Új Szó, 1965. június (18. évfolyam, 150-179.szám)

1965-06-12 / 161. szám, szombat

M. ZAHÁROV: Örvendetes esemény N atália. Mindent elvesztek örök­re. A Feldvébel káromkodni fog, nincs tisztességes szó, nincs becsületes ember a vilá­gon. Fütyülök a Feldvébelre, a Feld­vébel becsületére. 0 becsülettel szol­gálja becstelen urát, én meg becsü­lettel kijátszom. Az ördög eltaszított az ajtótól. Ar­rébb léptem a sötétbe Az ördög és az asszony. Az ördögöt nem látom, az asszony már ötödször sétál végig ezen az utcán. Nő... hölgy, szőrmé­vel a nyaka körül, meleg báránybőr­kucsmában. Illatos... A fiúk prüsz­kölnek, ah, olyan illatos! Prüszköl­nének, és miket mondanának! Az il­latszer megsokszorozza a nőiességet. Ha te lennél itt, Natália, nem lenne szükség rá, hogy illatos légy, nőies­séged egész valómat eltöltené... El­jössz, lehet, hogy megint eljössz step­pelt kabátodban, lábad rongyokba bu­gyolálva, kendőd ukrán asszonyok módjára megkötve ... Megint az a nő. Az ördög ott maradt valahol a sötét­ben. Késel, Natália! Mennyit késel? Nincs órám, Natália, de sokat késel. Rosszul teszed, Natália, ha idejében jöttél volna, már rég együtt lehet­nénk. Az ördög is eltűnt volna. A Feldvébel nyugtalan lesz; te tiroli, minek jössz visssza, menj, mondd meg neki, hogy még nincs semmi, még nem jött. Ismét az a nő, kihívóan néz, megáll, engem szemlél, valamit kér­dezni akar. Elegáns és illatos, iuj, le­het, hogy ő is egy a „letchte Mäd­chen"-ek közül. Mit szólsz, Tiroli, ne­ked Ismerned kellene Bécset. A nő közvetlenül mellettem megáll, csak­nem olyan közel, mint ahogyan az ördög állott, valamit kihúz a táskájá­ból.. egy lámpát. A táskájába vilá­git Halló, Freulein! Nem tudja, hogy elsötétítés van, hogy a birodalomban nem szabad világítani? Még cigarettá­ra sem szabad gyújtani, a tüzet, a fényt takargatni kell madame, és nem . Saját arcába világít, még egy­szer hosszan világít az arcába, a ba­rakkon megnyikordult az ajtó, az öreg körútra indul Ha odamegyek a viadukthoz, magával viheti a Tirolit is, az öregeknek mindig van miről beszélniük. És mi, Freulein ,.. Köhög, és újból az arcába világit, én pedig, Natália, csak azután ismerte­lek meg, amikor megkérdezted, hogy hívják ezt az utcát. Zsákutcának, én meg vak voltam. Miért világítottál az arcodba, Na­tália? Hogy megismerj. Már egy órája ha­ragudtam rád, egy órája járkáltam itt, mint valami. Akkor megbántam, hogy eljöttem. El akartam menni, már mentem is, ötször is elmentem, és mindig visszajöttem, valami visszahú­t zott hozzád. A szerelem? Az ördög? Szerelem? Nem tudom, tizedes, nem tudom Lehet, hogy az ördög Az utca tele volt ördögökkel, egész Bécs, az egész birodalom tele volt tömve ör­dögökkel, a pokolban éltem, s akkor rád haragudtam, a te bátorságod, tar­tózkodásod ... Nem gondolkoztál az én tartózkodásomról, tizedes? Túlsá­gosan illedelmes vagy. A nők nem szeretik a túlzottan illedelmes fér­fiakat. Végül is... nem tudom, lehet, hogy ha más lettél volna, ha túlságo­san merész lettél volna, lehet, hogy megijedek tőled, s elszöktem volna, de te olyan voltál hozzám, mint egy fivér, én pedig ... G yere, Natália, egy pillanatig egyedül lehetünk az öreg bó­déjában, megöleljük egymást, mint az ősemberek, gyorsan és tisztán, számítás nélkül. Nem lehetünk egyedül. Az öreg visszajött a bódéba, magára húzta bundáját. Ki­ment, de visszajött a bundáért. Kint hideg van. Itt maradunk egy kicsit, öreg, jó? Was habén Sie gesagt? Kopócs Tibor: Ketten (1965) Még valamit mond németül, bécsle­sen, nem értem egy szavát sem Meg­próbálkozom rettenetes német tudá­sommal megmagyarázni neki, hogy a]n moment vir