Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-28 / 299. szám, csütörtök

VERES PÉTER: Az ország utján Ü

GY TÖRTÉNT A DOLOG, hogy az első Időkben, amikor még nem jött át Szegedről Debrecenbe a párt és a kormány, majd minden szegény ember a kommunista pártba akart iratkozni. Védelem ls a párt sok minden ellen, de azonkívül is: olyan világ jön, hogy mindenkinek tartozni kell valahová, akkor pedig legjobb a „kompárthoz" tartozni, úgyis az övék lesz a hatalom. Kommunista világ lesz itt, mint Oroszországban ... Ebből a logikából következőleg olyan özönlés indult meg a párt íelé, hogy az iroda előtt sorba álltak a jelentkezők. Annyira, hogy a helyi vezetők megijedtek: mi lesz ebből? Nincs ezek közt egyetlen kommunista, de még szocialista se. Mi lesz így a párt élcsapat szerepével? Megkérdezték Debrecent, onnan is csak azt az eligazítást kapták, hogy erős szűrőt alkalmazzanak ... De mit csináljanak ennyi néppel? Erre elhatározták, hogy meg kell alakítani a parasztpártot, ott aztán megfér mindenki. Néhány jó nevű vezető ember, köztük Nádasdi József barátom is, akiből majd aztán nemzetgyűlési képviselő lett, Bácsi Imre, Tóth Péter, Bereczki Bálint, pályamunkás cimboráim, „Puki". Nádasdi Imre sógorom, és még egy csomó jóemberem, összehozták ezt a pártot ls, és mindjárt foglaltak ls egy üres házat a Batthyányi utcán, közel a piachoz. Amikor aztán híre ment, de ezt ők nyilván híresztelték is, hogy a parasztpárt „vezére" (alább nem adták) Veres Péter lesz, akkor a rengeteg szegény nép átözönlött Ide. Sőt, még a régi szocialisták is megoszlottak, egy része a parasztpárthoz csatlakozott. A politlkátlan, de földosztást remélő kisbérlők és „félcslpejű" kisparasztok ls: nyüzsgött Itt a nép. Annál inkább is, mert itt sokkal jobban érezték magukat, mint a kompártban, mert itt nem volt olyan szigorú fegyelem — tulajdonképpen Részlet a szerzőnek az 1944 —1945 ös időszakot tárgyaló azonos címmel nemrégen megjelent önéletírásából. nem volt semmi fegyelem, a lelkesedés pótolta... Mindenki azt beszélt, amit akart, és amit tudott. Lehetett káromkodva lázadozni: ez is így, az is úgy: az anyja Istenit, ki kék tekerni a nyakát... És itt nem kellett tanulni, iskolázni se, mint odaát. „Marcizmus" — fekete fene, nem kell itt semmi se: ez az igazi testhezálló párt.., íme, Ilyen ügyekről, bajokból tevődött akkor össze az én falum közérzete (más községeké meg Ilyenekből is, másfélékből is), és mégis, mint az 1945 őszén majd elkövetkezett választás megmutatta, ebben a faluban a baloldali pártok a szavazatoknak majdnem kilenctizedét kapták. Parasztpárt hetven százalék, a többi megoszlott a másik három párt között. Polgári demokrata párt nem volt, a kisgazda párt meg nem jobboldali színezetű lett, mert azt is egy j č emberünk, „Grósz" Kerekes Péter gazdaember szervezte meg. Vagyis: minden baj és keserűség ellenére, a reménység győzött. Hát még az ifjúságban? Ott micsoda nyüzsgés volt. Soha Ilyet. Az első világháború előtt mondhatni egyedül jártam a szocialista Egyletbe, az ezernyi fiatal közül. A többiek csak táncolni jöttek oda az engedélyezett ünnepi bálokba. A 18—19-es forradalom idején is csak annyi történt, hogy a napszámos fiúk és lányok beiratkoztak az akkor alakult szakszervezetbe, mert úgy hírlett, nem mehet napszámba, akinek nem lesz tagsági könyve. De