Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-20 / 322. szám, szombat

M

ár oz első osztályból visszaküldték őt szüleihez, mert figyelmetlen, feledékeny, szórakozott volt, folyton verekedett, sőt még a tanítóhoz is hozzávágta a tintatartót. Az oligofrénia kétségtelen esetéről volt szó. Az orvosok nem nyújtottak semmi reményt. Ám Habicht mérnök felesége épp ezt a gyermekét szerette legjobban. Rájött, hogy nagy érzéke van a számok iránt, a háború előtt nevelőnőt tartott mellette, egy idősebb hölgyet, aki helyette gondját viselte, Brúnónak nevezték a gyengeelméjű gyereket. Egy ismerősöm beszélt róla, aki a háború alatt Xeenemündében volt munkaszolgálatos s egy het' venéves öreg professzornál lakott. Az október 4-j titokzatos légitámadás után ennek az öreg tanárnak kellett volna fel* váltania a nevelőnőt. Xeenemündét eddig elkerülték a szövetséges hatalmak bombázói, s egyetlen találatot sem kapott. Úgy látszott, hogy a városban nincs is fontosabb hadiüzem. Csak az az egy föld alatti gyár, ahol valami titokzatos eszközöket gyártanok, de senki sem tudta pontosan, mit. Az október 4-re virradó éjszaka egy kiskaliberű lövedék zuhant Bruno nevelőnőjének házára és megölte őt. Az idős hölgy egyedül, lakott. Ugyanakkor a parancsnokságon esküdöztek, hogy a környéken sehol sem járt ellenséges repülőgép. Messzehordó ágyúra gondoltak. De az angol messzehordó ágyúk Dover alól miért lőnék éppen Bruno nevelőnőjének házát? Ezt senki sem értette. Az öreg tanár örömmel fogadta Habichtné ajánlatát. Nyugdíját óraadással keresett pénzzel egészítette ki, mert sosem volt elég pénze arra, hogy a feketepiacon legalább krumplit vásároljon magának. Csakhogy nem mondták meg neki, hogy Bruno hülye gyerek. Csak az első találkozásnál jött rá. Tizenöt éves fiú volt, de arckifejezése inkább hatévesre vallott, s mindmáig megtartotta néhány csecsemőkori szokását. Óra közben legyek után kapdosott, és se szó, se beszéd, lenyelte őket, orrába dugta a töltőtollat, vagy a pótkávéval leöntötte a tanító nadrágját, Az persze azonnal felkelt és el akart menni. A kétségbeesett anya meg akarta győzni őt, hogy maradjon, felemelte a honoráriumát és megígérte, hogy naponta vacsorát is főz neki, ha vállalja Brúnót. S a fiú mintha csak hízelegni akart volna a tanárnak: vigyázzba állt előtte, és hangosan elmondta a nagy egyszeregyet, az osztás és a gyökvonás szabályait is, - Nagyszerűen emlékszik a számokra. Mindent megjegyez — mondta az anyja. - Tudja Xeenemünde minden telefonszámát. - Bruno gyorsan elhadarta az első 60 telefonszámot, a címekkel együtt. Ám nem értette az anyanyelvét, a történelemhez sem volt semmi tehetsége, és nem tudott elolvasni egyetlen mondatot sem, Pedig már 15 áves volt. A professzor mindig türelmetlenül számolta a perceket, úgy várt a vacsorára, az életben sose tűnt olyan hosszúnak egy óra és sose ment olyan kedvtelenül egyetlen diákjához sem. Körülbelül egy hónap múlva rajtakapta Brúnót, hogy egy egész sereg kisebb gyerekkel verekszik az utcán. Megpofozta a nyolcéves kis suhancokat, elgáncsolta és megrugdosta őket, mikor a földön hevertek már. - Brúnó, kiáltott rá a professzor már messziről, de nem szaladhatott utána, mert nehezen lélegzett, s így csak a hentes feleségének sikerült megszelídíteni a hülyét, az asszony ugyanis a boltajtóból nézte végig az egész jelenetet. Megragadta a gallérját — mert bizony markos asszony volt - s egyszerűen áthajította őt a kerítésen, Habichték kertjébe. Aztán behívta a gyerekeket és lemosta zúzódásaikat. - Minden pillanatban elkövet valamit — magyarázta a meglepett professzornak. — Micsoda hülye. Intézetbe kellene zárni. Ha nincs olyan magas állású apja, már régen