Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-18 / 350. szám, szombat

RIPORT A SZOVJETUNIÓBÓL Navoi a legfiatalabb üzbég város, Szamarkand és Buhara között fekszik Mavoi üzbég városban és a körülötte mesebeli gyorsa­" sággal felépült óriási ipari létesítményekben ko­runk dinamikájának élő megtestesülését látja az ember, Nemrégen még csak egy hatalmas építkezési terepet láttunk; ma már a gyári épülettestek óriási betonszerkezete meredezik az ég felé, egy korszerű város emeletes lakó­házai sorakoznak az ősi üzbég földön. Elsőrendű autóút vezet a Navoi Vegyikombináthoz. Az út mindkét oldalán zsenge fasorok: zöld védősáv, amely a közeljövőben válaszfüggöny lesz a város és a kombinát között. Az út mentén előbukkan a föld alól a kombinát felé futó gázvezeték. Buhara kék fűtőanyaga fogja táp­lálni ezt az óriási „bőséggyárat". ... Egy év telt el azóta, amióta a kombinát építkezésén jártam. Akkor még csak körvonalai rajzolódtak, most már befejeződött a technológiai berendezés szerelése. Éppen most fejezik be a nitrogénműtrágya-részleg szerelését Lázas napok az építkezésen, közeledik az átadás határ­ideje. Szaida Abljatyipova mérnökkel megszemléljük a fő lé­tesítményeket. Sokat utazom országszerte, hozzászoktam az építkezések óriási méreteihez, itt azonban épülettest­ről épülettestre szédítő magasságba emelkedik az embet és állandóan csodálkozik: szinte végtelennek tűnnek ezek az óriásgyertyákhoz hasonló oszlopok, gáztartályok, az állványhidakra támaszkodó csövek. A kombinátot több szovjet intézet tervezte, berendezését mintegy kétszáz vállalat készítette. A vasszerkezetben testet öltött a gazdaságosság gondolata: a kombinátban nem lesz hulladék, az egész nyersanyag értékes termékké válik. A közeljövőben a Navoi Vegyikombinát a nyers­anyag komplex felhasználásának egyik úttörője lesz Kö­zép-Ázsia vegyiparában. Ammóniákot, melléktermékként pedig acetilént fog gyártani, amiből viszont a nitron­Négy elválaszthatatlan barátnő — Valentylna Vegyernyi­kova, ZJajis Jeszergenova, Szvetlana Silkova és Magdalina Kuznyecova az ebédszünetben is együtt van. Most építők, idővel műszerészek lesznek műszál készül. Ilyen termelési programból óriási előnyök származnak. Szemcsézett ammoniáksalétrom — a mezők eledele, kö­tetlen kalciumcianamid — a gyapotcserje leveleinek ter­mésbetakarítás előtti eltávolítására szolgáló készítmény. Azim Ibragimov, a szerelőbrigád vezetője ( D. Csernov felvételei) nitron-műszál — csupán néhány a kombinát gyártmá­nyai közül. A gyártási programba betervezett mesterséges gyapjúból évente sok-sok millió méter szövetet fognak gyártani. Az új vegyipari őriásmű elképesztő lendülettel és gyor­sasággal épült. Az elképzeléseket, természetesen, pontos számítások támasztották alá. Például az építkezésen al­kalmazott nagypaneles szerelési módszernél az óriási ta­pasztalat, a pontos szemmérték és a csalhatatlan számítás érvényesül. A hatalmas emelőgépek szinte minden­hatóvá tették az építőket. A hetventonnás szintetizáló berendezést a földön szerelték össze, majd vastag acél­kötelekkel emelődaruk, csörlők segítségével néhány óra alatt alapzatára állították a külső csővezetékeivel, lép­csőivel és kezelőhidjaival együtt. Épp olyan elegánsan állí­tották fel a gyenge nitrogénsav részlegének százméteres ké­ményét, melyet előbb kettészeltek, majd csuklópántokkal is­mét összeillesztettek. A kémény körvonalaival az Eiffel­toronyra emlékeztet. Jevgenyij Larín, a kombinát főmérnöke ismerteti a kom­binát első részének átadási tervét. — A gyengenitrogénsav és az ammóniáksalétrom rész­legével kezdjük. A gépsorokat már kipróbáltuk. Az am­móniáksalétrom részlegében most fejeződik be a buharai Kaljaja minaret magasságának megfelelő szemcséző to­rony szerelése. Egy ideig szállított ammóniákkal fogúink dolgozni. Időközben ezek a részlegek átállnak más techno­lógiára és menetközben nyersanyagfeldolgozásra térnek át. • • • Az az érzésem, hogy terveit a legaprólékosabban átgon­dolták és pontosan kidolgozták. Röviddel elutazásom után egy közleményt olvastam arról, hogy a Navoi Vegyikom­binát már elküldte első ajándékát — a termékbőség eli­xírjét — a kolhozoknak. TAKUNI Takunl állva evezett, nem úgy, mint törzsének más férfiai. Takuni sohasem eve­zett ülve. Lehet, hogy azért, mert azt tartotta: a törzsfőnök viselkedjék misképpen, mint a közönséges halandók, de talán inkább azért, mert igy kényel­mesebben tudott bánni az eve­zőkkel, ugyanakkor figyelhette a víz tükrét, nehogy csónakunk orra valamilyen félig elsüllyedt bárkába Ütközzék. Mindegy, ho­gyan csinálta, tény az, hogy gyorsan siklottunk előre, s min­den reményünk megvolt arra, hogy a megjelölt Időpontban elérjük a kamajora törzs tele­pét... Takunl hirtelen a partra for­dította a csónakot, melynek orra belefúródott • homokos iszapba. — Comer (Itt vagyunk) — jegyezte meg portugálul, és ki­ugrott • partra. Hallgatagon követtük. Hiába faggattuk volna, hogy miárt áll­tunk meg váratlanul. Takuni portugál szókészlete mindössze 15 szóból élit, én viszont még annyit sem tudtam a kamajora nyelvből. Ezenkívül itt «x a szo­kás, hogy a törzsfőnök rendel­kezésének mindenki kérdezős­ködés nélkül köteles magát alá­vetni. Takunl fia, Vajukuma apja parancsára a csónak aljából agyagedényeket vett elő, s el­tűnt a sűrű növényzet között. Nemsokára hatalmas köteg píl­malevéllel tért vissza. Takuni közben alkalmatosságot keresett tűzrakáshoz. Egy száraz nád­szálat négy egyforma részre aprított, s ezeket erős liánrost­tal jól összekötözte. A köteget négy cölöp közé helyezte, majd felülről lyukat vájt belé. Ke­mény fapilcát helyezett a mé­lyedésbe, s ezt elkezdte sebe­sen forgatni • tenyere között. Három-négy perc múlva a nád füstölni kezdett. Vajakuma le­térdelt, és óvatosan fújni kexd­O. IGNATYEV BRAZÍLIAI RIPORTJA Brozílioi indiánok között te a lángot. Takuni nemsokára felegyenesedett. Patakokban csurgott róla a verejték. Az ol­vasó joggal kérdezhetné: mire volt jó ez a nagy cécó a tűzra­kással, egy skatulya gyufa is megtette volna. Igen ám, de ru­hámon, fényképezőgépemen és halászhorgokon kívül semmit sem boztam magammal a Nagy­földre. Az volt a megbízatásom, hogy töltsek néhány napot a föld Őslakossága körében. A tűzrakás fölött a katlanban már forrt a víz, amikor észre­vettem, hogy rosszul választot­ták meg a helyet. Nemcsak a moszkitók ellen kellett hada­koznunk, hauem egy nagy han­gyasereg ellen is, mert éppen közvetlen közelében égett a tü­zünk. Takunit ez nem izgatta. Egykedvűen fogta a keskenyeb­bik evezólapátot, melyet rend­szerint szfik medrekben hasz­nált, beleszúrta a hangyaboly­ba. majd a hangyasereget be­lezúdította a forró vízbe. Ez a művelet többször megismétlő­dött. A nyomban megfőtt han­gyák feljöttek a víz színére. Takuni ugyancsak az evezőla­pittal kihalászta a zsákmányt, kiterítette pálmalevelekre, meg­tisztította a földtől, majd szá­radni hagyta. Később eloltotta a tüzet, tenyerébe vette a főtt, majd szárított hangyák egy ré­szét, és tenyere között gala­csinná sodorta. A galacsinból lepényt formált, mely teljes ki­száradása után — Takuni sze­rint — teljesen élvezhetővé vált. Őszintén szólva, ha nincs más, ezt is meg lehet enni. Kicsit sós, egy kis söröcskével talán el­fogyasztható. De Itt, az Amazo­nas medencéjének peremén, a Curusea partján még csak nem is gondolhattunk sörre. Ebédünk aznap csak egy fogásból állt, de „elsőrendű" volt. A kamajorák telepét másnap este értük el a jelzett Időpont­ban. Takuni büszkén nézett ránk: Takuni megmondta: há­rom hold Vilas Boastól a ka­majora tribuig. A kanoe jó, Ta­kunl jó. Ezzel kt lt fejezte leaújtó véleményét a modern közleke­dési eszközökről és általában a civilizációról. RIO - DÉL-AMERIKA GYÖNGYE Takuninak igaza volt, ezt még pilótánk is igazolta. Búcsút vé­ve az Amazonas őserdőitől há­rom óra múlva a fővárosi repü­lőtéren értünk földet, s még na­pokig róhattam Rio de (aneiro zajos utcáit. Szakadatlanul özön­löttek a gépkocsik, a lapszer­kesztőségek körül tömegek vára­koztak, és izgatottan vitatták a legújabb híreket. A város meg­szokott életét, a XX. százed életét élte. Rio nagy ünnepié készült — fennállásinak négyszázadik év­fordulójára. Az előkészületek kapcsán eszembe jutott, hogy 145 évvel ezelőtt járt már Itt orosz expedíció, amikor a Mirnlj és a Vo8ztok hajó horgonyt ve­tett a Guanabaral-öbölben. Az öböl partján létesült régi Rió­ból, ebből a piszkos, keskeny utcájú városból, amelyben a por­tugál gyarmattartók korbáccsal hajtották fel az „élő árut", sem­mi sem maradt. Elmosták a hullámok. A mai Rio viszont Dél-Amerika gyöngye, s króni­kása talán feljegyzi, hogy 145 év múltán ismét járt erre orosz expedíció. JARMILA UHROVA INDIAI RIPORTJA H árom év múltán ismét fel­kerestem Agrát és a hí­res Taj Mahalt (Tadzs-Mahaltj, amelyről azt állítják: megéri, hogy az ember csupán végette ls ellátogasson Indiába. Sokan a világ hét csodája mellé so­rolják. Útleírásokban, riportok­ban, útikalauzokban százszor is olvastam a Taj Mahal törté­netét. A márványmauzóleumot az Indiában 300 éven át ural­kodó nagymogul dinasztia egyik tagja, Sah Dzsehan emel­tette hőn szeretett feleségének, Mumtazl Mahalnak. Ezerszer láttam Taj Mahal sziluettjét kü­lönféle plakátokon és ajándé­kokon. Taj Mahal selyemken­dőn, Taj Mahal hamutartókon, Taj Mahal tálcákon, faragott asztalokon, pénztárcákon... A giccses Taj Mahalok minden ajándékboltban fellelhetők, s elveszik az ember kedvét a ri­portírástói. Amikor azonban a holdtölte