Új Szó, 1965. december (18. évfolyam, 333-362.szám)

1965-12-16 / 348. szám, csütörtök

MIRE KÖLTIK? A szövetkezetek kulturális alapjának felhasználása TÖBBEK KÖZÖTT Szimőn, Szlllcén, Berencsen, Imelyen, Szódon, Paláston és Farnadon dolgozik jól a szövetkezeti klub. Munkájuk felöleli a kultúra- minden területét. Bemutatókat, Ismeretterjesztő előadásokat, népi akadémiákat, filmvetítéseket és sok más népnevelő rendezvényt tartanak. Példájukat mások is követik, és egyre több fajúban alakítanak szövetkezeti klubot. A klubok létesítésére irányuló igény és a meglevők munkája azt bizonyítja, hogy a falvak dolgozói hasznát látják e sajátos kulturális munkaformának. A • klubok munkája mégis nehézségekbe ütközik. Elsősorban azért, mert néhol a szövetkezet vezetősége vagy lebecsüli a klubtípusú szórakozási formát, vagy a rendelkezésre álló kulturális alapot •nem használja fel gazdaságosan. Több faluban jártunk, több vezetővel beszélgettünk. Ebben az írásban a tapasztalatok alapján arról szeretnénk beszámolni, hogy — függetlenül attól, van-e a faluban klub vagy nincs — a szövetkezetek mire költik a kulturális alapot. Nem említünk példákat, mert a gyakorlat szinte mindenütt azonos. A kulturális alap a legtöbb helyen elsősorban a • tagság érdekeit és kedvteléseit szolgálja. Az érdek és kedvtelés azonban többféle. Ebben a vonatkozásban az a kérdés, vajon a kulturális alap a valódi érdeket és a helyes kedvtelést szolgálja-e? Másszóval a szövetkezetek vezetői arra fordítják-e a tagság pénzét, ami a legszükségesebb és a legkifizetődőbb? Előre is megmondhatjuk, hogy gyakran igen, gyakran azonban nem. A szövetkezetek esetében szerintünk a tanoncnevelés és a szakmai továbbképzés a legszükségesebb, a kulturális eszközökre (könyvekre, újságokra, iskoláztatásokra stb.) fordított pénz a legkifizetődőbb. Ennek ellenére számos szövetkezet a kulturális alap nagy részét másra használja fel. A pénzt nem iskolázásra, nem kulturális célra és nem is a klub munkájának a fellendítésére, hanem az évzáró taggyűlések költségeinek a fedezésére, mulatságokra, kirándulásokra, sőt a munkaegységek értékének emelésére, gazdasági épület, lakásegység és napközi otthon építésére Jordíya.—.,,^ ^. .< A SZÖVETKEZETEKRŐL 1959-ben kiadott törvény nemcsak a kulturális alap nagyságát szabályozza, hanem azt is világosan kimondja, hogy a kulturális alapot más célra, mint a kultúra céljaira nem szabad felhasználni. Mindez rendjén van, A hiba ott kezdődik, hogy a törvény csak általános elveket szögez le, részletkérdésekkel, a pénzösszeg felhasználásának gyakorlati módjával már nem foglalkozik és nem ad konkrét útmutatást. Ennek tulajdonítható, hogy a szövetkezetek gyakran nagyon a saját szájaízük szerint, néha még a törvénnyel is ellentétben költik el a kultúrára szánt pénzt. Jólesően állapítottuk meg, hogy több helyen viszonylag jelentős őszszegeket fordítanak tanoncképzésre, a különféle szakiskolákon részt vett tagok ösztöndíjára. (Más kérdés, hogy az ilyen befektetés menynyire gazdaságos. Vannak ugyanis esetek, mikor a szövetkezet pénzén kitanult diák nem az Illető szövetkezetben, hanem másutt vállal munkát. Valahogyan ezt a „kilengést" ls szabályozni kellene, de ezzel most nem a mi feladatunk foglalkozni.) Ami a felmérés során meghökkentett, az leginkább az, hogy több