elvitték volna. Magán pedig mindenki csodálkozik, hogy hozzájuk jár. De aznap Habichték kitűnő vacsorát tálaltak, a méltóban volt néhány szem babkávé is, sőt Bruno is nyugodt volt, megelégedett azzal, hogy dacosan bámult a szoba sarkába; a tanár megint elvesztette bátorságát és nem mondott fel. Ezen az éjszakán újabb katasztrófa kavarta fel a várost. A hentesné boltja, amely Habichtékkal szemben volt, épp olyan mádon pusztult el, mint a nevelőnő Házikója, kiskaliberű akna, vagy tüzérségi gránát találta el. A löveg alighanem az ablakon át jutott a házba, mert csak a szobában robbant fel és teljesen tönkretette. A hentesné szénné égett. - Bruno másnap egész órán át csak mosolygott. A tanárt szorongó félelem fogta el. - Ki ügyel napközben a fiúra? — kérdezte" óvatosan Habichtnétől a vacsoránál. - Senki. Nagyon jól viselkedik. Hátul a verandán játszik. A férjem kis műhelyt rendezett be neki. - Szeretném megnézni. - Nem, tiltakozott a gyerek sötét haragos hangja, szinte belevörösödött. - Senkit sem ereszt oda, magyarázta az anyja - a műhely az ő királysága - s összeesküvő módra rákacsintott a professzorra. — Olykor meglesem őt a kulcslyukon át — mondta, amikor kikísérte őt a kapuhoz. — Egész nap fiatal technikusok számára készült öszszerakható alkatrészekkel játszik. Van néhány kacatja, amit a férjem a gyárból hozott neki. Ártalmatlan szórakozás, - Azt hiszi, - kérdezte a tanár, és még egyszer a hentesné leégett háza felé pillantott — az ember soha sincs tisztában ilyen gyerekkel. Hiszen beJOSEF NESVADBA: A xeenemündei hülye teg. Intézetbe való... - Csak, hogy ezzel nagyon felbosszantotta Habichtnét. Akkor mór a professzor is a szomszédokhoz pártolt, azokhoz, akik gyűlölték Brúnót. - Dehogyis, ön téved, sőt még szeretem is valamiképpen. Sajnálom őt. És azt hiszem, hogy az intézetben boldogabb lenne. - Sohal — dobbantott határozottan Habichtné asszony - amíg csak élek, nem engedem! A tanár elhatározta, hogy legközelebb ő maga ellenőrzi Bruno laboratóriumát. Kilépett a ház kapuján, egyenesen a veranda felé. A gyerek be se zárkózott. Egy Faraday-féle készülékkel kismacskát gyötört ott. Az állat már félig megdöglött, a professzor épp idejében szabadította meg. Bruno nem akarta kiadni. Némán birkóztok, a gyerek szinte hörgött s a professzor szíve. ismét megfájdult. Nem maradt más hátra, erélyesen kellett közbelépnie. Jól nyakon teremtette Brúnót. A fiú a sarokba vetette magát és gyűlölettől szikrázó szemmel nézett rá. - Krummel - kiáltotta. - Te Krummel Bruno elhunyt nevelőnőjét nevezték Krumme-nénak. A professzort Brettschneidernek hívták. A fiú ezt jól tudta. A tanárt különös rémület fogta el. A pázsitra tette a kismacskát ós eltávozott. Ma nem is fogtak neki a leckének. Elkerülte a találkozást Habichtné asszonnyal. A gyárba sietett a férje után. Egy hosszú föld alatti folyosón át vezették hozzá, előtte is két őr, s háta mögött is két őr. Habicht mérnök türelmetlenül fogadta. - Tudom, hogy a fiam sok mindent elkövetett, Nagy csibész. Ám mi köze lehet a múltkori két katasztrófához, ezt bizony nem értem. - Majd meglátjuk, - mondta a tanár - én ma éjszaka egy világért sem alszom a lakásomon. Ha kedve van hozzá, őrizheti velem éjjel a kertet. A professzor ugyanis egy kis villában lakott az állomás közelében. - Bocsásson meg, de van más gondom is. Fontosabb ügyek elintézése vár... - tiltakozott Habicht mérnök. Ám korán reggel hozzászaladt. Éjszaka ugyanis a professzor házát egy kiskaliberű lövedék pusztította el, mely egyenest az ágya mellett robbant fel. A professzor megfigyelte a lövedék világító ballisztikai pályáját, nem volt nagyobb, mint a tenyere és füstcsóvát hagyott maga után. - Azonnal