Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-31 / 210. szám, szombat

C

sillagos, nagy éjszaka volt. Méltóságosan hallgattak a jegenyék — micsoda fal Minden porcikájában felfelé tör, egy darabká Ja sem alkuszik, csak föl, csak föll — És szelíden a tuják, egymáshoz bújva a bokrok. Meglebbenti a levegőt a denevér: lebb-lebb..., mire utána fordulna az ember, már nincs sehol. Messziről békabrekegés hallatszik, nagyon távolról és szüntelenül, és valahol kocsi zörög az éjszakában. A kutya úgy jön oda az ember lábához, hogy észre sem venni, csak amikor megböki az orrával a lábodat, vagy arra figyelsz fel, hogy fekszik már a cipőd orránál, és ügy fektében elnyújtózkodik, vagy vakkant valamit, a számodra felfoghatatlan zajra. Tündökölve sziporkáznak feléd a csillagok, kerek és hatalmas a hold, és cirpel mindenfelé a tücsök. — Jó estét adjon az Isten... — Magának isi — Egy nappal megint tovább vagyunk ... — Tovább ... — Nékem még csak kezdődik... — Annak is vége lesz ... — Végei Mindennek vége leszen egyszer... Gyufa sercen, fel-fellobban a láng a pipa fölött, aztán vaksötét lesz egy pillanatra minden. — Kapott levelet otthonról? — Nem jó Így egyedül hosszú Ideig... Csak amikor a katonáéknál voltam, akkor voltam sokat el a családtól. Nem szerettem nélkülük lenni... ^ Az első háborúban? — Mindkettőben. Tudja, a ml korunkbeli, az annyit megért, hogy máskor tón száz esztendőre is elég lenne. Amióta én élek, más nem volt, mint hun ez, hun az jött, csak kapkodhatta az ember a fejét, hogy el ne tévedjen benne ... Bolond világi Hallgattunk. — Itt volt mán megint? — int a ház felé. e-- Itt — mondom. — Láttam, amikor elment... Mit csináljunk? Mindenfélének kell lenni a világban I Nem rossz emberi Egyszer megverte a fiamat, a nagyobbat, amelyik elesett ebben a háborúban, amelyik elsőnek esett el, a Gézát... — Kettő esett el? — Kettő! Drága, szép gyermekek voltak... örült az embernek a szeme, szíve, ha rájuk nézett. Egyik elesett még negyvenháromban, a másik meg negyvenötben ... Volt, nincsl Azért küszködtünk velük, hogy aztán azt se tudjuk, merre feküsznek. Ezt a nagyobbat, a Gézát, azt verte meg egyszer, valami egeret vagy mit tett a zsebébe, aztán megverte. Délután meg eljött hozzánk, és bocsánatot kért. Jött szegény, hogy bocsássunk meg néki, amiért elverte a gyerekünket! Ilyen ember volt, nem volt ki már akkor sem a négy kereke egészen... Hogy vannak az állatai? — Régen nem voltam már nála. Megvannak bizonyára. — A seregei! Hm... Szerencsétlen ember ez! Habár azt szokták mondani, aki bolond, annak nem fáj semmi, tán még boldog is ... — Megesik ... — Adtam neki egy baglyot a múlt héten... Rabló bagoly, aztán mit tud csinálni vele, az Isten tudja! Tán még azt is megszelídíti... Azt mondja nékem, amikor elvittem hozzá, hogy menjek be, ne féljek! Fél a fene! De azért nem mentem, olyan bűz van ott minden felé, hogy csavarja az embernek az orrát. Azt mondja nekem: nincs messze az idő, amikor meglátom majd, hogy yonul fel az ő serege. Akkor fogunk mi mindannyian elbújni a szégyentől! Hogy — azt mondja — róka nem bántja a nyulat, macska az egeret, vércse a tyúkot, megmondta ott a magáét ... Hát csak lássuk, tanító úr, minél hamarabb — mondtam. — Kellett neki a bagoly? — Azt ha látta vőn! Már rég kért engem, hogy vinnék neki, de olyat, ami felfal mindent, hogy ő aztán békés Jószágot csinál belőle. Maga látta őket? Az állatait? — Igen... — Láttam ... — Oszt tényleg úgy vannak, ahogyan mondja? — Ügy! Ott vannak