szövetkezet a kulturális alapnak csak nagyon kis részét fordítja könyvvásárlásra, kulturális rendezvényekre, a tagság gyermekeinek az üdültetésére. Pedig erre is kellene gondolni, sőt a tervezésnél ezeket a lehetőségeket kellene előtérbe helyezni. Mivel olyan irányelv, amely meghatározná, hogy a vezetőség a kulturális alapból mire, mennyit fordítson, nincs, megértjük, ha a szövetkezetek önállóan próbálnak tájékozódni és tetszés, vagy a szükséglet szerint gazdálkodnak. Helytelennek azt tartjuk, mikor a költekezés igen aránytalan. Vesznek mondjuk egykét hangszert, néhány könyvet és előfizetnek az újságokra. Ezzel aztán ki is merítették a kultúra céljaira szánt összeget. A többi pénzt — a kulturális alap Jóval nagyobb részét — egyszeri alkalomra (kirándulás, mulatság) költik. Talán mondanunk sem kell, hogy a két eljárás közül az előbbi a Jó. A kulturális alapnak, amely a tagság Jövedelmének egy százaléka, mindenekelőtt A szövetkezeti dolgozók intézményes nevelőmunkájűt kell szolgálnia. Az a helyes, ha a kulturális alapból vásárolják meg a szövetkezeti klub berendezését, s ebből fizetik az ösztöndíjakat, a népi akadémiák, a szakelőadások és a különféle kulturális rendezvények költségeit. Szerintünk tehát azok a szövetkezetek gazdálkodnak jól, ahol a kulturális alapot sokoldalúan a tagság művelésére, szakmai tovább képzésére fordítják. A kirándulások és a mulatságok sem becsülhetők le. Ez is szükséges. Egy-egy tanulmányi kirándulás sok élményt, hasznos ismeretet jelenthet. Elég ha az élenjáró szövetkezetekre gondolunk. Ha ide látogatnak el a gyengébben dolgozó közösségek tagjai, a kirándulás kifizetődő. Egyrészt azért, mert ezek az utazások nem túl költségesek. Másrészt azért, mert a szakmába vágó kirándulás során mindenki gyakorlatilag érvényesíthető Ismeretek birtokába juthat. A kirándulásnak az a formája (külföldi utazás, stb.) helytelen, amely a kulturális alapot teljesen kimeríti, vagy túlságosan igénybe veszi. A TAGSÁG nem egyszeri akciót akar, hanem Jövedelme kultúrára szánt összegének ellenértékét egész éven át látni, élvezni szeretné. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a rendelkezésre álló pénzt nem az említett egyszeri „nagy akcióra", hanem elsősorban a napi szükségletet szolgáló kulturális eszközök beszerzésére fordítják. A szövetkezet dolgozói azt akarják, hogy — úgy, mint az ipari dolgozók — munka után kellemesen szórakozhassanak, hasznosan tölthessék szabad idejüket. Jogos követelésüket azonban a szövetkezet csak akkor teljesítheti, a tagság kulturális igénye csak akkor elégül ki, ha a kulturális alappal helyesen gazdálkodik és szövetkezeti klubot létesít. Az írásunk elején említett falvakban működő klubok példát mutatnak arra, hogyan lehet a tagság bizalmát megnyerni és igényét kielégíteni. Ahol szövetkezeti klubot létesítenek, a szövetkezet átveheti a helyi művelődési otthon berendezését, a színpadot, a hangszórót, a könyvtárat és a kultúra többi eszközét, A szövetkezeti klub amellett, hogý lehetőséget teremt az alappal történő helyes gazdálkodásra, a falu kulturális életének szervezőjévé és irányítójává válik. Itt hivatkozunk a helyi nemzeti bizottság felelősségére, arra az igen fontos segítségre, melyet a helyi nemzeti bizottságtól a szövetkezet tagsága és vezetősége kulturális vonalon