a városi katonai parancsnokságra megyek — mondta Habicht mérnöknek. — Nem akar velem jönni? Von Schwarz őrnagy volt akkoriban a parancsnok, s a gyár is az ő hatáskörébe tartozott. Csakhamar a színe elé kerültek. - Különös történet. Szinte hihetetlen. S maga lehetségesnek tartja? — kérdezte von Schwarz Habicht mérnöktől. — Azt hiszi, hogy a fiának valóban van valami köze a két katasztrófához? Habicht csak dadogott, hol kivörösödött, hol elsápadt, s nem tudott mit mondani mindaddig, míg von Schwarz őrnagy rá nem rivalt. - Őrnagy úr, be kell vallanom — mondta a mérnök, - hogy egy hónappal ezelőtt hazavittem az új titkos fegyver, a Vergeltungswaffe 2 tervét. A tervezésben akkoriban annyi munkánk volt, hogy nem győztük. Lehet, hogy a kölyök hozzájutott a papirosokhoz. Sok mindent megjegyez magának. S érzéke van bizonyos dolgokhoz. Senki se tudhatja biztosan, mi megy végbe a koponyájában ... Ez a közlés eldöntötte az öreg tanár sorsát. Egyrészt tudomást szerzett a titokról: tudniillik, hogy milyen fegyvereket gyártanak az itteni üzemben, másrészt meg a mérnök fiának hirtelenében nagyobb volt az értéke, mint a feljelentőnek. A tanár eltűnt valamelyik koncentrációs táborban. Tulajdonképpen ez mentette meg a biztos haláltól. - Hisz abban az esetben lángész lenne a fiú - mondta von Schwarz Habicht mérnökhöz fordulva, mikor a parancsnokság szakácsával együtt Bruno felkeresésére indultak. - Dehogyisl Inkább hülye gyerek; — szólt Habicht, - erről orvosi bizonyítványunk is van, - De sötét az agyveleje, hát nem érti, hogy mire jött rá ez a gyermek? Maga és még húsz magóhoz hasonló sem bír olyan rakétát szerkeszteni, ami pontosan a célba irányítható. Itt pedig egy tizenöt éves kölyök messziről félméteres pontossággal az ablakokba lövöldözi Érti-e, most már, milyen fontos lenne számunkra, ha a V 2-vel pontosan megcélozhatnánk bizonyos londoni célpontokat, hogy ne kelljen vaktában elsütögetni őket. Habicht elhallgatott. - Hiszen a vezérlő szerkezet tervét sose vittem haza. Persze hogy nem, mert ilyen terv nem is létezik. Ez a maga fiának a műve ... Von Schwarz ráparancsolt a szakácsra, csomagoljc. ki a cukrászsüteményt. A háború negyedik évében most első ízben volt alkalma arra, hogy párizsi tortát süssön, tejszínnel töltötte meg a süteményeket és krémet kevert a dobostortához. Bruno, akár egy malac belefalt az édességekbe. A fejével és az orrával túrta fel a díszes tortákat, a szakács és Habichtné jajgatni kezdett, mert féltették, hogy elrontja a gyomrát. Csak von Schwarz várakozott nyugodtan. A fiú végre felböfögött. El akart menni. - Várj csak, szólt az őrnagy és vasmarokkal megragadta a karját. Mindennap kapsz ennyi édességet, ha megmondod nekünk, hogyan csinálod tulajdonképpen? - Mit? - kérdezte helyette oz édesanyja. - Semmi rosszat nem tett, nagyon Jó fiú ez. - A mérnök durván a falhoz lökte. - Hogyan célzói azokkal a kisrakétákkal? — ordított Bruno fülébe — valld be, mert elverem a fenekedet! - s a csizmájából elővette régi lovagló korbácsát. Belecsapott vele a levegőbe. S Habichtné asszony erre elájult. Senki sem próbálta magához téríteni, A fiú dacosan a sarokba bámult, túlságosan nagy nyelvét kiöltve nyalogatta szója széléről az édességek odatapadt maradványait... Ogy látszik semmit nem értett az egészből. Mikor az őrnagy püfölni kezdte, nem is védekezett. Folyton egyforma bamba képet vágott. Von Schwarz végül Is eltörte rajta a lovagló korbácsát, egészen beleizzadt és lihegett. Elengedte a fiút, kiegyenesedett és rárivalt Habichtékra: - Reggelig meg kell tudniuk, hogy ez a fickó hogyan csinálja a dolgot, mert másképp az egész családot rögtönítélő bíróság elé állítom. A rokonsággal