azért a Tanácsköztársaság idején még egyedül voltam fiatal a munkástanácsban, mert Csige István, a fő kommunista csak nőtlen volt, de nem fiatal. (Orosz, fogságból jött haza.) A két háború között azonban már volt egy kis szocialista ifjúságunk. Tíz-tizenöt fiú (lány egy se) Javarészt régi parasztszocialisták fial, és az én Péter fiam barátai: ezekből állott a kicsi sereg. Most azonban? Itt van az egész Ifjú had, az iskolahagyott kis fickóktól a katonakoron Inneni legényekig (részben még azok ls), majdnem minden fiatal, aki már hazakerült a háborúból. Persze, a nagygazdafiúk kivételével, akik még nem keverednek a szegényekkel, meg aztán ki is néznék őket innen. Ez az ifjú forradalmárhad olyan most itt, amilyen csak 1848 tavaszán lehetett a magyar ifjúság. De akkor csak a diákok és a mesterlegények voltak benne, most pedig itt vannak a legsusmább parasztok gyerekel is. Ország és világ dolgában olyanok még ezek a gyerekek, mint tavasszal a télen született borjú, aki eddig még nem volt kinn az Istállóból, s csak az anyja tőgyét Ismeri, meg az érthetetlen gazdát, aki egyszer üti, máskor enni ad, és a haragos gazdaaszszonyt, aki mindig szidja, vagy a Jókedvű nagylányt, aki azért a fejéhez * veri a rocskát, ha nem akarja otthagyni az édes csecseket! És a kisebbik lányt, aki megöleli a nyakát... Ezek a kis boci-gyerekek is, akiknek eddig csak az volt a gondjuk, hogy mit főz édesanyám, és milyen inget, ruhát ad rám vasárnap, most százszámra az ifjúsági szövetségben, a Madiszban tolonganak (ekkor még nem oszlott pártokra az ifjúság), és ámulva hallgatják fényes szemekkel (6, hogy tudnak nézni! — már csak ezért is érdemes vezérnek, prófétának, vagy akár csak helyi titkárnak lenni!) azoknak a nagyobb fiúknak, okos lányoknak, mozgalmi vezetőknek vagy a velük öszszekedveskedő tanítóknak a szájából, hogy mik vannak? Szabadság, demokrácia meg minden... és a jányok se lesznek ezután már olyan rúgős csikók ... Még köszönni is avval köszönünk, hogy: szabadság!... Igaz, egy kicsit „szőrfírges", de majd kiforrja magát... Még fáklyásmenetet is rendeznek a latyakos februárban, nagy körutat csapnak a fontosabb utcákon. Soha, mióta a világ világ, ebben az én falumban fáklyásmenet még nemigen volt. Az én gyerekkoromban is csak mozsárágyúkat durrogtattak, azt is csak március 15. reggelén. N

EM IS TUDOM, honnan szerezhették a fáklyákat, milyen raktárakból kaparhatták elő, hiszen csak a vasútnak és a debreceni temetőnek vannak tartalékfáklyái? Azt se tudom, mit ünnepeltek akkor éppen, de hisz volt mit ünnepelni ezeknek a gyerekeknek, akik a tegnap és a ma keserveit az eszükbe se engedték, mert ha üres hassal ls és félretaposott sarkú cipőkben és kaszra csizmákban is, de a jövőben éltek. Soha én ilyet nem láttam, nem tapasztaltam.., BENJÁMIN LÁSZLÓ: Széljegyzetek Valóban, nem vagyok már fiatal, de öreg sem vagyok, íme dolgozom, tervezek, vívódom, verekszem. A törvény, amelynek hangosodó parancsa: meg kell halniI még tenni siettet, a világot jobbnak, a világnak jobbat akarni. (gy az erő, mely az öntudatlan magányba, sírom felé visz, sodor egyben ember-közeibe s a dolgok megismerése felé is. Idegen a nyűgös, a zsémbés öregség, a fiatalság barok!: játékai nem érdekelnek, ré«zről-részre tudom: mit akarok. A rendet keresem én, a szabályt, amely az egy-embernyi lét kerekeit forgatja csakúgy, mint a mozgás egyetemét. Dísztelen a pontosság szenvedélye, a hű keresés; bármi azontúl osifrálkodés csak, kétségbeesett kóklerkedés. Bonyolítsam a bonyolultat? Majd ha megfejteni gyönge leszek. Tégy próbára halálomig egyszerűség, te legszebb és legnehezebb! LENGYEL JÓZSEF: Galambok Ö

