Új Szó, 1965. november (18. évfolyam, 303-332.szám)

1965-11-20 / 322. szám, szombat

VERES PÉTER: Kl ISMER ENGEM? A közelmúltban a csehszlovákiai írók magyarországi látogatása viszonzásául, magyarországi írók tartózkodtak Csehszlovákiában. A küldöttség tagja volt Veres Péter kétszeres Kossuth-díjas író, a szegényparasztság életének és az Alföld világának drámai hangú ábrázolója, a magyarországi közélet egyik bátor harcosa, a magyar irodalom kiemelkedő egyénisége. Müvei nálunk is ismertek, népszerűek. Számos könyvét szlovákra és csehre is lefordították. Magyarul nálunk a Balogh-család története című regénytrilógiájának, a „Szolgaság" és a „Szegények szerelme" című részét adták ki. A népszerű írónak Magyarországon legutóbb „Az ország útján, az „Olvasónapló" és az „Evek során" című műve jelent meg. Veres Péter csehszlovákiai tartózkodása alkalmából kérésünkre az alábbi írást bocsátotta rendelkezésünkre. rf/r A barátaim és nem barátaim — írók és nem írók — 1945-ben és azután, de azelőtt se igen értettek egészen engem. Nem azért, mert alapjában érthetetlen lettem volna, nem is azért, mert olyan zseniálisul rejtelmes mondandókkal Jöttem volna, mint Ady Endre „fekete zongorája", hanem azért, mert valami történetileg örökölt feudál-patriarchális szemlélettel nézték akkoriban a „jó népet" s benne engem is, nemcsak a romantikus „narodnyikok" vagy a népbekapaszkodó úri nacionalisták, hanem még a legbaloldallbb forradalmár-szocialisták közül is elég sokan. Meglehet persze, hogy magam se értettem magamat, ámbár mindig olyan nagy önbizalommal Jártamkeltem a világban, mint a Mikszáth híres hályogkovácsa, aki nemcsak lovat patkolt, hanem szemeket ls operált, ök, — mármint a Jó embereim, — természetszerűen azt az embert látták bennem, mert azt ls akarták látni, akire az adott történelmi helyzetben (ezen az egyik a teljes társadalmi forradalmat, a másik csak a szükséges nagy reformokat értette) nagyon nagy szükség van, és aki talán erre igen-igen alkalmas is. (A nem barátaim meg ugyanazért a pokolba kívántak, de róluk most ne essék szó.) Az egyik rész — mármint a J6 embereim közül — a nacionalistább, azt" érezte: magyarságban megbízható, a másik rész, a szocialistább ügy gondolkodott: valódi szegényparaszt, sőt földmunkás-napszámos némi marxista iskolázottsággal, amelyben még fejlődhet is, mert meglepően értelmes és nagyon fogékony még az elvont gondolatok iránt is. Ha pl. szocializmusról, kollektivizmusról vagy individualizmusról beszél, tudja mit értsen rajta és ez nagyon fontos lesz az elkövetkezendő új világban, amelyben sokan fognak beszélni, de kevesen tudják, hogy mit kell mondani. De hogy ennek a megítélésnek a megértésében ls az igazságra törekedjem, hadd adjak hozzá valami kis tárgyi magyarázatot, némi életrajzi eligazítást is. Ebben a legfontosabb az, hogy amit mások, iskolázott és eleve az értelmiségi hivatásra készülő írók, 20—40 éves koruk közt érhettek el, az írósághoz szükséges felsőszintű műveltség megszerzését, az érett írásokhoz nélkülözhetetlen „író-intelligencia" művekben való „demonstrálását", az nálam a 40—60 közé maradt, s még akkor sem egyhuzamban, mert közbejött a második világháború, háromszori katonai kényszermunkával, utána pedig, mármint 1945 után, több esztendős politikai szolgálattal. Azt ma már kevesen tudják, hogy éppen 40 éves voltam, amikorra az első kis könyvem megjelent, pedig már negyedik elemista koromban