együtt - mondta visszafordulva az ajtóban. A ház előtt épp most ugráltak le teherkocsijukról az SS-katonák és bekerítették a házat. Von Schwarz még az autóban is káromkodott. Aznap este már nem ment be a városházán elhelyezett hivatali helyiségébe, elment a katonák közé, hogy kialudja magát. A városházán ottmaradt csinos titkárnője, akit a háború elején Olaszországból hozott magával. Éjszaka egy kiskaliberű lövedék zuhant az épület tetejére, amely porrá égett, A csinos titkárnő is elpusztult. A kaszárnyában riadót fújtak, az őrnagy magához vette nehéz panabellumát és Habichték villájához vitette magát. - Hol van Bruno? - kérdezte ridegen a mérnöktől. A szülők reszkető hangon azt felelték, hogy a fiú aludni ment. A verandán találták meg a kisvasút mellett. Ahogy éppen a következő rakétát helyezi el a kilövő pályán. Von Schwarz hátulról egy tarkólövéssel leterítette. Habichtné rávetette magát, ki akarta tépni kezéből a pisztolyt, szinte beleőrült fájdalmába, a haját tépte és szétmarcangolta a ruháját. - Talán bántotta magát? Maga gyilkos! — Az őrnagy meg akarta magyarázni neki a dolgot. - Nem tűrhetjük el, hogy valaki csak őzért öldösse meg felebarátait, mert kissé megbántották, s még hozzá a legmodernebb technikával. Hiszen hülye gyerek volt. - S maguk vajon mit csinálnak? Hány embert ölnek meg Londonban a rakétáik? Ugyan bántotta-e magukat valaki az angolok közül? Gyilkosságaiknak nincs semmi elfogadható oka. Mindnyájan hülyék. Egytől egyig... Von Schwarz azonnal le akarta tartóztatni, de ebben a pillanatbon megszólaltak a szirénák. - Már nincsen szükség rá — kiáltotta az őrnagy a telefonkagylóba. - Nem kell riadóztatni. Felszámoltuk a veszélyt. Délben gyújtóbombák hullottak a belváros lakónegyedére. A szövetségesek újra felfedezték Xeenemünde titkát, a lakosság negyed része életével fizette meg az első légitámadást. Habicht mérnök is elpusztult. Némelyek azt mondják, hogy kár érte. Állítólag kiváló mérnök volt, Egyike a rakétafegyverek felfedezőjének. Szóval lángész. Fordította; BABI TIBOR Öszi tájak szerelmese Műteremlátogatás Kárpát-Ukrajnában Az ősz, a megkapó színekben pompázó ősz hozott el Uzshorodra, majd Kárpát Ukrajna fővárosában Boksay lózsefhez, az öszi tájak é:< a verhovinai ember tiires trekeltöféhez. Uzshorod, Ajvazovszkíj utca 3. sárguló ják közt a Bgksayporta, a műterem. Méghozzá két műterem. Az emeleten az idős mesteré, az apáé, a földszinten az utódé, aki szintén tanár, szintén festő. Már a belépő is szimbolikus: az Ajvazovszkljról — a szilái, a kegyetlen, a békés, a szelíd és életetaaó tenger vtlághírű piktoráról elnevezett utca es a ház gazdája — a rutén tájak, a békés erdők, sebesvlzü patakok, az aranybarna ősz, 75 esztendős festője, a Szovjetunió Kiváló Művésze, az Országos Képzőművészeti Akadémia levelező tagja, kinek élete, egyénisége, fél évszázadra visszatekintő müve már oly mélyen és elválaszthatatlanul egybeforrt szülőföldjével. — Az utcafelzö névtáblát nézi? Arról én mitsem tehetek. A magisztrátusnak köszönhetem. Véletlen, bizarr véletlen, — fogad kitűnő magyarsággal, mosolyogva a deresedő mester. — Afvazovszklf, igen a tenger örök rafongófa. Ott dolgozott Feodoszifában a tengerparton, ha tűzött a nap, ha htrtelen vihar korbácsolta a vízfelületet, apályban, dagály Idején, nézte, bűvölte a vizet, a láthatárt, ha villám cikkázott a feje fölött, vagy zápor áztatta a palettáját. — En mestereimhez Szinyei-Merséhez, Edvi-Illéshez, Révész Imréhez maradtam hü: a tájat, az időszakonként változó tájat járom, festem. A természet optimizmusát szeretem. Az igazi művészetért, a realizmusért lelkesedem. Levitanért, Szurlkovért, Polenovért. Persze