Új Szó, 1965. október (18. évfolyam, 272-302.szám)

1965-10-16 / 287. szám, szombat

Lengyel temető Katolikus keresztek és régi, vaskos sírkövek, lengyel és latin nyelvű feliratok. Buján zöldellő, dús növényzet. Az izzó, nyári csendben, melyet a tücskök szüntelen halk zenéje fest alá, jó ideig fel sem tűnik fülemnek az alig hallható suttogás és szipogós. Azt hittem egyedül vagyok a temetőben. Most egy alacsony sírhalom kőkerítése mellett megpillantom a temető másik két látogatóját: egy öregembert és a párját. A két bánattól sújtott, apró figura rettenetesen magányosnak és szánandójnak látszik. Vajon ki nyugszik a zöld dombocska clatt? A gyermekük, vagy tán az unokájuk? Közelebb megyek, és most már világosan hallom a fojtott lengyel imát: ... Wiecny odpocziwanie racz mu doč Pannié, a swiatlosč wiekuista nlechaj mu svwieci na wieki wieków ,.. A sír felett a bokor árnyékában alacsony fejla, csúcsán ötágú csillag. A megfakult fényképről mosolygó kamasz néz le. A fénykép alatt a név: Csinov I. N. gárdaőrmester 1927-1944. Sajgó szívvel nézem a hetyke, piszeorrú «rcot, meg a két, vénséges-vén lengyelt és azon töprengek, vajon kijük lehetett? S vajon miért siratják, miért imádkoznak a lelke nyugodalmáért most, majd húsz év multán? Másodosztályú áru A tekintélyes férfiú némi késéssel érkezik, amikor a vendégek már mind egybegyűltek, és másodunokahúga, az ünnepelt, egyre gyakrabban pillantgatott az órájára. Ezüstös haj, nagy fej, kifejezésteljes, energikus arc; frissen, fiatalosan lép be a szobába, és szívélyes mosollyal, könnyed meghajlással üdvözli a vendégsereget. Egész megjelenése figyelmet és tiszteletet keltő, és látszik rajta, hogy hozzá is szokott a figyelemhez. A háziak számára Szerjózsa bácsi, vagy egyszerűen Szerjózsa, a vendégeknek ellenben Szergej Vasziljevics, és mindenki tudja róla, hogy ismert nevű, köztiszteletben álló író. Ajándékot sem akármilyet hozott: egy teáscsészét a hozzávaló csészealjjal abból a szervizből, amelyet évekig használt és röviddel halála előtt személyesen ajándékozott neki - Gorkij. Ezt a mondhatni múzeális kincset nyomban odaállítják a vitrin legfelső polcára, a díszhelyre, hogy a vastag üveg mögött mindenki tói láthassa. Szergej Vasziljevicset a névnapját ünneplő háziasszony mellé, az asztalfőre ültetik, és versengve kínálják, gondoskodnak róla, ő egyébként majdnem mindent viszszautasít. Bizonyára pusztán udvariasságból turkál bele villájával a tányérján domborodó salátába, s fogyaszt el az egész este folyamán három pohárka konyakot, azt is nagy szünetekkel, egy-egy gerezd citromot kapva be utána. Aligha érezheti jól magát a díszvendég szerepében, de nem mutatja. Tisztában van a maga értékével, modora tarózkodó, mégis egyszerű szerény és kedves: mosolyog, készségesen viszi a társalgást, még egy-egy tréfát is rt\egenged magának. Az asztal túlsó végéről egész idő alatt rajta függ egy áhítattal figyelő szempár. Gazdája jövendő filológus, elsőéves bölcsészhallgató, hirtelenszőke, szégyenlős legényke, valamelyik Vologda környéki, isten háta mögötti faluból. A fiú második hónapja van még csak Moszkvában, és mohó tudásszomjjal szürcsöli a fővárosi benyomásokot, minden másról megfeledkezve, naookig tud hallgatni, figyelni. A vendégségbe véletlenül csöppent, s amint megpillantotta életében az első eleven írót, egyszeriben megfeledkezett a dús asztalról, borról, finom falatokról, mindenről: egyetlen szavát, gesztusát, mosolyát sem mulasztja el, feszült arccal, elragadtatással és szeretettel figyeli. Szergej Vasziljevics az ifjúság kérésére most Gorkijjal való találkozásairól mesél, halkan, lassú