeket, keve­sebbet takarítottunk be, mint amennyire számítot­tunk. Takarmányból is ke­vesebb termett, mint rendes kö­rülmények között. Ezért azt kí­vánom, hogy a meglevővel az etetők, a takarmányozók oko­san bánjanak. Ebben az esztendőben ala­pozzuk meg a következő ötéves koronával többet kapunk a bú­za mázsájáért, hiszen emelke­dett az egyes termények felvá­sárlási ára. Nagy segítség ez nekünk! Szerénytelenség ugyan, de azt kívánom: lehetőleg min­dig harminc mázsán felül te­remjen a föld. Igaz, azt nem­csak kívánni kell. A munka közben szük­ség van vidámságra, utá­na meg szórakozásra. Annyit említek meg, hogy a tizennyolc koronás elő­legből, a természetbeni­ekből, meg a részesedés­ből (hat korona lesz az idén) az élelmen és jő ruház­kodáson kívül jut pénz építke­zésre, televízióra és háztartási gépekre. És áldomásra is! Szórakozás? Több mint negy­ven fiatal dolgozik a szövetke­zetben. Tavaly ugyan a kocs­mán kívül alig volt valahová menniük. A kultúrházunkat az árvíz miatt más célokra hasz­nálták fel. Nos, ez volt a hely­zet... Egyetlen kívánságom, hogy a két esztendeje jól megszerve­zett zenekart a tanítók közül valaki a kezébe vegye. Akkor kétezer koronát „fektetett bele" a szövetkezet. Magam is eljár­tam a próbákra. Szeretem a ze­nét, szívesen gyakoroltam. • • • öt esztendeje elnöke Kuruc András a felbári szövetkezet­nek. Sok mindent átélt ez alatt az idő alatt. Kívánsága is volna elég, de ennek az új évnek a teljesülése a legkívánatosabb a szövetkezet számára. A Jő bor is készül. A szövetkezet pincé­jében nagy hordókban erjed az idei szőlő és ribizli leve ... Ojév pirosbetűs napja össze­kötő határkő két egymást fel­váltó esztendő között. Ezért al­kalmas idő a számadásra, meg a tervezgetésre. Ez alkalommal felhasználom a régi szólás­mondást, hogy vele fejezzem ki jókívánságaimat. Bort, búzát, békességet. MÉRY FERENC nyi forgalmat sem csináltak, mint a harmadik negyedévben. Ennek ellenére a szálló dol­gozói már november közepén teljesítették idei tervüket: több mint ötmillió koronás for­galmat bonyolítottak le. — Hat héttel előztük meg magunkat — mondja az igaz­gató — s éppen azokkal a hetekkel, amelyek a „legter­mékenyebbek". Erre az idő­szakra esnek a vendéglátás „védszentjei": Katalin, András, István és Szilveszter. A vadász­Idény is kedvez. Öröm hallani: megkülönböz­tetett kiszolgálás is van már a vendéglátóiparban. Persze a je­lentős külföldi forgalom elle­nére a szálloda éttermében és szórakozóhelyein a vendégek nagy része „bennszülött". A rossz nyár azért annyi Jót ls tett ' hangsúlyozta az igazgató — hogy megkétsze­rezte helybeli vendégeink szá­mát. Átmenetileg leszállítottuk üzemünk osztálybesorolását, a helybeliek ideszoktak, vagy mondhatnánk, visszaszoktak, s így reméljük, hűek ls marad­nak hozzánk. Az interszállodák iránt táplált átmeneti elidege­nedés nálunk tehát már felol­dódott. Az elmondottak ellenére sem azonban minden fenékig tejfel. Továbbra is nehéz biztosítani a kedvelt és megszokott tájjel­legű borfajtákat, s még a sző­lőmustot is szeretnék válasz­tékukba sorolni. — Jövőre — mondja végül az igazgató — négyszázezer koronáért szellőztető berende­zést szereltetünk az épületbe és mikrobuszt kapunk az apró szolgáltatások biztosítására. Az új irányítási rendszer beveze­tésével pedig, úgy reméljük, még jobb szolgálatokat bizto­síthatunk majd. K. K. 1966. I. 1. BÚZATr BORT! BÉKESSÉGET!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom