Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-16 / 287. szám, szombat

A

z útkereszteződéseken, az üzleti kirakatokban kiragasztott plakátokról Hamlet néz a járókelőkre. Már fél éve nagy sikerrel szerepel a limai mozik műsorán Koztncev Hamletje. Szmoktunovszkľ — Hamlet réveteg tekintettel néz az elhaladókra, szinte ajkára fagy a halhatatlan kérdés. „Lenni, vagy nem lenni?" — nagyon időszerű kérdés Peruban. Az éhhalál küszöbén ezt kérdezi mindennap hatmillió indián — a gyönyörű és hihetetlenül gazdag ország lakosságának a fele. Fantasztikus történetet hallottam a limaiaktól: egy hegyvidéki indián faluban egy tiátéves kisfiú az éhségtől megtébolyodva saját kezéről rágta le a húst. A hír mindenkit megdöbbentett, csak a lapkiadók sajnálták, hogy nem fényképezhették le a kis emberevőt. Micsoda szenzáció lett volna. Eltörpülnek mellette a legbeszédesebb statisztikai adatok is. Mint tudjuk, egy embernek naponta 3000 kalóriára van szüksége. A perui parasztokra összesen 500 kalória lut. A tudósok kétségbe vonják, hogy valaki ötszáz kalóriával élhessen. Igazuk van. A perui parasztok nem ls élnek, hanem lassan búcsúznak az élettől. Az óriási méretű gyermekhalandóság ellenére a perui nép gyermeknemzet — a lakosságának a fele 1 és 15 év közötti gyermek. AZ ÉLET MOSTOHAGYERMEKEI Cusco vidékén szinte az eget súrolja az a kis hegyi indián falu, ahová ellátogattunk. . Megállunk egy törpe agyagkunyhő előtt. Sehol egy ablak. Ajtó gyanánt egy gyékénnyel eltakart keskeny Kormos kőrengeteg, körülötte mezítelen, maszatos gyermekhad ténfereg. A sarokban rongyhalmazon egy asszony fekszik. Lehet ötvenéves, de lehet húszéves ls, korát nem lehet pontosan meghatározni. Sárga, összeaszott, mint egy múmia. Közömbösen nézi a földet, s valamit rág. Keze gépiesen, gyakorlott mozdulattal sodorja a fonalat. A gyerekek tátott szájjal, rémültan néznek ránk. — Itthon van a házigazda? — Kinn van az úr földlein. — Safát földetek nincs? — kérdi barátunk, egy itteni újságíró, aki jól beszéli a kecsua nyelvet. Az asszony még V. Kobis perui útijegyzetei Találkozások távoli délkörökön csak fel sem emeli a fejét. — Itt nem szeretik az ismeretlen fehéreket — mondja csalódottan kísérőnk, amikor kilépünk a kunyhóból. — A fehérektől csak kellemetlenséget várhatnak, tudja, hogyan kezdődött... Amikor a XVI. században betörtek ide a vértől lt,tas spanyol bódítók, úgy irtották a sokkal őnyllás szolgál-. Várunk, míg sibb civilizációjú és kultúrájú szemünk megszokja a fél- indiánokat, mint a legyet. homályt. Mint a vetítővásznon, lassan kirajzolódik egy, a XX. század második felében furcsa kép. Igaz volna, hogy az emberek űrhajókon száguldoznak, és csodálatos számológépeket szerkesztenek? Elvették mindenüket, s elűzték őket földjeikről. Feleségükkel és lányaikkal bármelyik spanyol katona azt tehetett. amit akart. Ez volt a múltban. És most? Most már nem űzhetik el az Indiánokat földjeikről, mert nincs honnan elkergetni őket. A parasztok ott helyezik el lányalkat, aho} tudják. Lima sötét zugaiban esténkint 12 és 14 év közötti, ízléstelenül festett ajkú lányok néznek kihívóan a járókelők szemébe. Ma már nem ölnék meg Olyan gyakran indiánokat: halnak azok maguktól is, az éhség végez velük. Limában hallottam, hogy Június elején San Isidoro de Caniete birtokon rendőrök rontottak 800 fegyvertelen parasztra. Négy indián rogyott egykori földjére; hárman súlyosan megsebesültek, egy pedig meghalt. Minden bűnük az volt, hogy bérjavltást kértek a helyi földbirtokostól. Ebben az országban a megművelhető földek és legelők 83 százalékát a nagybirtokosok maroknyi csoportja