Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-18 / 350. szám, szombat

(Részlet a szerző készülő új kémregényéből. Aliz orvostanhallgató. Árva zsidólányként nőtt jel. A szüleit a közép szlovákiai erdőkben ölték meg a németek, őt egy Baksa László nevü partizán mentette meg. Tizennyolc év után találkoznak. Baksa az állambiztonsági szervek őrnagya. Aliz korán férjhez ment, nagyon egyedül volt, a rokonai kivándoroltak Izraelbe. A férje, Halder Ottó, katonai tervezőmérnök. Az ellenséges kémügynökség megkörnyékezte. Baksa őrnagy vezeti a nyomozó akctót. Alizt akarja újra megmenteni...) A

liz a kultúrpark előtt kiszáll a villamosból. Tétován megáll. Ha a harisnyája is fekete lenne, indulhatna a csalogányvölgyi temetőbe. Nemcsak a cipője, kabátja, a vállára omló haja fekete, az arca is borús, mintha a sír szélén állna, és rimánkodva szólna a halotthoz: Miért kellett meghalnod? Így is csupa gyász az életem! Balra temnt. A város felé néz. Elindul a város felé, visszafelé. Átmegy az úttesten. A járdán lépked. Megkerüli a kultúrparkot. Néhány perc múlva a Duna-parti sétányt szegélyező korláthoz támaszkodik. A kis fekete aktatáskájából kiveszi a cigarettásdobozt. Rágyújt, Nem messze lakik innen, és mégis fél hazamenni. Olajosan sötétlő szeme fátyolos, mintha a könny felhője borult volna rája... Az egyetemen volt. Hallgatta a professzor előadását. A szünetben egyszerre eléje toppant Baksa őrnagy. Félrehívta... - Mi történt, Laci bácsi? - Nem tudnál most hazamenni? - Miért? - Meggyőződnél arról, amiről a múltkor beszéltem, amikor nálad voltam... - Nem lehet igaz! Ottó azt nem teheti meg ... - Menj azonnal haza, s ha valami különöset látsz, hívj fel engem ... - Ottó a munkahelyén van ... - Hazament, beteget jelentett... Ha nehezedre esik, maradj, nem szeretném, ha még nagyobb fájdalmat okoznánk neked ... - Még most sem tudom elhinni, Laci bácsi... - Nem hiszem, hogy tévednénk. Hogy döntöttél, Aliz? - A szemébe akarok nézni... ...a szemébe akarok nézni! - hallja saját hangját./Csak most keríti hatalmába a kétségbeesés. Hogy nézzen Ottó szemébe? Megmerevül a tekintete, mintha a Duna hömpölygő vizének egy hullámát szeretné megállítani, gátat emelni eléje. A kis hullám lecsapódik, kisiklik megmerevült látóköréből. Újabb hullámok púpositják, redőztetik a vizet, és tovasiklanak a vízredők... A tengeren képzeli magát, Igy fogja nézni a Földközi-tenger magasba csapódó hullámait, amikor hajóra száll, hogy Izraelbe vitesse rfiagát. Szédül, émelyeg a gyomra. Még félig sem szívta el a cigarettáját, a két ujja közé szorítja, s a víz felé dobja. Az enyhén lejtő part kövei közé esik. Szédülten mered a fehérlő csonka cigarettára ... A vízbe akarta dobni, hogy a hullámok hátán ússzon a távolba, míg szét nem foszlik, mint a földbe kerülő emberi test... Nem érte el a célját, a hideg kövek közé esett... velem is így lenne? - hullámként csapódik az agyában a gondolat, — Sosem érem el a célomat? Állandóan hideg kövek között éljek?! Újra a tengert szelő hajón képzeli magát, A meleg tájak felé viszi, ahol télen is ragyogva süt a nap, s a forrón tűző napsugár pirosra érleli a narancsot... .., nem lennék ott boldogabb? Csak a mesékben születik újjá az emberi „Itt akarsz te boldog lenni!" - cseng fel fülében Baksa szava. ...itt? Hogy legyek itt boldog?l Ki hozza meg nekem a boldogságot? Gyerekkorom óta mindig másoktól várom, hogy kiragadjanak a bűvös körből, és nem jön senki! Nem jön senki a segítségemre ... Senki... Senki... Még Laci bácsi is rosszat hoz rám ..., rosszat... - Menj azonnal haza ,.. ! Menj azonnal haza ... !" - visszhangzik benne Baksa kérése. „Menj azonnal haza ... I Azonnal... I" „A szemébe akarok nézni...!" - halija most saját hangját. örvénylenek benne a szavak, ismétlődnék, mintha hatalmas sziklák vennék körül, s a hang nem tud kiszorulni, visszaverődik, felerősödik... „A szemébe akarok nézni! ! !" - hallja az eltorzultan harsogó hangját. Megrázkódik. Szédül, émelyeg a gyomra... ...miért akarok a szemébe nézni? Miért...?! - Miért? Miért? - motyogja maga elé. A vaskorlátot szorító keze megmozdul, erőtlenül lehull. Hátat fordít a hömpölygő víznek, és lassú léptekkel elindul a házuk felé... Megáll az épület előtt. Felnéz az első emeleti nagy ablakra. A függöny nem lebben, fehér koporsófedélként, élettelen merevséggel zárja el tekintete útját... ....csak ne lenne idehaza! Felmegy a lépcsőkön, fel, az első emeletre. Csak lépteinek halk koppanását, és szíve zakatolását hallja... ....csak ne lenne idehaza! Csak ne lenne idehaza... . . Megáll az ajtó előtt. Lenyomja a kilincset. Nem nyílik az ajtó... ...nincs idehaza! Táskájából kiveszi a kulcsot. Hiába nyomja a zárba, nem hatol be, a másik kulcs megakasztja. Riadalom szökik a fekete asszonyba ... ...mégis?! A kulcsot beleejti a táskájába, es a csengogombra teszi az ujját. Megnyomja. Végre kulcs fordul a zárban. Kitárul oz ajtó. Csak két haragot lövellő szemet lát. H Megbolondultál?! Aliz nem tud szabadulni a reá meredő szemektől. Szobormereven áll az ajtó előtt. - Itthon vagy? - szólaltatja meg rebegve csodálkozását. Ottó hátralép. - Tessék befáradni, nagyságos asszonyom! Aliz az előszobába lép. A iérje becsukja az ajtót, és kulcsra zárja. - Meglepődött a nagyságos asszony, hogy itthon találja a kedves férjét? - Azt hittem ... - Valakit talán megtetszett hívni?! - kérdezi gúnyos, hideg nyugalommal Ottó. Csak most tágul ki Aliz szeme, most nyílik ki teljesen a füle. Eddig Csak Ottó szemét látta, csak Ottó hangját hallotta. Végignéz rajta. A lábán papucs, testét hálóköntös takarja. A fürdőszobában csobog a víz ,,. - Rosszul éreztem magam... — mondja halkan Aliz, - Bravó! mosolyodik el Ottó. - A Halder-család ma rosszul érzi magát! - Rajtad nem látni... PETRŐCI BÁLINT: AZ ÚRVÉNY FOGLYA Aliz a kabátját veti le. Ottó nem ugrik hozzá, nem segíti le róla a kabátot. Szúrós tekintettel figyeli felesége mozdulatait. Aliz előbbre lép, A konyha ajtaja elé lép. A konyhából az előszobába csapódó fényben még sápadtabbnak tűnik az arca... - Mi bajod van? — kérdezi engedékenyebben Ottó. - Azt hiszem, a gyomrommal van baj... feleli Aliz. - És szédülök .,. - Orvos vagy, segíts magadon... - Azért jöttem haza ... Aliz lehúzza a magassarkú cipőjét, és meleg papucsba bújtatja a lábát. A fürdőszoba felé indul. Ottó megelőzi. - Előbb megfürdök! - mondja parancsolón, és megragadja a fürdőszoba kilincsét. - Csak kezet mosok... - Mosd meg a konyhában! Már idehoza sincs egy pillanatnyi nyugtom se! - morogja Ottó, és bezárkózik a fürdőszobába. Aliz ámuldozva mered a fehér ajtóra. ...miért nem enged be? Ottó még jobban kinyithatta a csapot, mert hangosabban csobog a víz... Halucinál. A víz csobogását túlharsogja a csengő éles, szüntelen berregése. Kitárul az ajtó. Megbolondultál?! - kiáltja Ottó. ... megbolondultam? Betámolyog a nappali szobába. Az ajtót nyitva hagyja. Behallatszik a víz tompa csobogása. Mintha patak közelében ülne. ...aki a patak közelében tud ülni, örül az életnek! Aliz alig láthatóan megcsóválja a fejét. ...aki menekül az emberektől, keresi a magányt, az is leül a patak mellé, s ott szomorkodik ... Búskomor a tekintete, Mintha ködfátyol ereszkedne a szemére, nem látja a szemközti falat, elmosódik előtte. Ujjai a fotel karfáját szorongatják. Olyan hevesen zakatol a szíve, hogy szinte fulladozik tőle. Mélyet lélegzik. Megrázza a fejét, és a sarokban feketéllő telefont keresi a tekintete. Szédül. Annyi ereje sincs, hogy feltegye magában a kérdést, miért szédülök? Csak a kis asztalkán feketéllő telefont látja. Mint régen, gyerekkorában, az álmaiban vissza-visszatérő vicsorító farkas, úgy ugrándozik előtte a fekete telefonkészülék. A közelébe nyomul. Kinyújtja érte a karját, az meg hátraugrik. Megismétlődik a látomás ... Ingadozva feláll, és düllöngélve, mintha rogyadozna a lába, elindul a fekete telefonkészülék felé. Egyet, kettőt, hármat, lép, s úgy tűnik, mintha kilométereket futott volna, olyan fáradtnak érzi magát, s még kilométereket kell megtennie, mert a telefonkészülék szökik előle, mint álmában a vicsorító farkas, amikor a bőrkabátos Laci bácsi a géppisztolyával utána lőtt... Dermedt lábakkal lépked a sarok felé. A fürdőszobában zuhog, csobog a víz, mintha kiesett volna a kád feneke, nem és nem akar megtelni vízzel... Az ajka összeszorul, amikor végre a kezébe kapja a kagylót. Kitárcsázza a biztonságiak számát. Csakhamar női hang jelentkezik. Aliz ajka, mintha összenőtt volna, meg se rezdül. „Halló!" — sürgeti a női hang. A kagylót elemeli a fülétől. - Baksa elvtársat... - szólal meg Aliz fásult hangon. A telefonkezelő nem érthette, mert kiáltva szólal meg. „Kit? Beszéljen, kérem!" Vagy húsz centiméternyire a kagyló, mégis a fülébe hatol a távolból jövő kiáltás. - Baksa elvtársat... - suttogja Aliz a kagylóba. „Kapcsolom ,. Aliz a füléhez tapasztja a kagylót. Lihegve lélegzik. „ Halló..." - szólal meg Baksa. Aliz hallgat. „Ki Hív?"; Aliz ajka összeragad. „Te vagy, Aliz ... ?" - Én... „Mi van veled, lányom? Szólalj meg már...]" - Itthon vagyok... - leheli Aliz. „Egyedül vagy?" - Nem ... „Mit csinál?" - Laci bácsi, én ..., én ... = suttogja Aliz. Megrázkódik, mintha a következő pillanatban kitörne belőle a zokogás. Csak a könny homályosítja el a szemét. „Ne hagyd el magad, kis Alicánk! Te mondtad, hogy valakihez tartoznod kell... Fiatal vagy, még előtted az élet... Ha a férjedben nem találtad meg a támaszt..." Aliz megvonaglik. Hiába akarja visszatartani kitörő zokogását, nem tudja leküzdeni. Csak a zokogás hangját fullasztja magába... - Nem bírom tovább, Laci bácsi... — sírja a telefonba. „Mit csinál a férjed?" - Bezárkózott