Új Szó, 1965. július (18. évfolyam, 180-210.szám)

1965-07-31 / 210. szám, szombat

ILYEN CSÓNAKON INDULTAK ÜTNAK A SZIGETLAKOK ANGLIA FELE TRESTAN DA CUNHA l/ietlen, barátságtalan és puszta ez a 6x7 mérföldnyi területű földnyelv az óceán közepén. A viszszatéró szigetlakók arcán azonban határtalan öröm tükröződik. Évek teltek el azóta, hogy földrengés és tűzhányókitörés a Tristan da Cunha sziget elhagyására kényszerltette őket. Csak ekkor találkoztak szemtől szemben a XX. századdal. Menedéket találtak Angliában, s ekkor láttak életükben először magas fákat, Járdákat, autóoszlopokat, twistet és televíziót. Aztán egyhangúlag szavaztak, hogy visszatérnek a szigetre. Ml vonzotta őket haza? Alex Glass nadrágját jő magasra feltűrve úgy áll a nyugtalan vízben, mint a kapus, amikor feszülten figyeli a szárnyaló labdát. — Hol van még egy ilyen hely, ahol a víz így játszadozik az emberrel, mint itt, a Tristanon? ... No, végre itthon vagyunkI Hátrafordul, és végigtekint a nagy plátőn, tekintete megakad a megkeményedett lávadarabokon és a még füstölgő vulkánon. — Dühönghetsz, soha többé nem megyünk el innen. • 264 ember birodalma Törpe falu, szalmatetős kőházakkal. A háttérben egy tűzhányó sötétzöld körvonalai. Hasonló egy középkori várerődhöz, melynek égig nyúlnak bástyái. Itt, az Atlanti-óceán déli térségében, 1300 mérföldre a legközelebbi lakott szigettől, kietlen vulkanikus kőrengetegben már másfél százada él a világ legegységesebb s talán legzártabb emberi közössége. Tristan da Cunha szigetnek 264 lakosa van Mind rokonok. A katasztrófa előtt nagyon kevés szigetlakó járt a „nagy földön", s még kevesebben akarták követni példájukat. A század elején a szigetre cimzett levél 12 kerek évig hányódott. Az első világháború már régen befeleződött, amikor a szigetlakók a hirét hallották. A tűzhányó, amelyről időközben egészen megfeledi • ľ VISSZA A DÉDAi \i FÖLDIÉRE keztek, hirtelen lávával öntötte el a plátót. A föld megrepedezett. 1961. október 10-én mind a 264 ember csónakba szállt, és nekivágott a nyílt tengernek. Egy halászhajó felvette őket, s viszontagságos utazás után Angliába érkeztek. Az angol kormány házakat bocsátott rendelkezésükre, ellátta őket bútorral, ruhával. A XIX. század elejéről kiragadott emberek kínosan próbáltak alkalmazkodni a XX. század életéhez A szigetlakók képzeletében a világegyetem továbbra is két részre oszlott: Tristanra és a „külvilágra". A modern városok szédületes forgalma, az autók, az embertömegek láttán erősödött bennük az a meggyőződés, hogy jobb nekik elkülönülve élni. Amikor megtudták, hogy geológusok Jártak Tristan da Cunha szigetén, s megállapították, hogy a lávaömlésnek vége, a szigetlakók a Tristanra küldték megbízottjaikat, hogy saját szemükkel győződjenek meg a valóságról. A visszatérők közölték, hogy a szigeten Jók" az életfeltételek. Mivel a gyarmatügyi minisztérium ebben nagyon kételkedett, a vlszszatérésről a felnőtt szigetlakóknak szavazással kellett dönteniük. Túlnyomó többségük: öt ellenében 148-an elhatározták, hogy visszatérnek. Az angolok meglepődtek, és méltatlankodtak: „Ezek után, amit értük tettünk, még haza akarnak menni?!" Cassandra, a Daily Mirrorban ezt irta: „Ez az elhatározás öntelt és romlott társadalmunk félreérthetetlen elítélése, ötvenmillió angol, aki kérkedve valila, hogy a világ legcivilizáltabb társadalmát alkotfa, most bárdolatlan halászok maroknyi csoportlátói pofont kapott.' • A sziget múltja A szigetet 1506-ban Tristan de Cunha portugál tengernagy fedezte fel. A következő háromszáz évben a hollandok, az angolok és a franciák úgy vélték, hogy a sziget nagyon barátságtalan és rideg. Tristan sziget csak a múlt században vált ismertté ivóvlzforrásairól, fókatanyáiról, a partjainál lejátszódó gyakori hajótörésekről, amikor a bálnavadászok mind messzebbre hatoltak az Atlanti-óceán déli térségében. Sok halótörött tengerész, szökött gályarab, kalóz talált Itt menedéket, ök kezdték írni a szigetvilág romantikus történetét. 