Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-13 / 315. szám, szombat

A

z alábbiakban szemelvényt közlünk Klára la runková ,

Jediná" clmfi regényébfil, amely „AI egyetlen" címmel a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó gondozáséban e napokban magyar nyelven Is megjelenik. Folomec Ollna, a regény tizenöt esztendős hős nője a mai fiatalok fesztelen, bátor őszinteségé vei nézi a világot, de gyakran mégis tanácstala núl bukdácsol a serdülőkor útvesztőjében. Keres, kutat, bírál, tépelődik, ám a leánnyá érés prob lémál között nehéz a tájékozódás... a hullára völgy jóformán elkerülhetetlen. A gyerekillúziók felszakadnak, mint • reggeli köd, a lélek ellő gyöngéd rezdüléseit nyert feleszmélés követi, A. kitűnő szlovák irónó éles pszichológiai meglátás sal tárja elénk: Az első nagy kiábrándulás fájdai mas folyamat, a kiforratlan gyerekiélek csupa kér dőjel. A felnőtt ember nagy nevelési tévedése, b» csak gyereke részére állítja a lámpát lépten nyu mon tilosra. Az ő számára sok helyen áll „tilosra a szemafor". Helytelen a merev szigor, a meg nem értés, mert a forrongás ével bonyolultak, és a szülőnek okos megértéssel segítenie kell a gye reket, hogy megtalálja a helyes utat, megtalálja jobbik önmagát. E

lmondani otthon, hogy nem vettek fel a tizenkétévesbe, az bizony nem egyszerű doiog. Először is: a kilencedikes diákok szülei egész héten mástól sem beszéltek, mint a felvételiről. Milyen iskolábo kerül a gyerekÜK .. ez most legfőbb gondjuk. Másodszor: bizonyos dolgokban nem csaphatom be a szüleimet. Hányszor próbáltam már, de nem megy. Általában az ilyesmi nem okoz nekem különösebb nehézséget, de bizonyos dolgokkal kapcsolatban képtelen vagyok rá, úgyhogy végül is mindig kirukkolok az igazsággal. Olyankor például, ha a szüleim valamit fontosnak tartanak. Ezt egyszer apunak is megmagyaráztam, mikor szamárságok miatt elvesztettem a bizalmát és aztán kibékültünk.' Érdekelne - kérdezte akkor apu -, honnan tudod, mit tartunk mi fontosnak. Azt nem lehet előre pontosan meghatározni. De ha sor kerül rá, mindig tisztában vagyok vele, fontos-e nekik a szóban torgó kérdés vagy sem. Igazánl - A te korodban még minden fontos - magyarázta apu -, az ember jelleme épp ezekben az években alakul, a szülő legyen mindenről tájékozva, hogy megfelelően irányíthassa a gyereket. üres beszéd. Más dolog például az egészség és az iskola, mint mondjuk az, hogy a jégről egyenesen hazamentünk-e. Ha tizennyolc koronát elköltők cltruszre vagy medalionos láncot veszek érte, és a kiadást otthon nem jelentem azonnal, az a jellem szempontjából nem fontos, Nekem viszont annál fontosabb. Mert közben megállapítom, hogy Bernát Palának hat korona csörgött a zsebében, de eltitkolta, Hogy a közösségnek egy csepp citruszt se kelljen adnia, mlg én minden pénzemet odaadtam és nem sajnálom. Megismertem Palát, de most már hízeleghet nekem, amenynyit csak akar. Számomra ez tehát fontos, a szüleim részére viszont szóra sem érdemes. Ha csak nem akarnák Palát is Irányítani, De az úgyis hiábavaló fáradság és eleve veszett ügy volna, Palo ilyen és kész! Az Iskola azonban határtalanul fontos, talán a karakter szempontjából Is. Két napig törtem a fejem, de mit sem tudtam kiokoskodni. Harmadnap apu szokatlanul korán hazacsörtet, megölel (legalább berúzsoztam világos drapp zakóját, mert épp anyu ciklámenrúzsát próbálgattam), két lépésre állít magától, és