Daubignyért, Courhetért, SlaviCekért is. Olyan művészekért, akik nem tudnak elmennt a természet szépségei mellett, akik a valóságot keresik, akik idegesség, feszültség nélküli képeket alkotnak, azt érzékelik és adják vissza, amit látnak. — lehet, hogy konok vagyok, egyesek azt mondják, hogy mi, idősebbek elzárkózunk minden új elől. Evekkel ezelőtt megkomponáltam a „Találkozás a réten" című képemet ja Tretyakov képtárban van), ma éppúgy festeném meg. Tán megváltozott azóta a fű színe, a föld, a lég, kevésbé kék az ég, halványabb zöld a fák lombja? Másként csillog a harmat? Megkockáztatom: Mester! Es az új irányzatok? A legmodernebbek? Mondluk Mondrian, Miró, Buffet? Salvatore Dalit? — Nehéz erre válaszolni. Nem tudom. Kérdés vafon tdőt álló-e művészetük. En a különc, az extra dolgokért, a divatos művészetért nem lelkesedem. Rteptn, Constable, Van Gogh, Cézanne, — igen, ez örökös művészet. Akárcsak Petőfi, Puskin M'isset. örökös líra. BOKSAY JÚZSEF AKADÉMIKUS, A FESTŐK „NAGY ÖREGJE" KARPAT-UKRAJNA! Boksay fózsef már évtizedekkel ezelőtt bebarangolta Olaszországot, Franciaországot, Németországot, Csehszlovákiát, Magyarországot. Időzött a művészek három Mekkájában — Párizsban, Münchenben és Rómában, megismerte a távolt világok életét, emberét. De mindenkor hazavágyott. Szíve az Ung völgyéért, a Szlnevérl tengerszemért, fasztnyáért, a Kárpátokért, Lvov romantikus légkört árasztó utcáiért, Uzshorodért, a verhovinai emberért dobogott, és dobog ma is. Ma a szovjet képzőművészek kiemelkedő egyéniséget közé tartozik. A mély emocionális hatást ébresztő „Verhovinai férfi" 11923) „Aratás a Verhovinán" (1925). „Egy öreg verhovinai portréfa" (1936) és számtalan újabb müvét a Kárpátontúlt Képtár őrzi — nemcsak mint műalkotást, hanem mtnt értékes történelmi és szociális dokumentumot is. Színdús olajképei a Szovjetunió legszámottevőbb képtáraiban kaptak helyet. Nem egy közülük a Tretyakov Galériába került. Így a „Találkozás a réten" című olajfestménye is. Az „Oszt táj Sztavnén", a Klfevi Ukrán Nemzett Múzeum egyik kincse. Ott függ Levitán, Szurikov, Gerasztmov mellett. A legnagyobbak között. Boksay József ma is — idős kora ellenére — fáradhatatlanul járja a természetet, lankadatlan energiával dolgozik, mind újabb és úfabb oldaláról akarja bemutatni szülőföldjének szépségét. Még sok terve van. Még sok őszt akar megörökíteni. TÄNZER IVÄN VIHAR EGY FRESKÓ KÖRÜL Az avellinói festmény és szereplői Avellinó megyeszékhely, Nápolytól nem nagyon messzire, s a városban ú] templomot építettek. Két festőművész — Ettore Fe Concillis és Rocco Falciano —, kapott megbízást arra, hogy a templom egyik falát egy huszonkét méter hosszúságú freskóval díszítse. A „Béke" című monumentális falfestmény középső része a háború pusztítását mutatja: egy rombadőlt város mögött • az atombomba robbanásakor keletkező Jellegzetes füstgomba látható. A várostól balra két akasztófa, rajtuk a nácik által felakasztott partizánok holtteste himbálózik, továbbá pedig menetelő náci katonákat láthatunk. A jobb oldalon az emberiséget jelképező tömeg gyűlik össze, Assissi Szent Ferenc alakja körül. Parasztok, munkások, értelmiségiek, s az utóbbiak között fel lehet ismerni korunk számos kiemelkedő személyiségét. XXIII. János pápa és Togliatti mellett ott látható Picasso, Moravia, Pajetta, Pasolini, Fidel Castro, Ehrenburg, Sartre és még sokan mások... A mű óriási feltűnést keltett, a reakció hívei botrányról beszélnek. Don Renzulli, a templom plébánosa elismeri ugyan, hogy a freskó valóban „újszerű", de megjegyzi: nem érti, miért kell ezen annyira megütközni... A városba a különös freskó hírére különben hatalmas tömegek látogatnak el. 8 ^ 1965. november 20,