1810-ben véletlenül a szí getre vetődött jonathan hambert hírhedt kalóz. Lambert „császárnak" kiáltotta ki magát. Egy Ideig arany élete volt gégemetsző bará taival együtt, de később a haramiák marakodni kezdtek a koncon. 1816-ban angol helyőrség érkezett a szigetre, de Lambert embe rei közül már csak egyet talált életben. Thomas Carry eleinte azt állította, hogv társai halászás közben el süllyedtek, később azonban bevallotta, hogy mind ő küldte a másvilágra. El is ATLANTI ÓCEÁNBAN dicsekedett azzal, hogy a kincseket két vízesés között egy kis öbölben ásta el. Azóta a szigetlakók örökké kincseket keresnek. 1963bqn egyszer fültanúja voltam a következő párbeszédnek: „Hová mégy? Minek az a lapát a kezedben?" — „Megyek Thomas láddlát keresni." Az angol helyőrség nem bírta ki az Itteni életkörülményeket. A katonákat visz-^ sza rendelték, de egyikük, a skót William Glass tüzérkáplár feleségével és két gyermekével ott maradt. Két társával együtt ő volt a kis közösség úttörője. Glasst Tristan da Cunha első kormányzójává választották. Harminchét évig kormányzott, híres volt Igazságszeretetéről és szigorúságáról. 1853-ban halt meg; törvényei azután sem sokat változtak. 1827-ben hat férfi lakott a szigeten, s csak egyiküknek volt felesége. Az öt nőtlen férfi kérésére epv bálnavadász hajó kapitánya öt nőt hozott Szent Ilona szigetéről: négy mulattot és egy négert. Tristan da Cunha partjainál sok hajó süllyedt el. Ezért a szigetlakók mindig résen voltak, és azonnal segítettek a bajbajutottakon, így megszokták, hogy az arra tartó hajók élelmiszerkészlettel lássák el őket, • A jelen Egy levél ma ls fél évig ® érkezik a szigetre. Az angol kormány a sziget közigazgatási kiadásait nagvon ritka és a gyűjtők számára felette értékes tristani postabélvegek eladásából fedezi. Tavaly a bélvegeladásból százezer dollár folvt be. A szigeten nincs börtön, se bíróság. 1948-lg pénz sem volt. Wililam Glass és úttörő társainak „alkotmánya" értelmében a szigetlakóknak közös tulajdonuk volt, és egyenlően vettek részt a munkában. A sziget fő terménye a burgonya. Minden családnak van öröklődő kertje. A „szemfülesek" a terméketlen években megszerezték a károsultak földlelt, s így néhány földművelő lassan meggazdagodott. A szigetlakók évente kétszer kirándulnak: egyszer vadalmát qyültent a Sunday Polnt fokra, a „patkányok napfán" pedig a burgonyaföldekre patkányokat irtani. A szigetlakók nagyszerűen varrnak és kötnek. A nők gyapjúharisnyák, a férfiak bőrmokasszlnok varrásában tűnnek kl. A fiatalok esténkint lányos házhoz járnak. Ha a lány hónapok múltán választott, gyaplúharisnya ajándékozásával tudatja ezt a boldog vőlegénnyel. Ö pedig sajátkezűleg egy pár mokasszint varr a menyaszszonynak. Ha a lány felveszi, a legénynek joga van fehérneműjét a lánnyal mosatni. A menyasszony az apai ház küszöbénél büszkén mossa a vőlegény ingeit... Tristan lakôt megismerkedtek a nagyvilággal, s I