zönvíz utántól mindmáig és még nagyon sokáig a béke jel- és értelemképe az olajágat hozó galamb. Most egy kis történetet akarok elbeszélni minden kitalálás és hoz záadás nélkül. Saját két szememmel láttam, hosszú életemhez képest nem ls olyan régen, és a minap talán századszor jutott eszembe. Dél volt, éppen ebédidő, sen kl se járt az udvaron. Szélcsend és csend, levegőt rezeg tető napsütés. Ott pihentem a magtár árnyékos oldalához ve tett háttal, nagyon nyugodtan, nagyon ébren. Semmi bajom se volt, vagy minden bajom nagyon távol. Szemközt, az elkerített baromfiudvarból sok száz klscslbe csipogása hallat szőtt; ez is csak része volt a csendnek. Egyszerre villanatos váratlanul, heves szárnycsattogással, a magtár eresze alól és mindenfelől galambok csapódtak a levegőbe, némelyik hozzám oly közel, hogy szárnyuk szele arcomat érte. Raf röpült a galambdúcból is, az istálló felöl még több; sose tudtam, hogy ilyen sok galamb van itt Senki meg nem számolhatná mennyi, és mind ott körözött a közelben. Nem ember zavarta így fel őket, ragadozó se lehetett, puskadurranás sem volt. Ha lett volna, messzire repülnek, biz tonságot ígérő távolba, ahol megnyugodhat hevesen dobogó szivecskéjük. De valamennyi a kiscsibék fölött maradt, akik ott lenn csipegettek, csipogtak és néha egymást csipkedték a drótkerítéssel határolt négyszögletes udvaron. Körbe körbe suhogtak a galambok, mintha levegő örvény szívná, dobná, forgatná őket, pedig ők maguk voltak ez az örvény. Egyszer, szinte a kerí tésig ereszkedve és felívelve a tetőknél tízszer magasabbra, fondoros íveikben egymás pályáját szelve, sürüen. Talán már egy perce néztem ezt a kavargó és mégis szabályos formáfú tölcsért — egy perc ilyekor nem rövid idő. De csak akkor értettem meg, hogy mi a galambok rtadásának oka, amikor szememet feljebb emeltem. Fenn, a felhőtlen déli magasságban karvaly körözött kiterjesztett szárnyakkal a kiscsibék fölött, ijesztő lassan, kiszámított pontossággal. Már itt volt a pillanat, amikor összecsukja szárnyát, és mint karmos, horgos, sokélü nehéz kő esik a kiszemelt zsákmányra. De közte és a zsákmány közt ott vannak a galambok, torlódó sokaságuk cikáztatja szemének mérlőónját. A karvaly egy darabig még körözött a kiscsibék fölött, aztán egy-egy lustának látszó szárnycsapással eltávolodott, apró ponttá vált, eltűnt. Ennyi az egész. Néha ilyenek a galambok. Elhallgatom a magasröptű összehasonlításokat, nehogy a galambok fölé kerüljek felhős és fellengös szavakkal. CSANÁDI IMRB: Őszi h szí hegyen Diófák csörgő avarján ballagott el a hegymester, nyomát a fák teleszórják pengő-lengő levelekkel. Eltűnt keshedten, kopottan, el a csalitos mélyútban, bokrok omló aranyában, árnyékánál szomorúbban. Mit ér ez a kétes pompa, színek őszi tündérsége: senki be nem invitálja, ~ enyhül a tikkadt gége. nem er Viszi szomját a hegy őre — nem sok bort ígér a vessző, savanyú a fürt a tőkén, savanyú volt az esztendő. Pedig a nap tüzel immár, vénasszonyok nyara most van — Testtelen