szombatra vagy va­sárnapra esik, mégiscsak útra kel, hogy Delhitől 200 kilomé­terre délre személyesen győ­ződjék meg róla, igaz-e, hogy a Taj Mahal holdfényben a leg­szebb. A mesebeli márványpalota szépsége felülmúlja a fényké­pek hatását, megszabadítja az embert a giccs és a reklám okozta rossz benyomásoktól. Az ember újra meg újra megcso­dálja a kemény márványba vé­sett művet, a monumentalitás­sal és ízléssel egybekötött pre­cizitást. Persze bennünk, euró­paiakban más gondolatok is felmerülnek. Az ember simogat­ja ujjaival a kemény márvány sima felületét, amelybe kézzel illesztettek színes virágokat. Mindegyik olyan, mintha élne, finoman faragott mozaikkövek tucatjaiból áll, melyekbe fehér virágok domborműveit vésték. Ezt látva az ember arra gon­dol, milyen értékeket eredmé­nyezhetett az itteni népnek ez a nagy türelmet igénylő mun­ka. Az indiai nép jogos büsz­keségével szemben megrökö­nyödést keltenek a baksisért nyúlkáló kezek. Miért nem használták fel a márványmau­zóleumon kétszáz évig dolgozó és tökéletesedő művészi keze­ket később a nép életszínvona­lának emelésére. Az idegenve­zető is közvetve ezt a gondo­latot szuggerálja a látogató­ba, amikor érthetetlen okból felhívja a figyelmet lord Cur­zon ajándékára — egy lámpá­ra, amely megvilágítja Mumtazl Mahal és férje, Sah Dzsehan gyönyörű sírkamráját. A britek gyarmataiknak nyújtott ajándé­kát, a világon talán a legdrá­gább ajándékot természetesen a megajándékozottak fizették meg. Agra lakóinak jő része ma a Taj Mahalból él. Nincs olyan látogató, aki ne időzne itt. A giccsel és a reklámokkal szem­ben érzett undorát leküzdve mégis vásárol egy miniatűr Taj Mahalt. Már csak azért is, hogy legyen egy darabja abból a márványból, amelyből a mau­zóleum épült. Ez a rajasthanl Makaranából származik, lassú, de erős tevék, bivalyok és sza­marak hátán szállították a ha­talmas mauzóleum építkezésé­re. Több száz kilométeres utat tettek meg, s kl tudja, milye­nek voltak akkor az utak. A márvány Taj Mahaloknál valamivel drágábbak a hamu­tartók vagy a virágdíszítésű egyszerű csempelapok formájá­ban árusított márványtáblák. Például egy kis darab fekete márványon 33 gyöngylevélből stilizált fehér virágot látunk. Ezek az emléktárgyak valóban a mauzóleum nagy alkotóinak művéhez hasonlíthatók. Nem egy turista egész zsebpénzét odaadta egy ilyen kézimunkáért. Agrában a szállodák a turis­ták rétegeihez, s főként zsebé­hez idomulnak. Vannak millio­mosok számára fenntartott szál­lodák és közönséges utasszál­lók, vannak fényűző vendég­lők és járda mellett rögtönzött „vendéglátóipart vállalatok". A turisták, ha tehetik, nem egy . napig maradnak Agrában. Meg­tekinthető még a Fort Red erőd, amelyet Akbar, a leghíresebb nagymogul építtetett. Itt rabos­kodott évekig Sah Dzsehan, a szerető hitves, a világ későbbi márványcsodájának ihletője, akit fia, Aurangzeb börtönözte­tett be. Érdekesség még Akbar sírkamrája, amely a Taj Mahal árnyékában ls vonzza a látoga. tókat, a mohamedán építőmű­vészet csodálóit. Agra a múlt­ból él, abból a munkából, amely fényes jövőt biztosíthatna az indiai városoknak. S < <3 ­(0 H JS <

Next

/
Oldalképek
Tartalom