vár. * Tény, hogy a kulturális alappal rendelkező szövetkezet bizonyos vonatkozásban önálló, független és úgy gazdálkodik, ahogy neki tetszik. Ez az „önállóság" és „függetlenség" azonban nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy a helyi nemzeti bizottság mentesül a szövetkezét tagságának kulturális szükségletéről való gondoskodásától. A helyi nemzeti bizottságra mindenütt nagy feladat hárul. A szövetkezetek tagságának kulturális életét az állam nyújtotta eszközökkel is támogatni kell. A helyi nemzeti bizottság akkor dolgozik helyesen, ha a szövetkezeti dolgozók művelődéséről sem feledkezik meg, és kulturális vonalon is együttműködik a szövetkezet vezetőségével. A kulturális alap célszerű felhasználásénak tulajdonképpen a népnevelés egységes tervezése az egyik legjobb biztosítéka. E terv elkészítése a faluban működő összes szerv és intézmény bevonásával a helyi nemzeti bizottság feladata. Dolgozzanak hát a falu szervei és intézményei együtt , tervezzenek jól s nem lesz probléma, hogy a szövetkezetek mire költik a kultúra céljaira szánt eszközöket. A CSKP közelgő XIII. kongresszusán többek között szó lesz arról is, milyen az emberek kulturális ellátottsága, hogyan élünk, hogyan éljünk. Az esemény szükségessé teszi, hogy a szövetkezetekben tapasztalható kulturális problémáról is egyre többet beszéljünk, segítsünk leküzdeni a nehézségeket, és senki számára se legyen közömbös a kulturális alappal történő gazdálkodás. ELÉGEDETTEK csak azokkal a szövetkezetekkel lehetünk, amelyek a kultúrára fordítandó pénzt nem ösztönösen, hanem — az egész tagság érdekét szolgálva — tudatosan használják fel. BALÁZS BÉLA A

z Öregem aznap korábban kelt a szokottnál, és elviharzott anélkül, hogy akár csak egy szóval ts említette volna, hová megy, anyám éppen nagymosáshoz készülődött, és eszébe sem jutott, hogy megkérdezze. Az effajta kérdésekre az öregem egyébként is kurtán csak annyit szokott mondani, fontos megbeszélni valója van valakivel a falu túlsó végén, vagy valami jó fuvar akadt a közelben. De hogy ezúttal mit válaszolt volna, ha anyám történetesen nem feledkezik úgy bele a munkába — nem tudom. Ahogy mondtam, aznap 5 kelt fel elsőnek, egyenest a konyhába sietett, és kotyvasztott magának valamit reggelire. Mire felcihelődtem, már be ls fogta Idát, az öszvérünket, felült a bakra, és klhaftott az udvarról. — Apa, veled mehetek? — Most nem lehet, hékás\ — húzott egyet az ostorral Idára. — Ha szükség lesz rád, majd üzenek értedI A kocst végtgporzott az utcán, és befordult a sarkon. . Mire visszaértem a konyhába, anyám már a tűzhely körül szorgoskodott. Leültem az asztalhoz, és vártam a reggelit. Apámról egy kukkot sem szóltam. Mindig nagyon zokon vettem, ha így faképnél hagyott, s Ilyenkor még anyámmal sem volt kedvem beszélgetni. Anyám hamar bekapta a reggelijét, és szaladt is már kifelé, hogy felélessze a tüzet az üst alatt. Kora délután beállított Mrs. Slnger, ki a sarkon lakik. En jóval előbb megpillantottam, mint anyám, mert egész nap a tornác lépcsőjén kuporogtam: az öregemet vártam. Mrs. Slnger egyenesen a pad felé tartott, melyen anyám mosott. Egy darabig csak állt, és egy árva szót sem szólt. Majd áthajolt a teknőn, és megkérdezte anyámtól, tudja-e, hol van az öregem. Anyám még arra sem méltatta, hogy felegyenesedjen: — Alkalmasint ott hortyog valahol az árnyékban, ha csak nem volt rest még arra is, hogy elhúzódjon a napról. — Fontos dologban járok, Martha — hajolt Mrs. Singer még közelebb anyámhoz. — Ügy bizony! Anyám hátrafordult és észrevette, hogy a lépcsőn kuksolok. — Mars be, Wtlltaml <rr szólt rám erélyesen. i! 111