azt mondja: - Szívből gratulálok, kedves tlzedíkes lányom, Mire magyarázzam, hogy otthon el sem dicsekedtél? Fejemben riadót vert a rémület, Puff, most megfogtak. És apu nem enged kl a kezéből. Tart, mint csapda a hiúzt, Persze.,, megint Füzike a ludas, A villamoson találkoztak. Szinte láttam magam előtt, amint hangos ujjongással odaszalad apuhoz. „Mééérnök elvtárs, hát mit szól hozzá?" Ernyedten próbáltam kiszabadulni a szorításból, bár kezdettől fogva tudtam, hogy vesztettem. Ha ki is siklóm a kelepcéből, benne szorul legalább a mancsom fele, mint az állatkerti hiúzé, de lehet, hogy egész fejem ott marad. Egyelőre pattanásig feszült az anyam. Becsületesen dolgozott, de eredménytelenül. Csak a kérdés egyik felére eszelt ki választ: - Mikor dicsekedtem volna, hát két napja nem láttalak? Ez igaz volt. Apu elkomorodott és azonnal elengedett. Ele veniére tapintottaml Erre mea jött o bátors-ígom, és feltalál tam n tiszta inazsáqot: szavamat adtam Évának, hogy nélküle én nem megyek a tizenkétéves iskolába. Ezzel kirobbantottam az évezred legnagyobb botrányát. Ilyen ribillió még nem volt a családunkban. A fejemre olvastak minden lehető és lehetetlen erkölcstelenséget, kezdve Imrától és éjszakai kóborlásoktól a hülye ciklámenig, amit elfelejtettem letöröllyen szép reményekre jogosító gyerek volt! Hogy Is kerülhetett hozzánk ez a kakukkfióka. Még sok szégyent hoz ránk! Nem hoz szégyent! Attól most már ne féljetek! De azért nem lesz nektek mindegy, na egy nap becsenget hozzátok a postás, és levelet hoz tőlem. „Diátálytársnőmhöz. És remegnek, hogy kibeszélem őket. Sose tettem ilyesmit és továbbra is hallgatok. Egész a sírig. Vagy legalábbis a temetésiq, mert ott bizony szívesen megszólalnék, ha lehetne. Ha lehetne, felülnék a koporsóban és az egybegyűlt gyásznép előtt azt mondanám: Hát látjátok, szüleim, most már nem kell félnetek, hogy szégyent hozok rátok. Ezt, persze, nem mondanám haragosan vagy bosszúállóon, nyugodtan mondanám és békésen visszafeküdnék a koporsóba, ne gondolja senki, hogy a halálom esak tréfa volt és most újrakezdhetik a sértegetést. Egész szívesen tarkítanám rövid ébredéssel a temetésemet, de ei nem fog sikerülni. Különben is, az utóbbi időben semmi, de semmi nem sikerül nekem. Például attól oz estéből fogva nem sikerült találkoznom Imróval. Kipirosodhatsz ronda köd, nem ugratsz fölött, mintha tüzes víz folyna a Duna medrében. A túlsó partot nem látni. Talán nem is létezik, Lehet, hogy ez itt nem is a Duna, hanem a széles, hideg Északi-tenger. És valahol a messzeségben, ahol még sűrűbb a köd, hajótöröttek utaznak egy jéghegyen. Ha türelmesen várok itt, talán ide sodorja őket egy kedvező szél, befogadnak maguk közé, nem kérdeznek semmit és megosztják velem felszeletelt csizmájuk utolsó darabját. Azt fogjuk enni. És inni... semmit. A víz sós, ihatatlan. Az emberek hallgatnak. Csak a köd susog . .. Miért járnak az emberek ilyen időben a Dunaparton? Még nevetnek is. Persze, huligánok! Röhögnek, mint a tevék, egy jampilóny is van velük, az nem nevet, vékony hangon sipítozlk, akár a oulyka. A hullámzó köddel sötét árnyékok suhannak el mellettem, pajkosan KLARA JARUNKOVÁ: ni. Magukból kikelve rikácsoltak, a jelenet ostoba volt, sértő és undorító. A klsszobából néztem őket, és bár a mancsom ép maradt, fejem is sértetlenül ült a nyakamon, felkaptam a kabátomat és fejvesztetten menekültem a vad dzsungelból, amely közel tizenöt évig az otthonom volt. L

