Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)
1965-10-30 / 301. szám, szombat
V idéki kisváros vasutastelepén tartottam előadást. Előadás után egy fiatal házaspár kísér ki az állomásra, elvtársak. A nyári alkonyatban áttetszőn dereng köröttünk a táj. A hosszú nyári estéken fiem sápad meg a természet zöldje, sem a virágok színe. Az országútról széles összekötő hidak vezetnek a fűlepte mezei ösvényekre. Közeledik a szénakaszálás ideje, az út menti árkokat zöld pázsit dús prémje borítja. A széles átjárók alatt is magasra nőtt a fű, az ott lefektetett csövek öblös száját beárnyékolja az elburjánzó növények leveles szára. A párás esti levegőben duzzadnak o kalászok, a kapások gumója és gyökere szomjasan felszívja a porhanyós talaj nedvességét. Mi sem zavarjuk az esti csöndet. A pihenő természetben messze száll a hang. Igy hát inkább hallgatunk, csak hébe-hóba tesz valamelyikünk kurta megjegyzést az előadásra vagy a benyomásaina. A barna hajú, mozgékony, ideges kis asszony időnként váratlanul kiválik hármas csoportunkból és odaszalad a hídhoz. Lehajol és kutatón nézi a vastag betoncső fű takarta nyílását. Talán keres ott valamit? Kérdő pillantással fordulok a férjéhez ... A fekete szemű Kamilla azonban maga is tudatára ébred különös viselkedésének és bűntudatosan néz rám: - Azt hiszed, bolond vagyok, ugye? - Miket beszélsz - csitítja a férje és hozzám fordulva hangosan mondja: - Ez néha megtörténik vele az országúton, ahol széles hidak vannak. De mihelyt ráeszmél, abbahagyja. Szótlanul várom a magyarázatot. Ha elmondják, megkönnyebbülnek. Ha nem mondják el... úgyis jó, talán meg akarjá>k őrizni titkukat. - Ostobasági - tör ki Kamilla. - Én elmondom az elvtársnönek. - Kissé elborul az arca, de továbbfűzi gondolatát: - Ha valaki felkötve hordja a karját, gyakran még el is dicsekszik a balesetével. A reumájukról az emberek a végtelenségig tudnak beszélni. Én is beteg vagyok, tudom. De azért távolról sem vagyok bolond, ne hidd biztosít komoly arccal. - És hamarabb meg is gyógyulsz, mint o reumások - nevet a férje. Várok. Kamillát elönti az izgalom. Nem bírja tovább. Gyorsan, kapkodva beszél, mintha a kimondott szavak megszabadítanák belső gyötrelmétől. Kell, hogy kiöntse a szívét. - Úgy éreztem akkor, mintha bunkósbottal fejbe vágtak volna. Hiszen harmincnyolcban mindannyiunkat egyformán ért az ütés, amikor országunkat lefejezték, mint a répát. Biztosan te is emlékszel rá, azt nem lehet elfelejteni! Apám, anyám, és mi gyerekek épp költözködni készültünk... mit is beszélek: költözködni! Nyakunkba vettük a vándortarisznyát és menekültünk az otthonunkból, a földről, amelyet egyszerre csak Szudéta-vidéknek kezdtek nevezni. Apám mozdonyfűtő, Ceská-Lipán éltünk, ott volt a fűtőház. Mielőtt Hitler elfoglalta az ország első övezetét, három napig éjjel-nappal henleinisták meneteltek a házunk előtt. Ordítozva fenyegetőztek, hogy aki nem szedi fel a sátorfáját, azzal könyörtelenül leszámolnak. Harsogva bömbölték undorító dalaikat, inkább farkasüvöltésnek hangzott, mint nótának. Óráról órára hangosabban üvöltöztek. Aludni sem tudtam a rémülettől. Anyám végül is azt mondta: Menj te előre, én legalább becsomagolok még valami kis fehérneműt. Siess, ahogy csak tudsz, Libechovba menj a nénihez és ott várjál ránk. Anyám Libechovot a cseh Ararátnak tartotta, ahová nem ér el az özönvíz, és azt hitte, hogy a rokonoknál nyugalmas búvóhelyet találok. H ajnali szürkületkor indítottak útnak, csak egy kis batyut vittem magammal, hogy fel ne tűnjek. Nem féltem a hosszú vándorlástól, szerettem gyalogolni. Végeredményben az országút volt aránylag