tartja kézben. Egy napi fárasztó mezei munkáért egy sol, azaz csehszlovák pénzben mintegy 40 fillér az indián paraszt bére. Gyökereken élnek, a fakérget ís megeszik, hogy éhen ne haljanak. Csakhogy az Ilyen tápláléktól felfúvódnak a gyerekek, s arat a tüdőbaj... Megsértődhetünk-e, hogy ez az asszony nem akar beszélni? — S mit rágott egész idő alatt? — Természetesen, kokát. A koka még egy csapás Peruban. Évente nyolc és fél millió kg-ot termelnek belőle. A kókacserjének a nyírfáéhoz hasonló leveleit megszárítják, szétmorzsolják, egy kis meszet elegyítenek hozzá, és szájba veszik. A mész meggyorsítja a kokain kiválasztódását ... A korgó gyomorban elmúlik a éhségérzet, az ember közömbös lesz mindeniránt. Sok földbirtokos, természetben, kőkalevelekkel fizet munkásainak. Tudják, hogy a kóka jobban megnyugtatja az éhező parasztokat, mint a büntetőosztagok gépfegyvertüze. A bányatulajdonosok, köztük a szinesfémbányászatot ellenőrző Serro de Pasco amerikai társaság urai ls felismerték a kókalevelek értékét. A gyakran 5—5 és fél ezer méter magasságban, embertelen körülmények "Között dolgozók, bányászok egy köteg kókalevelet is kapnak az igazgatóságtól. Nem gondolnak többé a mérges klgőzölgések okozta fejfájásukra, a szinte rendszeres bányaomlásokra, az otthon maradt éhező családra.'Csak rágják szótlanul, fés dolgoznak. „ITT SEMMI SEM VALTOZHAT" — Ez egy kis túlzás. Különben is, az indiánok nagyon lusta és életképtelen népség. Itt -semmin sem lehet változtatni — hallottuk Limában egy 65 éves, jól konzervált, londoni szalonból kikerült divatos öltönyt viselő elegáns úrtól. Drága antik bútorral telerakott szalonban ülünk. A márványpalota gazdája az országot kormányzó „száz nagy család" egyikének a feje. Több hallisztgyára van. Köztudomású, hogy Peru az utóbbi években a japánokat is túlszárnyalta a tengeri halászatban. A peruiak előszeretettel halásszák a tíz centiméter hosszú zsíros anchovetfa halat, melyből a baromfi és a marhaállomány számára nélkülözhetetlen élelmiszer, a halliszt készül. Az utóbbi időben a halliszt iránt nagy kereslet mutatkozik, ami igen nagy hasznot hajt Perunak. Házigazdánknak van még egy halászflottája és egész negyedet kitévő sok-sok háza. Azt ls rebesgetik, hogy jövedelmének oroszlánrészét pénzügyi műveletekkel szerzi meg: Nyugodtan, magabiztosan beszél üzleti ügyeiről. El is dicsekszik: „Igen, van még egy birtokom, csekélység — mindössze húszezer hektár. Nem sok hasznot hajt, parlagföld, vannak nála jövedelmezőbb dolgok ls." Húszezer hektári Sok ezer parasztcsaládot menthetne meg áz éhhaláltól. „Nem, Itt semmit sem lehet változtatni!" — hangzik még a fülünkben. Nem téved ez a jóllakott, javakban dúskáló kapitalista? LIMA, A RAGYOGÓ SZÉP, MODERNIZÁLÓDÓ TÖRTÉNELMI VÁROS ÍGY ÉLNEK AZ INDIÁNOK A SIERRA HEGYSÉGBEN. VIVA PERUI Cusco az inkák egykori hatalmára emlékeztető, a fellegekbe kapaszkodó műemlékváros. Városszerte hatalmas betűk hirdetik: Viva Peru! A peruiak szerelmesek földjükbe, mégpedig olyan reménytelenül, hogy maguk is megmosolyogják. Példa rá az alábbi eset. Egy olasz származású limai nemrégen rokonainál Járt Olaszországban. Amikor Peru iránt érdeklődtek, így elégítette ki kíváncsiságukat: „Öh, ez csodálatos lehetőségek országa, gazdag és gyönyörű föld. Nálunk minden van. Van rengeteg északamerikai bánya- és olajtársaság, vannak angol vasutak, francia textilgyárak, japán vendéglők. — Nagyszerű — szakítják félbe a rokonok —, de mit csinálnak akkor a peruiak? — A peruiak? — kérdezi vissza szórakozottan a vendég. — Ok azt kiáltják: Viva Peru! Az anekdőtában van keserű humorral vegyült