assan mentem le a lépcsőn és vá'tam, mikor fog el a kétségbeesés. A második emeleten tört rám, de már az elsőn újra eltűnt. Éppen Éva csupaháj mamája nyomakodott be a kapun. Álszent mosollyal fogadta köszönésemet és kifestett, puffadt arcát a magasba emelve föllesett az emeletre. Szimatolt, Hát perszel A lakásunkból kiabálás hallatszott. Az öregeim nyilván hajba kaptak. Mindig sokat adtok az emberek véleményére, most pedig Jóformán a lépcsőházban veszekszenek. Kint pocsék Idő volt, úgy éreztem, mintha beleszorultam volna egy üvegbe, amelybe Strba Iván cigarettafüstöt fújt. Fojtogató csönd vett körül. A nyirkos, hideg köd a tüdőmbe hatolt. Orron ót vettem lélegzetet, de a Kukuiin utcán felötlött egy gondolat: nyitott szájjal mélyen beszívtam a párás levegőt, még futásnak is eredtem, hogy a ronda köd át és átjárja kihevült tüdőmet. Milyen egyszerű! Tüdőgyulladást, abból kifolyólag mellhártyagyulladást kapok, és szép csöndben meghalok tébécében, Ahhoz nincs kedvem, hogy felakasszam magam. Az akasztott embernek állítólag kimered a nyelve és egész arca megkékül, biztosan a temetésen sem nyújt valami épületes látványt. Az akasztás méghozzá fáj is. A tébécé pedig, egyáltalán nem fáj. Legalábbis nekem nem. A szüleimnek biztosan fájni fog, ha ugyan tizenöt évi szülői szeretetük nemcsak grandiózus buborék volt. Hm, bizony, bizony, e

rősen hajlom erre a véleményre Mi volt például kettőjük szerelme? Most ez is kiderült, Semmi! Buborék! Szivárványos, cifra buborék, Gyerekkoromban ezerszámra eregettem ilyet. Remegtek a szalmaszál végén, láttam bennük az arcomat, az erkélyt, ilyen szép színek a valóságban nem is léteznek Minden buborék alján egy apró vízcsepp rezgett. Minél nagyobb a buborék, annál nagyobb a csepp, A csepp kényszeríti, hogy lassan aláhulljon, és biztosan az oszlatja semmivé. A nagy buborékok ritkán jutottak tovább Strbáék második eme leti erkélyénél. A kisebbeke' többnyire Éva kapta el az e'sč emeleten. Csak a legapróbb^ pattantak szét az udva' kövezetén, Szép lóték, de már réqen, nagyon régen nem szóra koztat, mert már nem vagyok gyerek, Ezt ma végre a szüleim is elismerték. Romlott ;ány nerr érdekli semmi, csak a fiúk, c parádé, a flangálás. Pedia miga szüleim", áll majd a levélben, Igen, „drága", mert én igazán szerettem őket, nem úgy, mint ők engem. „Dága szüleim, ne fájdítsátok má' a fejeteket miattam, örökre búcsúzom tőletek. Ne sírjatok, Mindedért köszönetet mond lányotok, Olga." Nyitott szájjal lélegeztem be a ködöt, az öngyilkosok szívják így be a világítógázt. A köd minden lélegzetre szétfoszlott előttem és mögöttem újra bezárult, mintha egy fehér halotti szoba haladna együtt velem. A szoba foglyul ejtett, és már nem is enged ki élve áttetsző, nedves folai közül. Hátborzongató érzés, de az én hangulatomnak megfelelt. A csönd is megüllepedett, mint egy igazi gázpalckban. A távolból tompán csöngetett a villamos, és szabályos ritmusban halkan, de sokszólamúan sípolt valami. Msgáiltam. Már tudom, a tüdőm ! Újra elindultam. Kis fehér szobámba nesztelenül besurrant egy magas nőalak. Ismerem. Ikrei járnak oz első osztályba. De a nevét nem tudam. las-~ sított, de mellettem elhaladva megállt. - Valami bajod történt? kérdezte. - Miért sírsz? - Nem sírok - válaszoltam és kimenekültem fehér szobácskám talai közül, Ezt a nőt mindig rokonszenvesnek találtam és lám, ő is csak olyan, mint minden felnőtt. Tolakodó, Azt hiszi, elég egy ostoba kérdés, és a fiatalságból máris ömlik a vallomás. Lábam gépiesen visz előre, nevetségesen masírozok, mint valami katonai díszszemlén. Bal, jobb, bal, jobb és megint bal, nincs változatosság ... bal, jobb .., unalom. Híg, mocskos kása fröccsen a cipőm alól. És ezt a rondaságot hónak nevezik! A