a legbiztosabb hely. Sebtében felhajtott szekerek vágtattak gyors egymásutánban az ország belseje felé. A szekereken batyuba kötött ágynemű, égnek meredő székek, szalmazsákok, síró gyerekek és halálra rémült öregasszonyok. Talán még a katonákat is utóiérhetem, csapataink visszavonultak a határról, maguk mögött hagyva a májusi mozgósítás félbeszakadt szomorújátékát. Szerencsésen eljutottam Zahrádky községbe. Az országúton mentem a nagy halastó mentén. Ott jól ismertem a járást, ami némi biztonságot kölcsönzött, mert az országút egyre néptelenebb lett. Az árulók községén is szerencsésen átjutottam. A berkenyefák és hársak mentén lassan kapaszkodtam fel a jestrebi várromhoz. Az ódon falak szeszélyes rajzú omladékai fölött nagy, fekete varjak keringtek harcias kórogással. Ez a kép eszembe juttatta feldúlt, megtiport hazámat, amely körül pokoli táncukat járják a vijjogó náci vércsék. Az országút néptelen volt, a mezőn sem járt ember, Dubáig egy élő lelket sem láttam. (A dubai cseh települést a hitleristók Daubának nevezték). Csak Roháč előtt találkoztam ismét emberekkel. A bekanyarodó országút ott meredek lejtéssel ereszkedik le a dombról. A kanyarban egy nehézkesen mozgó, olajzöld tömeget pillantottam meg. Meg-megrándult, mint a kitörni készülő, megláncolt kutya, nekilendült, majd újra viszszazökkent. Kíváncsian meggyorsítottam lépteimet. De nyomban megállított a gondolat: talán ellenség közelébe kerültem. N em ellenség volt. Egy nehéz katonai teherautó próbált előrejutni, vadonatúj kocsi, mintha épp most gördült volna ki a gyár kapuján. Szívem mélyéig megrendültem. Milyen nagyszerű felszereléssel rendelkezünk! Hatalmas harckocsik, légvédelmi ágyúk, mozgékony, fürge kis tankok, lángtorkú ágyúk, lőszerkocsik, ponyvás trénszekerek... és az egész roppant hadigépezet most gyászmenetben visszakozik az ország belsejébe! Visszavonuló seregeink képe érintett legfájdalmasabban. Szívem elszorult. Katonáinkon terepzöld egyenruha, a rohamsisak alatt arcuk is zöldre sápadt tehetetlen dühükben, kezük ö' ölbe szorult. Csüggedt visszavonulásban özönlöttek a határszélről. Hány elkeseredett kiáltást, éles tiltakozást hallottam, hány leplezetlen fenyegetés hangzott el az áruló parancsnokok ellen! Engem is porig sújtottak az események, forrt bennem a felháborodás. Ebből a katasztrófából nincs menekvés! Recseg-ropog, dörög és nekünk ront az egész világ. Ahányszor csak találkoztam visszavonuló seregeinkkel, úgy éreztem, mintha engem ért volna súlyos sérelem, a nemzettel együtt engem is csúfosan elárultak és magamra hagytak. Azonosítottam magam minden katonával, akit mozgósítottak a köztársaság védelmére és akinek az árulás kiütötte kezéből a fegyvert, hogy ne szállhasson síkra értünk... minden katona engem képviselt, az én biztonságomat, az én jövőmet, az én szabadságomat! Még a fele utat sem tettem meg a kátyúba jutott gépkocsihoz, amikor az ormótlan alkotmány minden erejével nekirugaszkodott, a súlyos gumiabroncsok csikorogva szántották a kavicsos utat és lecsúsztak egy alattomos vízmosás szélére ... a kocsi egyszerre megbillent és oldalra dőlt. MARIÉ M AJEROVA: HÁROM A vezetőfülkéből az utolsó szempillantásban kiugrott egy férfi. A kavargó porfelhőben csak az autó remegő kerekei látszottak. Időközben futva odaértem hozzájuk és láttam, hogy a nagy, nehéz kocsi tehetetlenül fekszik, A jobb oldali gumiabroncsok úgy meredtek égnek, mint valami őskori szörny taraja. A fülkéből, amelynek ablaka darabokra tört, két férfi kecmergett ki nagy nehezen, mindketten véresen, de épkézláb kerültek elő. A megrepedt hűtőből vékony sugárban ömlött a víz és