író szerettem volna lenni és 18 éves fővel megírtam az első — természetesen nagyon éretlen — könyvet. (Képzeljék el, az volt a címe: Harc a békéért!) Ebből a kései érkezésből (még nem beérkezésből 1) aztán valami olyasmi Jött ki, hogy már 40 éves koromban Péter bácsinak kezdtek hívni. Nyilván azért, mert Írót, parasztot nem lehetett úrnak szólítani, mint a szabót és szatócsot, elvtársnak meg csak kevesen szólíthattak, mert falun, vidéken a szocialisták nagyon kevesen voltak, s ez a megszólítás nem is volt szokásos, nem volt barátságos. És különben is, ha az az író csakugyan mond valamit, újat, gondolkozásra ingerlőt vagy kényszerítőt, nehéz vele csakúgy első szóra egyetérteni. Ha most utánagondolok, ebben az egész elkésésben azért a kellemetlen mellékzöngék mellett talán valami szerencse is volt. Az, hogy a legfogékonyabb Ifjúkorban, úgy 12—14-től 22—24-ig nem Juthattam hozzá mindazokhoz a világirodalmi és filozófiai Jelentőségű könyvekhez és Írásokhoz, amelyek a lelket és az értelmet forrásba hozzák, a szivet pedig megdobogtatják (irodalmi folyóirat úgy kb. 30 éves koromban került először a kezembe) azt Jelentette, hogy nem kaptam meg a „literatúra-mérgezést", vagyis hogy nem váltam .intellektüellé", amire pedig, amint ez a mai és korábbi „okos" Írásaimból érezhető, hajlamos lettem volna. A fejemet nem vesztettem el, nem köteleztem el a szellemi életnek, mielőtt az életnek még az Irodalomnál és a filozófiánál is fontosabb dolgait — munka, szolgálat, apaság, családi gondok, a kész világhoz való „muszáj-viszonyulások" és az ezek ellen való harcok stb., stb. — megismerhettem. Amihez mégis hozzájutottam, az csak a szellemi szomjúságot növelte, és ez Jó volt. Visszatérve a megkezdett mondandóhoz, talán éppen a fentiekből következően abban szinte mindnyájan megegyeztek a megítélőim, hogy csak egyszerű képletekben tudtak gondolkozni: valaki vagy „baloldali" vagy „jobboldali", de ha egyik se, akkor biztosan „harmadik utas". Igen, de én nem voltam a sző igazi értelmében harmadik utas se. Természettől és gondolkozásban dialektikus és realista lévén, az ellentéteket nemcsak önmagukban, hanem egymáshoz való viszonylataikban is láttam, vagyis azt is, amikor a részigazságok egyoldalú vitaigazságokká, olyasféle „antiságokká" változnak, ahol már nem az igazság a fontos, hanem az ellentmondás. Ezt a családi életben sokan tapasztalják, de a történelemben kevesen Ismerik, mert az emberélet rövid, a történelem pedig hosszú lélegzetet vesz a vltamondandóhoz. Ilyenkor az igazság csak fegyver, vagy eszköz a harchoz, amelynek a célja logikusan mindig az ellenfél legyőzése, vagy éppen a megsemmisítése volna. Nekem azonban az összegező szintézis is mindig a szemem előtt volt, ezért nem tudtam még pártelnök koromban sem a többi pártok, vagy akárcsak az ellenséges pártok elveit teljes egészükben szamárságoknak vagy hazugságoknak minősíteni. Ez is arra bizonyság, hogy nem voltam igazi politikus. Vagyis: akkor is író voltam, amikor politikusnak látszottam. Mindamellett azonban ez az összegező szintézis nálam nem azt jelentette, hogy tehát minden mindegy, és lesz ahogy lesz, hanem azt, hogy nálunk magyaroknál a történelmi megkésés, a gyarmati helyzet, a sokszor elmondott társadalmi körülmények, (népnyomorúság, hárommillió koldus stb.) aztán a világot kormányozó és a nemzeteket vezérlő elvont eszmékben és azok árnyalataiban való járatlanságunk, vagy talán az ehhez