cva] cuzamen hir bíajben, das ist ajn befel fon feldvé­bel, az öregnek úgy tűnik, hogy va­lamit csehül magyarázok neki, hát befejezte helyettem: ezek az átkozott amerikaiak, kein Strom, kein Wasser, dohányom sincsen, Herrschaft! Adnék én szívesen az öregnek ci­garettát, de egy árva csikkem sincs, és te, Natália, ott állsz az ajtóban, az öreg kihúzza a lámpa kanócát, és én csak most látlak, Natália, milyen szép vagy, a ruhád, akár egy gróf­nőé, nem tudom, mit mondjak, elvesz­tettem melletted a biztonságomat, nem vagyok férfi, csak egy kisfiú, egy diák, elsőosztályos. Nem lehet igaz, a sors nem engedheti, hogy egy ilyen hölgy, egy ilyen gyönyörű hölgy az enyém legyen, hogy hozzáérjek, meg­csókoljam. Ülj le, Natália I Gyalulatlan asztal választ el ben­nünket, éppen ilyen deszkából készült a lóca, az építkezéseken szokásos Ideiglenes lóca, az egész bődé ideig­lenes, akár a háború, mint a harma­| HÁBORÚ, s FÉLELEM I ESTE... dik birodalom, mint a mi szerelmünk, Natália. Akkor még nem tudtam, Na­tália, hogy a mi szerelmünk örök. Abban a bódéban minden idegen volt számomra, te is, tizedes. Annyit gondoltam rád, és egyszerre ... Engem zavart az öreg, Natália. Le­feküdt bundában a lócára. Az öreg? Észre sem vettem. Ogy tűnt nekem, hogy a lócán egy halom rongy hever, bűzös bundával letakar­va. Ha nem látom az ember szemét, úgy tűnik, mintha ott se lenne. Beszélgethetünk, Natália, az öreg nem vesz tudomást rólunk, mint ahogy te sem veszel tudomást róla. Bevallom neked, tizedes, hogy ... Miért hallgattál el? A nők nem szívesen vallják be az ilyesmit, inkább az ellenkezőjét állít­ják. Mit nem vallanak be szívesen?... ... hogy ölelkezni akarnak. Te is? ... Én is. Bevallom, hogy először csak emiatt jöttem utánad. Engem még so­ha senki sem ölelt meg, férfira vágy­tam, s amikor veled találkoztam, azon­nal megláttalak, ahogy hozzám értél, tudtam, hogy te leszel az, hogy te leszel az első. Ez nem szép tőlem, de láttalak... magamban éreztelek, az enyém voltál... De hiszen nem lehet mindent kimondani, tizedes. T udom, mindent tudok, Natália, Egyformák vagyunk. Élők, sze­retők, húsból és vérből valók, emberek, élőlények vagyunk. Nekem akkor úgy tűnt, hogy igazán szeretlek, bár különös szorongás volt bennem, féltem, hogy szabad-e ezt gondolnom, éreznem... s egyre in­kább meggyőződöm erről. Te elve­szett, megölt szerelem. Nem türtőztetem magam, nem aka­rom látni, nem látom az öreget. Hadd rágjon! Megfogom a kezed, Natália. Mint egy nagy légy, ül az asztalon a petróleumlámpa és világít. A lámpa merev lángjába nézünk. E kis lángon kívül nincs a világon semmi, csak a szerelem. Az ilyen apró tilzecske a szeretők szívében, az a láng ég az emberi szívben mindaddig, amíg vér táplálja, amíg az ember szíve nem szűnik meg dobogni. Az ember szeret és a tűz lángol, ég, tüzel a szerelem. Lehet a szerelem petróleumát önteni az emberi szívbe? Egymás szemébe nézünk, nem tudjuk, mit morog az öreg, hogy csehül vagy németül mo­rog e, csak azt tudom, érzem, milyen az asszonyi szem, a'z asszonyi pillan­tás, tudom, hogy a nő, te, Natália, a legdrágább vagy nekem a világon, hogy nő nélkül nem érdemes élni, 6 az életem tartalma, értelme, célja, ő jelenti a megelégedést, a nő az élet, nő nélkül a férfi csak fél éle­tet él. Mért sírtad el magad, Natália? Fé­lek a sírásodtól, félek, hogy könnyeid elfojtják a szerelem gyenge lángját, amelvet s/emedben felfedeztem. Vagy észrevetted, hogv túlságosan vágya­kozóan néztem rád? Nem, bennem nagyobb a vágyako­zás, mint benned, tizedes, de óriási lángokat látok, s ez nem szerelem, tizedes, repülőgépek zúgását