nemrégen hazatértek. Valón oáltoztk-e életük? CARL MAYDENS arganban, ebben a f\J Párizs melletti kisvárosban, kétszer ~~(J hetenként: kedden és csütörtökön van közönséges piac, vasárnap pedig nagypiac, amikor a kirakott áru az országutat ts elborítja. Ilyenkor autó nem mehet végig Gargan főutcáján. A piac, amely Gargan hosszú főutcáját elárasztja áruval, rendkívül színes, gazdag és zajos. Mindenki harsányan dicséri az árulát. Lehet az eladó körül rengeteg vevő, de azért fár a szája, csakúgy, megszokásból is belekiabál a tömegbe, hogy nála kapható a legjobb öltöny, kombiné, hús, hal vagy gyümölcs Mint a felhúzott lemezjátszóból, úgy zúdul belőle az áru dicsérete. A szöveg mindig ugyanaz, de a harsány öblös hang idővel ktssé rekedté válik, és délfelé a szájszöglet is legörbül ktssé a szóáradattól. A nagy zajban csupán a vevők tűnnek csendeseknek. A piacon jégszekrénytől bútorig, zöldségtől déligyümölcsig, ruhától papucsig az égvilágon minden vásárolható. Mintha végeiárusítás lenne, halomban hevernek itt a kabátok, ingek, rúhák, melltartók különféle nagyságban és árban. Az egyik sátorban a tengeri, folyami halak, osztrigák, csigák meg rákok tömege kínálkozik a vevőnek. A másikban a gyümölcsök sokasága, a pirosló alma, a zöldessárga, zamatos körte mellett a vöröslő narancs és a napszínű banán kápráztatja el az ember szemét, s köztük duzzadtan fénylik a vérpiros paradicsom. A hentes sátra roskadozik a sok baromfitól, meg a szalámik és pástétomok sokaságától. A vevők pedig válogatnak és fizetnek, egy kiló csigáért például 5,50 frankot. Szinte hihetetlennek tűnik, mert nálunk a csigákhoz bárki díjtalanul juthat. E gazdag, dús piacon aranyórát, ékszert ls árulnak. A tulajdonos a mikrofonon keresztül dicsért az órák minőségét, az arany szépségét és tartósságát. Harsányan hirdeti, hogy fél évre jótáll az óráiért. Es íme, mindjárt itt az eredmény, egy vörös hajú nő már mustrálgat egy arany karórát, utána egy másikat próbál, majd mindenki szeme láttára kifizeti a 35 0 frankot. E jelenet után mozgás indul meg, főnnek a többi vevők, ők is válogatnak, kérdezgetnek, majd szemlesütve fizetnek. A vörös hajú hölgy egy óra múlva újra jelentkezik, és tüzetesen, elmélyülten — anélkül, hogy valakire egy pillantást ls vetne — újra válogat az arany karórák között. Így megy ez szakadatlanul, kora reggeltől a délutánt órákig. Mindenki vesz és elad, kutat, keres a piac ideje alatt. A vevőket mindenütt udvariasan és nagyon szívélyesen fogadfák. asonló képet nyújt Cf

Ĺ Párizsban is a piac. A gyönyörű, elegáns utcák és terek mellett elnyúlnak a mellékutcák, ahol a zöldségés gyümölcsárusok btrtokba veszik a járdákat, és fáradhatatlanul kínálják áruikat. A piacon egyedül az áru érdekli az embereket. Engem a piac moraja, zaja és forgalma szinte elkábított, elbódított. Az árusítás végeztével skatulyák, papirosok, óriási szeméthalmok maradnak az eltűnt sátrak helyén. Ekkor jelennek meg az öreg, ősz hafú asszonyok, kis négykerekű kocslfukkal, és kiválogatták a visszamaradt szemétből mindazt, ami használható. így többek kőzött összeszednek halfejeket, csontokat, elkallódott csigákat, zöldséget és egyéb használható holmit. A lát-~ ványos, színes, - dttsgazdag piac mellett ennek a keresésnek szegény, azt is mondhatnám, nyomorszaga van, akárcsak a kis mellékutcából nyíló ócskapiacnak, ahol rozsdás alkatrészeket, szögeket, csavarokat meg más ócska holmikat árulnak. De ez az ócskapiac csak miniatűr változata annak a piacnak, amely Párizs külvárosában székel. Ennek egy része az egykori kassai öcskapiachoz hasonlít, ahol ugyancsak rozsdás alkatrészeket, divatjamúlt díszes kancsókat, repedt edényeket, foltozott lepedőket, akt egykor halhatatlannak hitte magát. Kiderül, hogy a tárgyak hatalma erősebb és ellenállóbb a gazdáénál. A cirádás tubákosszelence. mintha új lenne, a brilliáns gyűrű még fénylik, ragyog ... egykori gazdájuk pedig valahol egy súlyos kő alatt nyugszik némán, minden hiúságtól mentesen. Mindössze e tárgyak bizonyítják, hogy itt élt egykor, és élete több bosszúságot okozott, mint amennyi örömöt szerzett az emberiségnek. A csillárok, az aranyozott angyalok és a gyertyatartók sokasága meg más kegyszerek tömege erről ad hírt a