pályaudvar előcsarnoka istállóhoz hasonlít. Minden csupa márvány, a mennyezeten hatalmas csillárok, a falon monumentális freskók és a földön ,.. lucskos fűrészpor. A balkáni gyors érkezését Jelezték. A kijárathoz mentem, hogy megnézzem, milyen indlvidumok szállnak ki belőle. Kevés az utas és nincs rajtuk semmi különös, de azirt magasan hordják az orrukat és felülről néznek azokra, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy a balkáni gyors étkezőkocsijában beutazzák a Balkánt. Banbysba csak este indul a gyors. Ez baj, Mindössze négy korona lapul a zsebemben. Valika néni Bystricén kifizetné a iegyemet, de mihez kezdek, ha valami kalauz-hiéna Trnaván vagy Zarnovicén leszállít a vonatról. Ha ez nappal törterik, fütyülök rá. lesz ami lesz, de ijnek idején semmi kedvem Tincs efféle vállalkozáshoz. Most már biztosan keresnek 'oay talán még nem is. Azt h'szik, elmentem valamelyik őszbe a szörnyű vörös tűzzel, oda se nézek, mert úgyis tudom, hogy a gramoboltból árad, a reklámtáncosnő neonszoknyájából. Tulajdonképpen miért nem játsszák az embereknek a gitáron pengetett kubai dalt, miért nem játszanak dzsessz-slágerokat, a köd homályában twisztelnék és nem is lótna bennünket senki. Engem se látnának, így senki sem háborodna fel a mai ifjúság romlottságán és senki sem mondaná: No mi az, menyétke? Ha szólna a zene, az égő ködtől sem félnének, mindenki azonnal eltalálná, hogy a táncosnő libbenő szoknyája ég. Világosban is pirosan tüzel, a lámpák még nem égnek, csak a piros szoknya riaszt és mellette a szürkéskék gavallér. A ködön át úgy rémlik, mintha legalább hetven gázégőben lobogva égne a gáz. A

z önkiszolgáló bolt zsúfolva volt. A tea egy korona húszba került, dé nem volt tea, hanem ugyanaz a lábvíz, amit egyszer Ivánnal és Évával ittunk itt. Akkor alig tudtunk elmenekülni a felbőszült pénztárosnő elől. Fel akarta pofozni Ivánt a lábvízért, „Főzzenek inkább rendes teát" kiabált vissza Iván az ajtóból, „és akkor nem kell ártatlan gyerekeket bántaniuk azért, mert megmondták az igazat". Azzal eliszkoltunk, de még hallottuk, hogy valaki nevet, mások meg izgultak, hogy javítóba kell adni minket. Miért? Az igazságért? Most senki sem nevetett és senki sem szidott. Az emberek körülöttem köhögtek és szipákoltok. Eltűrtem és tea utón még hideg málnaszörpöt vettem egy koronáért. Hideg volt, akár a jég, a beleim is jéggé dermedtek, amikor felhajtottam. De éppen ez volt a célom. Kint fagyni kezdett, a kásás hó megsűrűsödött, és ahol lesöpörték a járdát, a nedvesség lassan jegesre fagyott. Erősen lehűlt a levegő, a köd még vastagabban feküdt a városon, A fákat reggelre befújta a sűrű, fehér zúzmara. Ha Szonkát holnap elvinném a parkba, szentül hinné, hogy a Hókirálynő birodalmába került. Csakugyan, Szonka! Ha senkinek sem, de Szonkának biztosan hiányozni fogok. Bánt, hogy megharagszik rám, mert neki senki sem mondja el, mi történt velem, miért nem mutatkozom. Meg lesz győződve, hogy megint a Chopokra mentem síelni és őt nem vittem magammal. Sínelni megyek, Szonka, de az