hallom, vadlovakét, amerikaiakét, bombák robbannak, s körülvesznek a lángok, sajnálom magamat... A szerelemben a halálra gondolok, és főlek tőle. A szerelemben a halálra gondolsz? Mindig, tizedes. Attól a perctől kezdve, hogy Kijevből elhurcoltak, mindig a szerelemre és a halálra gon­doltam, s féltem, hogy mindkettő erő szakos lesz. M elléd ülök a lócára, Natália. Úgy tűnik, arra vársz, azért vagy itt, ez a természetes, cselekedni kell, kevés csak érezni. Kabátodat le se vetted, a bá ránybőr sapkát sem tetted le. A bó dé lassan kihűlt. Az öreg észbeka­pott, kiment, a bódéba beáramlott a hideg levegő. A tiroli kíváncsian dugta be a fejét az ajtón, kirázta a hideg, s a lámpa gyenge láng­ja is megremegett, mint a könyörgő hangja. Csukjátok be az ajtót. Vissza csavartam a kanócot, a láng megnyu godott. Egy percig csendben vagyunk. Egyedül vagyunk, Natália. Meg kel­lene hogy csókoljalak, hiszen férfi vagyok... Férfi... Elsős kisdiák, csak a selymes szőrméhez értem a nyakadnál. Elszégyelltem magam. Nagyon félek, tizedes, nagyon. Észre se vetted, hogy meg akarta­lak csókolni? Nagyon félek a bombázástól... Fé lek, hogy eszem vesztem. Az összes lányok közül én félek a legjobban. Segíts rajtam, tizedes. Nem tudom, a szeme vagy a szaval kérnek-e jobban. Semmi jobb nem jut eszembe, csak ez az egy: szökj meg Natália. Szökj meg, te megteheted, polgári személy vagy, szökj meg... Hová? Oda, ahol nem bombáznak. Falura. Tudom, hogy ez butaság. Orosz leány német faluban. Aludnia, ennie kell. Az első, aki meglátja, feljelenti, az első férfi, aki észreveszi, üldözni fogja. Natáliának igaza van, ha az erőszakos haláltól épp úgy fél, mlnt a kierőszakolt szerelemtől. Gondolni sem merek erre az erőszakra. Itt vn gyok vele egyedül.. . Még hozzá sem értem... Valaki üldözni fogja... Vé dekeznél, Natália, vagy ... Otromba, utálatos gondolatok. Féltékeny a kis­diák. Natália, te a félelemre tanítasz, nem a szerelemre. Boldogtalan a kis­diákod. r elálltál. A barakk előtt hango­kat hallok. Most gyűlölöm a bécsi öreget. Ha lenne kinek elmondanom, hogy ez a bécsi cseh a hitleristákat segíti. Dühömben beköpném, és aki nem akarná elhin­ni, képes lennék korlátoltnak tartani. Most én vagyok az oktalan. El akarsz menni, Natália? Nem ... igen ... nem tudom. Ostoba vagyok, tizedes ... Illetve ... nem tudom, mit akarok. Fejét a vállamra hajtotta. A kisdiák remeg, lábában érzi súlyodat, csak­nem olyan magas vagy, mint én, a kisdiák lábában érzi a több hónapos lágertáplálkozás súlyát. Csókolóztunk. Én kezdtem? Vagy te? Persze, hogy te, Natália ... Vagy mégis én? Csókolóztunk, csókolóz­tunk, átkozott hangok a bódé előtt. Az enyém vagy, Natália, az arcod, a hajad, a kebled, a lábad. Enyém vagy, Natália egészen, az érzéseid, a gon­dolataid, mindig így, egyek voltunk, együtt születtünk, egymás mellett fe­küdtünk a bölcsőben, egy szerelem ikrei vagyunk, én tebenned, te vagy én, és én vagyok te, együtt nőttünk fel, játszottunk a homokban, kalácsot sütöttünk, Jaminkán a mogyoróbokor mögött állt a házunk, én voltam a férfi és te az asszony, milyen odaadó vagy, egy pillanatra átadtad magad egészen. Mi bódított el, Natália? Az élet? Az életben sokat jelent a szerelem. J ó vagy, tizedes. Karodban el felejtkezem a szirénáról, a sziréna üvöltéséről, a bombák­ról, a halálról, Egy percig él­tem, egy percig nagyon ... most... Magamhoz tértem, rád nézek, még egyszer megcsókollak, minden tagod reszket, remeg, ujjaimmal arcod si­mogatom, felfedezlek, hiszen minden ismeretlen volt rajtad, minden lázba hozott, minden érintés, minden össze­kulcsolódás. A kisujjad, rajta még a köröm ls valami