való nehézfejűségünk és lnvenciótlanságunk miatt ls, a megoldás és a továbbhaladás csak a forradalom, a teljes, valódi társadalmi forradalom útján lehet. Ez az élet parancsa. Éppen ezért a dialektikus látás bennem nem a belenyugvást, az egyébként értelmes és becsületes, de nem cselekvő kételkedést — a „szkepszist" — fejlesztette kl, mintahogy ez nagyon sok esetben lenni szokott, hanem ellenkezőleg: a forradalmi hajtóerőket éreztem mindennél fontosabbnak, úgy ahogy ez a valóságban is volt, és ahogy a napszámosbőrömön éreztem ls. Vagyis nemcsak mint Irő — mint prózaíró — lettem realista, akitől természetes, hogy az átélt és Jól Ismert valóságot adja, mert csak ebben tud újat mondani és ezzel foglalhat helyet az irodalom világában, hanem mint gondolkozó, közéleti ember ls úgy lettem realista, hogy semmiféle kész „filozófiát" nem fogadtam el gondolkodás, vagyis bíráló értelmezés nélkül. (Elég sok bajom is lett emiatt.) Ebből hát nem az következett — hál' Istennek — hogy „tanulmányozgattam" volna minden filozófiákat, hanem csak nagy és erős szellemi szomjúság volt bennem: megismerni és megérteni mindent, ami az igazsághoz, az egyetlen valóban érvényes, minden emberre és minden népre — nemzetre érvényes, ős minden helyzetben alkalmazható igazsághoz vezet. És amit az ehhez vezető úton tapasztaltam és gondoltam, azt lehetőleg mindig, és ha mód volt rá, azonnal, — mert nemcsak realista, hanem „heurisztikus" (felfedező) természet is vagyok — meg is írtam, el is mondtam. Némely jő emberem és egyik-másik nem jó emberem ezt az autodidakta természetes éretlenségének és zavarosságának tudhatta be (Révai József ezt meg is mondta) és — valamelyest igazuk is volt. Némely dolgokban egészen egyet lehetett velem érteni, különösen ha a szegénysorsról és a forradalomról, meg azok konzekvenciáiról volt szó, más dolgokban nemcsak hogy nem lehetett velem egyetérteni, de onnan, bizonyos szilárdnak vélt pontokról azt is meg kellett állapítaniuk azoknak, akik azt hitték önmagukról, ők már mindent tudnak, de még azoknak is, akik a saját gyarlóságaik magyarázatával adósok maradtak, hogy ez a Veres Péter nem mindig tudja, mit beszél, tényleg hályogkovács módjára viselkedik, mert olyan területeken kalandozik, ahova nincs szellemi útlevele (jártassága, előképzettsége) és olyan gondolatokat vet fel, amelyeket vagy már elintéztek az előttünk járó nagykultúrák, vagy pedig általában elintézetlenek. Ennek az oka természetesen, elsősorban az a „szerepben látás" volt, amelyről már szóltam, s amelynek a lényege az volt, hogy az a Veres Péter igen-igen alkalmasnak látszik, már csak azért is, mert valódi földmunkás, a szegényparasztok felvilágosítására és fellázltására, tehát kitűnő „eszközember" lehet belőle. Másokban meg az a természetes intellektuel-fölényérzet jelentkezett, hogy: „én tudom" (ezt az optimista gondolja) vagy „tudom, hogy soha meg nem tudhatom" (ezt meg a pesszimista mondja) „ami az igazság és aki mégis keresi, az csak zavaros vagy naiv ember lehet." (Némely politikusok és íróokosok mindenkit naivnak tartanak, akiben nem érzik meg a hatalomgyakorláshoz szerintük okvetlen szükséges cinkos huncutságot.) Mert én csakugyan zavaros voltam, de abban a kereső értelemben, hogy el kell jutnom az „igazsághoz", ahhoz, amely egyformán érvényes fenn és lenn, ma és holnap és ami nem lehet más, mint a minden élet törvénye, a vegetatív élettörvény. Hisz mit tudhat az