tempóban: az emlékezetes, meghitt teázásokról, és hangjából kiérezni a fájdalmat, amint végezetül megjegyzi: — Bizony, rossz bőrben volt már akkor Alekszej Makszimovics, nagyon rossz bőrben volt szegény . .. ÉS csüggedten elnéz a fejek fölött, a vitrin felé, amelynek üvege mögött ott pihen a polcon Gorkij csészéje. Most, mintha minden másról megfeledkezve, azokat az immár történelemmé vált, iávoli éveket kutatná, s valóban látná is nagy írótársót. A körülötte ülők részvevőn hallgatnak, s a nagy csendet csak a iövendő filológus zavart, fojtott köhintése töri meg. Amikor a többiek táncolni kezdenek, némi habozás után helyére rángatja kinőtt, viseltes kabátját, odamegy Szergej Vasziljevicshez, fülig pirulva előveszi vadonatúj noteszát, és a szokásosnál is erősebb szibériai akcentussal, félénken, elakadó nyelvvel ara kéri, írja bele a nevét. Amaz előveszi vastag, aranyhegyű tollát, és begyakorlott mozdulattal, könnyedén, szépen és jól olvashatóan kanyarítja nevét a fehér lapra, amelyen már ott díszeleg egy ritka autogram: egzotikus, olvashatatlanul cikornyás név, egy kis afrikai hercegé, aki jelenleg elsőéve., hallgató a Lumumba Egyetemen. Szergej Vasziljevics elsőnek távozik, Tartóztatnák, hogy maradjon még, csak egy kicsikét, de tudomásul veszik, hogy nem teheti („Mindennek megvan a maga ideje... Meg a sofőrnek is pihennie kell...") - ha sajnálják is, nem erőszakoskodnak. Búcsúzkodás közben barátságoson vállon veregeti a Vologda környéki legényt, megcsókolja az ünnepeltet és édesanyját, a többieknek már csak felemelt karjával int bágyadtan búcsút, egy fáradt mosoly kíséretében. Távozása után valahogy olyon bántóon hétköznapivó válik minden. Az esi végén a jövendő filológus, aki még mindig nem tud szabadulni a szokatlan és számára oly boldog találkozás hatása alól, megáll a vitrin előtt és megbűvölten nézi Gorkij csészéjét. A vastag üveg el van húzva, így most már nincs csak a szemére utalva. Úgy vonzza az a csésze, mint egy kisgyereket, rettenetesen szeretné legalább megérinteni. Végül nem bírja tovább, és a két kezével óvatosan kiemeli a drága kincset, üdvözült mosollyal nézi, majd gépiesen megfordítja, s az alján megpillantja a halványkék gyári védjegyet: Dulevo II. o. - 1951 „Dulevo ... másodosztályú áru ,.. kilencszázötvenegy ..." — mormolja utána önkénytelenül, és szórakozottan kiszámítja, hogy Gorkij tizenöt évvel azelőtt halt meg .. Hirtelen belehasít szívébe a felismerés. Arcát elönti a vér, halkan, tehetetlenül felnyög, és érzi, hogy a csalódástól szemébe tolakszik egy könnycsepp. Legszívesebben elsüllyedne a föld alá, mintha ő követett volna el valami csúnyát, aljasat. ,.. Micsoda hülye szokás mindenbe beleütni az orrunkat! Micsoda hülye, felesleges szokás... Azok is emberek... Karját feje alá téve alszik a néni a helyiérdekű padján. Az öltözete szegényes: a viseléstől kivörösödött, kurto kabátka, lábán ilyen melegben már szokatlan mamusz, fején szürke, foszladozó kendő. Váratlanul felriad: - Nem volt még Remeny? - kérdi, s felül. Amikor meglátja, hogy odakint esik, haragosan, gondterhelt hangon felkiált: - A fene...! Még csak ez kellett! - Finom, gombaérlelő esőcske ez. Miért haragszik rá, néni? Előbb értetlenül néz ránk, majd amikor észreveszi, hogy csupa városi ember van körülötte, megmagyarázza: - A kenyérnek most nem kell az eső. Egy csöpp se. - Majd enyhe rosszallással, de már derűsen teszi hozzá: - Kenyérrel él az ember, nem gombával, ugyi?... Alacsony, naptól barna, ráncos arcú, nagyon öreg anyóka, megvan már nyolcvan is, de azért elég elevennek látszik. A keze is erős, inas. Szájában