1 iBetazatadltam u u 1

1 tornácra/, és • egészen a konyhaajtóig hátráltam. Innen is éPP olyan jól lehetett hallani minden egyes szót. — Ide hallgass, Martha — kezdte fojtott hangon Mrs. Slnger, és a teknő szélére támaszkodott. — Nem vagyok pletykás természetű, és a világért sem szeretném, ha annak tartanál, mégis úgy vélem, ideje, hogy megtudd végre az Igazságot. — Micsoda? — A férjed, Mr. Stroup, ebben a •szent pillanatban ls Mrs. Weatherbee-nél lebzsel. De ez még semmi, egész álló nap édeskettesben voltak. — Honnan veszed ezt? — fortyant fel anyám. — A tulajdon két szememmel láttam, Martha, és nyomban elhatároztam, hogy tudatom veled. Mrs. Weatherbee fiatal szalmaözvegy volt. Egyes-egyedül lakott a falu szélén. Férje néhány hónapi házasság után otthagyta. — Mi keresni valója van ott Morrisnak? — kiáltott fel anyám, s olyan vasvilla szemekkel nézett Mrs. Singerre, mintha ő tehetne mindenről. — Ezt ne tőlem kérdezd, Martha — húzódott el anyámtól Mrs. Slnger. — Csupán felebaráti kötelességemnek tartottam, hogy figyelmeztesselek. — Azzal kisietett az udvarból, és eltűnt a sarkon. Anyám meg a teknő fölé hajolt, és úgy nekiveselkedett a mosásnak, hogy a szappanos lé szanaszét fröcskölődött. Majd kapta magát, kezét megtörülte a kötényében, és átvágott az udvaron: — Willtam — szólt vissza a kapuból —, most bemégy, és ott bent maradsz, míg megjövök. Remélem, szót fogadsz? Hallod Wtlliam? — Hallom anyám, hát hogy ne hallanám — vágtam rá, és az ajtó felé hátráltam. A tornácon lapultam, míg anyám be nem fordult a sarkon, akkor aztán usgyil megkerültem a házat, átvágtam Mr. foe Hammond üres telkén és a patak felé szaladtam. Mert tudtam ám egy rövidebb utat ls Mrs. Weatherbee-hez, nyulazás közben ugyanis nemegyszer megfordultam arrafelé Handsome Brownnal. Handsome gyakran mondogatta, sohasem árt, ha ismeri az ember a rövidebb utat ts, mert nem tudhatja, mikor lesz rá szüksége. Egy szuszra tettem meg a jó™ kora utat, s mindvégig a patak menti füzesben szaladtam, ahogy Handsommal szoktuk, amikor nyulásztunk. Közben megtörERSKINE CALDWELL: Az öregem és a szalmaözvegy pantam, hogy körülkémleljek, merre találom az öregemet. De bizony nyomát sem láttam, sőt mi több, Mrs. Weatherbee-t sem sikerült megpillantanom. Átgázoltam hát a patakon, s a kertek alatt a lonccal benőtt kerítés mellett futni kezdtem a ház irányában. Egy-kettőre ott voltam a kapunál, s látom ám, hogy az egyik oszlophoz kötve ott álldogál a mi Idánk, és a legyeket kergeti a farkával. Egyszerre csak éktelen kacagás ütötte meg a fülemet. A hang Irányába fordultam s mindjárt megláttam a szalmaözvegyet és az öregemet. Mrs. Weatherbee csak úgy gurult a nevetéstől, akár a lányok az Iskolában, ha valami titkos dologról hallanak. Legelőször ts Mrs. Weatherbee meztelen lábszárát pillantottam meg, a szalmaözvegy ugyanis fent feküdt a tornácon, s a lábát lóbálta, az öregem meg lentről nagy buzgón csiklandozta a talpát egy csirketollal. Mrs. Weatherbee jóval fiatalabb