igazság is, de a peruiak nemcsak éltetik Perut, hanem harcolnak is a földért. Limában egy reggel az utcára kilépve éreztük, hogy valami történik. Az emberek csoportokba vegyültek, körülállták az újságárus kioszkokat. A lapok első hasábjai mindent megmagyaráztak. A Keleti Cordillerák vidékén, Limától 350 kilométerre fegyveres fiatalok csoportja elfoglalt egy ércbányát. Az ismeretlenek élelmiszert osztogattak a bányászoknak és a környékbeli parasztoknak, magukhoz vették a bánya dinamitkészletét, és továbbálltak. Ctközben elvették és a parasztok között felosztották a nagybirtokosok földjeit és vagyonát. A perui oligarchia megriadt. Négyszáz különleges kiképzésű rendőrt küldtek e vidékre, s fennen hangoztatták, hogy rövidesen elbánnak a „banditákkal". Napok teltek el, de semmi hír. Aztán kitudódott, hogy további több száz rendőrt küldtek ki, aztán újabb különítményeket. Végül beismerték, hogy kudarcot vallottak a „bandltacsoport* felszámolásával; nagyszabású katonai hadműveletek kezdődtek, de az őserdőben nem bírják felszámolni a lakosság támogatását élvező partizánokat. Idióta, aki nem érti meg, hogy holnapra nálunk minden megváltozik. A világ a szocializmus felé halad, Peru pedig nem tud kibújni a feudalizmus szárnyal alól. Mi, az elitosztály, kényelemben élünk, és senki sem akar ettől megválni" — vallotta meg előttem egy fővárosi tekinté-. lyes lap igazgatója, egy cinikus, de nem ostoba ember. BMsaesfflsa •M .. a határ Dél Arábia népe már öbb mint egy éve harcol az angol gyarmattartók és általuk pártfogolt Dél-arából Államszövetség kormánya ellen. Nemrégen sikerült találkoznom dél-arábiai harcosokkal. Jemeni földön beszélgettem velük, mert itt a Dél-Aiáblával szomszédos jemeni városokban helyiségeket rendeztek be, ahol elsősegélyben részesítik a sebesülteket, és ellátták a menekülteket. Bayda közelében, túlsó oldalán szabad szemmel Is felfedezhetünk egy angol katonai tábort. Az angol légierők néha heves támadást intéznek Quataba és a közeli települések ellen, s a háború olykor átcsap a határon. Ezért ostromállapot van ezen a vidéken, éjjel őrjáratok cirkálnak, a határban dolgozó paraszt egy percre sem válna meg a puskájától... „Senkitől sem félünk" Egy kis falu peremén, a hegyoldal tövében több ember állja körül a tűzrakást. Arcuk fáradt, látszólag barátságtalan. — Egy szovjet úisáqtró meg akar ismerkedni veletek — mutat be kísérőm. Egy kék csuprot nyú|tanak Telém forró teával. Nyomasztó hallgatás, aztán egyikük megszólal: Radfan A. Agarisev sza bad ság ét •BBBBj ma védelmezi — Azelőtt qyakori volt a nép ajkán ez a közmondás: „Mindig ellene vagyok naqybácstm fiának". Találóan jellemezte szétforgácsoltságunkat. Annak ideién az angolok azért Igázhattak le bennünket, mert ellenségeskedtünk eqi/mással. Most azonban más Idők tárnak mifelénk. „En és nagybácsim fia az idegen hódítók ellen vagyunk" — ezt mondjuk ma. A beszélőt Al-Mahlavinak hívják. — Mi, a Radfan „vörös farkasai" senkitől sem félünk, ml szabad emberek vagyunk — mondta. Radfan — kis ország a magas hegvekben, a Jemeni határ közelében. Egyedüli terület az angol védnökségek rendszerében, amely a brit gyarmati uralom fennállása óta ténylegesen független maradt. Az első világháború után az angolok nemegyszer próbálták meghódítani az országot, de hasztalan. A magukat „Radfan farkasainak" vagy „vörös farkasoknak" nevező, halált megvető, bátor hegylakók minden esetben kiverték a hódítókat. — Harcunkban mindenkor segítettek a heqyek Legutóbbi csatánk alkalmával az ég is segített. Szörnyű zivatar kerekedett, s a repülöqépek nem támadhattak, mt pedig áttörhettük