banyák vihognak, aszú fényben, illatosban. NÉHÁNY NAPJA csehszlovák írók jártak Magyarországon. Jelenleg magyarországi írók tartózkodnak Csehszlovákiában. Vendégeink egyik csoportja (Thury Zsuzsa, Darvas József, Csanádi Imre, Garai Gábor és Simon István) Prágában, másik csoportja (Veres Péter, Lengyel József, Dobozy Imre, Váci Mihály és Benjámin László) Szlovákiában tartózkodik. A csehszlovákiai írók magyarországi látogatását viszonzó magyarországi írókat Csehországban a prágai városi könyvtár kedden látta vendégül. Irodalmi műsorral egybekötött nyilvános bemutatót tartottak, hogy a magyar irodalom cseh barátai személyesen is megismerkedjenek kedvelt szerzőikkel. A Szlovákiában tartózkodó Írók hétfőn Košicén, kedden Klrályhelmecen, tegnap este pedig Bratislavában a Csehszlovák Rádió hangversenytermében találkoztak olvasóikkal. Az eseménynek nemcsak mi, akikhez igen közel álló vendégekről van szó, hanem általában mindenki örült. Méghozzá több szempontból. Amióta országaink között fellendült a turistaforgalom, igen sokan Járnak tőlünk Magyarországra és jönnek Magyarországról hozzánk. Javultak kulturális kapcsolataink is. Különféle együttesek szerepelnek itt ls, ott ls és szereznek kellemes perceket a nézőknek. Néha sajnos csalódás is ér. A „könnyű műfaj" ebben a vonatkozásban is igen ügyes és gyakrabban kényszerülünk tapsolni a szórakoztató iparnak, mint a valódi értékek hordozóinak, az Igazi művészet tolmácsolóinak. A találkozás tényén túl mi most azért ls örülünk, mert ezúttal nemes értékeket, művészeket, a népi élet realista kifejezőit köszönthettük. A cseh és szlovák olvasóknak egyrészt azért jelentett ez az esemény sokat, mert az élő magyar írók legjobbjaival válthattak szót, másrészt azért, mert barátokat ismertek meg. A csehszlovákiai magyar olvasóknak a magyar írók életéről, műveiről nem szükséges külön beszélni. Hozzánk mindegyik kötetük eljut. Műveiket olvassuk, munkásságukat ismerjük, szeretjük. De vendégeink nem ismeretlenek a cseh és szlovák olvasók előtt sem. A bemutatkozott magyarországi írók közül többek között Veres Pétert a Próbatétel és a Szolgaság, Darvas Józsefet a Város az ingoványon és a Kormos ég, Dobozy Imrét a Fegyverek beszélnek és a Holnap folytatjuk című szlovákul, illetve csehül megjelent müveiből Ismerik a cseh és a szlovák olvasók. Hivatkozhatunk arra is, hogy — a Tanulmányok a csehszlovák—magyar Irodalmi kapcsolatok köréből elmü tanulmánygyűjtemény közlése szerint — 1945—1962 között magyarból csehre 140, szlovákra pedig 176 művet fordítottak le. Mindez azt bizonyítja, hogy Csehszlovákiában nem Ismeretlen Írók, nem ismeretlen irodalom követei Járnak. Az ismerkedés, a barátkozás mégis nagyon szükséges. Nem utolsó sorban azért, mert ha az utóbbi húsz évben sokat is tettünk a kölcsönös megismerés érdekében, a teendő még igen-igen sok. Hasonlóan, mint a magyar, a cseh és szlovák Irodalmi érdeklődés ls, azelőtt szinte kizárólag Nyugat felé terjedt. Arról, hogy Közép-Európában ls vannak nagy Írók, hogy a Duna menti népek Irodalma szintén gazdag és hogy szomszédaink is rendelkeznek jelentős művekkel, sajnálatos módon késve vettünk tudomást. Csehszlovákiában éppúgy csak a felszabadulás után kezdték falismerni többek között Ady, József Attila és Móricz Zsigmond nagyságát, korszakalkotó jelentőségét, mint ahogy