a letört tartályból szivárgó benzin zsíros csíkokat rajzolt a kocsi elejére. A sofőr, aki elsőnek ugrott ki, szétterpesztett lábbal állt, meglepetésében szinte a földbe gyökerezve, és mindkét kezével segített hétrét görbült társainak, akik nagy kínnal kapaszkodtak ki a kocsiból. Tántorogva álltak talpra, felhorzsolt, megnyomorgatott testük nehezen nyerte vissza egyensúlyát, kezük sebekhez nyúlt és vért tapintott. - Fiúk, nyakig vagyunk a slamasztikában! Tengelytörés! A két sebesült egyelőre önmagával volt elfoglalva, fel sem fogták a baleset horderejét. Csak akkor látták át a helyzetet, amikor sebeiket kitisztítva megállapították, hogy nem veszélyesek. Nem mosolyogtak, arcuk mégis elégedettséget tükrözött. - Hát akkor az apostolok lován megyünk tovább - vélte a széles vállú, köpcös katona. Arca még vörös volt az erőlködéstől. - Ember, nem hagyhatod itt a kocsit meg a rakományt! Kereket akarsz oldani, mint valami közönséges csirkefogó? - szidta a másik. Már fésűt tartott a kezében, hogy rendbehozza vörösesszőke haját. - Majd csak jön erre valaki, aki segít nekünk — vetette oda könnyelműen a köpcös. - Addig meg leheveredünk az árokban. A kocsivezető tanácstalanul nézett körül. Az országút néptelen, ameddig csak a szem ellát. A hely, ahol állunk, nem nyújt tágas kilátást. Jobbra lejtő ereszkedik a völgybe, balra meredeken szökik fel a vízmosásba torkolló hegyoldal, az árok fölött húzódik az aláfalazott országút. Duba városkát eltakarja az erdő. A sofőr kutató pillantással nézett rám, és szemlátomást arra a meggyőződésre jutott, hogy képes leszek megtenni, amit kíván tőlem. Megszólalt: - Kisjóny, ugorj be a városba, hátha fel tudsz ott hajtani valami segítséget. Mi itt várunk, talán közben jön erre valaki. De gyere vissza hamar! Nem vártam biztatásra. Hiszen tulajdonképpen csak azért ácsorogtam ott, mert reméltem, hogy talán még hasznukra lehetek. Hálás voltam a megbízatásért, így legalább tehettem valamit, amivel bebizonyíthattam, hogy gyűlölöm és megvetem az erőszakot, amelynek mindannyian végzetesen áldozatul estünk. Tudtam, hogy a hitleristákhoz nem fordulhatok seaítséqért. De kevés remény kecsegtetett, hogy Dubán még találok valakit a mieink közül. Talán a csendőrőrsön? Mindez akkor villant át az agyamon, amikor már Dubára értem. A község elején elszórtan állnak a házak, a kertek közt sövény emelkedik. A házsorok később utcává tömörülnek, az első mellékutcák útkeresztezést alkotva a falut átszelő országútba torkollnak. A községben baljós csend vett körül. Vaksin hunyorogtak az ablakok, mégis úgy éreztem, hogy minden ablak mögött leselkedik valaki. Előttem búzakék hitlerista blúzban egy rövid nadrágos, csupasz térdű suhanc szaladt. Észrevettem, hogy minden ablakra és minden kapura valami jel félét kopog. Kiértem a főtérre. Már messziről láttam, hogy a csendőrőrsöt lerombolták. A ház ajtaja sarkából kifordulva függött az ajtófélfán, a nyitott folyosóról iratokat röpített ki a szél. Körülöttem vészjóslón sűrűsödött a csend. Ha itt-ott mégis felbukkant valaki, úgy suhant el, mint az árnyék, az ódon tér mozdulatlanságában kulisszának hat. A díszlet előtt hirtelen szétnyílt a függöny: férfiak szaladtak kapuról kapura, vagy az ablakból kiáltottak egymásra, mintha egyszerre süllyesztőből bukkantak volna fel, vezényszavak pattogtak egyre hangosabban. A házakban különös mozgolódás támadt, titokzatos jövés-menés elsuhanó árnyakat rajzolt az ablakfüggönyökre. Az emberek lestek valamit, készültek valamire . . . Igen, nálunk Lipán is így kezdődött. -Szemem előtt felbukkant az agyonlőtt vámőr képe, tegnap láttam az újságban, a