legelői két, vékony, hosszú sárga fog árválkodik. Megigazítja kendőjét, és most mór barátságos mosollyal, készségesen mesél magáról. , Irkutszk mellé való. A fia elesett, a lanya meghalt, nem maradt egyetlen rokona sem. „A nyugdíj végett" jött fel Moszkvába, mellesleg, mint kiderül, jegy nélkül utazik oda-vissza. Nincs semmi csomagja, még egy kis batyuja sem. - Hogyhogy jegy nélkül? És nem szállították le? - csodálkoznak körös-körül. És a kalauz? Hát az ellenőr? - Jöttek kétszer is. Hát aztán? - mosolyog halványan. - Azok is csak emberek! - mondja mélységes meggyőződéssel és és boldogan, majd mintegy mentegetőzve teszi hozzá: - Hisz nemcsak úgy utazok én, hanem hivatalos dologban ... Ebből az „azok is emberek"-ből annyi bizalom és optimizmus árad, hogy mindnyájan jó kedvre derülünk. A fél országot keresztülutazza valaki jegy és pénz nélkül, oda-vissza több ipint tízezer kilométert - ez szinte lehetetlen. De a néninek elhisszük. Van benne valami nagynagy jóság, valami lelki nagyság és bölcsesség; a szeme és mosolya olyan derűs«n

; olyan tisztán ragyog - muszáj hinni neki. Az utasok egyike süteménnyel kínálja. Vesz belőle, illendően megköszöni, és élvezettel majszolja, csámcsogja azzal a két fogával. Közben odakint az eső nyomában előbukkan a napocska, és vakítóan szikrázni kezd a sok millió kis harmatcsepp a fűszálakon, leveleken, háztetőkön. A néni a süteményről megfeledkezve, fénytelen, öreges szemével hunyorogva, boldogan megbűvölve nézi az ablakon át ezt a tüneményt; — Szentséges atyám, de szép! - suttogja. - De igazán, nézzék csak, milyen szép .. A kórházi szomszédom meséli — Ne gondolja, hogy ón mindig cigarettával kereskedtem! Huszonhárom évig a hatóságnál dolgoztam, becsülettel és feddhetetlenül! Huszonhárom évig harcoltam az ellenséggel, vegye tudomásul, hogy a legnehezebb időkben. Persze nem valami magas poszton, de a felelősség annál nagyobb volt.. .látja, bele is őszültem ... Nemcsak holmi nyomorult Szavkákat intéztem én el, hanem nagyfejűeket is, mindenféle professzort, meg tábornokot... Ha nem is vagyok valami nagy teoretikus, a politika a kisujjamban van, és a gyakorlathoz aztán igazán értek ... Amikor kirobbant ez a Berija-dolog, engem is kitettek szépen. Huszonhárom becsülettel és feddhetetlenül kiszolgált év utáni Ez volt a köszönet. Kivágtak, mint a 'ongyot, félredobtok, de hát, kérdem én, miért?! Aszongyók, alkalmatlan vagyok. Dehát, kérdem én, huszonhárom évig alkalmas voltam?... Nem vagyok elég képzett, aszongyák, meg szűk a látóköröm ... De hát, kérdem én, huszonhárom évig nem volt szűk?... Miniszteri parancs! - azzal takaróznak. No és ha a miniszter, mondom erre nekik, azt paroncsolta volna, hogy lőjetek agyon, agyon is lőnétek?... Hohó, még mit nem! Nem mintha sajnálnának, dehogy!... De megsérteni a szocialista törvényességet? Az ilyesmiért most befütyülnek az embernek! De be áml... Már hosszú évek óto gyötör ez az érzés, de május kilencedikén és szeptember tizenötödikén különös erővel hasít belém. Egyébként mós napokon is előfordul, hogy teljesen a hatalmába kerít a fájdalom. A háború befejezésének napján, mindjárt este az egyik fényesen kivilágított, lármás csemegeüzletben Lenyka Zajcev mamájáva-l találkoztam. Elgondolkozva nézett felém a sorból; muszáj volt köszöntenem. Erre jobban szemügyre vett, és amikor megismert, meglepetésében kiejtette kezéből a táskáját, és hirtelen sírva fakadt. Álltam, és képtelen voltanj