örök vadászmezőkre. Úgysem tudod, hol van az, Messze, messze az Óperenciás tengeren is túl, ahol a madár se jár, mert ott már nincs se víz, se madár, ott már nincs semmi. Tudod? Ne bólints igent, fityfenét tudod. Erről, Szonka, te még nem tudsz semmit. A Duna fölött hömpölyög a köd. Nem ül meg rajta nesztelenül, mint a városon, halk susogással kígyózik a hullámok 'libegnek, ugrálnak, lábuk talán nem is érinti a földet. Milyen vidámak! Vidáman, vidáman, vidáman nevet egy ismerős hang is és már úszik is tovább a Kultúrpark felé, a ködben rejtőző harmadkorba, Lábam gépiesen mozog, a háromnegyedes kockás kabát mágnesként vonz maga után, mintha hegymászó kötelet vetett volna a derekem köré, követnem kell, akár akarom, akár nem, bal. Jobb, bal jobb, a lábam gépiesen mozog, bal, jobb, bal, jobb. Egész testemmel ellenállok, de hiába, mennem kell, meg kell, tudnom, hogy a nevetéstől elváltozott hang csak ismerős-e vagy pedig nagyon jól Ismert, kedves, legkedvesebb. Imro? Igen! ö az, Imro. Tehát nem beteg, nincs gondja otthon vagy az iskolában, nem tűnt el a föld színéről. Sétál a neonlámpák alatt, csakhogy nem a mi utcánkban. Sétál, de nem Fekete Varkoccsal, azzal már semmi, de semmi közössége sines, ha most, éppen most ilyen vidáman, ilyen ostobán, ilyen ellenszenvesen tud nevetni. A kötél csak húz tovább, hiába igyekszem szabadulni, ellenállok és a hurok feljebb csúszik, de a torkomon megáll, majd megfulladok, pár lépést szaladnom kell, hogy meglazuljon a fájdalmas szorítás. Élesen felcsattanó nevetés hirtelen elvágja a kötelet. Meg tudok állni, sőt vissza is fordulok, csak lassan, lassan, nagyon fáradt a lábam. Még fulladozom, de mór kikívánkozik belőlem a nevetés, nevetni szeretnék, nevetni, nevetni, mert kitömni való liba voltam, tudja isten mit képzeltem Imróról, pedig ő is csak élvezni altarja az életet, ahogy Strba Iván mondja, é« aztán fütyül mindenre. Iván jempi és szoknyavadász, de legalább becsületesen beismeri, és ha némelyik lányt nem bántja Iván természete, az is jampilóny és összeillenek. Ott is áll egy lány a ködben, a fiú nyakába akaszkodlk, mint valami kullancs, átöleli és csókolja. Pedig legfeljebb tizennégy éves lehet. Pfuj! Ha legalább itt volna Marcella és rákiáltana: Nonono, csak fel ne fald! Vagy talán rosszabbat Is mondana, mert Mareella nagyszájú és mindenki art hiszi róla, hogy jampllány, pedig nem az. Erről itt nem hiszi senki, rendes körülmények közt biztosan szelíd, mint egy őzike. Hogy minden alkalommal a fiúk nyakéba veti magát? Hisz azt senki sem Iája. Marcella szájalását viszont nemcsak látják, de hallják is, és könnyen meqtörténhet, hogy valami vén farizeus egyszer lefülelteti mint jampllánvt. Az élet bonyolult, és az ember legjobban teszi, ha fütyül mindenre. Haha! Szeretlek, Kisvarkocsl Nem bírnám elviselni, ha aoád bántana. Már hoayne bírnád elviselni, Vfogn elviselted, De eavet mondok neked: az erkélyünk alatt ne MIRTATL-OTZ TÖHB? mert STAt^k M"r<"ellAnok. é* ő úay meqtáncoltat, hogy holtod napjáig megemlegeted. Arra is megkérem, hogy kenjen le nekem, idősebb barátnőjének egy jókora pofont, ment hülye voltam és sötét, hideg utcákon tekeregtem veled. De Martella a pofonra nem lesz hajlandó es nem is volna lehetősége rá, mert ki tudja, hol fekszem én már akkor. F