hitlerfanatikusok követték el az orvgyilkosságot. Sarkon fordultam és lélekszakadva rohantam vissza a sérült gépkocsihoz. - Meneküljenek - kiabáltam már messziről -,• a nácibanda támadásra készül! - Minden, amit láttam és megfigyeltem, kapltodó szóáradatban ömlött belőlem. A katonák apróra kikérdeztek. De szavaim épp az ellenkező hatást érték el, mint ahogy képzeltem. A kényszerű visszavonulás napjai próbára tették és megedzették az emberek szívét. A köpcös öklével a tarkójára csapott és két karját a levegőbe lendítette, mintha riadóra hívna. A vörös hajút elfutotta a pulykaméreg. Abban a percben világosan tudatára ébredtek, hogy önálló akarattal bíró emberi lények, nem pedig tehetetlen igavonó állatok. — Azt már nem! Nem futamodunk meg! De nem ám! Nem harcolhattunk ellenük becsületesen, mint egyenrangú ellenfelek, még a puskánkat se süthettük el, most legalább pótoljuk, amit elmulasztottunk. — De hiszen maguk csak hárman vannak, a henleinisták mögött pedig felsorakozik egész Duba! — Annyi baj legyen! — mosolygott rám a gépkocsivezető. Rácsapott a bőrtáskájára, ahol pisztolyát tartotta és benyomakodott a vezetőfülkébe... már amennyire lehetett. Nagy nehezen kiKATONA halászott két puskát. Kipróbálta a závárzatot. Elégedett bólintása elárulta, hogy mindent rendben talált. A másik kettő a szakadt ponyva alatt kotorászott, valamit kerestek az összedobált ládák között, ök is elégedettek voltak munkájuk eredményével. A puskák és töltények sértetlenül kerültek elő. A sofőr átvette a megerősítetten erőd két tagból álló legénységének parancsnokságát. - Fiúk, keressetek biztos fedezéket, te pedig bújj el valahol! - Ez a parancs nekem szólt. Rémülten dadogtam: - Talán mégis jön valaki és segít magukon. Kétségbeesetten keresek kibúvót, de közben jól tudom: nincs remény. Kelepcébe kerültünk. Lípa felől nem várhatunk segítséget, abból az irányból legfeljebb előrenyomuló megszálló csapatokra számíthatunk. Duba felől pedig a henleinisták közelednek. - Ne félj semmit, kisjány, egykettőre lehűtjük a támadók harci kedvét. Nem vagyunk kosok, hogy védekezés nélkül lemészároltassuk magunkat. Te pedig bújj el gyorsan, ne vesztegesd az időt! A három katona eltűnt a felborult teherkocsi idomtalan tömege mögött, én pedig... M i hárman, a népi demokratikus köztársaság polgárai, beszéd közben egy fűlepte átjáróhoz értünk, alatta széles betoncső húzódott. A cső száját sárga és fehér virágú dús galaj árnyékolta. Kamilla nem fejezte be a mondatot... rámutatott a híd alatti nyílásra. Férje megnyugtatón elmosolyodott, kézen fogta feleségét, elfordította a nyugtalanító látványtól és halkan, sürgetőn mondta: - Fejezd be, Milka, most már mondj el mindent! A fiatalasszony felocsúdott. Pillanatnyi zavarodottsága elmúlt, azonnal meg is feledkezett róla, folytattuk az utat, mintha mi sem történt volna. Szólni akartam Vitnek, hogy ne unszolja a feleségét, de feltűnés nélkül intett, hogy hallgassak. Megértettem, rejtett szándékát: megpróbálja az asszonyt kigyógyítani. Kamilka tovább beszélt, mintha abba sem hagyta volna. Egy idő múlva lövöldözés zaja verte fel a csöndet. Eleinte távoli, majd egyre erősödő kiabálás hallatszott. Újra lövések dördültek, hol egyesével, hol pattogó sorozatban. Lárma váltakozott a csönddel, a csönd fenyegető volt és nyomasztó, a vér forró hullámokban tódult a fejembe és zúgva dobolt a halántékomban. Sokáig tartott. Nagyon sokáig. Először csak féltem, aztán sírtam, később félájult zsibbadásba merültem, és mikor újabb meg újabb lövések reszkettették meg a levegőt, elfogott a kétségbeesés, hogy odakint dúl a harc, én pedig tétlenül