látogatónak. Hatalmas tömeg hullámzik az óoskaplacon. Valóságos búcsújárás ez: eltart a hét négy napján, amikor az ócskások kirakják holmtfuSZABÓ BÉLA FRANCIAORSZAGI JEGYZETEI ócska ruhákat, dohos párnákat, naftalín szagú szétmállott szőnyegeket, elrongyolódott foltos könyveket, albumokat Ferenc József koronázásáról, meg hasonló öreg limlomot árultak. A különbség mindössze annyi, hogy a párizsi ócskapiac jóval nagyobb. Egy vagy két nap nem elegendő arra, hogy az ember áttekintse az itt felhalmozott árut, amit Párizs évtizedek hosszú során át kidob, kihány magából. Ezenkívül ebben a negyedben drága és igen értékes holmik ts kerülnek eladásra. Itt nemcsak sátrak, utcai elárusítóhelyek, hanem boltok is vannak, drága, értékes áruval. Az antik bútoroktól a drága antik ékszerekig itt minden kapható. Es akárcsak Montmartre-ra. ide is eljönnek a széles, lapos elegáns amerikai kocsik, átvergődnek a keskeny sikátorokon, aztán valahol megállapodnak, és gazdáik boltról boltra fárnak, hogy valahol olcsó pénzért felfedezzenek egy Botticellit. Persze nem kell félni, itt az ócskapiacon kitűnő szakemberek vannak. Az úgynevezett Ócskások, akik egy életre jeqyezték el magukat a használt holmikkal, gondoskodnak arról, hogy ők legyenek az első felfedezők. Mert néha bizony felbukkan itt egy-egy értékes, keresett festmény, vagy egy kis szobor, amely ezreket ér — dollárban. De e vadászaton kívül az ócskaptacnak más vonzóereje ls van. A törött lábú székek, kanapék, kredencek, fényképek és mázolmányok az egykori gazdag polgárok ra emlékeztetnek. Az ember csak rápillant az aranyozott képkeretekre, a vitrintárgyakra és szinte maga előtt látja e tárgyak gazdáit, a háziasszonyt, akt kövér, aranyozott műmosollyal fogadja vendégelt, a ház urát, akt fölényes kézmozdulattal fogadja szegény rokonát, a most. Itt levő drága holmi közt, mintha bérbe vette volna az egész világot. Most mégis kiderül, hogy a tárgyak túlélték a gazdát, kat. Az ócskapiac Párizsban pénteken, szombaton, vasárnap és hétfőn működik. Szombaton és vasárnap zajlik itt le a legnagyobb forgalom. A keskeny sikátorokat ilyenkor ellepi az arabok tömege. Itt szerzik be ruházatukat, a cipőt, az inget, a nadrágot, a zakót, jóval jutányosabb áron, mint másutt. Az eladók és vevők kitűnő szimattal dolgoznak. A vevő nemcsak a tárgyat, a ruhadarabot veszi szemügyre, hanem a gazdát is fürkészi, hogy mennyit enged majd az árból. A gazda hasonlóképp komoly, átható pillantással mért fel vevője vagyoni helyzetét, hogy eldönthesse, mennyit engedhet az árból. Így folyik a küzdelem, az alku, amíg az üzlet végre létrejön. A vásárlás amerikai mogyoró ropogtatása és fagylalt meg törökméz nyalogatása közepette folyik és persze a sülthús pecsenye szaga sem hiányzik. A meghitt légkör kialakításához az ls hozzájárul, hogy valami ismeretlen izgalom tart itt mindenkit fogva, mindenki keres, kutat valami ktncs után, csak a nap süt közönyösen, és a naftalín szaga kél versenyre a felvert porral. álunk az Ócskapiac hf kiment a dtvatból. A használt holmik boltokba J bazár) szorultak, és a kereslet ts egyre kevesebb. Itt viszont, e gazdag városban él és virul ez a piac hatalmas területen, mert a sikátorokon kívül valóságos utcát ls vannak. Mégis minden jel arra mutat, hogy jövője itt ts bizonytalan. Területén a régi, ócska házak közt már korszerű tízemeletes épületek ágaskodnak a magasba. Valószínűnek tartom, hogy az építkezés rohama néhány év múlva kiszorítja az ócskásokat, akik bizonyára másutt ütik majd fel tanyájukat. Mert nem könnyű az ócska tárgyaktól, holmiktól szabadulni, mint ahogy nem könnyű az ósdt szokásoktól és gondolatoktól sem megszabadulni. LEPJEN BE ÖN IS az MfMt

] előfizetőinek népes táborába!