mind egy rakáson, egy fedél alatt. — S tényleg nem bántják egymást? — Amikor ott voltam, nem bántották ... — Hallja... még a végén neki lesz igaza, s elbújhatunk a szégyentől! Hogy kérte a bocsánatot, amikor megütötte a Géza fiamat, épp hogy nem sírt a szerencsétlen ... Belehasított az égbe egy leszaladó csillag. — Annak ls vége van... — mondta az éjjeliőr. — Vége! Sánta Ferenc kisregénye - vagy a könyv műfaji meghatározása szerint: krónikája - megjelenésétől az olvasók érdeklődésének középpontjában áll. Sőt, a mű filmváltozata a IV. moszkvai nemzetközi filmfesztivál Nagydíját is elnyerte. A közelmúltban a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó, mint második kiadást - a csehszlovák-magyar közös könyvkiadás keretében - megjelentette a művet. Húsz óra a foglalata a regénynek; az író húsz órába sűrítette egy falu népének életét, egyedeinek sorsát. Keserű igazságok, sorstragédiák szólalnak meg a könyv hasábjain. Sánta Ferenc a falu igazi ismerője. A szegény paraszt fájdalmáról, keserűségéről kevesen vallottak olyan őszinteséggel és hitelességgel, mint ő. ízelítőként - az alábbiakban - részletet közlünk a Húsz órá-ból. — Akkor lesz itt baj, tudja, ha meg találna halni, oszt az állatai meg nem tudják, hová legyenek? Mi lesz akkori — Megeszik! — Űtet? Hát ha nem veszik észre a szomszédok, hogy meghalt, akkor csak az lesz a vége, hogy róka, kutya, patkány, borz nekiesik és megeszi ... — Akkor: erre nevelte őket a nagy békességgel? Bolond világ ezl Azt mondta, hogy az emberekkel nem bírt, hát majd megmutatja, hogy az oktalan állattal többre viszi. Oszt azok is megeszik a végénl Pedig azt csak meg tudta csinálni, hogy most békességgel vannak együtt.. * — Szép az éjszaka! — nyújtózkodtam. — Szép. — Ilyenkor nem nehéz a szolgálat, ugye? — Nemigen! Ha eső van, akkor rossz... Békesség van ilyenkor, alszik minden, nemigen bántja ilyenkor egyik a másikat... Hetedik esztendeje vagyok ebben a szolgálatban, s ha hiszi, ha nem, semmi nem történt még azóta. Mondom is sokszor az igazgató Jóskának: oszt mire tartok ti engem, ha semmi haszna nincs?l — Vigyázzon, mert egyszer még ők is azt gondolják majd! — Nem a! Inkább én mondjam, mint ők! Én így mondom, ők meg akkor jönnek, hogy: kell az, István bátyám, kell hogy legyen valaki éjszaka! — Hát akkor jól van, na! — mondom, s azzal rendben van megint egy esztendőre. Egyszer volt itt valami, amikor nem volt békesség, de annak is én láttam hasznát... — A Balogh Anti dolga? — Az, meg a Jóskáé... Azt mondja nekem másnap reggel a Jóska: hallott valamit, István bátyám? — Nem én! — mondtam. — Akkor Jó! — azt mondja, s ittunk rá. A Balogh Anti, az meg úgy egy hét múlva, hogy mentem el előttük, hát béhívott. Azt mondja: ott voltál te az ablak alatt? — Hát — mondom —„ márhogy az ablak alatt?! — Szóval nem hallottál semmit? — kérdi. -— Nem én, egy szót sem! — Akkor jó — s ittunk rá a pálinkájából. — Iszik pálinkát? — Iszom, miért ne innám? Kihoztam egy üveggel a szobámból: ŕ- Igyunk egy keveset! — E még a tegnapi? — Azl — Jóféle! Mondjam meg, hogy kié? — Mondja... — A Balogh Antié. Igazam van? — Igaza van! Hány órakor kezdődött az a história Jóskával meg a Baloghval, s miért éppen éjszaka csinálták? Meghúztuk az üveget, aztán letettük magunk mellé, a tuja alá. — Megvan annak a sorja — mondta az éjjeliőr. — Attól kezdve, hogy rálőtt a Jóskára, nem mert Anti belépni a gazdaságba, ide az irodához. Munkába nem járt, várta, hogy mi lesz vele? A Jóska az meg nem engedte