fekszem búvóhelyemen és semmiben sem segíthetek. Nem bírtam tovább. Óvatosan közelebb csúsztam a nyíláshoz, hogy legalább az országút egy darabját áttekinthessem. Megpillantottam a sofőrt. Arca feszültségében oly ridegen elutasító volt, hogy csüggedten éreztem: tehetetlen és fölösleges vagyok. Nagy nehezen kivettem néhány kiáltást. A szavak elárulták, hogy a három katona életre-halálra harcol a dubai támadók ellen. Robbanásig hevült bennük a megtiport, leigázott nemzet egész gyűlölete, féktelen haragja a hazai árulók, a tőke bérencei ellen, akik csapatainkat visszavonulásra kényszerítették és náci rabszolgaságba vetették nemzetünket. Pedig vakmerő szívvel és kitűnő felszereléssel, a szabad nép jogának büszke tudatával vonultak harcba a hitlerista hódítók ellen ... és végül saját kormányunk csúfosan visszarendelte őket a határról, el sem süthették fegyverüket. Mos tehát lőttek, magukról és mindenről megfeledkezve. Történjék, aminek történnie kell! Lőttek... ez volt az elégtételük. Visszabújtam a kis híd alá. Egész testemben reszkettem. Úgy éreztem: itt a világ vége! A lövések csattanása úgy ért, mint a korbácsütés, a betoncső fájdalmasan fojtogatott. Már nem tudtam, sem sírni, sem lélegezni - elvesztettem az eszméletemet. Nem tudom, meddig tartott az ájulásom. Átható égési szag térített magamhoz. Bágyadtan kúsztam a nyíláshoz, óvatosan kidugtam a fejem és levegő után kapkodtam. Nagy csönd fogadott. Csak az eső suhogását hallottam, az út menti fasor lombjai közt halkan duruzsolt a szél. Amint lassan, óvatosan tapogatóztam előre, kezem egy tócsába ért — a hirtelen zápor kiadós lehetett. Kikémleltem az árokból és tájékozódni próbáltam. Figyeltem, mi történik az országúton. A szeptemberi nap csöndje lebegett ar út menti fák, learatott szántók, gyér lóherések, az egész részvétlen, közömbös természet fölött. Hideg csönd leselkedett körülöttem ellenségesen. Semmi sem mozdult. Megjelenésemre semmi sem válaszolt. Négykézláb mászom tovább. Egyszerre csak meglátom a köpcös katonát. Fedezékében térdel a kettős gumiabroncs mögött. Ügy látszott, céloz és lövésre készül. Mozdulatlansága nyugtalanított, de ugyanakkor örömmel láttam, hogy az országúton zavartalanul sétifikál egy búbos pacsirta. Mikor odaértem a katonához, láttam, hogy nem él. Elborított a fájdalom, térdem megrogy* gyant, fogam vacogott. Ha már a harcban nem segíthettem, legalább most akartam segíteni, A köpcöstől egy lépést tettem a vörös hajúhoz. Oldalán feküdt, mintha aludna. Megfogtam a két férfi kezét. Kéí alvó, akik örökre elaludtak. Karjuk súlyosan, tehetetlenül zuhant vissza az országút porába. Szemük mintha engem figyelne a félig hunyt pillák alól: Mit keresel itt? Életet keresel? Itt nincs többé élet, itt csak örök hűséget találsz. Kezdettől fogva harcolni akartak, ezért harcoltak utolsó leheletükig. Tudták, hogy hazájuk szabadságáért küzdenek. Akaratuk ellenére vonultak vissza a határról és elátkozták a hitszegő parancsnokokat. A gyilkosok váratlan orvtámadása kapóra jött nekik. Ellenállásukban testet öltött az egész nemzet gyűlölete. Nemcsak önmagukért és csalódásukért, de mindannyiunkért verekedtek, sárba tiport nemzeti becsületünkért, s meghurcolt igazságért áldozták fel életüket. Nem adták olcsón, nem! Ez a három katona nerrt adta olcsón! Itt vannak mindannyian? Hol a harmadik? Hol a kocsivezető? Tanácstalanul tévelygek a kiégett vezetőfütttt körül. Egy lövedék gyújthatta fel és a hirtelen fel. hőszakadás eloltotta a tüzet. A tűz felfalta a ká. beleket, lángnyelve kinyaldosta a benzinnyomokat a vaspadló rései közül. A kocsi körül olajos ron. gyok, összecsavarodott