f|p,egmozdulni, vagy akár egy szót is szólni. Senki nem értette, mi történt, azt hitték, ellopta valaki a pénzét, de ő a kérdezősködésekre hisztérikusan kiáltozni kezdett: „Menjenek inneni!! Hagyjanak békén!..." Egész este úgy jártam-keltem, mint akit fejbe vertek. Pedig Lenyka, úgy hallottam, már a legelső ütközetben elesett, még mielőtt talán egyetlen németet is megölt volna, én meg jó három évig kint voltam a legelső vonalban, és számtalan ütközetben vettem részt - de valahogy mégis az volt az érzésem, hogy vétkes vagyok, és örökre adósa ennek az idős asszonynak, és minden elesettnek, akár ismertem, akár nem, és valamennyiük anyjának, apjának, gyermekének, özvegyének ... Nem tudnám megmagyarázni magamnak, miért, de azóta valahogy kerülöm ezt az asszonyt, és ha megpillantom az utcán - egy sarokkal odébb lakik —, úgy igyekszem, hogy ne vegyen észre. Szeptember tizenötödike pedig Petyka Jugyin születése napja, és ezen az estén a szülei évről-évre meghívják magukhoz halott fiúk gyermekkori barátait. Csupa felnőtt, negyvenes férfi, de nem bort iszunk, hanem teát cukorkával, és piskótatortát eszünk mellé, meg almáslepényi - Petyka kedvenc süteményeit. Minden úgy történik, mint a háború előtt, amikor az az okos fejű, fergetegesen iá kedvű fiúcska lármázott, nevetett és kommandirozott ebben a szobában, akit valahol Rosztov környékén kaszált le a halál, s a fejvesztett visszavonulás riadalmában még el se temethették. Ott a széke az asztalfőn, a csészéje teletöltve illatos teával, és anyja gondosan rakosgatja tányérjára a cukrozott diót, a legnagyobb szeletet a cukorbevonatú tortából, és az almáslepény legvastagabb sarkát. Mintha Petyka megkóstolhatna egy falatot is, és mindjárt elkiáltaná magát, harsányan, ahogy szokta: „Hű, de jó, fiúk! Lássatok neki!... Petyka öregeivel szemben is adósnak érzem magam: valami furcsa bűntudat motoszkál bennem, amiért én visszatértem, Petyka pedig ottmaradt, és ez az érzés egész este kínozza, marcangolja a szívemet, nem is hallom, miről beszélgetnek, mintha messze-messze járnék... végigkalandoznék az országon, ahol minden második-harmadik családból ugyanígy hiányzik valaki. Szabó Mária fordítása JOE H. PALMER: AZ ESÉLY MEGVOLT Ez a tanulságos történet az egyszeri W. T. Andersonről szól, a Dagiról, akinek — hogy egy tekintélyes író, O'Henry kljeiezéseit használjuk — az volt a fő szórakozása, hogy ide-oda, le s fel mászkált a világban. Mostanában emlegetnek valami W. T. Anderson edzőt, de ez nem azonos vele. Andersonnak nem kellett attól félnie, hogy összekevert, vajon a gourmet vagy a gourmand idegen szó illik-e rá, mert egyformán illett mind a kettő. Híres evőversenyt vívott egyszer egy kubai matadorral. Többféle változatban mesélik, hogy hány mérföldön fésülték át a tengerfenéket kagylókért, hány baromfi életébe került a bajvívás, de abban minden változat megegyezik, hogy utolsó fogásként két tál almáslepényt tálaltak fel. Ebből a kubai bajnok már csak két szeletig állta a versenyt, utána kt kellett támogatni. Anderson komótosan lovább ette a magáét, majd átnyúlt az asztalon ellenfele táljáért. Habozott egy kicsit, aztán hívta a pincért, és kért hozzá egy darab sajtot. LelkesedetI a lóversenyekért ts. bár némileg tartózkodó módon. Ugyanis nem szeretvén a nyilvánosságot, a lovait a szentnek sem volt hajlandó a saját nevén futtatni, jóllehet a versenyszabályok ezt írják elő. Persze nem csalni akart, csak kipróbálni, hogy milyen érzés tulajdonosnak és bukmékernek lenni egyszerre. Különben ís neve láttán bizonyos óvatosság jelentkezett a fogadóirodákban. Emiatt többször ki ts tiltották, de mit sem használt. — Ogysem lehet vele abbahagyatni — mondta egyik cimborája. — Egyszer a Nagydíjnál ls megcsinálta, s még nekem sem árulta el. — Majd