volt a falubeli asszonyoknál, mert alig fejezte be a középiskolát, férjhez ment, s három vagy négy hónap múlva már ott is hagyta az ura. Hát amint említettem, a szalmaözvegy ott feküdt hanyatt a tornácon, s tán a bőréből ls ktúbrtk, ha az öregem még bokáig ícsiklandozza. A nagy bámészkodásban észre sem vettem, hogy anyám is odaért. Belecsimpaszkodott apám üstökébe, és akkorát rántott rajta, hogy az öregem hanyatt esett. Aztán Mrs. Weatherbee pucér lábát kapta el, és teljes erejéből beleharapott. A szalmaözvegy erre úgy elkezdett sivalkodni, hogy tán még a falu túlsó végén is meghallották. De ezzel még anyám nem érte be: megragadta Mrs. Weatherbee gallérját, nagyot rántott rajta, s az egész ruha a kezében maradt. Ekkor kezdett ám még csak Isten Igazából vlsongatni Mrs Weatherbee. Ezután anyám az öregem jelé fordult, kl a földön csücsült és moccanni sem mert. — Mit szólsz mindehhez, Morris Stroup? — Hát izé... — nyelt egyet az öregem —, megesett a szívem ezen a szegény özvegyasszonyon. Felverte a gyom a veteményeskertjét, gondoltam, eljövünk Idával, és felszántjuk. Anyám erre megfordult a tengelye körül, és megint nekiesett Mrs

t Weatherbee-nek. — Hát, ami igaz, az Igaz — vetett az öregemre egy lesújtó pillán* tást —, hogyha a szalmaözvegy talpát csiklandozod egy cslrketollal, attól csakugyan szépen felszántódtk a veteményeskert. — Ugyan már, Martha — motyogott az öregem, és igyekezett minél távolabb kerülni anyámtól. — En egészen másként fogom fel a dolgot. Éppen csak egy kis szívességet akartam tenni ennek a szegény özvegynek, hisz a gaz egészen felverte a konyhakertjét... — Kuss, Morris Stroup! — recsr csentett rá az anyám. — Már csak az hiányzik, hogy az öszvérre kend az egészet. — De, Martha, hogy mondhatsz ilyet — szipogott az öregem, és még hátrább csúszott. — Helytelenül ítéled meg a dolgot. Ez a szegény özvegy... — Ügy ítélem meg, ahogy én akarom — toppantott haragosan anyám. — Az ember maid. belegebed a munkába, te meg az öszvérrel csalinkázol és a szalmaözvegyek kertleit szántogatod, s ráadásul cslrketollal birizgálod a talpukat. A

z öregem épp mondani akart valamit, de ekkor anyám eleresztette. Mrs. Weatherbee kontyát, a nadrágtartójánál fogva megragadta az öregemet s nagy sebtében az oszlophoz vonszolta, amelynél Ida álldogált. Jobb kezével a kantárt, a ballal meg az öregem nadrágtartóját, s a gyászos menet elindult hazafelé. Nyakamba kaptam a lábam és egy-kettőre hazaértem. Amikor anyám behúzta az udvarba Idát meg az öregemet, hangos kacagásra fakadtam: az öszvér legalább annyira be volt gyulladva, mint az öregem. Anyám majd felnyársalt a tekintetével: — Hagyd abba. Willlam! — kiáltott rám. Attól tartok, te ts épp olyan akasztófavirág leszel, mint az apád. Az öregem rám hunyorított a jobb szemével, amint keresztülbaktatott az udvaron. Ogy kullogott anyám után, akár egy megvert kuvasz. Mielőtt átlépte volna az istálló küszöbét, hirtelen lehajolt és felkapott a földről egy cstrketollat s amikor anyám nem nézett oda, gyorsan zsebrevágta. (ENYEDY GYÖRGY fordítása) • DÁN művészettörténészek Koppenhágában megtalálták Raffaello régóta elveszettnek hitt Szent Jeromos képét. A 15 X 19 centiméteres képet még a század elején egy norvég gyűjtő vette meg fillérekért a római zsibvásáron. 1385. december 16, * Ü] SZÖ 7