a blokádot, és elmenekülhettünk. A sebesülteket és a halottakat karjainkban szállítottuk el. Az elesetteket sohasem hagyjuk ott, hogy az ellenséq meggyalázza őket, és sohasem adjuk meg magunkat, mert a fogságot nem ismerjük. — Azért előfordul, hogy mt ls „megadjuk" magunkat — szakította félbe a tűzrakás körül ülők egyike. — Ismerek egy embert, akt önként megadta magát. Abbasz Radvannak hívják. Nem kitalált név, valódi neve. Radvan Mohammed Szallhnak, a hamvara törzs sejkjének a fia. Apját Havasiba szultán ölte meg. Abbasz Radvan belépett a szultán palotájába, és megadta magát az őröknek. Akkor árulónak tartottam öt, de néhány nap múlva megtudtam, hogy Abbasz Radvan bombát dobott a szultán lába elé. A házilag készített, inkább agyaqkorsóra hasonlító bomba nem robbant fel. Abbasz Radvant a főtéren felnégyelték. A kivégzés szemtanúi, köztük én ts, még akkor éjjel a hegyekbe vetették magukat.,, Egy sebesültet szállító autón térek vissza Tal'zzba. Óriási vörös-zöld csillagok ragyoknak az égen. — Teveháton jobb. Ott még, alhat ls az ember — mondja útitársam fáradt, fakó hangon. Többé egy szót se szól, de minden dőccenésnél felsziszszen, és tapogatja bekötözött lábát. Hosszú és fárasztó az út, ezért három óra múlva pihenőt tartunk. A sebesültet óvatosan leveszik az autóról. A magas hegyekben hűvösek az éjszakák. Tüzet rakunk. A tűz fényénél kívánkozik a beszélgetés. A sebesült hosszú hallgatás után újabb történetbe kezd: A sebesült a harcokról beszél — Emlékszem, hogy egyszer új vidékre vetődtünk. A nyolc tevéből álló karaván éjszaka, holdfénynél haladt. Elöl és hátul két fegyveres őrködött. A többiek a tevék hátán feküdtek és aludtak. Még nappal megtudtuk, hogy egy áruló megjelölte az angoloknak osztagunk tartózkodási helyét. Reggel az angol repülők bombázni fogják a hegynyerget, ahol két hétig tanyáztunk, s a völgybe vezető úton kelepcébe akar csalni bennünket. Rőzsét vetettünk a tűzre. A tűz lobbot vetett, a sebesült felélénkült: A reggel a magas hegyekben érte a karavánt. Az őszi hidegtől az embernek a fogai is vacognak. A tevéket körbe állítottuk úgy, hogy egyiknek a feje a másik törzséhez simult. Az emberek is szorosan az állatokhoz simultak, így melegedtek. A kör közepén ketten távcsöves puskával őrködtek. Ebben a farkasordító hidegben nekik van a legrosszabb dolguk. Lassan felkel a nap, felmelegszik. Tíz órakor az egyik ANGOL JARÚRÚK A KIETLEN RADFAN HEGYSÉGBEN őr motorbúgásra lesz figyelmes. Hallgatóznak. Vagy tíz perc múlva három sugárhajtású vadászgép húz el mellettünk. Aztán újabb három. Várniuk kell. Lehet, hogy nemsokára visszatérnek, esetleg balra fordulva felfedezik a tábort. Akkor pedig fel kell venni a harcot. Puskán és gránáton kívül azonban egyéb fegyverünk nincs. — Bár lenne egy légelhárító ágyúnk — sóhajt fel Ahmed Ali. Azelőtt légvédelmi tüzér volt az angol hadseregben. Távoli robbanások hallatszanak. Ogy látszik, az angolok nem találták meg a tábort, ezért a környező falvakat bombázzák. A repülőgépek néhány perc múlva más irányban távoznak. A karaván már nem rejtőzködik. A környéken nincsenek nagy angol csapategységek. Ha pedig találkoznak, nyugodtan felvehetik a harcot... — Bár lenne egy légelhárító ágyúnk — sóhajtozik Ahmed Ali. — De megmutatnánk ezeknek a csapzott rókáknak! így csúfolják az angol gyarmati katonákat. Folytatnunk kell az utat. A megvilágosodó égbolt hátterében feltűnnek az As-Sabr hegység körvonalai. Mögöttük Tai'zz. As Sabr magyarul türelmet jelent. — Amekkora ez a hegység, akkora a mt türelmünk — mondja a sebesült. — Egyszer azonban a mt türelmünknek ls vége szakad ..,