elvitetni a rendőrökkel sem akkor, sem később. De nemcsak őt! Senkit sem engedett elvitetni! Egyik várta, hogy na, lássuk csak, mit teszen a másik? El is telt így egy hónapi Az Anti nem Járt dolgozni. A Jóska meg hagyta, nem szólt érte, nem is üzent neki! — A fizetését kapta? — Kapta hát! Hiszen éppen azért jött be aztán, úgy egy hónap múlva, és kereste a Jóskát, hogy tisztázza véle, hogy mi legyen most. Az meg azt mondta neki: Nem érek most rá, hanem este hazajövök, úgy tíz óra után — akkor átjövök ide az irodára, gyere ide akkor, s mondd majd el, hogy mi szél hozott. — Azzal ült is a hintóba, s ment a dolga után, a mezőkre! — Mikor történt ez? — Mondom, úgy egy hónapjára rá, hogy odament a falu a Jóska ablaka alá. Egy hónapra rá körülbelül, mert már rend volt itt s ment minden tovább, úgy ahogy ... — Eljött estére? — El! Mi egyebet csinált volna? — Maguk mit gondoltak, miért hívatja estére? — Megmondom magának, ahogyan van! Mindenki a Jóskát leste, hogy a mit csinál? Mégiscsak őrá 7 WMÍ w lőtt az Anti, s ha nem engedte elvinni — mert ő nem engedte —, akkor hogyan fog néki visszafizetni! Mert olyan volt mindig ez a Jóska, hogy fizetetlenül semmit nem hagyott. Megfizetett az az öreg Kiskovács ebédjeiért ls, hogy húst nem lehetett enni nála. Mit csinál hát az Antival? Mi is csak azt lestük ... — Maga itt volt, amikor eljött? Itt fordultam éppen az irodánál, és látom, hogy Jön — Itt az igazgató? — kérdi. — Jóskát mondod? — kérdem én. — Aztl — mondja — ki mást mondanék? — Aztán leült oda az iroda elé a padra és várt. Nemigen volt kedve beszélgetni, én se nagyon szóltam. — Hívatott? — kérdeztem. — Magam jöttem! — Oszt minek éppen éjszaka? — Mert így mondta az igazgatód! — Nem értettem semmit! Hagytam, hogy üljön a padon! Ittunk megint. = Elmentem aztán, de úgy forogtam, hogy lássam azért, hogy ml történik. Jött a Jóska, és bemennek, látom, az épületbe. Mindjárt gyúlt Is fel az Irodának az ablaka ... — Hát Itt volnék, ahogyan megbeszéltük volt délelőtt... — Hát csak csukd be az ajtót is magad után! Balogh az ajtónál áll. Lassan előbbre lép egy keveset: — A könyvemet szeretném kikapni... — Milyen könyvedet? — A munkakönyvemet, amivel ltť dolgozom a gazdaságbanl Aha! — mondja az igazgató. — S az minek? — Micsodát? — A munkakönyvedet. Kis szünet következik. Balogh körülnéz az irodában. Szőnyeg van a padlón, a falon képek — ökrök, lovak, disznók, búza- és kukorica táblák, szőlő. Az íróasztal mögött páncélszekrény, a vasrácsos ablakok mögött hallgat az éjszaka. Bent vakító világosság van, a csillárról kilenc égő szórja a fényt. — Mert hogy kilépnék innen a gazdaságból... — Kilépnél? — Ki. — Miért? Az Igazgató az íróasztal mögé lép, és leül a székre. Hátratámaszkodik, a kalapját leveszi, és odahelyezi az asztalra. Reggeltől dolgozik szünet nélkül, most érkezett a harmadik határból. Végigsimít a homlokán, aztán megnézi maga előtt a parasztot. Nem látta egy hónapja már! Az óta az éjszaka óta, amikor ő ott állt a konyhában a falnál! Balogh Antal!... Nézi, megjáratja rajta a tekintetét. Ott Ml az ajtőtől nem messzire. Sokat álltak ők ketten így az intéző előtt, itt, pontosan ebben a szobában... — Szóval a munkakönyvedért? — Azértl Nézi az Igazgatót. Megöregedett egy hónap ótától. De most is úgy húzza pontosan a szemét, mint akár gyermekkorában is, ha elgondolkodott valamin! Összeér egészen a két szemöldöke. Akkor is így húzta a szemét, amikor a csendőrök előtt álltak ketten... Az Istenit a büdös paraszt anyádnak! — Nem szólt, csak húzta a szemét, és hallgatott, nem nézett a csendőrre, csak a földön volt a szeme, és egy hang nem hagyta el a száját! — Régen nem láttalak, Anti!? Régen bizony. De hát... mintha tegnap lett volna... Hallgat. — Tán van egy hónapja is. Igaz, Anti? — Ogy! 