kis gondolkodás után hozzátette: — Pedig a ló felében az enyém volt. Ebből már sejthetik, hogy Anderson szeretett fogadni. Egy alkalommal Tijuanaba ment versenyezni egyik lovával. Az összes pénzét megtette a lóra — pedig akkoriban bőven volt neki —, csak 300 dollárt rakott előrelátóan félre, hogy ha netalán veszítene, legalább a lovát tudfa hazavinni. A verseny reggelén rárontott Gene Normille. Nem szerette ezt a fickót. — Ötöt három ellen, hogy nem futsz be! Megtette az egész félrerakott pénzt. Hétre futott be a lova. Volt persze másként is. Manapság már nem nagyon emlékeznek Racelandre. Ezt a versenypályát Ashlandben csinálták a húszas évek elején, hogy egy kicsit megállítsák az inflációt, meg hogy a Kentucky és West Virginia hegyei közt lakó bányászok és favágók ki tudják fizetni szatócs-számláfukat. A terv azonban csütörtököt mondott. Kisült, hogy a hegytlakók józan emberek, akik csak hasznos dologra költik a pénzüket, italra, töltényre meg munkacsökkentő berendezésekre, mint amilyen az asszony és az öszvér. A lóversenyhez azonban Semmi érzékük nem volt, s két esztendő múlva Raceland siralmasan megbukott. De ez alatt a két esztendő alatt Anderson is megjelent a versenypályán egyik barátjával. Vittek egy biztosan nyerő lovat, le előzőleg 3000 dollárt Cincinnatiban hagytak egyik megbízottjuknál, hogy kössön a lóra fogadásokat. — Ide figyelj! — mondta Andersonnak a társa —, ez új pálya, itt még kedvet kell csinálni az embereknek. El ne rontsd a dolgunkat. Anderson mindent megígért s többé-kevésbé állta is a szavát. Persze nyakló nélkül kötötte a fogadásokat. Kisebb pályákon, ahol nem forognak nagy pénzek, egy jó favoritra tett kts összeg is nagy nyereséget hozhat, a törvényes hét az öthöz helyett néha hat az egyhez arányban is. Anderson szétszórt pár ezer dollárt, hogy kedvet csináljon olyan lovakhoz, amelyek veszteni szoktak, mert így biztosra vette, hogy a Cincinnatiban hagyott 3000 dollár megfiadzza a maga hatszorosát. Minden pompásan ment, a ló befutott. Nagy győzelmi ünnep, s a kellős közepén telefonhívás Cincinnatiból. Kisült, hogy az új pálya még nem volt bekapcsolva a telefonfogadást hálózatba s így a bukmékerek nem ismerték el a távolsági fogadásokat. Mint délibáb foszlott szét a IS 000 dolláros nyereség, nem is szólva a rossz lovakra szétdobált további ezerről. Rá se rántott. Ennyi kockázat van egy versenyben. De térjünk rá a havannai történetre, amit tulajdonképpen el akartam mesélni. Pókerral kezdődött, s mivel hősünk helytelenül tételezte fel. hogy három dámával nyerni fog, azzal folytatódott, hogy a reggeli, szürkület hideg fényében több száz mérföldnyi tenger és egy ötdolláros bankjegy választotta el otthonától. Szállója felé tartva találkozott egy halat cipelő emberrel. — Mtlyen hal ez? — kérdezte. — Vörös süllő. — Öt dollárba, hogy nem az! Tekintve, hogy a halász éppen eladni vitte a hatalmas fogást, megegyeztek, hogy a fogadásban a halkereskedő fog dönteni. — Milyen hal ez? — kérdezte a halász, odalökve terhét egy tönkre. — Mit hülyéskedsz kora reggel? — mondta a kereskedő. — Evek óta itt halászol, tudhatod. Eredj a fenébe! — De most nem erről van szó — mondta a halász. — Egy fogadást kell eldönteni. Milyen hal ez? — Vörös süllő — mondta a kereskedő. — Magad is fól tudod. Anderson odaadta az ötdollárost. — Te nyertél — mondta —, pedig nekem volt nagyobb esélyem. Az óceán összes többi halát futtattam ezzel az eggyel szemben. Nos, itt a tanulság. Veszett fogadást is érdemes kötni, ha biztosak vagyunk abban, hogy megvan az esélyünk. (Fordította: Kelaciényi Gábor) ÜJ SZÖ 8 * 1555. október 10.