a fürdőszobába... Kezet akartam mosni, nem engedett be... „A filmjeit hol szokta előhívni?" - Ott... A fürdőszobában ... •„Ne sírj, Aliz! Ne hagyd el magad... Néhány perc múlva nálad leszek ..." Már szólni sem tud, úgy elerőtlenedett. Léha' nyatlik a karja. A fekete készülékre ejti a telefonkagylót. A könnyeit nem törli le. A könnyek végigcsorognak az arcán... Az ablakhoz megy. Félrehúzza a függönyt. A hideg üvegtáblához nyomja a homlokát. Kiapadnak a könnyei. Ha a Duna medréből kiszökne a víz, csak kavics, kő maradna a helyén. Hideg kavics, hideg kő. Már nem érzi a szeméből kicsorduló könnyek forróságát. A könnyek simogatták, mintha az anyai kéz melegét érezte volna az arcán. De már nem tud sírni, ridegség árad szét a testében. Hideg kaviccsal, hideg kővel telik meg a lelke. Hátrahúzza a fejét. Forró homloka nyomot hagyott az üvegtáblán. Párafoltot. Szűkül, zsugorodik a párafolt. Egyszerre eltűnik .. - ...minek élek? — suttogja maga elé Aliz. — Miért, kiért éljek? A tisztán ragyogó ablaküvegre mereszti a szemét. Az üveg nem akasztja meg a tekintetét. A néhány száz méterre hömpölygő Dunára esik a tekintete. A túlsó partot övező fák nem rajzolódnak ki élesen, a köd homályosítja őket. A folyam vize hömpölyög, csillog, mint a nedves úttest. Az ablakpárkányra támaszkodik, s úgy néz a ködbe vesző távolba. Az agyában eltompulnak a gondolatok, a ködbe vesző távolba szöknek, és most merengő tekintetével kutat utánuk. Könnyűnek érzi magát. Megkönnyebbül az ember, ha nem marcangolják a gondolatok. Csak a fürdőszobából kihallatszó tompa vízcsobogást hallja. Hallgatja az álmosító, kábító csobogást. Nem érzékeli az idő múlását. Pedig élnek a pillanatok, futnak a percek. Egyszerre autóbúgás hatol a fülébe. Két autó áll meg a házuk előtt. Csak az elsőből ugrik ki két férfi. Laci bácsi, és egy katonatiszt... Baksa felnéz az első emeleti ablakra. Aliz meg se moccan, úgy á'H az ablak mellett, mintha szobor lenne. Baksa és a katonatiszt kiszöknek a látóköréből. Már a lépcsőházban lehetnek. A másik autóra mered a tekintete. Ki ülhet benne? Miért jöttek ide...? ... mit akarnak tőlünk ... ? Mozdulatlanul áll az ablaknál. Már az agyában csobog a víz, nem tud választ adni a kérdésére. Megszólal a csengő. Két rövid csengetés. Aliz nem mozdul. Csak o víz csobogását hallja. Hosszasan, élesen cseng a csengő. Valaki a kilincset rázza. A

hosszú, éles csengetés ébresztgeti Alizt. Megmozdul, s a lelki betegek merev tekintetével mered az előszoba felé. Egy két lépést tesz. Kulcs fordul a zárban. Ottó kinyithatta a fürdőszoba ajtaját. Döngő lépteket hall. Ottó benéz a szobába. Csak a haragot lövellő szemét látja... - Miért nem nézed meg, hogy ki csenget?! förmed Alizra Ottó. Szüntelen, éles csengetés, - Megbolondultak?! - morogja Ottó, s az ajtóhoz siet, Aliz megtántorodik. A csobogó víz elöntötte az agyát. A szőnyegre rogyik. Most már teljesen elködösül minden előtte, és hull, forogva zuhan a mélybe, mintha hatalmas örvény foglya lenne, s az húzza, húzza o meder aljára, a hideg kavicsok, a hideg kövek, közé ... JOHANNS RÖSLER: Cicaeledel Kitty a megtestesült erény, Én tékozló vagyok. Kitty takarékos. Ám ezt a tulajdonsagát kissé restelli. Ezért