újat, ismeretlent, gyönyörűt jelent. Messze van Szlová­kia, tizedes? Nem. Közel van, egészen közel. Miért? Elszököm Szlovákiába. Ott nem bombáznak, ott olyan emberek élnek, mint te. N agyszerű lány vagy, Natália. A polcról leemelek egy ceru­zát, az újságból letépek egy darab tiszta papírt. Felírom neked a mieink címét, ha eljutsz Szlováklába, menj egyenest hozzánk. Véget ér a háború, én hazatérek, és te... te otthon leszel, nálunk, vársz rám... Megnősülök. Téged veszlek el, Natália. Hinni sem tudom. Azt je­Gondolom, összetéveszthetett a fe­leségével, azért nézett olyan mérge­sen. Úgy rémlett, menten sírva fakad. — Viktor — mondtam neki —, ne ess kétségbei Akarod hogy segítsek neked? — Á, semmiség az egész — tilta­kozott ijedten. — Csak te ne avatkozz bele! Minden rendbe jön, apró csa­ládi kellemetlenség. — Nem, ez így nem megy — mondtam —, életünkben a kis sem­miségek, apróságok néha fontos sze­repet játszanak ... Az ebédidő alatt már ott ültem Vik­tor elbűvölően csinos felesége mel­lett. — A férje — mondtam neki — nagyszerű emberi Így például a la­boránsnőnk, Ászja, egyenesen azt mondogatja róla: „Csak rá gondolok! Micsoda ember!" Képzelje, még min­dig nem tudja elfelejteni! — Hát így állunk? — kiáltotta el­sápadva Viktor felesége. — Én sem­mit sem tudok erről. — Hát azt hiszi, hogy én tudok valamit? — tréfálkoztam vele. — Mondja meg nekem őszintén: mi volt közöttük? — követelte az asszony ajkait harapdálva. — Hiába sír — mondtam vidáman. — Most nehéz lenne valamit is mon­danom, de Igyekszem megtudni... — Ászja — mondtam húsz perc múlva, mikor beléptem a laborató­riumba. — Engem felkértek, tudjam meg, mi volt Viktor és maga között? — Néhány radioaktív-mágnesességi kísérletet végeztünk együtt — felelte Ászja. — Őszintén szólva, még most is bámulom a kutatásokban való bá­torságáért. Csodálatos ember! De miért érdekli ez magát? — A felesége kérte, hogy tudjam meg. Könnyek áradatában hagytam ott. Azt hitte, hogy maguk között... — Aljas pletyka! — kiáltotta Ász­ja, és hangja megcsuklott. — Hiába sír — mondtam vígan. — Ez csak egy nevetséges félreértés! A laboratórium falai megremegtek Ászja sírásától. — Várjunk egy pil­lanatig — mondtam. — Mindjárt min­dent rendbe hozunk. Kirobogva a folyosóra, összeütköz­A iunduni Sadlers Wells-opera cseh­szlovákiai vendégszereplését június 5-én Bratislavában kezdte meg. A Szlovák Nemzeti Színház színpadán Igor Sztravinszkij operájával mutatko­zott be a kiváló iondoni együttes, nagy sikert aratva a bratislavai kö­zönségnél. Képünkön: Heather Thom­son Anna Trule szerepében. (J. Herec felvétele) tem Olga Szergejevnával, a szakszer­vezeti bizottság kultúrosával. — A szakszervezeti bizottság tekin­télyével és befolyásával meg kell győznie Viktor feleségét Ászja ártat­lanságáról — jelentettem ki neki ke­reken. — Emlékszik arra, amikor va­laki azt mondta, hogy magának vala­mi kis regénye volt a szakszervezeti titkárunkkal. Azonnal energikus in­tézkedést tettünk. — Miféle intézkedéseket? És mi­féle kis regény? — kérdezte halkan Olga Szergejevna, megkapaszkodva az ajtófélfába. — A regény a magáé volt, az in­tézkedéseket meg én tettem! Erre elkezdett szaladni a folyosón, de én hamarosan utóiértem, s egy ideig egymás mellett futottunk. — Na, nem kell sírni! — kiáltot­tam vidáman. — Azonnal megtaláljuk a titkárt, és mindent tisztázunk! Egy perc múltán már a büfében voltam. — Elvtársaki — kiáltottam felugor­va egy üres székre — hol a titká­runk? A büfében egyszerre halotti csend lett. — Elvtársak! Semmi különös nem történt — nyugtattam meg a sápadt dolgozókat. — Csak Viktor felesége abban a hiszemben van, hogy