gumicsövek maradványai hevernek. Az üszkös fa még gyöngén füstölög. Egyre szélesebb körben járkálok a harc színhelyén. Eszembe se jut, hogy meggondolatlanságomban a rejtőző ellenség céltáblája lehetek. Csak a harmadik férfira gondolok. Hová tűnt? Elhur. colták? Megkínozzák? Hangosan feljajdultam. Remegtem a hidegtől és a kétségbeeséstől, sírósom elvegyült a felhők sírásával. Még mindig esett. Könnyeim tükörvizén át csak homályosan láttam, hogy az árokban búzakék folt világít, mellette egy csomócska zöldes rongy hever. Gépiesen léptem oda, nem is gondoltam; hogy itt ráakadok a harmadikra. Pedig ő volt az. De nem találtam egyedül. Mellette a rövid nadrágos, meztelen térdű suhanc feküdt, a búzakék folt az inge volt. Kezében tőrt tartott. Ilyen tőrrel tartott minket rémületben hat éven át a Hitlerjugend. A fiú mozdulatlanul feküdt. A sofőr azonban első érintésemre megmozdult. Felszisszent és kinyitotta szemét. Él! Ha vérzik is; de él! Vit elvtárs most odahajolt a feleségéhez és csókkal vágta el feltarthatatlanul ömlő szóáradatát. Mosolyogva mondta: - Elég már, elég! A többit magam is elmond, hatom, hiszen én is ott voltam .., vagy talán nem voltam ott? Kamilka felsóhajtott. Az átkozott múltból vissza, tért a mai estébe. Befelé néző szeme ismét kitekintett a világba. Hallgatott. - Bizony ott voltam! - erősítette meg Vit elvtárs, - Láttam a felfegyverzett Henlein-hordát. Óvatosan kúsztak le a hegyoldalon. Kémlelték, hányan vagyunk az országúton. Vártunk, jól el is rejtőztünk. Nem mi kezdtük a lövöldözést. Ők is elég sokáig hallgattak. Határozatlanul megálltak, tétováztak. Figyelem az alattam felfejlődő sorokat... csupa kamasz. A kékblúzos vezeti őket... az a szeleburdi tacskó. Biztatja társait, kiabál, integet, feláll, újra hasra vágódik. Végre megindítják a támadást. Lőni kezdenek. Láttam, hogy maguk is megijedtek, minden katonai parádéjuk mellett tapasztalatlan civilek. A csapat hátrált. De az a taknyos - bocsánat! - a kék blúzos olyan, akár az eszeveszett. Támadást vezényel. Egy-két lépéssel előrenyomultak, megint lőttek. Hallom, hogy a bajtársam felnyög. Hát akkor nekik! Sortüzet adtunk, lőttünk, ameddig csak lehetett. Azok megijedtek, újra visszakoztak. Elfogta őket a félelem. Már nem biztosak a dolgukban. Látom, hogy menekülnek. Csak kékblúzos vezérük törtet előre és egyenesen nekem ront. Meglesett, látta, honnan lövök. Vad dühében, úgy látszik, észre sem vette, hogy csapata nem követi. Az utolsó golyómat küldtem belé. Le akart szúrni... de megelőztem. Kamilla szeme megtelik elégtétellel. Már viszszatért a józan jelenbe. M inden villámgyorsan zajlott le, csoda, hogy emlékezetem képes volt feljegyezni az eseményeket. Jól emlékszem, hogy Kamilka elvonszolt a kiserdőbe, elrejtett ar ágas-bogas növények sűrűjében, ő maga pedig visszament az országútra. Ott várakozott. Csak estefelé találkozott két vasutassal. Motorkerékpáron mentek és azt tanácsolták Kamillának, hogy várja be a bori vendéglős teherautóját, aki az ottani csiszolóműhely üvegrakományával útnak indította a fiát. A fiú Lípa mögött rejtőzködik és várja, hogy besötétedjen. Prágába és onnan Podébradba megy. Igy is történt. Lefektettek a szalmára, és most itt vagyok! Megkönnyebbülten fordult hozzám: - Kamilla először beszélt minderről. A szörnyű élmény úgy emésztette, mint egy rákos agydaganat. A daganatot most kioperáltuk és minden jóra fordul. Kiértünk az állomásra. A kisvonat fujtatva bepöfögött, és amint búcsúzásná! kihajoltam az ablakon, két ragyogó szempár kísért, a felszabadult öröm két tiszta sugara. HAVAS MÁRTA ford. fri g * 1365. október 30.