'Annyi ideje éppen... — Nem nagy Idő! — Nem... Találkozik a tekintetük. Ott van még mindig öszszehúzva a szemöldöke annyira, hogy egészen összeér. Azt mondották mindig, hogy egyforma nézésük van nekik. Neki meg a Jóskának. A szemük színe az bizonyos, hogy pontosan egyforma. Akár ki is cserélhetnék. Barna, nagy szeme van mind a kettőnek ... — Szóval a könyvedért jöttél? — Azért... — Ki akarsz lépni a gazdaságból? ... — Kii Most már bizonyos benne, hogy nem viszik el a rendőrök. Bizonyos benne már elég hosszú ideje. Tudja, hogy a Jóska nem engedte elvinni. Nemcsak a rendőröktől nem engedte elvitetni... Később sem engedte. Ment a megyéhez, mindenfelé! Senkit nem engedett elvitetni! — Aztán... miért akarsz kilépni innen a gazdaságból? Minek kérdezi? Éppen úgy tudja annak a sorát, mint ő maga. — No, mondjad csak, mert másképpen nem megy, tudni kell azt nékem is, meg mindenkinek az irodán, hogy miért lép kl, aki el akar menni innen! — Azért... — Aztán, miért azért? ... — Magad is tudod, minek kérdezed éntőlem ... Nincsen énnékem itt helyem! — S máshun van? Máshun? Nem olyan öreg még, hogy dolgozni ne mehessen, akár az útépítőkhöz is, akár be valahová a városba, mindegy, hová, minden jó, ahol munkát adnak... — Akad... — Bizonyos vagy benne, hogy akad? — Akad ... Amit két kézzel meg lehet fogni, azt ő megcsinálja.,. — Nem válogat az ember ... — Nem? Pedig válogathat! Mehet az útépítőkhoz. Mehet a gyárba. Mehet a fúrókhoz, mehet az erdőgazdaságba, mehet vagy három állami gazdaságba, itt van az mind a környéken, ha meg egyik sem tetszik, mehet a városba, még szállást ls adnak, még hirdetik is, hogy JöJjék csak dolgozni, megfizetik a munkáját, adnak bakancsot néki, adnak munkaruhát néki, két fogás ebédet, hússal minden napon. Adnak igazolványt néki, hogy hónapjában egyszer ingyen utazhasson haza, ruhát válthasson, fehérneműt cserélhessen, még azt is adnak néki, hogy ne a maga pénzéből fizesse az utat! Ezért kérdezte hát? Hogy mehet-e ő máshová dolgozni, ha egyik helyről el akar menni? Nem is úgy, hogy őt teszik kí a megélhetőségből, hanem úgy, hogy ő megyen magától? — Akad — mondja. — Hát miért ne akadna?... Azt mondom én ís, hogy akad. Annyi akad, hogy Jó lett vőn minekünk, Anti, ha fele akadt vőn valamikor... Mentek ők ketten még a harmadik megyébe ls, hogy kapát kapjanak nem sok Időre, egy hétre akár, hogy pár fillér legyék legalább, hogy lehessen hazavinni belőle, ami kell. Sokat mentek ők együtt, sokat állította meg őket a csendőr: Hová ôs honnan? S már fordította ls vissza őket: menjenek a maguk fertályába, ne egyék el idegenben a kenyeret más elől, itt is van éppen elég földönfutó... — Egy tizede is elég lett volna minékünk belőle, Anti! Tán emlékszel még rá? Emlékezik! Mindenre emlékezik... _ Csak azért kérdezem, hogy megtudjam, emlékezel-e még rá? Beszélni kellene? Hiszen hosszú sora lenne annak! Hogyan ls kellene elkezdeni, meg mivel ls kellene Kez deni? Igen nagy annak a története! — Elmégy innen, úgy gonlolod? — — Mert itt már nem maradhatsz ... — Ogy... — mert megöltél vőn engem? — Ügy... — S máshová beállanál dolgozni? — Be! Megint meghúzza a szemét. Lám, fel is áll az asztaltól. Jön kifelé az asztal mögül... — S