ekszem valahol, de sírni nem fogok. Mét, mit nem, sírni! Nem is lehetne Ilyen apró zsebkendőbe. Igaza van nagyinak, ha mindig rám erőszakolja apu lepedőit. De hiába van igaza és hiába ismerem el igazát, születésem óta mindig pont az ellenkezőjét teszem annak, amit ő akar. Nem tehetek róla, ez velem született. Tudom én ezt. Egyszer, mikor épp jóba voltunk, adtam neki egy jó tanácsot: parancsolja mindig az ellenkezőjét annak, amit kíván tőlem, akkor biztosan teljesül az akarata. Ha például kis zsebkendőt nyomna a kezembe, garantáltan nagyot hordanék. Csakhogy ő is keményfejű. Istenem, a nagymama is egy díszpéldány. Például most is. Ha esze volna, utánam szökne, úgy eltűnnénk a szüleim szeme elől, hogy soha többet nem találnának meg. De ert hiába remélem. Nagyinak ilyesmi álmában sem jut eszébe. Inkább egész éjjel kint áll majd az erkélyen és lesi a • jövetelemet. Csakhogy, mit gondolhatott Nagyi erről a cirkuszról. Talán nem is gondolt semmit. Nem ért rá gondolkozni, egyiktől a másikhoz szaladt, mint egy riadt csirke, kért, könyörgött, nyugtatott és most biztosan szemrehányást tesz magának, hogy nem tartott vissza. Szemrehányást tesz magának és félénken Ismételgeti: „Ennyire azért nem kellett volna, a gyerek csak gyerek, hiába, túl szigorúak voltatok". Igy anyu előtt. Apu előtt pedig: „Mindig csak azt véstem a szívébe... a szüleidnek engedelmeskedned keli". Ez Nagyi legnagyobb hibája, a képmutatás. Á szüleidnek engedelmeskedned keil. Úgy döntöttek, hogy a tlzenkétéves Iskolába adnak, ellenvetésnek nincs helye. Kérem. Ha ezt nyugodt szávai parancsolják, valószinű'eg engedelmeskedem. Én Is fé'ek apámtól, mondtam volna ívónak, nem engedi, hogy változtassak a dolgon, ô is agyon* ütne engem, mint téged a tied. Ez persze nem fedné teljesen a valóságot, mert én nem félek, hogy apám agyonüt, bá

r Évának sem hiszem el, hogy az ő apja ilyesmire vetemedne. Lekenne neki néhány pofont és kész. De ő annyit sem akai elviselni. Azt sem Dírja, ha az iskolában valaki Jobb jegyet kap, mint ő, pedig ilyenkor nincs verés. Igaz, hogv csikorgó fagyban két óra hosszat állt a mozi előtt, de inkább ne állt volna. Ő semmit sem akar vállalni, és a ha mégis, akkor nem egyedül. Két óra nosszat fagyojkodtam miattad... te ennek fejében áldoztad fel a tizenkétéves iskolát. Jóságos ég, ez igazán nincs arányban. Ez tulajdonképpen disznóság Évától. És én, hülye, meg. Ígértem neki, mert akkor úgy éreztem, hogy Imro mindennél fontosabb, és ha gyakran akarok találkozni vele, szükségem lesz Évára. Valamit valamiéit. Egyszóval .,. üzlet. Részemről rossz üzlet, de arról ;$ak én tehetek, üzlet, ronda kselt, nem pedig barátság. Kseft, barátság helyett, lábyíz, tea helyett, Ronda kása jó helyett. Minden csak talmi, ronda pótlék az igazi helyett, Ki lát itt tisztán? És változna valami, ha tisztán látnék? Talán változna, de az embernek már akkor fel kellene ismernie a helytelen dolgokat, amikor nyakig ül benne. Később már minden szamár okos. Ha beszekundázott, még Babinszky is megérti, hogy ha tanult volna, nem fogott volna szekundát. Másnap mégis újra beszekundázik, és egy héten legalább hat sžekundát húz be. Csakhogy neki könnyű, mert ő tudja, hogy a tatulija majd kirántja a csóvából. De az enyém? Az én apám minden alkalommal úgy megadja nekem, hoay sokáig azt sem tudom, élő vagyok-e vagy holt. Bizony. Engem így neveinejt. „Az életnek az örömön kívül <írnvékos oldalai Is vanna'k. Olík," Hát ei igaz, Ezzel fején tolóitok a szöoet. . HAVAS MÁRTA fordítása Ül SZÖ 8 * 1965, november 11,