ember az életről és a világról (akármilyen meszsze elutazik benne, sohase érhet a végére). Mit tudhat, amit biztosnak és véglegesnek tekinthetünk? Azt, annyit csak, hogy minden és mindenki élni akar, — óh, de régi Igazság ez! — „boldoggá lenni", táplálkozni, szeretkezni, egyben-másban gyönyörködni, némelyik ezenfelül még „sikert" is szeretne „aratni", „valamivé", vagy „valakivé" szeretne lenni. Minden köztevékenység, politika, tudomány, irodalom, művészet, ezt kell hogy szolgálja. Rettenetesen öreg igazságok ezek, szinte restellem már hangoztatni ls, de mindaddig muszáj, amíg mindenki számára meg nem valósulnak. Ez az élettörvény erősebb minden eszménél, sőt csak az lehet az erős eszme, amely ezt szolgálja. És mert a szocializmus ezt ígéri, s nemcsak Ígéri, hanem harcol is érte, ha kell még önmagával is, ami a legnagyobb és legnehezebb dolog, hát minden gondolatommal és minden idegszálammal szocialista vagyok. Ebben a törvényben minden eszmének s magának az emberi gondolkozásnak is csak funkcionális — életet szolgáló — Jelentősége van, mindig és.m'adenhol olyan sorrendben, amelyet ez az életalaptörvény határoz meg. Általában ls, de a körülmények szerint változóan ls. Mert hogy friss filozófiai példával is éljek: egzisztencializmus? Ez a legújabb és gondolati értelemben a legjobban megalapozott pesszimista filozófia, mert nem elégszik meg az ember rossz közérzetéből, májbajából, fejfájásaiból, rossz idegállapotából, vagy szerelmi sikertelenségeiből eredő okozatokkal, hanem valósággal az emberi lét, az egyéni sors és a társas történelem velejárójának tekinti az emberi jövőben való kételkedést. Öh ez is nagyon szép filozófia, hogyne, a kiismerhetetlen sorsba, az egyetlen és egyszeri létbe kivetett ember, amint küzd, Sziszifusz módján görgeti a követ az „élet hegyére", hogy boldoggá legyen, vagy csak úgy „action gratuite" és — elbukik. Avagy győz és mégis elbukik, mert nem az lett a győzelem után, amit ő remélt. Szép és öröknek látszó sorsigazságok ezek, ámde mivel az egzisztencialista író és gondolkodó is szükségét érzi, hogy ezt hirdesse is az embereknek, és ezúton híres emberré, akadémikussá, s majd a végén, nem egyszerű hullává essen, hanem állami díszhalottá emelkedjék, bizony-bizony ő is csak a cselekvés örökerős törvényét, a vegetatív élettörvényt követi, tehát még neki ls, éppúgy, mint minden prófétának, még a túlvilági élet hívőinek is, ez a legfőbb törvény. Jobb ezt őszintén beismerni, mint örökké másról, sok minden másról beszélni. Mert ha lehet javítani az emberi sorson és a történelmi jövőn, csak őszinteséggel és igazságossággal lehet. Ez az egy célra koncentráltság vezérelt engem egész eddigi életemben, különösen az utóbbi esztendőkben, ezért nem mondhatott semmiféle részirányzat egészen a magáénak. Sok-sok eszme igaz és hasznos lehet a maga helyén és a maga idejében, a sorrendi fontosságban azonban mindig az összesség számára való jótcselekvés igazsága és a helyes történelmi leienlét a mindenek előtt való. Ez a ml esetünkben a népi-nemzeti önfenntartás szolgálata egy Jobb társadalom — osztály nélküli társadalom — megszerzése útján. De ehhez, óh milyen Jó volna már, ha az emberek nem tévednének el a sokféle eszmék között, és mindig különbséget tudnának tenni a mulandó maszlagok és a megtartó életigazságok között. Túl sok szót és lelki energiát pazarlók erre, mármint az önmagam gondolkozásának a megmagyarázására, mondják, akik