máshol lenne maradásod? — Lenne... — S aki máshun adna tenéked munkát, arra te nem lőnél rá? Még közelebb jön. Itt áll már előtte. Alacsonyabb valamivel, mint ő. Mindig is az volt. Gyerekkorában ls. — Akárhova mennél is, mindenütt csak az adna tenéked munkát, akire rálőttél akkor éjszaka. Akárkitől kérnél te munkát, az csak olyan lenne, akire kezet emeltél akkor... Itt áll egészen közel... De nem olyan már, mint az előbb volt. Lám, emelkedik a melle, szaporán lélegzik... A hangja is másl Halkan beszél, remeg valósággal... — Igazam van, Anti? — Add ki a könyvemet! — mondja, és felnéz az igazgató arcába. — Ha meg számolni valód van, akkor Intézkedjél! A te dolgod, hogyan csinálod, nékem a könyvem kell, azért jöttem! — Most igazat mondtál, Anti! Van számolni való, s nem is maradunk adósak véle! Én mindenképpen számolok! Csak azt nem tudom, hogy te magad tudod-e, hogy ml szerint számolok én? Nem tudod, ugye? Na, majd én elsorolom akkor... Igen csendesen beszél, remeg valósággal a hangja ... — Űgy sorolom én a számolni valót, ahogy az a valóságban van. Hát ide figyelj csak: egyfelől ott van tenálad az életnek akkora nyomorúsága, hogy keresni sem nagyon lehet különbet. Amióta a földből kinőttél, azótától annyi nyomorúságot láttál, hogy fele is elég lett volna hat másnak. Nem szabadulhattál tőle életed nagyobbik felében, úgy rád csimpaszkodott a szegénység, hogy ember legyen, aki kimos belőle téged, s ember légy magad is, ha még hiszel annak, aki ki akar mosni belőle! ... S mert ezerszer becsaptak már, hát annak a kezétől is húzódol, aki a javadat akarja! Tízszer kell jót tenni véled, hogy egyszer el is hidd, hogy nem rosszat akarnak! így van, nem másképpen! Ez a dolognak az a fele, amiért én téged senki rendőr kezére nem adtalak, s nem adlak ezután sem, s ha valaki oda akarna adni, annak énvelem gyűlik meg a baja, mert megszenvedtél te már mindent jó előre! Annyit, hogy aki tenéked még rosszat akarna, az átkozottabb az ördögnél magánál! A másik fele meg az, amiért én téged mostanra ide hívattalakl Mert számadásod azért maradt... Nem jő ez már, hogy ennyit beszél, s az sem, hogy most kezd csak igazán pirosodni az arca... De már nem is bír magával, kiált már valósággal: — Hát kl csinált embert a te gyerekedből? Orvos lett a fiadból, vagy földönfutó, urak cselédje?! Házat épített-e, vagy ólban, pajtában lakik-e, mint magad laktál énvelem együtt, mert az volt az, még ólnak sem Jő, baromnak seml Ki szenvedte ki az árát, ha nem a te apád meg annak az apja meg mind-mind a szegénységnek az embere a sok történelemben! De emlékezzél csak, amikor mondtam néked: ne bújj el, ne álljál félre, ne engedd, hogy más vegye a kezébe a te forradalmadat! Akkor mit csináltál? Itt a könyvemi S odacsaptad az asztalra! A nehezebbjét tetted talán? Félreálltéi, hogy más JöjJék a helyedbe, kinek se szíve, se lelke hozzád! Elmentetek mind énmellőleml Űgy maradtam itt, mint az ujjam, közöttetek, s ha hová néztem, magamfajtát alig találtam — ti meg a fejeteket dugtátok; a nyavalya törje az egészet, nem érdemes itt semmiért tenni semmit! Elbújni, s meglapulni, hogy menjen csak az idő, nemhogy magatok csináltátok volna. Megéheztél érette, liszted, búzád, krumplidat vitték, padlásodat seperték — de a fiad, az Ingyért tanult! Orvost ingyért kaptál! Patikát ingyért kaptáll A cselédházból kiköltöztél! Hát akkor kit állítanál a falhoz?... Az úristentt a kezednek, amelyik puskát fog én(Folytatás a 10. oldalon J Ül SZLŰ 8 * 1965. július 21-