a férje elhagyja őt, és Ászját veszi el. — Mi van Aszjával! — kiáltotta férje, Golubovszkij docens — leejtve félig telt teás csészéjét. — Hisztériás rohama van — mond­tam, lehetőleg még vidámabban. — Valószínűleg ott van Olga Szergejevna is, vele is történt valami... A felbolygatott emberek kirohantak a folyosóra. Az általános tumultusban nehezen tudtam a titkárhoz odafér­kőzni és megállítani. — Az ügy még azzal is bonyolódik — súgtam halkan a fülébe —, hogy Olga Szergejevna, amikor megemlí­tettem neki a maguk kis ügyét, tel­jesen beszámíthatatlannak látszott. Sürgősen össze kellene hívni egy gyű­lést, és kibogozni ezt a csomót! — Hogy meri maga... — kezdte mondani a titkár, de hangja megre­megett, és köhögésbe fúlt. — Nem kell sírni! — mondtam ví­ganl — Hiszen ez csak félreértés! Ha magának nincs rá ereje, megígé­rem, hogy én ezt az egész ügyet vé­gigviszem és tisztázom! Egy pillanat múlva mind a ketten az igazgató szobájában voltunk. — Az ügyet megnehezíti — magya­ráztam az igazgatónak —, hogy Ász­ja férje, Golubovszkij docens, nem hallgatott engem végig. Azonnal in­tézkedni kell. Ignát Appolinerijevics! Itt van a titkár is, gondolom, neki is ez a véleménye, hiszen Olga Szer­gejevna egy bizonyos időben vele ... Nem hagyván befejezni a monda­tot, Ignát Apollinerijevics furcsa to­rokhangot hallatott, és öklével teljes erőből az íróasztalra csapott. Pupil­lái összeszűkültek, és bal szeméből lassan egy nagy könnycsepp gördült le. — Nem kell sírni, Ignát ApoHine­rijevics — mondtam vidáman. Óhajtja, hogy személyesen járjak el ebben az ügyben? Hiszen a végére kell járni ennek a dolognak. E szavak után a titkár lerogyott egy székbe, és hangosan felzokogott. Szívemet a keserű megbántottság ér­zése öntötte el. Remegő kézzel vet­tem elő tollamat, és az igazgató elé tettem kérésemet, hogy járuljon hoz­zá azonnali kilépésemhez. S ebben a pillanatban az igazgató arcán üd­vözült mosoly jelent meg. Letörülte arcáról a könnycseppet, s a kérvényt szívéhez szorítva, akár egy tizenhat éves szerelmes iskoláslány, lábujjhe­gyen, mosolyogva és boldogan oda­repült vele a titkárhoz. A titkár pe­dig könnyeit nyeldesve, elárasztotta kérvényemet viharos csókjaival. (Fordította: Csontos Ilona1 lentené, hogy az enyém vagy, örökre az enyém. Mit tegyek előbb, a címet írjam-e fel, vagy tőled kérdezzem-e meg mindazt, amit szeretnék: hogy Igazán elmész-e hozzánk, vársz-e majd rám, hozzám jössz-e? De ezt majd máskor kérdezem meg, addig kérde­zem, amíg igaz nem lesz, de most nem félsz-e megszökni. Nem vagy ugyan fogoly, de nem mozoghatsz szabadon a birodalomban, és végül is ... Mit végül is? Minden felesleges, és világos. Minek kérdezni. Megszö­kik, megvár, hozzámjön. Kihez? Hoz­zám. Felelős vagyok érte, az én asz­szonyom. Férfi vagyok, gondjaim van­nak, most nincs idő arra, hogy a nő kezét fogjam, szemébe nézzek, most cselekedni kell, az életéről, a lelké­ről, az eszéről van szó. Minek, kinek kell egy bolond asszony? Itt a cím, Natália. A mieink úgy fogadnak majd, mint az én felesége­met. És a határ? Ausztria és Szlovákia között határ van ... Van, Natália. Víz, folyóviz a határ. Á Morva és a Duna. Duna, Duna... és a széles szántó­földek ... Duna, határ, szerelem, nő, mindent elvitt a víz, minden remény, élet a Duna zavaros vizébe veszett, a határ elzárta a szabadsághoz vezető utat. Nagy a Duna és rossz, Natália, nem jutsz el hozzánk, nem leszel az én asszonyom. Közém és közéd folyt a Duna, határt húzott. Még csak nem ls találkoztunk, és máris elválasztott bennünket. SKALINA KATALIN fordítása Ül SZÖ 8 * 1-3. Június 12.

Next

/
Oldalképek
Tartalom