nem érzik ennek szükségét. Vagy azért, mert csakugyan értenek engem, vagy azért, mert úgy vélik: többre tartom magam és a munkámat és szerepemet, mint amennyit ér. Ezen nem vitázom. Azonban szeretem a tiszta helyzeteket, mert ež is hozzátartozik a munkám hatékonyságához. Hányan vannak Igazán okos és művelt emberek, akik úgy vélik: azért írtam és írok annyit a munkáról és a parasztemberről, mert nem tudok mást... És ebben van is annyi igazság, mint amennyi minden Íróra érvényes, hogy elsősorban a saját élményeimből és az ezekkel kapcsolatos gondolataimból, látomásaimból élek. De hogy ebben ott van a világnézeti elkötelezettség is, hogy az én sorrendi fontosságrendszeremben (25 —30 év óta beszélek róla) a munka azért fontosabb minden másnál, mert hitem szerint az ember szabadsága — az elérhető, az engelsi szükségszerűség — a szabadság optimális megvalósítása a szocialista társadalomban ettől függ, azt nem mindenki érti. Ha ebben az elérhető szabadság-optimumban nem hinnék, akkor a keserves történelmi tapasztalatok után én sem hinnék többé a szocializmusban. De én hiszek, mert tudom, hogy ez a szabadság-optimum demokratikusan élő és dolgozó közösségekben megvalósítható. Hányszor leírtam már, hogy ha még egy feudál-hie rarchikusan felépült polgári társadalomban is meg tudta ezt valósítani a maga belső világában egyegy jó kubikoscsapat, ritkábban egyegy arató- vagy cséplőbanda, egyegy szakmányban munkát vállaló földmunkásközösség, de még a mi pályamunkáspartink ls, — pedig a Magyar Királyi Államvasutak ebből a szempontból igazán a legnehezebb hely volt, — akkor a szocialista társadalomban méginkább meg kell ennek valósulnia. • • • Nos, hogy lrönikusan fejezzem be ezt az ironikusan indult, de közben vallomásszerüvé módosult írást, aki csak arra volt kíváncsi, hogy nehéz vizeken ls ügyesen és — szerencsével — hajókázó öreg opportunista vagyok-e, mint elég sokan hiszik, talán kapott ebből a kevésből is némi támpontot az eligazodáshoz. Az igazsághoz tartozom, a cselekvő igazsághoz és a cselekvő jóemberséghez, és nem hiszem, hogy ez puszta illúzió és naivitás volna még a múltbeli és a folyó történelem bármiféle gonosz és csúnya Jelenségei ellenére sem. Kell lenni igazságnak, nemcsak elvi, hanem alkalmazható Igazságnak ls. S ha nehéz ügy is a „világigazság", az egyes ember — az író — számára csak ez lehet az élete vezérfonala... Hogy a végén Vörösmartyval szólva elmondhassa: „ez Jó mulatság (vagy ha az nem is, de), férfimunka volt!" MONOSZLÓY DEZSŐ: Nem azért.. Nem azért nem történik semmi mert megállt az óra Nem azért nem történik semmi mert szélcsend van Nem azért nem történik semmi mert nem járnak a villamosok autók vízimalmok vonatok repülők Nem azért nem történik semmi mert nem lőnek kl több rakétát Nem azért nem történik semmi mert alszik a város kikötők tavak tengerek Nem azért nem történik semmi mert nem forog a föld Nem azért nem történik semmi mert kialudtak a csillagok Nem azért nem történik semmi mert megvakult az éj Hanem azért mert külön tudatunk fénye nem világít amelytől újra járnak az órák fújnak a bórák tájfunok nemerék hurrikánok megindulnak a villamosok autók vízimalmok vonatok repülők kilövődnek a rakéták felébred a város kikötők tavak tengerek forogni kezd a föld kigyulladnak a csillagok neon-szemüveggel hunyorog az éj Rád Rám pusztán azért mert bennünk él mozgássá tudatosított önmagunk 1985. november 20. * ÜJ SZÖ 9