történhetett az alábbi eset: A müncheni Városi Pincében Ultíink. Egy nagy adag borjúcombot rendeltem. Borsos volt az fira. De mit törődtem azzall Annál inkfibb Kitty, aki alig tudott egy falatot lenyelni. — Ha arra gondolok... — kezdte. — Mire gondolsz, Kitty? — A borjúhús árára. A kalapom sem volt drágább. — De egyetlen pillantás a borjúhúsra és a kalapodra, mindjárt láthatod, hogy össze sem lehet hasonlítani. Ám szemünkkel többet tudunk enni, mint amennyit gyomrunk bekebelezhet. Nem tudtunk úrrá lenni a borjúhúsadagon. — Egy kis adag is megtette volna — fgy Kitty. Szemüvegen keresztfii rápillantottam: — Az ember tévedhet — mondtam halkan. — Csak a vendéglősnek lesz haszna belőle. — Hát ne legyen haszna belőle! — vágta rá Kitty. — Hazaviszem! — Nem teheted. — Miért nem?! — Egy ilyen előkelő lokálban mit szólnának hozzá? — Ne törődj vele — mondta Kitty. — Holnap jó lesz ebédre. Becsomagoltatom. — Meglesz a pincér véleménye rólunk! Kitty úgy kuncogott, mint aki biztos a dolgában: — Bízd csak rám! — mondta és intett a főpincérnek — Főúri — Parancsoljon. Kitty bizalomgerjesztőén nézett a pincérre: — Egy kis cicánk van otthon — mondta — kérem csomagolja ezt be számára. — Igenis, asszonyom! — A pincér elsietett a maradékkal telt tállal. Kitty ügy érezte, ezúttal is nagyon diplomatikus volt. Néhány purc múlva visszatért a pincér. Kezében ériási csomag. — A cicaeledel — mondta. — Dehát ennyi? — Olyan jő vendégeknek, mint önök! — mondta udvariasan a pincér — ...Még jé néhány asztalról összeszedtem a maradékokat. Fordította: ABEL OLGA SZUSZLOV: Játék Amikor kimentem az utcára, mellém lépett Ljuszja Krosklna és azt mondta: — Gyere, Borja, Iratkozzunk össze! — Hogyhogy Iratkozzunk össze? Mi van veled? — Tudod, a fiatal házasok áruházába gyönyörű zöld kabátokat hoztak. . — Na és? — Az áruházban csak fiatal házasok vásárolhatnak. Ezért elmegyünk az anyakönyvvezetőhöz, összelratkozunk, kérek egy frást, hogy férjnél vagyok, elviszem az áruházba és megveszem azt a cuki kis zöld kabátot. — Ertem már!... Menjünk. Összciratkoztunk. Ljuszja megvette a kabátot, aztán elváltunk. Jött Gálka: — Borja, megkaptuk a lakást. — Örvendek — mondtam. — Borja, mi egyszobás lakást kaptunk. — Gratulálok! — Borja, ha férjnél lennék, kétszobás lakást adnának. Iratkozzunk össze! Összeiratkoztunk. Gálka megkapta a kétszobás lakást, aztán elváltunk. Később Nyina Szobákina jött a Így szélt: — Nekem diplomám lesz. — Gratulálok! — örvendeztem vele együtt. — De engem el akarnak Moszkvából helyezni! S én nem akarom. — Miért? — Mert apám beteg. Baj van a szívével. — Sajnálom... — mondtam. i — Sajnálod? Akkor iratkozzunk össze. — Miért ne — feleltem nyugodtan. Összelratkoztunk — elváltunk ... Aztán Masa Kulebjákina szaladt le a negyedik emeletről, valamiért vele is összelratkoztam, s aztán persze hamar elváltunk. S ekkor lépett be a szobába Szergej Petrovlcs s kérdezte: — Mi az? Elment az eszetek? Mi a fenét találtatok megint kl? . — Miért ment volna el az eszünk — válaszoltam. — Azért, mert mi kicsik vagyunk? De nagyapa, mi már hétévesek vagyunk és felnőtteket játszunk ... Fordította: BARATE ROZÁLIA Vlagyimir Gavrilov. Derűs nap. (Olaj,

j _ j, ^ 19B5, december 18,