Magyarországon is csak a felszabadulás után tört magának utat és vált ismertté Čapek, Hašek és a többi élvonalbeli cseh és szlovák író. M! most — akik közös úton járunk és azonos nyelvet beszélünk évtizedek sőt évszazadok mulasztását vagyunk hivatva pótolni. A népeinket hosszú Ideig szétválasztó korlátok omladoznak. Egyre közelebb kerülünk egymáshoz, kapcsolataink állandóan szilárdulnak. Az Írók vendéglátása is a közös célt, a barátkozást, a kölcsönösen Jobb megismerést szolgálja. Már sokszor elmondtuk, de ebből az alkalomból csak Ismételni tudjuk: népeinket Igen sok szál, igen sok közös érdek köti össze. És ha az elmúlt években és századokban történt is súrlódás és nézeteltérés, nem az a fontos, hogy mikor éltünk egymással szemben, mi okozott keserűséget, hanem az, (legalább is a Jövő szempontjából) hogy mi tartott össze, mire gondolunk büszkén, ml hozott egymáshoz közelebb. Annál, ami elválasztott, sokkal többet mond mindannyiunknak az, ami összekapcsolt és ma ls összekapcsol bennünket. Mennyivel jobb például arra emlékezni, amit Móricz Zsigmond Irt Csehszlovákiáról, mint arra, amit az irredenták terjesztettek... És mennyivel Jobb a mai eredményeinkről beszélni, mint az 1945—48-as időszakot idézni... A történelem történelem marad. A tényeket (ha akadnak is, akik megpróbálják) lehetetlen letagadni. Múltunk fény és árnyoldala megmásíthatatlan. A mi feladatunk mégis az, hogy ne a ballépéseken keseregjünk, hanem sikereinkre legyünk büszkék, azokat a törekvéseket ápoljuk és támogassuk, amelyek szilárdítják kapcsolatainkat, mélyítik a barátságot, növelik a kölcsönös szeretetet. Kevesen vagyunk. Ml a történelem kerekén csak igen kicsit lendíthetünk, ha egyáltalán lendíthetünk valamit. A saját portánkon azonban sokat tehetünk. És ez a munka szintén nemes, megbecsülést érdemlő. Az, hogy a csehszlovákiai írók sikeresen szerepeltek Magyarországon és hogy most a magyarországi Írókat meleg szívvel köszöntjük Csehszlovákiában Jó jel. Feljogosít hinni, hogy ma már nemcsak néhányan és nemcsak egyéni akcióként, hanem mind többen és többen intézményesen szolgálják népeink barátságát és közös ügyét. Az írók közeledése a nemzetek közeledését és barátkozását fejezi ki. A három nemzet között f— mint nemzetiségnek — a mi szerepkörünk közbeeső, de fontos, sokra hivatott szerep. Hidat képezhetünk (többé kevésbé képezünk is), egymáshoz vezető utat Jelenthetünk (Jelentünk is)... Szép feladat, érdemes vállalni, — vállaljuk! E rövid Írás keretében nem részletezhetjük, hogy az utóbbi években a csehszlovákiai magyarság hogyan szolgálta a népek barátságát és kölcsönös megismerését. Helytelen lenne, ha önmagunkról állítanánk ki elismerő bizonyítványt. Arra azonban büszkék vagyunk és joggal hivatkozunk, hogy magunkénak valljuk népeink haladó hagyományait és nemzetiségi kultúránk fejlesztése mellett szeretettel ápoljuk a nemzetek kultúrájából is azt, ami szép, értékes, ami előre mutat és közelebb visz egymáshoz. JÖL SIKERÜLT, emlékezetes marad a mostani író-olvasó találkozó. Ismerkedtünk, barátkoztunk, új kapcsolatokat szőttünk. Hasonló összejövetelekre lenne szükség a Jövőben Is, egyre többször, hogy jobban megismerjük egymást és őszintén barátkozhassunk. BALAZS BÉLA JáMetňedéô,, ácvuítflazáô, MAGYARORSZAGI IRÖK CSEHSZLOVÁKIÁBAN I 1985. oktőber 28. * ÜJ SZÖ 7.